| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Csak azzal tartozzatok…

Lekció: Lukács 10, 25-37.

²⁵Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”

²⁶Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?”

²⁷Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”

²⁸Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.”

²⁹Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?”

³⁰Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.

³¹Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte.

³²Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte.

³³Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta;

³⁴odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta.

³⁵Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.

³⁶Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?”

³⁷Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

Textus: Róma 13, 8-10.

⁸Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.

⁹Mert azt, hogy ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

¹⁰A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.

Előfordult-e már életünk során, hogy tartoztunk valakinek valamivel?

Nem jó dolog az, amikor úgy telnek a napjaink, hogy tudjuk, a másik felé járandóságunk van, legyen az pénzbeli vagy épp egy ígéret által, esetleg lekötelezettség. Nyomasztó azzal kelni és feküdni, hogy tudjuk, a másik, legyen az bank vagy ember, adott valamit, amivel bennünket segített ugyan az adott élethelyzetben, de  amit vagy vissza kell adnunk, vagy viszonoznunk kell. Nem szeretünk tartozni, mert a tartozás kínos és kényszerítő. Összeköt a másikkal, hozzáláncol ahhoz, akinek tartozunk. Ugyan ki szereti a köteléket? Ugyan ki szereti, ha folyton azon kell gondolkozni, hogy még mennyi van hátra ebből a kötelezettségből? Mennyire megkönnyebbül, felszabadul az ember, amikor kifizette az utolsó törlesztést, amikor letudta efféle kötelességét, egyensúlyba hozta a számláját. Ez, a szabadság felemelő érzését tudja hozni, hiszen vége, le van tudva, senki nem hányhat többé semmit a szemünkre.

Ma a tartozás kérdése igen nyomasztó sokak számára. Magyarország lakosságának több mint egyharmada törleszti hiteleit, fontos intézmények, kórházak, iskolák tartoznak az állam felé, sőt maga az ország is hatalmas adósságot halmozott már fel.[1] Ki lakásra, ki autóra. Karácsony közeledtével a reklámok hirdetik az ilyen-olyan hiteleket, röpködnek a kamatok, és THM-ek, csak épp sokan nem tudják, hogy mit is jelent mindez.

A hitelek, és a tartozás réme egyre több családot fenyeget, különösen a válság, a munkanélküliség révén. Egyre gyakrabban hallani, hogy hány ezer családot fenyeget a kilakoltatás réme. Egyik rokonunk, aki a szociális szférában dolgozik, már a nyáron mesélte, hogy a hajléktalanok között egyre több az olyan értelmiségi család, akik reménytelen helyzetbe jutottak. Ki tudja még, hogy hol a folyamat vége?

Nemrég találkoztam egy barátommal, aki autót vásárolt, és örömmel újságolta, hogy olyan kiváló akcióban vehette meg az autót, hogy „csak” hét évig kell törlesztenie. Csodálkoztam, hogy már annak is lehet örülni, hogy nem évtizedekig, hanem csak 7 évig lesz rajta az állandó kényszer: tartozásom van!

A Szentírásban is helyet kap a tartozás nyomasztó érzése.

Gondoljunk csak az adós szolgára, aki ott remeg ura előtt. Mennyire modern ez a példázat! Hiszen kiderül, hogy minden kor emberét erősen nyomasztotta a tartozás kényszere. A tartozás, amely kiszolgáltatottá tesz. Kényszer és kötelesség, amit teljesíteni kell. Sőt, a tartozás fogva tartja az embert, akár olyan konkrét formában, hogy aki nem adja meg a tartozását, az, végül az adósok börtönébe jut.

De eszünkbe juthat akár a Miatyánk is! Hiszen rejtve ugyan, de ott is tartozásról van szó. Az Úri ima ötödik kérése „bocsásd meg a mi vétkeinket”, egy szó szerinti értelmezésben inkább így adható vissza: „engedd el a mi tartozásainkat”. Ezzel a kéréssel fordulunk Istenhez, mert nem jó tartozni se Istennek, se embernek, se államnak, se banknak, se ellenségnek, se barátnak.

A tartozás azt jelenti, hogy felborult az egyensúly a felebaráti kapcsolatban. Valaki alárendelt helyzetbe jut, többé nem vagyunk kvittek, és ez megronthatja a felebaráti kapcsolatot, megronthatja egy család vagy akár egy ország békéjét.

Éppen ezért is írja Pál: „Senkinek se tartozzatok semmivel”. Sőt egy verssel korábban egyenesen így fogalmaz: „adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok, akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel: a tiszteletet.”

Adjátok meg tehát minden tartozásotokat, ezzel is törekedve az egyensúlyra, a rendre egymás között, mert ez a teremtő Isten akarata. Vagy ahogyan Jézus tanítja: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”

Furcsa kivételt tesz azután Pál. Van egy tartozás, ami megengedett, sőt szükséges: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.”

Sokféle bibliai és biblián kívüli definíciója létezik a szeretetnek. Szentírók és költők, festők és rendezők próbálták már megfogalmazni, hogy mi a szeretet. Mit jelent az Isten szeretete, mit jelent a baráti szeretet, anyai szeretet, hitvesi szeretet, testvéri szeretet? Talán több igehirdetést is hallottunk már arról, hogy mi az összefüggés Isten szeretete és a mi szeretetünk között. Talán már mi magunk is számtalanszor megpróbáltuk szavakba önteni vagy tettekkel kifejezni, hogy mennyire szeretjük Istent, vagy éppen gyermekünket, szüleinket, párunkat vagy barátunkat.

Pál most egy nagyon furcsa szeretet-definíciót fogalmaz meg: a tartozás. Miután azt láttuk, hogy a tartozás egy meglehetősen terhelt fogalom mindannyiunk számára, szinte      ellentmondásosnak tűnik egy mondatban említeni, sőt egyenlővé tenni a szeretettel. Mert tapasztalatunk inkább azt diktálja: szeretni jó, tartozni rossz. A Szentírás mégis így tanít ma bennünket: „Csak azzal [tartozzatok], hogy egymást szeressétek…” De lehet a szeretet tartozás? Lehet kötelesség és kényszer?

Talán azért olyan ellentmondásos számunkra ez a gondolat, mert ha a szeretetre gondolunk, akkor általában érzések sokasága jut eszünkbe. Márpedig érzelmeket erőltetni, kényszeríteni nem lehet! Egy bizonyos pont után a tetteket sem. Hiszen, ha a szeretetre gondolunk, leginkább az jut eszünkbe, hogy amit csak lehet megadni a másiknak, legyen az gyermek, szerelmes, idősebb korban a szülő. Hajlamosak vagyunk materiálisan gondolkodni, hiszen nézzük csak meg, hogy így karácsony közeledtével ez a tudat mennyire áthatja a gondolatainkat. Honnan tudja ma sok kisgyerek, hogy szeretve van? Onnan, hogy sok mindent megkap. Megdöbbentett, amikor hittanosaim a maguk nyelvén ezt fogalmazták meg, amikor az ősatyák történetét vettük, és a családról, szülő-gyerek kapcsolatról beszélgettünk. Ugyanakkor a szeretet mégiscsak tett. Cselekedet a másik, a felebarát felé. Hiszen gondoljuk csak végig, mit is hordozott magában valaha a szeretet fogalma a héber nyelvben? A hűséget, a kegyelmet, az irgalmat, a másikkal való kapcsolatot. Ha kicsit ízlelgetjük ezeket a szavakat, magunk is rá kell döbbenjünk, hogy mindezek mögött bizony tettek vannak. Lehet-e tehát a szeretet kényszer? Ha átélem, hogy engem így szeretnek, azt aligha hagyhatom válasz nélkül, hiszen belülről vagyok indítva!

Tartozunk ezzel a válasszal, tartozunk a viszontszeretettel, ráadásul állandóan és folyamatosan. Akármennyi rosszat el tudunk mondani a tartozásról, mint teherről, az adósság kényszeréről, a felek között felborult egyensúlyról, mégis van még valami, ami elmondható erről a helyzetről: az ilyen tartozás kiegyenlíthető, az adósság megadható. Ezért írja Pál, hogy „senkinek se tartozzatok”, sőt „adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok”. A tartozás megadható, legyen az sokmilliárdos államadósság, legyen az hét évre felvett autóhitel, vagy több évtized alatt törlesztendő lakáshitel, legyen az adó vagy vám, vagy akár a felettes hatalmaknak kijáró tisztelet. Nem kell, hogy adósok maradjunk, mert ezeknek végére lehet, sőt, kell érni, lehet őket rendezni.

És éppen ezért kivétel a szeretet. „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek…” Azaz egyenlítsétek ki a tartozásaitokat, kivéve a felebaráti szeretetet. Az tudniillik nem egy kipipálható dolog. Folyamatos tartozást jelent, és ilyen értelemben belső kényszer. Soha nem lehetünk kvittek. Vég nélküli feladat. A szeretet tartozás, amely mindig számon kérhető rajtunk. Amelyről soha nem mondhatjuk, hogy azt már rég rendeztem a felebarátom felé. Tartozás, amit folyamatosan kell törleszteni, de soha nem lehet véglegesen rendezni. Mert ki mondhatja azt, hogy eleget szerettem már a másikat, megtettem már érte mindent, amit tudtam, végeztem.

Ahogyan az Isten is folyamatosan megbizonyítja felénk szeretetét, úgy mi is tartozunk azzal, egymás iránt mindig szeretettel legyünk.

Erről szól a Tízparancsolat is. Sokan csak annyit látnak belőle, hogy ne tedd ezt, ne tedd azt, ne ölj, ne lopj, ne törj házasságot, ne kívánd a másét… stb. Csak épp a sok „ne” szónak akkor van értelme, ha végiggondoljuk, hogy a nép mikor is kapta ezt a tíz Igét? Ott a pusztában. Amikor Isten ezzel kezdi, hogy „én az Úr vagyok a te Istened...”, akkor eszébe kellett jusson azonnal Izraelnek, hogy itt nem egy zsarnok kényúrról van szó, aki mindenfélétől megfosztja az övéit, hanem egy olyan Úrról, aki hűségesen vezeti a népét füstoszlopként és tűzoszlopként, aki gondoskodott róluk mannával, vízzel, aki számtalanszor irgalmazott, amikor zúgolódtak és lázongtak, és mindenekelőtt, aki megszabadította őket a rabszolgaságból. Isten előbb szerette a népét, előbb tett az övéiért, és csupán utána adja meg az élet határköveit. Ezt a szeretetet pedig nem lehet válasz nélkül hagyni: szeretni az Urat teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből, és a felebarátot, mint magunkat.

Az egyik oldal a másik nélkül nem megy! A felebarátot akkor tudom igazán szeretni, ha az Urat szeretem. Nem véletlen, hogy amikor Pál az első Korinthusi levélben a szeretetről ír, akkor mindkettőre tanít bennünket. Megmutatja, hogy hogyan szeret bennünket az Isten, akit megismerhetünk, és hogyan szerethetünk mi magunk is. Érdekes, hogy a szeretethimnusz is határokat jelöl ki, hiszen nagyrészt arról szól, milyen nem a szeretet, hogy nem irigy, nem kérkedik, nem haszonleső, és még sorolhatnánk, ugyanakkor mindent hisz, remél, eltűr, és nem múlik el. Igen, a szeretet a hétköznapok nélkül, a körülöttünk lévők nélkül, találkozások nélkül elképzelhetetlen. Találkozás Istennel, és találkozás egymással. Újra és újra próba elé kell álljunk!

Érdekes azonban, hogy az előbb hallott irgalmas szamaritánus példázatában, magában a történetben sehol nincs szó sem a törvényről, sem a szeretetről. Jézus ugyan ezek fényében mondja el a történetet, de sem az összevert ember, sem a szamaritánus egy szót sem ejt efféléről. Tettek vannak csupán, amelyek mindennél árulkodóbbak.

Kezdve ott, ahogy a szamaritánus, a gyűlölt szomszéd nép gyermeke lehajol a bajbajutotthoz. A szeretet nem ismer határokat, nem tud nemzetiségekről, történelemről, bőrszínről, csak arról, hogy a másik is ember, vagyis felebarát. Jézus ebben a példázatban mindenekelőtt kiterjeszti a felebarát fogalmát. Az Ószövetség általában úgy használja a felebarát fogalmát, hogy közben a honfitársra gondol, később pedig, Jézus korára, még inkább szűkült azon belül is a fogalom értelme. Csak az tartozik a felebarátaim közé, aki olyan, mint én. Vagyis, ha farizeus vagyok, akkor a többi farizeus, ha zelóta, akkor a többi zelóta, és senki más! El lehet fordítania az embernek a fejét, különösen, ha még a törvényben indokot is talál erre nézve, pl. a tisztasági törvényeknél. Ezért is feszegeti a kérdést a farizeus, akinek Jézus a példázatot mondja. Jó tisztázni az elején, hogy ki tartozik az adott csoportba, hiszen akkor az is kiderül, ki nem a felebarátom, kin nem kell segítsek. Jézus a szövetséges nép keretein kívülre tekint. A megvetett szamaritánus lesz felebaráttá, aki a tettek mezejére lép egy bajbajutott izraelita férfiért. „Meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte…” És ez a tett szeretetről árulkodik. Arról, amely a parancsolatban is megfogalmazódik, és amit Pál is idéz ezen a helyen: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Vagyis, az a felebarátod, akivel találkozol az úton, aki a közeledbe kerül, akit Isten ilyen módon rád bízott, akinek a te segítségedre van szüksége.

A szeretet tett, amely a felebarát javát szolgálja. Olyan tett, amely belülről fakad. Az irgalmas szamaritánus pontosan tudja, hogy mi a különbség tartozás és tartozás között. A fogadósnak nem akar tartozni, azt le akarja tudni: „ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked”. A felebaráti szeretet azonban örökké kötelezi őt, hiszen a másiknak szüksége van rá, ahogy nekünk is szükségünk van egymásra.

Erről szól a Szeretet-himnusz is. Az 1Kor 13-at talán sokan tudják szó szerint idézni, sokan ismernek részleteket belőle. (Több ifi és felnőtt bibliakör tárgyalta már végig, és mélyedt el annak részleteiben.) Milyen tettre indíthat az Istenben megismert szeretet, és milyen tettektől óv ez a szeretet? Ez a himnusz beszél erről is, vagyis a szeretet nélküli tettekről is. Mert lehet szeretet nélkül is cselekedni, csak épp, ahogyan Fabiny fordítja ezt le a számunkra, így válik az ember egy leomlott templomtorony megrepedt harangjává, összelapított üres kólás dobozzá, szél által cibált ördögszekérré, vagy éppen üres belű hagymává. Vagyis semmivé. Mert ha szeretet, az az Istentől jövő, nincs bennem: semmi vagyok. Jó ezt végiggondolni így advent idején egyénként, de gyülekezetként is. Valóban megéljük a szeretetet? Mennyit adunk a másiknak? Mit érez a környezetünk, a családunk, a mellettünk ülő mindebből? Érezzük, hogy soha le nem róható tartozásunk van, hiszen mi is mérhetetlenül, elmúlhatatlanul, és kiapadhatatlanul szeretettek vagyunk az Úr által?

Legyünk valakik! És pedig nem pénzzel, hatalommal, karrierrel, hanem úgy, hogy tudjuk szeretni azt, akivel az úton találkozunk. Mert a szeretet-tettek tesznek valakivé. Ettől vált a szamaritánus is valakivé: felebaráttá a bajbajutottnak, példává mindannyiunk számára.

Az advent ideje sok-sok szeretet-megnyilvánulást tartogat. A családok összejönnek, gyülekezeti közösségek ünnepelnek együtt, megajándékozzuk egymást, adományokat gyűjtünk rászorulóknak. Karácsony közeledtével fokozottan érezzük a szeretet-tettek szükségességét.

Mint Isten Krisztusban megnyilvánuló szeretetét megtapasztaló emberek tartozunk egymásnak azzal, hogy szeretjük a másikat. Ott és akkor, ahol rátalálunk. Szeresd örömében és gyászában, szeresd karácsonykor és azután, szeresd, mint magadat.

Az Ige a Római levélben úgy folytatódik, hogy „mindezt valóban tegyétek is, mert tudjátok az időt, hogy itt van már az óra, amikor… az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen van.” Érkezik az Úr, közeledik Krisztus. Hát ezért szeresd felebarátodat.

Krisztusra tekintve, az Ő visszajövetelét várva valósulhat meg életünkben mindaz, amiről Pál apostol ír. Mert a szeretet, amely ténylegesen betöltötte a törvényt, Krisztusban érkezett el az emberhez. Ezt a szeretetet ünnepeljük karácsonykor, ez a szeretet kell, hogy kitöltse mindenkori Krisztus-várásunkat. Ámen.

Imádság

„Uram! Nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában időben rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat.

Segíts engem a helyes időbeosztásban.

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy csupán másodrangú fontossága megítéléséhez.

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat.

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben minden simán kell, hogy menjen.

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához. Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni.

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen szavakkal vagy szavak nélkül egy kis jóságot közvetíthessek.

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van.

Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére! Ámen” (Antoine de Saint Exupéry imája)

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |