| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Vesd az Úrra terhedet…”

Zsoltárok könyve 55.

„A karmesternek: Húros hangszerre. Dávid tanítókölteménye.

Istenem, figyelj imádságomra, ne zárkózz el könyörgésem elől!

Figyelj rám, hallgass meg engem! Bánatomban bolyongok, és sóhajtozom az ellenség hangoskodása, a bűnösök nyomorgatása miatt. Mert bajt zúdítanak rám, és haraggal támadnak rám.

Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el.

Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át.

Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék?

Messzire bujdosnék, a pusztában laknék. (Szela.)

Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől.

Oszlasd szét őket, Uram, zavard össze nyelvüket! Csak erőszakot és viszályt látok a városban;

ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne.

Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás.

Nem az ellenség gyaláz engem, azt elszenvedném. Nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam, előle elrejtőzném.

Hanem te, magamfajta ember, bizalmas jó barátom, akivel meghitt barátságban voltam; az Isten házába együtt jártunk a gyülekezet körében.

Törjön rájuk a halál! Szálljanak elevenen a holtak hazájába, mert gonoszsággal van tele lakóhelyük.

Én pedig Istenhez kiáltok, és az ÚR megsegít engem.

Bár reggel, délben, este gondban vagyok és sóhajtozom, ő meghallja hangomat.

Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem.

Meghallgat Isten, és megalázza őket az, aki ősidők óta trónján ül. (Szela.) Mert nem akarnak megváltozni, és nem félik az Istent.

Kezet emelt jóbarátjára, és meggyalázta a szövetséget.

Szája simább a vajnál, de veszekedésen jár az esze. Beszéde lágyabb az olajnál, pedig olyan, mint a kivont kard.

Vesd az ÚRra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.

Istenem, te taszítod őket a sírnak mélyére. A véreskezű és álnok emberek az emberélet felét sem érik el. De én benned bízom!”

Lekció: Zsoltárok könyve 55:17-18; 23

„Én pedig Istenhez kiáltok, és az ÚR megsegít engem.

Bár reggel, délben, este gondban vagyok és sóhajtozom, ő meghallja hangomat.

…

Vesd az ÚRra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.”

Szeretett Testvéreim!

Egyszer láttam moziban egy nagyon nyomasztó filmet. Semmi vicces jelenet, semmi gyönyörködtető kép, semmi happy end. A cselekmény nagyon rossz érzéseket keltett, szorongást, kiábrándultságot, kilátástalanságot, a nézőnek teljesen elment az életkedve a film alatt, és ez így is maradt az utolsó képkockáig. Nagy megkönnyebbülést jelentett kijönni a moziból, rájönni, hogy az egész csak egy film volt, valójában még csak fél öt van, süt a nap, tavasz van, a párommal lehetek, és este focizok a barátaimmal, és az élet egyáltalán nem nyomasztó.

Aztán figyeltem a villamoson az embereket, és megdöbbenve láttam visszaköszönni a filmbeli karaktereket. Gondterhelt tekintetek, fájdalmas arckifejezések, beteg emberek, és a társalgás, ha nem az időjárásról szólt, akkor panaszról. Elgondolkodtam: Mégis ez lenne a valóság? Ilyen nagy a baj? Ennyi problémája volna az embereknek?

Olvasva az 55. zsoltárt, a zsoltáros fájdalmas kesergését, mélységes panaszát, mindannyiunkban felmerülhet a kérdés: Hát lehet ennyire nyomasztó az élet? Talán nem állnak egészen távol tőlünk a zsoltáros problémái. Kínzó bánat, félelem, szembesülés mások haragjával, csalódás a barátban, a bizalom elvesztése, a tudat, hogy bizony nagy gondban vagyok.

Biztosan sóhajtoztunk már – akárcsak a zsoltáros – ”Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék?, bárcsak láthatatlanná tudnék válni, bárcsak  megszüntethetném ezt a helyzetet egy varázsütésre, bárcsak ott lehetne hagyni a filmet, és kimenni a moziból... állítsátok meg a világot, ki akarok szállni...

Van egy rossz hírem. Nem lehet. Mi ebben a bűnnel terhelt világban élünk, amely ilyen nyomasztó is tud lenni. Nem állítom, hogy ebben a világban nincs semmi szép, vagy jó, de a világban, amelyben élünk, bizony van helye a haragnak, gonoszságnak, a halálfélelemnek, a barát árulásának. Ezért kesereg a zsoltáros, ezen bánkódnak a próféták, ezért panaszkodik Jób, és még Jézus is sokszor szenved ezek miatt. És itt vagyunk mi, a 21. században, és még mindig van okunk panaszra, és attól tartok, ez így marad az utolsó képkockáig. Nézzük a híradót, és panaszkodunk akárcsak a zsoltáros: csak erőszakot és viszályt látok a városban. Ma, amikor a nemzeti ünnep kapcsán visszatekintünk történelmi múltunkra, vagy éppen a Himnuszunk sorait énekeljük, azt látjuk, hogy bizony sok panaszra és kesergésre van oka nemzetünknek is. A történelem során is sokszor jól jött volna, ha egyszerűen ki lehetett volna szállni, ha el lehetett volna tűnni és valahol máshol folytatni. Mert vannak korok, vannak élethelyzetek, amikor olyannak látunk mindent, mint a zsoltáros. És ilyenkor bizony segítségre van szükség. A világ kínál bizonyos megoldási alternatívákat: van, aki ténylegesen kiszáll az életből, van, aki az alkoholt választja, vagy a reklám szerint néha elég egy korty energiaital, mert az szárnyakat ad… Érezzük azonban, hogy ezek nem oldják meg a bűnös ember, vagy a bűnös világ helyzetét.

Van-e valamilyen üdvözítő megoldás?

A zsoltár zaklatott kesergése egy mindent elsöprő bátorításban csúcsosodik ki: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád…” Talán a panaszos mondja magának, vagy valaki más szegődik az imádkozó mellé ezzel a bátorítással, nem tudjuk. Hatalmas igazságokat rejt magában ez a rövid mondat.

Vesd az Úrra terhedet… hangzik a bátorítás. Vagyis szabad panaszkodni. Néha tényleg nyomasztónak tűnik a világ, sokszor van ok a kesergésre, de tudnunk kell, hogy kinek panaszkodhatunk. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” A gondviselő Isten ilyen módon, mint terhelhető kapcsolat jelenik meg életünkben. Mint a leginkább terhelhető kapcsolat. Ha eleged van, ha már a hozzád legközelebb álló barát is cserbenhagyott, ha bizalmas jóbarátodban esetleg hittestvéredben is csalódnod kellett, akkor nincs más hátra, mint hogy „vesd az Úrra terhedet...” A bátorítás második fele megerősíti ezt ”és ő gondot visel rád!” Ahogy már korábban ecseteltük gondunk az van bőven. Panaszkodunk is róluk eleget. A gondviselő Isten magára vállalja terheinket, szó szerint viseli gondunkat. Nem kivesz a világból, nem varázsütésre megszünteti az erőszakot, nem megszakítja a nyomasztó képekkel teli filmet, nem szárnyakat ad a meneküléshez, hanem mindezek ellenére, mindezek megléte mellett gondviselő Istenként odaáll mellénk. „Bár reggel, délben, este sóhajtozom, ő meghallja hangomat”– mondja a zsoltáros.

A mostani böjti időszakban, közeledve a passió eseményihez, tudatosítva magunkban, hogy bűneinknek mekkora ára van, ezt a gondviselő Istent kell mindig látnunk. Azt az Istent, aki úgy döntött, hogy ő is vállalja az ezzel a világgal járó gondokat, mindent, ami panaszra ad okot, vállalja azt, hogy a hozzá legközelebb álló elárulja, vállalj azt, hogy haraggal tekintsenek rá sokan. Vállalta értünk, mert gondviselő Istenünk akar lenni. Ezt a tényt kell átszűrnünk magunkon.

A böjt időszakában talán még határozottabban kell látnunk, hogy a bűn milyen nyomokat képes hagyni egy-egy emberéletben, a történelemben, egy nép történelmében, egy ország helyzetében, vagy a természetben. Ebben a világban kell megtalálnunk az Isten gondviselő szeretetét. Ilyen körülmények között, vagy a zsoltároséhoz hasonló kiszolgáltatott helyzetekben sem szabad megfeledkeznünk a legterhelhetőbb kapcsolatunkról. „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád.”

A Heidelbergi Káté gondviselésről szóló egyik kérdés-feleletében az fogalmazódik meg, hogy a gondviselő Isten megismerése azt jelenti számunkra, hogy nemcsak a boldogságban vagyunk háládatosak, hanem megtanulunk mindennemű viszontagságban tűrni. Vagyis „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád.” Légy türelemmel, mert Ő nem feledkezik meg rólad. Akkor sem, ha mindenki más hátat fordított már, akkor sem, ha csalódtunk a világban, ha nyomasztónak érezzük az életet. Vesd az Úrra terhedet… Isten tudja, hogy van bőven, tudja, hogy mindig van miért bánkódnunk, de ő gondot visel ránk.

Erről szól az egész üdvtörténet. A zsoltárban összefoglalva látjuk azt, hogy a bűn dolgozik ebben a világban ellenünk, bennünk és általunk, de mindemellett ott van Isten, aki gondoskodik rólunk, aki ígérete szerint most is itt van velünk, és aki Fiát adta értünk.

Lássuk meg a zsoltárossal együtt a panaszainkat meghallgató, a terhünket hordozni akaró, a rólunk gondoskodni tudó Istent. „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád.”

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |