| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az igaz istentisztelet

Lekció: Zsoltárok 50,1-15

„Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig.

A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten.

Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar.

Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét.

Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem!

Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.)

Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én!

Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat.

Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata.

Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is.

Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti.

Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét?

Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat!

Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Textus: Zsoltárok 50,22-23

„Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül!

Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”

Istentisztelet és a templom. Egymástól elválaszthatatlan két fogalom a számunkra.  A találkozás ideje és helye Istennel és egymással. A közösség megélése, imádság és ének helye, no, meg a tanításé. Megszólal az orgona, ez a különlegesen szép hangú hangszer. Belép a lelkész, köszönt, majd együtt, közös énekkel dicsőítjük Istent hétről hétre. Gyönyörű, régi énekeink szólalnak meg ilyenkor, amelyekkel már őseink is kifejezték hálaadásukat, bűnbánatukat, magasztalásukat. Jó énekelni az Úrnak, hallgatni zenés áhítaton az értékes darabokat, elcsendesedni, békességre találni e falak között. Majd felcsendül az Ige, az olvasott és a hirdetett egyaránt, és az imádság. Fontosak ezek az órák. Gondolkoztunk már azon, hogy miért jövünk ide hétről, hétre? Mi vonz bennünket? És mi változik az életünkben a vasárnapok hatására?

Az istentisztelet léte Isten parancsán nyug­szik. Maga az a tény, hogy istentiszteletek vannak, nem emberi kitaláció, nem afféle „papi találmány”, hanem maga Isten rendelkezett úgy, hogy időnként „le­gyenek szent összegyülekezések”. Ő rendelte az ünnepeket is, hogy a hétköznapok sorában legyen néha megállása az embernek, és legyen olyan alkalom is, amikor nemcsak egyénileg és családonként, hanem a nagy közösségben, mint Isten népe, megáll az élő Isten előtt, és meghallgatja, hogy Isten mit mond neki. Az istentisztelet tulajdonképpen csodálatos párbe­széd: Isten szól az Ő népéhez, és a nép vála­szol Istene szavára.

A hétévenként tartott ünnepen a templomban szolgáló papok idézték fel a Sínai-hegynél történt eseményeket, a szövetségkötést, és törvényadást. Erre emlékezve olvasták föl ezt a zsoltárt. Komoly hangvételű zsoltár ez! Az Úrral való kapcsolatról szól, arról hogy nem mindegy, hogy hogyan közeledünk felé, és egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan járunk vele!

Izráel népének kegyességi életében az egyik leginkább központi elem az áldozatbemutatás volt, amelyet naponta gyakoroltak. Éppen ezért érdekes, hogy az igaz istentiszteletről szóló zsoltárban épp a véres- és égőáldozatokért nem feddi meg népét az Úr! No, nem az áldozatok teljes elvetéséről van szó! Hanem a nép egy pogány nézetért feddetik meg. Úgy áldoz ugyanis a nép, mintha Istennek lenne szüksége rá: mintha Ő lenne „éhes”, és az áldozat Őt táplálná! Nem szorul rá Isten az áldozatra, hiszen az egész világ az Övé! Egyúttal az is téves nézet, hogy Isten „elfogadja” az áldozatot, és ezzel kötelezi magát az áldozatot bemutató ember akaratának teljesítésére.

Mi keresztyének nem mutatunk be áldozatot. Távol áll tőlünk ez a gyakorlat, meg tudjuk, hogy Jézus volt az egyetlen igazi és megismételhetetlen áldozat. Ő az Isten báránya, ki hordozta a világ bűnét. Nincs szükség többé arra, hogy bikákat vagy kosokat pakoljunk oltárra! Mégis nagyon fontos üzenete van ennek az igeszakasznak.

Az áldozat szó a magyar nyelvben mást is jelent: az ember valamilyen céllal lemond értékeinek, pénzének, idejének egy részéről. Egy olyan szent cselekmény, amelyben az ember Istennek ad valamit. Na, ez már tőlünk sem áll annyira távol! Mi is oly sok mindent adunk szent célra. Gondoljunk csak bele, hogy sokan milyen sok idejüket szánják oda különböző szolgálatokra, vagy épp pénzt dobunk a perselybe, vagy adakozunk különböző célokra. A kérdés csak az, hogy ilyenkor milyen lelkület van bennünk? Nagy kísértés ez ugyanis minden kor embere számára!

Egykor, Jézus korában a farizeusok között pl. volt, aki kürtöltetett maga előtt, hogy mindenki tudja, hogy ő adakozott. Mi legfeljebb csak megbeszéljük, hogy ki mennyit adott, vagy ahogy némely más gyülekezetben szokás, kihirdetik konkrétan az adományokat. Az más kérdés, hogy egykor a farizeusok nem csupán Isten előtt akartak érdemeket szerezni, hanem az emberek előtt is. Épp ezért kapták meg jutalmukat – Jézus szavaival élve. Nincsen ez másként ma sem, ha csak eddig jutunk el! Mi van a szívünkben, amikor imádkozunk, vagy épp istenért teszünk valamit?

Mert lehet valahogy úgy is, ahogyan a farizeus és a vámszedő történetében a farizeus: a mellét verve, dicséretet várva! Nézzük meg, nem kapjuk-e néha magunkat azon, hogyha nem is a fűszerek, és egyéb különleges dolgok utáni tized, de a tetteink és szolgálataink jutnak eszünkbe, amikor Istenhez szólunk? Kísértés ez nekünk, keresztyéneknek! „Uram, én járok a te házadba, sőt mi több, még kiscsoportra is. Betegeket is látogatok, kedves vagyok a szomszéddal, adakozok. Kérlek, legyél velem, gyógyíts meg, és segíts!” Nem a kérés a baj, hanem az ember lelkének irányultsága! Nagyon könnyű magunkat azon kapni, hogy úgy kezeljük Istent, mint egy automatát! Bedobok két istentiszteletre való elmenetelt, vagy adakozást, benyomom az imádság gombját, és jöjjön ki, amit szeretnék. Például az Isten áldása. De ez nem így megy! Isten szuverén Úr, nem befolyásolható, nem lekenyerezhető!

Nem az volt egykor az áldozat célja, hogy ezzel az ember rákényszerítse a maga akaratát Istenre, hanem – a hálaadás! Hálaénekkel egybekötött hálaáldozatról van szó. Erről szólt egykor a zsoltár, és erről kellene ma is szóljon a mi életünk, imádságaink! Ehhez a személyes bizonyságtétel is hozzátartozott. A gyülekezet előtt mondta el a hálaáldozatot bemutató ember, hogy mi történt vele: hogyan jutott nyomorúságba, hogyan „hívta segítségül” az Urat, és Ő hogyan mentette meg. Hálaadás alkalmával az Urat dicsőítették, és a Neki tett fogadalmat teljesítették. Na ez az, amiben gyönyörködik az Isten, és erre biztatja híveit. Ő a jövőben is kész lesz meghallgatni a nyomorúságban mondott könyörgést, és várja dicséretmondásunkat, hálaadásunkat!

Jó ezt komolyan venni! Mert amíg az az imádság, amely érdemeket akar szerezni, az befelé fordítja a figyelmemet, önmagamra, addig a hálaadás, és dicsőítés kifelé, hiszen a világban, a környezetemben veszem észre Isten tetteit! Ez az indulat pedig nem fog tudni itt tartani és bezárni a falak közé. Akkor már nem csupán a vasárnapi istentiszteletre vágyik az ember szíve, hanem kifelé, az élet istentiszteletébe!

Egyszerűen arról van szó, hogy észrevesszük hálaadás közben, hogy felelősségünk van a világban: nem mehetünk el a nyomorult, a rászoruló mellett, ahogy Isten sem tette ezt. Nem elégedhetünk meg annyival, hogy nekünk jó közösségünk, szép otthonunk, kedves gyülekezetünk van, és még Vele, az Úrral is közösségünk van. Rá fogunk döbbenni, hogy nincs jogunk bezárkózni a keresztyén világunkba, vagy úgy is mondhatnám, hogy a templomunk falai közé, mert ott kívül a világban, szükség van ránk. Neki, Jézusnak van szüksége ránk, hogy az Ő nevében menjünk, és odaforduljunk a többi ember felé! Nem zárkózhatunk be.

Ez a hívőknek nagy kísértése lehetett és lehet mind a mai napig. Akármilyen életünk is van, de mindenképp áldásban van részünk. Áldás az, hogy megismerhettük az Urat, vagy legalábbis az Ő vonzásában élhetünk. Jó itt lennünk, és mindezért hálásak lehetünk. Ugyanakkor nem állhatunk itt meg, hiszen a „világ – bár sokszor nincs tudatában –, de sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” Hálaadásunk részévé válhat kifelé nyitni a világ felé, érte élni és szolgálni. Nem kötelességből, hanem hálából, szabadságból, hogy mások is átélhessék, megélhessék mindazt, amelyben nekünk részünk van, volt és lesz!

Soha nem tudnánk ugyanis eleget adni, elég jót cselekedni, hogy azzal megfizethessük, kiérdemelhessük azt, amit Jézus vállalt értünk. Fizetségünk, jogunk nem lehet előtte. De kegyelme a miénk, akárcsak az örök élet, a bűnbocsánat, amit Ő szerzett meg számunkra a kereszten szolgai formában, semmit sem várva fizetségül. Isten adja, hogy megértsük, hogy ebben, milyen nagy dolog látni Isten tetteit, hálát adni, és érte, neki szolgálni, érte tenni sok mindent, semmit sem várva, hanem örülve, hogy egyáltalán bármit csinálhattunk, hogy így éljük meg az élet istentiszteletét. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |