| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

Kis és nagykorú keresztyének

 

 

 

Zsidókhoz írt levél 5:8-14; 6:1-3.

 

Zsid. 5:8-14

 

8Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, 9és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.

10Mert az Isten őt a Melkisédek rendje szerint való főpapnak nevezte.

11Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok.

12Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.

13Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú.

14A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.

 

Zsid. 6:1-3

1Ezért elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, 2a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak.

3Ezt meg is fogjuk tenni, ha az Isten megengedi.”

 

 

 

A Zsidókhoz írt levelet vesszük most a Bibiaolvasó kalauz szerint, így időzzünk el vele egy kicsit mi is ezen a bűnbánati héten. Ez a levél teljes egészében Jézus Krisztust dicsőíti. Úgy is mondhatnánk, hogy a szerző krisztológiát írt kortársainak, és egyúttal nekünk is. Hiszen az volt a célja, hogy zsidó származású, de keresztyénné lett honfitársainak bemutassa Jézust, mint igazi és egyetlen Főpapot. Nem olyan ő, mint a jeruzsálemi főpap, akinek a személye változik, akinek magáért is be kellett mutatnia az áldozatot, hiszen ő is bűnös ember volt. Az Egyetlen Főpapnak, akiről ez a levél, vagy inkább zsidó keresztyénekhez írt igehirdetés szól, a maga bűneiért nem kellett áldozatot bemutatnia, mert maga volt az áldozó és az áldozat! Krisztus pedig nem önmagát dicsőítette főpapként, hanem az Atyát, aki így szólt egykor róla: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” (Mt. 17,5)

            Miközben pedig a számunkra ismeretlen szerző Jézus főpapi személyéről és szolgálatáról ír lendületesen, hatalmas teológiai íveket rajzolva, Istent dicsőítve, amikor ide ér a mai szakaszhoz, mint ha felnézne, és egy pillanatra megállna a toll a kezében. Megtörik a lendülete, mintha kicsit megcsüggedne, mert miközben írt, és írt, és jöttek a szavak, egyszer csak ráeszmélne, hogy kiknek is írja sorait, hiszen ezt írja még az egyik mondatában: „Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki. Mert az Isten őt a Melkisédek rendje szerint való főpapnak nevezte.” Várnánk, hogy mit ír tovább Melkisédekről, a Főpapi tisztről, de ő így folytatja, kissé lemondóan: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok.” Mintha azt kérdezné: értitek ti egyáltalán, hogy miről írok nektek? Érdekel ez benneteket?

Minden bizonnyal rossz tapasztalatai voltak azokról, akiknek a levelet címezte. Szerette őket ennek ellenére, csak úgy látszik, hogy vagy rossz híreket hallott róluk, vagy ő maga személyesen több negatívumot tapasztalt. Ott van ugyanis a szavaiban a keserűség: mennyi idő eltelt már azóta, hogy megtértetek, és ugyanott vagytok most is, mint akkor.

Azt gondoljátok, hogy ez a helyben járás keresztyénségnek nevezhető? A keresztyénség: Krisztus-követés. Az meg azt jelenti, hogy egyik lábamat a másik elé teszem, a másikat az egyik elé, és lassan vagy gyorsabban, de haladok előre egy úton, mégpedig azon a bizonyos úton, amelyiken Ő megy előttünk. A felé a cél felé, amelyiket Ő tűzött ki nekünk. Hol van ez a haladás, ez a fejlődés, ez a dinamikus gyarapodás a ti életetekből? Sehol nincs. Ott tartotok, mint a megtérésetekkor. Ez nem jól van így! Máshol kellene már tartanotok! Hiszen ahogy a kisgyermeknek is az első hónapok után folyamatosan át kell térnie a szilárdabb táplálékra, mivel a tej egy idő után már nem fogja kielégíteni, és éhes marad, úgy aki megtér, annak is előre kell haladnia Jézus Krisztus megismerésében, követésében a hétköznapokban! Ezért ír a levél címzettjeinek arról, hogy mi jellemzi a kiskorú keresztyéneket és mi ezzel szemben a nagykorúakat. Mivel vannak a keresztyének között is éretlenek, kiskorúak, és vannak érett, felnőtt, nagykorú keresztyének.

Mi a különbség közöttük? Valami hasonló, mint a gyerekeknél. Egyszer készítettem fel egy kisfiút a Dóczyba, a felvételire. A fiú hol járt hittanra, hol nem, negyedik után pedig teljesen kimaradt, így a tananyag nagyja teljesen homályba veszett nála, az összefüggésekről nem is beszélve, amelyekre ebben a korban már hangsúlyt lehet tenni. Minden héten jött, de soha nem készült. Hiába adtam ki neki, hogy olvassa el ezt, vagy azt a fejezetet, nem tette meg. Várta, hogy majd 4 hét alatt a fejébe töltöm a 6 év anyagát. Próbáltam is mondani neki a történeteket, külön kiemelve egyszerűen, szemléletesen Isten munkáját, hiszen egy 12 éves már észreveszi, érti ezt, de ő csak bámult ki a fejéből, ha visszakérdeztem, motyogott valamit. Ez a gyerek éretlen volt, és mondjuk ki, lusta is. Úgy gondolta, elég lesz az a kicsi, amit úgyis tud, minek dolgozni a többért. Megállt.

Vannak ilyen keresztyének is! Róluk beszél a szerző, amikor arról ír, hogy „hagyják el az elemi tanítást!”, és „Ne kezdjék újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak.” Ezekről a katchekumenusok tanultak. Azok, akik a hitvallástétel előtt álltak. Akik még csak épp megtértek! Tovább kell lépni! Ők már Isten szemében nem halottak, hanem élők, hát tessék úgy is viselkedni!

 

Mi is a különbség a kiskorú, éretlen és a nagykorú, vagyis érett keresztyén között?

Az első, amit említ, hogy a kiskorúaknak rest a hallásuk, vagy ahogy itt olvastuk: eltompult a hallásuk. Nem tudnak igazán figyelni, vagy nem is akarnak. Sok oka lehet ennek: lehet fizikai fáradtság. Egyszerűen nincs erőm, mert annyi mindent hallottam ma, olyan sok mindenkire oda kellett figyelni, hogy most egy kicsit hagyjanak békén. Ilyen is lehetséges. Ez érthető és megbocsátható. Ilyenkor, ha lehet, pihenje ki magát az ember.

De lehet ennek az oka lelki közömbösség is, és ez már súlyosabb, hogy nem érdekel. Elég nekem a magam baja. És sokszor tényleg olyan sok a magunk baja, hogy okkal mondhatnánk: elég, de azért egy nagykorú keresztyént mindig az jellemez, hogy akármennyi bajom van, nekem akkor is fontos a másik baja. És ha ő hozzám jön a bajával, akkor fontosabb az övé, mint az enyém. Ehhez már belső erő, tartás kell. Az az erő, amit csak Jézus Krisztus ad az övéinek, és ehhez már érett, felnőttnek kell lenni a hitben. Mert aki önmagával van tele, az rest lesz a hallásra. Az nem tud és nem is akar odafigyelni másokra!

Olyan szép az az Ige is, ami a Habakuk könyvében van: "Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, és figyelek, mit szól hozzám az Úr." (Hab 2,1). Éberen figyel a nagykorú keresztyén. Az őrhelyére áll, és figyeli azt is, mit mond az Úr, és tud figyelni azokra is, akik esetleg hozzá fordulnak, hogy ők mit mondanak. A nagykorú keresztyén éber. És ha valakinek szüksége van rá, van füle meghallgatni, és egyfolytában figyel fölfelé, mert hallani akarja azt is, hogy mit mond az Úr.

Aki pedig tud figyelni másokra, az akkor szólal meg, ha van mondanivalója, és ezek az emberek sokszor nem is tudnak úgy általában üresen beszélni, és nem is akarnak. Viszont, amit mondanak, arra érvényes lesz a Példabeszédek 25,11: "Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige." Az ilyen emberek tudnak igét mondani, mert Isten adja a szájukba azt, amit mondani akarnak. Mert el is kérik Istentől azt, amit mondaniuk kell.

Egy másik különbség az, hogy „Ismét az igazság alapelemeire kell oktatni titeket.” Hová lett mindaz, amit már tudtatok? Mindent elölről kell kezdeni? Mintha második osztály év elején újra a betűk alakját kellene átvenni, noha már első osztály második félévében szoktak tudni olvasni a gyerekek! Újra és újra mindent át kell venni? Így nem lehet tovább haladni! Így csak megrekedni tud az ember! Ez a következménye annak, hogy restek lettek a hallásra! Pedig már „ez idő szerint már tanítóknak kellene lennetek, és most ismét az igazság kezdő elemeire kell tanítani titeket.” Ez utóbbiról kellene szólnia az érett keresztyénségnek! Arról, hogy ott a vágy. Annak akarása, hogy minél jobban megismerjem Istent, hogy növekedhessek hitben, ismeretben, (önismeretben is) és mindezek által emberségben is! A nagykorúság egyik jellemzője, hogy tanulni akarok, legfőképpen az én Mesteremtől. Azt pedig, amit tanultam, azt meg is akarom élni, hogy ne csak tudásom legyen, hanem életem is. Igazi, Istent dicsőítő életem. Jellemez-e minket, hogy szeretnénk egyre jobban megismerni úgy, hogy el is tudjuk mondani közérthetően, meggyőzően, hitelesen, hogy ki is Jézus a számunkra? Ott áll-e mögötte az életünk? Jó ezt végiggondolni most, amikor az Andrásokká igyekszünk válni az elkövetkező vasárnapokra nézve! Útjelző táblákká, ahogy egy régi igehirdetésben készültünk ugyanilyen hetekre, hogy erre tessék menni! Erre van az ÉLET! Erre hívott el minket a mi Urunk.

A következő nagy különbség, hogy ki mit eszik. A kiskorú tejjel táplálkozik, a nagykorú már kemény eledelt is tud enni. Azt mondjuk, ne feledjük, hogy azért nagykorú is iszik tejet, de már nem csak azt! Aki felnőtt, az dolgozik, ahhoz pedig kevés a tej, ahhoz táplálóbb étel kell!

Mi ez a tej? A tej az evangélium. Az Isten szeretetéről szóló jó hír. Ezzel kezdődik minden. Ez igaz! Hiszen amikor újjászületik valaki, akkor tejjel kell táplálni, mint az újszülöttet. Meg kell győzni őt arról, hogy Isten őt valóban nagyon szereti, úgy, ahogy van, mindenestől. Aztán majd megváltozik ennek a szeretetnek a melegében. Meg kell hallania azt, hogy Isten mit tett érte, és Jézus mit ad neki. Itt még az ő feladatairól nincs szó, mert még járni sem tud, beszélni sem tud, enni sem tud magától egy újszülött. Neki még tejre van szüksége. De nem évek, évtizedek múlva is csak arra! A tej tehát az Isten szeretetéről szóló evangélium. De nem azt jelenti, hogy újra és újra meg kell térjek minden evangélizáción! Gondoljam végig az életem, vizsgáljam meg magam a kereszt fényében, de lépjek tovább! Isten szeret téged, örülj ennek és légy boldog. És folytatása nincs? Dehogynem! „Te is így cselekedjél” - mondja Jézus, vagyis éld meg! Ezért beszélünk mi itt a gyülekezetben hitmélyítő alkalmakról! Az András-szolgálat az első lépéseket tevőkhöz szól elsősorban, akkor is, ha bennünket is újra és újra megerősít. De mihez kezdenénk hitmélyítő alkalmak, kiscsoportos beszélgetések nélkül?

Kell a keményebb eledel is! Az, amikor Jézus így fordult Péterhez meg Andráshoz: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” (Mt. 4,19) Amikor elindultak, valószínűleg azt sem értették, hogy ez pontosan mit jelent majd! De Jézus mellett folyamatosan tanulgatták, hiszen vele jártak, hallották szavait, látták tetteit, míg egy napon kiküldhette őket egyedül is!

Másfajta kemény eledel az, amikor azt mondja Jézus: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mk. 8,34) Ez már felnőttnek való feladat! Tagadja meg magát… vegye fel az ő keresztjét… vagyis vállalja a dolgok nehezét is, ha kell a szenvedésig, és kövesse Őt. Menjen utána. Ne csak nézzen, hanem menjen is utána! Akkor is, ha az úton vannak emelkedők, sziklák és szakadékok. Ehhez érettség kell! És ha nehéz, göröngyös úton kell követni? Akkor ott kell követni, de Őt kell követni akkor is. Ez már kemény eledel. Az Isten szeretetéről szóló jó hírt újra és újra hallanunk kell, aztán másokkal is közölnünk kell.

Így válik majd igazzá, hogy „a nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és rossz megkülönböztetésére.” Vagyis a nagykorú tud különbséget tenni: ez jó, ez rossz. Honnan tudja? Onnan, hogy visszatért a teremtő Istenhez. Isten gyermeke lett, és nem ő akarja már eldönteni, mint aki szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról, hanem ő Istenre bízza, hogy Isten vezesse abban, hogy mi jó és mi rossz. Amire Isten azt mondja: jó, arra ő is azt mondja. Amire Isten azt mondja: gonosz, attól ő tartózkodik. Nem ő lett nagy okos, hanem olyan közösségben van mennyei Atyjával, hogy kialakult benne a disztingválás, a megkülönböztetés készsége. Gyakorlat következtében. Annyira gyakorlati könyv a Biblia. Azt mondja: gyakorlat következtében alkalmasak lettek az érzékszervei, a lelki érzékszervei a jó és rossz közötti különbségtételre. Vagyis a nagykorú keresztyén tudja, hogy mi értékes. Tudja, mire van szüksége, és tudja mi az, ami segíti őt annak a célnak a megvalósításában, amit Isten tűzött ki elé, hogy Ura dicsőségére élhessen. Az ilyen ember számára kincs az Istennel való járás, épp úgy, ahogy Jézus példázatában a kereskedőnek az igazgyöngy. Nem elégszik meg bóvlival, bizsuval, ha az igazgyöngyöt akarja. Az az érték. Lehet, hogy a többi jobban csillog, de mindaz csak az igaz pótléka, olcsó utánzata. Így van ez lelkileg is.

Isten segítsen minket, hogy igazi nagykorúságra jussunk! Legyen a fülünk a hallásra, és tudjuk, hogy mit beszélünk, hogy ne kelljen újra és újra az alapokra tanítani, hanem az alapokra építsünk, és növekedjünk az ismeretben, legfőképpen a mi Urunk megismerésében. Adjunk hálát azért, hogy lelkileg is van tej a világon, az evangélium, de a kemény eledelt is tudjuk megrágni, megemészteni, feldolgozni, és annak az erejével szolgálni. Engedjük, hogy gyakorlás közben váljék egyre készebbé a lelki érzékelésünk arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között. Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |