| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Zákeus (2.)

Lukács evangéliuma 19. fejezet 1-10.

„¹Ezután Jerikóba ért, és áthaladt rajta.

²Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt.

³Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kistermetű lévén, nem láthatta a sokaságtól.

⁴Ezért előre futott és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.

⁵Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: »Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.«

⁶Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.

⁷Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: »Bűnös embernél szállt meg.«

⁸Zákeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: »Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.«

⁹Jézus így felelt neki: »Ma lett üdvössége ennek a háznak: mivelhogy ő is Ábrahám fia.

¹⁰Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.«”

Imádkozzunk:

URunk, Istenünk, köszönjük neked ezeket a csöndes másodperceket. Köszönjük URunk, hogy megnyugodhatunk, békességre lelhetünk itt a Te házadban. Olyan sok minden történt velünk ezen a héten. Szinte fel sem tudnánk sorolni, olyan sokat szaladtunk, dolgoztunk, olyan sok érzés volt bennünk. Voltak örömökkel gazdag perceink, és volt olyan, hogy szomorúak voltunk. Volt olyan, amikor indulatosak voltunk, és talán volt olyan, amikor elkeseredtünk. URunk, Te látod ezeket. Látod az összes boldog pillanatot, az összes mosolyt, ami az arcunkon felderült. És Te ismered a harcainkat is, egymással és önmagunkkal. URunk köszönjük, hogy Te mindezekkel együtt ismersz bennünket. Köszönjük URunk, hogy Te mindezekkel együtt mondasz ránk igent. Köszönjük, hogy szólsz hozzánk. URunk hálát adunk Neked, hogy egy napon lehívtál bennünket arról a bizonyos fáról, ahova elbujtunk, ahol próbáltuk takargatni önmagunkat, ahogy egykoron Zákeus. Próbáltuk takargatni a bűneinket, a hibáinkat, az elvétett utjainkat, a bennünk lévő indulatokat. Rossz gondolatokat és tetteket, az önző vágyakat, és mindazt, ami, tarkítja az életünket. És URunk, csak magasztalni tudunk Téged azért, hogy Te megláttál és megszólítottál bennünket. Magadhoz hívtál minket. Istenünk köszönjük, hogy ez a találkozás áthatja az egész életünket. De URunk bocsáss is meg nekünk, mert a hétköznapok sok-sok tennivalói, oly sokszor megkoptatják a Veled való járást. Szívesen emlékezünk, mégis mintha gyakran felejtenénk. Azért kérünk URunk Téged, hogy áldd meg ezt a mostani estét, és használd az életünkben. Szólíts meg bennünket újra és újra. Mutass rá arra, hogy hogyan kell formálódjunk. Mutasd meg, hogy mikből kell kijöjjünk. Milyen magasságokból kell leszálljunk, vagy éppen felállnunk. Kérünk Istenünk, légy itt közöttünk a Te Szentlelked által. Áldd meg URunk az ige hirdetőjét és valamennyiünket, akik most Rád szeretnénk figyelni. Segíts el bennünket a Veled való találkozásra. Hiszen önmagunktól ez nem sikerülhet, csakis teáltalad. Ámen.

Jézus Krisztus mondja: „Imé az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorálok, s ő énvelem. Jövel URam Jézus.”

Lukács evangéliuma 19. rész 5-7.

⁵Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: »Zákeus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.«

⁶Ekkor sietve leszállt, és örömmel befogadta.

⁷Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: »Bűnös embernél szállt meg.«

Fiatal diákember vidékről Budapestre került tanulni, kollégiumba, s bizony szoknia kellett a nagyon más élettempót, nagyon más életvitelt. Nagy kollégiumba került, ahol hát nem igen szóltak hozzá. Ha ő szólt másokhoz, válaszoltak. Érezte, egyedül van nagyon; nagyon magányos. Egy nap kiment egy igen fontos csomópontra, közlekedési csomóponthoz, ahol autók egymás mellett több sávon át oda-vissza közlekedtek megállás nélkül: autóbuszok, metró, villamosok. A sok embert ontották. Emberek százai jöttek el mellette. De valahogy senki nem nézett rá. Senkinek nem kellett. Mondta az illető, hogy szinte félelem szállta meg a lelkét. Ott abban a nagy tömegben magányosnak lenni, sokaságban magányosnak lenni, félelmetes emberi érzés. Nem kellek én senkinek? Senki rám sem néz? Mindenki elmegy mellettem?

Kórházi látogatásnál történt: egy idős asszony ágyán fekve csendesen ennyit mondott: amíg aktív voltam, pedagógus voltam, sokan ismertek, becsültek. Ma már nem tud rólam senki semmit. Ma már nekem nincsen senkim. Nem az fáj, hogy beteg vagyok, öreg és aggastyán, hogy ebből a házból már soha ki nem tudok menni magamtól, csak kivisznek majd nemsokára; hanem az fáj, hogy én, már nem kellek senkinek. Jön a karácsony… senki egy lapot nem ír, nem üzen, nem látogat meg… Magam vagyok, nem kellek én senkinek.

Péntek van, péntek este. Fiatalember jött a gyülekezetbe annak idején, ott is maradt egészen sokáig. Már rég vége az ifjúsági órának, még mindig ott van. Valaki csendben rákérdezett: nem mégy haza?  – Ha lehet, maradnék – mondta az illető. Itt semmi kárt nem teszek, itt maradok. Hadd maradjak! Otthon áll a balhé: szüleim között… testvéreimmel… akárkivel. Én most eljöttem. Kicsit most tesztelem őket, hogy kellek-e nekik. Ha nem vagyok otthon – észreveszik-e? Eltelik egy nap, egy éjszaka. Otthon vagyok-e? – meglátják? Kellek én nekik? Fontos vagyok? Pici kis csokor az emberi magány félelmetességéről. Ki-ki ezt nyugodtan mondhatja tovább a maga életében. Avagy másoktól hallott szituációkat felelevenítve, csendes kérdés: kellek én valakinek? Sokan mondanak ilyet: Fontos vagyok-e valaki másnak? Szól még valaki énhozzám?

Igénk arról beszél, hogy Jézus Jerikón átmenve, ott a fán gubbasztó közismert személyiséget meglátta, és megszólította. Minden ilyen magánya miatt szenvedő embernek odasúgnám a fülébe, odamondogatnám, odaölelném mellé az evangéliumot: Igen, fontos! Tegeződve, magázódva, teljesen mindegy. Fontos vagy, igazán fontos. Valakinek egészen biztos. Aki lát, csak én nem látom talán még Őt. Mert sokszor ez jellemzi Jézus tekintetét, hogy Ő már lát, s akit lát, az még nem tud róla semmit. Sok-sok bibliai példa. Kapernaum városhatárában a vámhivatal élén levő magas rangú vámtiszt, Lévi, ott ül a vámasztal mellett. Mivel tiszti ember, ül a maga őrhelyén. Ő nem slapesz… Ő nem fut a karavánokhoz, nem fut a magánemberekhez vámoltatni, ő ül. Ő főnök. Jézus látja őt. Ő még ebből semmit nem tud. Ha Jézus valahol engem lát, valahol mindig másnak lát. Nemcsak a vámost látja lehetőségtelen életével, hanem látja benne az evangéliumírót. Látja az írószerszámát, mivel nyugodt lélekkel írhat hamis számlákat, becsaphatja a hozzá nem értőket, de abban az írószerszámban az ÚR látja már a Máté evangéliumának írószerszámát. Lát olyanokat, kiket mások már nem láttak, mert minek lássanak. Betesda tó partján szenvedő, 38 éve beteg, nyomorult ember. Aki látja, látja. Nem szívesen látja. Ilyen embereket nem szívesen látja senki, mert nyomorék, mert menthetetlen. Mert nincs gyógyszer, és nincsen gyógymód. Inkább meghalna, neki is könnyebb lenne. Így látja az emberi tekintet őt. Jézus látja, s a béna még Jézusról semmit nem tud. Semmit nem tud az ÚRról, a lehetőségekről, a hónapokról; az otthagyott nyomorult kis beteghelyéről. Nem, annyit tud, hogy nincs tovább. Reménytelen minden. Hogy nincs emberem. Látja a gyászoló asszonyt, özvegyként, egy szem fiát utolsó útjára kísérőt, Nain határában. Ó szegény! Hogy lehet ilyenkor sajnálkozni! Szegény anya! De borzasztó! És Ő látja a fiát visszakapott édesanyát is. Amikor Ő lát, valahogy mindig másként lát. Valahogy mindig másnak lát. Nemcsak távolról szánakozik: Ó szegénykém! – de rossz lehet neked. Hanem Ő az, aki a megoldást is már ott látja a tekintetében. Látja Zákeust, a jerikói eperfügefán, és lehívja őt. Zákeust is látta ez emberi tekintet, az emberi szem, az emberi optika, látta benne az utáltat, a jogosnak utáltat – mondjuk meg őszintén –, jogosan megvetnivalót. Látta benne az embert: a Zákeus. Ja, a Zákeus! Ő is látja, s míg ott a fügefán gubbaszt a kis ember, már látja benne a megújult életet, a rendezett életet. Visszakapja majd állampolgárságát. Teljes jogát az élethez, visszakapja, Ő már olyannak látja őt, Ő már megoldottnak látja őt. Igen, neki fontos Zákeus is. Fontos a diák, ott a budapesti főutcán. Az öreg idős asszony, ott a kórházban. Szüleit tesztelő, társtalan, nyomorult fiatal az ifjúsági óra végén. Lehetne folytatni a sort. Igen Ő lát. Nemcsak szánakozik, de többet lát. Megoldottnak lát. Ez az Ő tekintete. Látta Pétert, megalázottan a főpap udvarán, megverten, megalázottan. Látta Pétert sírni, hiperaktív fogadkozó halászembert, és már látta őt, mint pünkösdi evangelizátort, mert Ő előrelát valahol mindig. Valahol mindig többnek lát. Többnek, értékesebbnek, igazabbnak, és valahol mélyen embereknek lát. S nemcsak lát, hanem megszólít. Ez az Ő kegyelme, hogy az emberben ott lévő energiákat mozgásba hozza. Ami szunnyad, amit nem használok, mozgásba hozza, hogy éljek vele; amim van, csak nem használom. Utóbbi évek nagy öröme volt az a felfedezés: hallottam orvosoktól, pszichológusoktól, pszichiáterektől, hogy emberi életünk energiakészletének hatalmas döntő százalékát nem használjuk. Pedig van. Pedig adott. Egyszerűen nem használjuk, csak valami külső inger hozza mozgásba, többnyire az életveszély, az élni akarás, de ritkán maga az élet konkrétan. Jön Jézus, és mozgásba hozza. Ami szunnyad, ami az enyém. Amit kap, ami ingyen van. Volt egy régi amerikai film, világháló előtti időkből, mikor egy ottani állampolgár útra kelt hatalmas nagy csónaknagyságú autójával. S akkortájt nem volt még minden kilométerkőnél benzinkút. Vitt magával egy kerekes tankban üzemanyagot. Megvette, kifizette, betöltötte abba a bizonyos tankba, hozzákötötte utánfutóként az autójához, és elindult az országon keresztül a hosszú-hosszú útjára. Nyugodtan mehetett, mert tudta, ha fogytán a benzin, ott van kéznél a tankban az üzemanyag. Nem kell talán mondani, mindenki sejti a folytatást: az üzemanyag valóban fogyni kezdett, ment a tankhoz, s a kulcsot nem találta. A film erről szól. Hogyan tovább? Ennek számtalan nyomorúságáról, váratlanságáról, hogy ami az övé, ahhoz nem jut hozzá. Amit megfizetett, amiért pénzt adott, amiért megharcolt, ahhoz nem jut hozzá. Jön Jézus, s mozgásba hozza azt, ami bennem van, csak szunnyad. Ma annyi ember Magyarországon, annyi ember fáradt. Diákok közt élek… azt látom, szünet után, szünet előtt – teljesen mindegy –, hétvége előtt, péntek utolsó órában, hétfőn első órában, mindegy, iszonyúan fáradt. Rengeteg embert látok BKV járművön, iszonyú fáradt embereket. Energiája ott van, csak nincs, aki mozgásba hozza. Vagy ha igen, akkor negatív energiákat hoznak mozgásba, amit bár ne hozna semmiféle, különböző hír mozgásba. Jön Jézus, és megmozdítja bennem azt, ami az enyém, ettől leszek emberré, ez lesz a csodaerő feltétele, valósága és kivitelezése. Jöjjön mozgásba, ami bennem van. Mozduljon meg! Jöjj, URam Jézus, és mozgasd meg, és add, ami enyém, hadd éljek vele!

Idős paraszt bácsi mesélte, egy alkalommal, csoszogó lábaival, hogy dobta át magát egy magas palánkon. Megvadult bika megkezdte támadását és kergette őt, és szinte groteszk módon átdobta magát egy palánkon. Hogy hogyan, máig nem tudja, fogalma sincs róla. Egyszerűen élni akart. Energiái beindultak, s valami emberfeletti produkcióra volt képes pár másodpercig.

Valaki, aki hidrofóbiában szenvedett, víziszonyban, hogyan hogy nem történt, talán pont emiatt: kompon utazva kényszerűségből, vízbe esett. Teljes tragédia, mondhatnánk: vége mindennek. Az illető hogyan, hogy nem, nem tudja ma sem, pedig most is él, a partra evickélt. Nem tudott úszni, nagyon nem tudott. Mert egyszerűen élni akart. Folyóvízben, nem is állóvízben történt mindez. A partra valahogyan kievickélt. Energiáink megmozdulnak. Milyen irányban? Merre felé? A gyűlölet felé, idegesség felé, tehetetlenség felé? Az élet felé? Jön Jézus, hozza a tank kulcsát, tessék, a tiéd, használd. A te életed, a te energiád, használd. Ne légy mindig fáradt, reménytelen és csüggedt. Itt vagyok, látlak téged. Valahol egészen biztos, hogy másnak, másnak látlak téged. S Ő nemcsak meglát, meg is szólít. Annyit mond Lévinek: „jöjj és kövess engem”. Nincs ebben semmi reklám, több fizetés, csábítás, egészségesebb életmód, semmi. Maga a tény: te, Lévi, jöjj, és kövess engem. Elképesztő. Az ember fölkel – nem ül vissza –, elindul Jézus nyomába. Ragyogó állása van. Abban a korban rengeteg volt a munkanélküli ember, az éhező ember. Biztos állás, és otthagyja, és megy Jézussal, és nem érzi magát vesztesnek. Nem mondott többet, nem csábit semmivel, csak annyit, hogy jöjj és kövess engem. Mert őt más nem hívta, mert ő másnak nem kellett, mert vámos volt, idegen volt, népek kizsarolója volt. Jézus hívja őt, és ez elég. Mond egy közhelyet az asszonynak, aki fiát temeti Nainban, nagyon nagy közhelyet: ne sírj. De könnyű kimondani gyászban levő embertársamnak. Jaj de könnyű! De komolytalan sokszor! Nem tudok semmit se mondani – annak a kifejezése, hogy tehetetlen vagyok veled szemben. Nem tudok segíteni semmit, csak azt, hogy ne sírj. Inkább sírj, nyugodtan sírd ki magadból. Ne sírj.

Ifjú neked mondom: kelj fel. Semmi több. Nincs hosszú beszéd, nincs hosszú reklám, csak maga a tény. A Betesda tó partján szenvedő emberhez odalép, s csak annyit mond: akarsz-e meggyógyulni? Nem muszáj, nem kötelező, lehetőség! Akkor kelj fel, neked nem kell ember, be vigyen a vízbe. Szedd össze magad, kapd össze magad, és eredj haza. Kelj fel, kezdd újra! Igenis fontos vagy. Jogosan írja az orvostudomány: már nincs remény, semmi remény. Mégis azt mondom: te kelj fel, kezdd újra. Menj tovább, menj tovább.

Szólt Zákeusnak is csendesen: „gyere le a fáról, mert ma hozzád kell bemennem szállásra”. Két rövid mondat, egy imperativus: „gyere le a fáról” – kedves kérés, kedves felszólítás. A hozzá fűzött mondat: „ma hozzád kell mennem szállásra”. Gyere le a fáról, és majd számolunk – azt is mondhatta volna. Hozd elő, amit eddig tettél és csináltál – hadd halljam… Mekkora gonosz gazember vagy te Zákeus? – hadd halljam!… Gyere csak le szépen, majd beszélünk egymással… Olyan főnökösdi. Olyan felsőbbrendű emberi kommunikáció: majd én megmondom neked, nem hagyom ám magamat olyan könnyen. Gyere le, ma hozzád kell bemennem szállásra! Nem számon kér, nem a bűnei miatt faggatja őt, nem, egy szóval sem, csak jelzi, hogy olyannak, amilyen, úgy szereti őt. Olyannak amilyen. Szereti őt. De nagy dolog! Nem érdem szerint, nem odabújások szerint… hanem olyannak amilyen! szereti őt.  Ma hozzád kell bemennem szállásra. Ki kényszeríti Jézust? Hogy-hogy be kell menni hozzá szállásra? Igen az egész helyzet, ami ott kialakult: az őt jogosan csúfoló embertömeg, a Jézust magasztaló, tőle annyi mindent elváró, de igazán nem váró Jézus Krisztust követő tömeg akadályaképpen és csúfolásaképpen is: ma hozzád kell bemennem. Hozzád kell bemennem szállásra.

Elképesztő dolog. Bemenni ilyen házba nagyon veszélyes. A ház tisztátalan – nem testi, földi értelemben, fizikális értelemben – szellemi, lelki értelemben. Aki oda belép, lelki tisztátalanságot magára veszi, és abból szabadulni igen hosszú procedúra, és nagyon sokba kerül. Jézus belép a házba. S ha előttünk leperegne egy film, s látnánk ezt a jelenetet, megdöbbentő lenne. Ott a küszöb, talán jelképes küszöb, a demarkációs vonal. Jézus lép még kettőt, már bent van a házban. Ő már tisztátalan. Néz vissza csendesen… na, híres Péter! – későbbi szent Péter – szeretett embere; híres János, későbbi szent János, többiek, jöttök ti is? Én bent vagyok, én bejöttem, követtek engem? Jöttök az én utamon? Meddig jöttök velem? Én itt vagyok, én érte is küldettem, ő nekem fontos. A kint, s a bent örök feszültség. Bent a házban valami ünnepélyes csendesség, Jézus jelenléte, kint pedig morgolódó hívő emberek. Elégedetlen, morgolódó, panaszkodó, hívő emberek, kint jelképesen, bent jelképesen, kint valóságosan, bent valóságosan. Az ige rólam szólna egyértelműen. A kint levő örök morgolódó, egyben imádkozó is, Istent dicsérő is, csak egy éneket éneklő is, tőle sok mindent váró is, hűségesen hozzá eljáró is, törvénytisztelő is, de valahol nagyon morgolódó élet. Ehhez is bement? Ez is fontos neki? Én be nem mentem volna hozzá. Jézus bemegy, mint egy a kint és a bent örök feszültséget alátámasztandó, bent egészen más, mint kint. Csak egy példa: a Noéi bárka ajtaja: Nyitva van sokáig. Bárki bemehet, adott a lehetőség. Ám egy percben az- az ajtó bezáratik belülről, és attól kezdve a kint és a bent örök ellentétté válik. Már nincs visszaút. Nincs ajtónyitás. De jó arra gondolnom, hogy Jézus Krisztusban van ajtónyitás újra és újra. Amíg utolsót dobban a szívem, lesz ajtónyitás. Lesz, és lehet, és szabad újrakezdeni, benne és általa, aki eljött ebbe a világba: meglátta azt, amit más nem szívesen látott, mert minek lásson. Azt is látta, ha látta, mindig másnak látta. Többnek, értékesebbnek, megoldottabbnak látta. Megszólít. Szava nem számonkérés, nem rettenetes vádolás, nem kegyetlen kioktatás. Szeretet-gazdag kiáradása: kezdd újra ember! Sokan morgolódnak: mellette is, körülötte is, sok ember vigasztalan, sok ember rosszkedvű ma is, itt Magyarországon is, Istenben hívő életek rosszkedvűek, morognak – kormányokra, személyekre, bárkire, bármilyen formában. Időnként nagyon jogosan, jogtalanul. Ki hogy tudja, maga tudja. Egy biztos. BENNE az ajtó mindig kinyílik: „Jöjj és kövess engem… , ne sírj, itt a gyermeked…, kelj fel magadtól, és folytasd az életet… Gyere le a fáról… Bemegyek hozzád… Más elkerüli, itt vagyok, ne félj, csak higgy. Mert élni annyit jelent, mint vele együtt nem sóhajtozva, átadott élettel, igazán és őszintén ÉLNI. BENNE találni életet – megoldást jelent és holnapokat. Igen, Jézus Krisztusban, megváltó URunkban. Ámen.

Ima:

Még most is és annyi év után is URunk, valahogy szokni kell a Te világodat, a Te gondolkodásmódodat. Annyira más, mint a miénk embereké. Légy áldott mindazért, hogy kinek-kinek kicsinynek tűnő élete előtted nem közömbös. Te sehol semmit nem reklámozol. Senkit nem csapsz be. Senkinek nem mondtad, hogy aki Benned hisz, az mindig derűs lesz; kacagó és jókedvű. De azt mondtad és mondod ma is nyomatékkal csendesen, hogy történjék bármi, Te senkit el nem hagysz. Áldunk tekintetedért, hogy Te látsz bennünket – nem tolakodóan, nem a nagy testvér rejtett kameráival – a szeretettel, szemeddel tanácsolva bennünket. Áldott légy minden szavadért, a megszólítóért, a felemelőért, leleplezőért, a gyógyítóért. URunk, hozd mozgásba, kérünk, fáradt életünk energiáit. Hozd mozgásba, Te magad URunk. Ne a halálfélelem, hanem az életvágy Tebenned. Hála az igéért, hogy ez fennmaradt. Legalább Lukács feljegyezte a négy közül. S nekünk ma este itt hangozhat örök drága tanúságként, evangéliumként. Dicsőség Neked, életnek URa. És ma este is hadd imádkozzuk a tőled tanult legszentebb imádságot: Mi Atyánk… Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |