| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Nem Én, hanem Krisztus!

Lekció: 49. Zsoltár

„A karmesternek: Kórah fiainak zsoltára.

Halljátok ezt mind, ti népek, figyeljen a világ minden lakója,

közemberek és előkelők, gazdag és szegény egyaránt!

Bölcs dolgokat beszél majd szám, szívem gondolatai értelmesek.

Példázatra figyel fülem, hárfakísérettel adom elő talányomat.

Miért féljek a gonosz napokon, ha körülvesz az alattomosok bűne,

akik vagyonukban bíznak, és nagy gazdagságukkal dicsekszenek?

Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.

Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie róla,

még ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt.

Pedig meglátja! Meghalnak a bölcsek, a bolond és ostoba is elpusztul, és másokra hagyják vagyonukat.

Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeket neveznek el róluk.

De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.

Ez a bolondok sorsa, és követik őket azok, akiknek tetszik beszédük. (Szela.)

Mint juhok kerülnek a holtak hazájába, a halál lesz a pásztoruk. Alakjuk eltűnik a holtak hazájában, nem lesz lakásuk. Reggelre a becsületesek uralkodnak.

De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni. (Szela.)

Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik, ha sok kincs lesz is házában.

Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse.

Bár életében áldottnak tartja magát, és dicsérik, hogy jól megy sora,

mégis őseinek nemzedékéhez kerül, soha többé nem lát napvilágot.

Mert a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.”

Textus: Lukács 12, 16 – 21

„Aztán példázatot mondott nekik: „Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje, ekkor így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda takarítom be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.”

Kedves Testvéreim!

„…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké – írja Antoine de Saint-Exupéry egyik regényében. Mert minden ember életét nagyban befolyásolják a kapcsolatok. Kikkel, vagy mikkel ápolunk kapcsolatot, milyen kapcsolatok határozzák meg életünket, döntéseinket, értékrendünket.

A felolvasott példázat érdekes tanulságokkal szolgál a kapcsolatok milyenségének vonatkozásában. Milyen kapcsolatot tart fontosnak a példázatban szereplő gazda? Mindenekelőtt azt, amely közte és javai között áll fenn. Ő gondoskodik a földről, és a betakarításról, a bő termés pedig gondoskodik őróla. Nagyon ideális állapot ez, sőt mondhatnánk ez egy jól működő kapcsolat. Ez az ember a földhöz, a csűrökhöz, tárgyi javakhoz köti az életét, boldogságát. És látszólag boldog is. Mégsem a „boldog gazdag” címmel vált ismertté ez a jézusi példázat, hanem a „bolond gazdag” történeteként emlegetjük.

Erről a gazdáról kiderül ugyanis, hogy nincs igazi kapcsolata. Figyeljük csak meg, hogy magával beszélget: „Én lelkem, sok javad van”.

Nincs igazi kapcsolata, mert nincs egy TE az életében, akit megszólíthatna. Minden a nagybetűs ÉN körül forog. Nem tudjuk, hogy ennek a gazdának volt-e családja, barátai, ismerősei, mert ez nem derül ki a történetből. Az azonban kiderül, hogy ha van is családja, vagy baráti köre, ezek a kapcsolatok alárendelt szerepet játszanak az „én lelkem” és az „én javaim” között fennálló kapcsolathoz képest.

Ismerjük ezt a magatartásformát mindnyájan, magunk is sokszor esünk ebbe a hibába. Úgy hívjuk: önzés, egoizmus, énközpontúság. Hol vannak itt a kapcsolatok? Mit, vagy kit tűr el maga mellett az ilyen ember? Úgy tűnik, hogy se Istent, se embert. Ami megfér az önzés mellett, az csupán az ÉN-t gyönyörködtető, és azt kiszolgáló javak: „Én lelkem... pihenj, egyél, igyál, vigadozzál” – mondja magának a gazda.

És ami még elszomorítóbbá teszi ezt az állapotot, hogy a történetben feltűnik még egy szereplő. Valaki, aki megszólítható lenne, valaki, akivel kapcsolatba lehetne lépni. Hiszen ott van Isten. Isten is megszólal, sőt kérdést tesz fel ennek az embernek, de mégsem alakul ki párbeszéd. Ez az ember nem tudja, nem akarja Istent megszólítani, nem akar feleletet adni neki, mert önmaga körül forog minden gondolata, ő most csak magával beszél. Kizárja az Istent a jövőképéből, a terveiből.

A példázat olvasói legtöbbször az anyagiasságáért marasztalják el ezt az embert. Pedig földi világunkban, valljuk meg őszintén, érthető és logikus, hogy életünk folyása, a jövőnk alakítása az anyagiaktól is nagymértékben függ. Nem ez a fő probléma. Az Isten országa viszonylatában azonban, amitől mi krisztuskövető, hívő emberek már nem függetleníthetjük magunkat, relativizálódik minden anyagi. Ilyen értelemben bolond az, aki a jövő tervezésekor kihagyja a számításból Istent. Bolond az, akinek kapcsolatrendszerében nem szerepel Isten. Bolond az, akinek az ÉN-je nem látja meg Istenben azt, akit megszólíthat, akivel kapcsolatban lehet.

A Zsoltárok könyvének ma felolvasott fejezete is, ezt bizonygatja: „De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak. Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse.” És ha valaki azt hiszi, hogy mégis, aki úgy véli, hogy zsebe van a koporsónak, az valóban bolond. Mert ez a kapcsolat nem maradandó. Az anyagi világgal való kapcsolatunk bármilyen gyümölcsöző is, bizony véges. Az üdvösség tekintetében mindez mit sem ér, túl kell látni ezeken, túl kell látni önmagunkon: „Hiszen senki sem válthatja meg magát” – írja a 49. zsoltár. Pedig az énközpontú ember sokszor ezt gondolja.

Az ÉN teljesítménye csak erre a világra tartozik, az ÉN és a javaim kapcsolata csak a földi körülményekre korlátozódik. Az ÉN és a vagyonom kapcsolata, még ha földi létünk során valamilyen szinten szükségszerű is, nem számít az Isten országában.

Mi áll tehát üdvösségünk útjában? Azt hiszem, tudunk néhányat a helyes válaszok közül: pénz, a bűn, a földiek istenítése… és még sorolhatnánk.  De vajon ki merjük mondani azt a sokkal súlyosabb tényt, hogy ÉN magam állok saját üdvösségem útjában. Jézus mondja: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát”, mert nem ÉN számítok, nem a teljesítményem számít, és nem is a javaim, hanem egyedül a Krisztussal való kapcsolatom. Ilyen értelemben igaz az, amit egy másik alkalommal mond Jézus: „Aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt”. Vagyis aki nem önmagára, nem csak a földiekre tekint, aki hajlandó elhagyni, ha úgy tetszik megölni önző óemberét, az olyan életet talál, amely örökké tart. Pál apostol mondja: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”.

Az Isten szerinti gazdagság, az Istennel való kapcsolatom gazdagsága. Mennyi időt, energiát, figyelmet szentelek oda ezért a kapcsolatért. Mert én vagyok az, aki a kapcsolataimat alakítom, egyiket fontosabbnak, másikat kevésbé fontosnak tartom. Nem mindegy, hogy az Istennel való kapcsolatom ápolása hányadik helyen áll. Mert ez az egyetlen olyan kapcsolat, amely első renden számít az életben, és a halál után. És éppen ezt hagyja figyelmen kívül a bolond gazdag. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”

Az örök élet valójában azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatom nem szakad meg. Teljes a folytonosság, még a testi halál sem jelent törést ebben a kapcsolatban. Az ÉN-em, a személyiségem éppen az énközpontúság miatt fog egyszer megszűnni: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet,” és akkor végem. De az Istennel való kapcsolatban, az Isten országában örök életünk van, vagyis az ÉN-em, a létem, az Istennel való kapcsolatban tovább él. Akik ezt időben felismerik, akik fontosnak tartják az Istennel való kapcsolatuk ápolását, akik részt vesznek az Isten országának építésében, azok Istenben gazdagok, és azokat Jézus nem nevezi bolondnak. Hanem így szólítja meg őket: „Jöjjetek, Atyám áldottai…”.

Az ÉN háttérbe szorítása, és Krisztus előtérbe hozása az életemben megóv a bolondságtól. Ha rájövök a Zsoltárossal együtt, „senki sem válthatja meg magát”, és egyben elfogadom, hogy Krisztus viszont mindenki váltságára érkezett, akkor olyan örökkévaló kapcsolatra tehetek szert, amelyben ÉN és a mindenható Isten lehetünk állandó közösségben. És, ha Isten még ma éjjel elkéri az én lelkemet, ez a kapcsolat nem szűnik meg. Őrizzük meg ezt a drága kincset, mert ez az Isten szerinti gazdagság!

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |