| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Válj küldhetővé!

Lekció: Galatákhoz írott levél 6. rész 1-10.

„¹Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.

²Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.

³Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát.

⁴Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg, és akkor csakis a maga tetteivel dicsekedhet, és nem a máséval.

⁵Mert mindenki a maga terhét hordozza.

⁶Akit pedig az igére tanítanak, az minden javából részesítse tanítóját.

⁷Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is:

⁸mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.

⁹A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.

¹⁰Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”

Textus: Márk evangéliuma 10. fejezet 46-52.

⁴⁶Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett.

⁴⁷Amikor meghallotta, hogy a názereti Jézus az, így kiáltott fel: »Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!«

Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: »Dávid Fia, könyörülj rajtam!«

Jézus megállt és ezt mondta: »Hívjátok ide!« Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: »Bízzál! Kelj fel! Hív téged!«

Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz.

Jézus megkérdezte tőle: »Mit kívánsz, mit tegyek veled?« A vak ezt mondta: »Mester, hogy újra lássak.«

Jézus ekkor így szólt hozzá: »Menj el, a hited megtartott téged.« És azonnal újra látott, és követte őt az úton.”

            Milyen egy egészséges ember? Jól működik a szíve és a keringése? Nem fáj a feje? Nem allergiás? Jól érzi magát a bőrében? Ki az közülünk, aki egészségesnek érzi magát? Szívesen mondanám, hogy emelje fel a kezét. Valószínűleg, ha őszintén megtennénk, meglepetés érne bennünket. Egészen bizonyosan vannak közöttünk ilyenek. De talán meglepődnénk, hogy hányan emelik fel úgy a kezüket, hogy hivatalosan betegek, komoly orvosi diagnózisaik vannak, de ők attól egészségesnek tartják magukat. És egészen bizonyos, hogy olyanok is lennének, egészségeseknek vannak mondva, csak épp ők érzik betegnek magukat. Az egészség, és a betegség állapota egyre nehezebben definiálható két szó, különösen egy olyan zavaros világban, mint ez a mostani, amikor minden összezavarodik, amelyben elveszíti a tájékozódási pontjait az ember, minden bizonytalanná válik, és hiába van fizikai, és lelki szemünk, néha bizony úgy érezzük, hogy semerre sem látunk!

Ezt kellett megtapasztalja ez a kapuban ülő koldus is, Bartimeus, aki valóban vak volt. Első látásra nem nagyon lehetett rajta semmi különös. Pont olyan volt, mint a többi koldus az utcákon: egy szerencsétlen, aki elveszítette a szeme világát és ezért mások könyörületéből volt kénytelen élni. Igénk azonban többet is elárul róla, amikor ezt mondja: „Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett.” Egy rövid élettörténet ez az egyetlen mondat, amelyben ott van ennek az embernek az egész sorsa. Kiderül a neve, illetve az, hogy nincs saját neve, csak az apja után nevezik úgy, hogy „bar Timeus”, amely arámul azt jelenti, hogy Timeus fia, vagyis egy névtelen senki Jerikóban. Foglalkozására nézve koldus, akinek munkahelye az útszéle. Körülötte ragyog a nap, pompáznak a virágok, Jerikó híres pálmái az égig érnek, talán még a narancsligetek is a közelében pompáznak, miközben ő azonban ebből semmit sem láthat.

            Jerikó útja forgalmas volt elhelyezkedése és kereskedelme miatt. Az emberek jöttek, mentek, és ő talán elkapott egy-egy szót, megjegyzést, félmondatot, így szerezhette a híreket. Talán már egyes emberek lépteit is felismerhette, és tartotta feléjük a tenyerét, hátha tesznek bele néhány fillért. Ennyi volt számára a világ, beszűkült életében. Néhány méter hallótávolság, és az emberek könyörülete. Pedig valaha valószínűleg neki is voltak álmai, tervei, ezek azonban mind megsemmisültek, amikor elveszítette a szeme világát.

            Nem vagyunk mi is ilyen vak koldusok? A világ tele van koldusokkal. Az ember fiatalon tele van álmokkal, reményekkel a jövőjét illetően, amire az idősebbek, már csak csendesen mosolyognak sokszor, mert ők már tudják… A múlt héten, amikor az egyetemen voltam az általam végzett képzésen, egy negyven éven felüli nő részt vett egy faladatban, ahol meg kellett figyelni a két résztvevő reakcióit, viselkedését, szóhasználatát. Aztán feldolgoztuk. Többek között erről a nőről valaki megjegyezte, hogy olyan szép volt a feladat végzése közben. Ennek a hölgynek az arca hirtelen felragyogott, és attól kezdve egész délután boldogan mosolygott. A tanárnő pedig csendesen megjegyezte mellettem: „Milyen régen mondhatták neki, hogy szép!” Egy koldus a sok közül.

Vajon sok családban nincs ez hasonlóképpen? Kolduljuk a másik figyelmét, jó szavát, kedvességét. Gyermekek koldulnak egy kicsit több időt a szüleiktől; házastársak koldulnak egy kicsit több őszinte érdeklődést, figyelmet és gyengédséget egymástól. Lehet ez a hiányérzet egy emberektől nyüzsgő nagyvárosban, lakótelepen, soktagú családban, vagy munkatársakkal körülvéve, vagy itt a gyülekezetben. Koldusok sokasága él közöttünk észrevétlenül, mert nagyon sokan hihetetlenül magányosnak és boldogtalannak érezzük magunkat.

            Láttam egy kutatási eredményt, miszerint boldogság és elégedettség tekintetében 105. helyen álltunk 2008-ban a vizsgált országok között, magunk elé engedve olyan országokat mint Csehország, Szlovénia, sőt még Bangladest is. Ez a pozíciónk pedig napról-napra esik, különösen így napjainkban, a jelen gazdasági körülmények között. Egyre nagyobb a távolság ember és ember között, egyre több reményvesztettet rejtenek a lakótelepek hatalmas falai, mert nincs, aki segítsen, akihez fordulni lehetne, hiszen ki tudna megoldást mutatni? Talán sokan ülnek is itt most olyanok, akik magányosnak érzik magukat, noha sokan vagyunk itt. „Nincs emberem” – mondta egykor egy másik beteg ember. Emberek vannak körülöttem, de nincs, aki törődjön velem, nincs, aki megértsen, reményt adjon, bíztasson.

Ezt a szerencsétlen vakot is, amikor meghallja Jézus közeledtét, és kiáltozni kezd, el akarják hallgattatni. „Ne kiabáljon már! Kit érdekel egy vak ember, amikor a Mester beszél! Nem hallom tőle! Én akarom jobban hallani, mert nekem ez fontos. Engem pedig ebben ne zavarjanak!” Ez az emberi hozzáállás! Aki beteg, aki sérült, gyenge, idősödő vagy épp csak szegény az fogadja el a periférián lévő helyét. Aki mellett nem annyira kényelmes vagy kellemes lenni, akit nehéz elhordozni, az ne akadályozzon engem! Előfordulhat, hogy másként a saját esélyeimet rontom, az érdekeim veszélyeztetem.

Nézzük meg, hogy egyre ritkábban állnak meg az emberek, ha valaki elesik az utcán. Nem az ő dolguk. Oly könnyű elnézni, hogy az idős néni bottal egyensúlyoz a buszon, és nem átadni a helyet. Az ő dolga. Nincs jegyzete a másiknak az egyetemen, és vizsgázni kell? Az ő baja. Ha jegyzetet adok, akkor a saját esélyemet rontom, mert megvan, hogy pl. hányan mehetnek mesterképzésre, és ha a másikat segítem, még én esem ki. A cél a munkahelyen is a nyereség, hiszen fogyasztói társadalomban élünk, kit érdekel, hogy a másik beteg, hogy lázasan dolgozik, mert félti a munkahelyét, és nem mer táppénzre menni! Boldoguljon mindenki úgy, ahogyan tud, nekem ebben nincs felelősségem! Nagyon sok esetben az önzésről szól ez a világ. Minden rólam szól, a többiek csak utánam jönnek. Nézzük meg, hogy igazából, az ember mentalitása mennyire nem változott 2000 év alatt! Ugyanezért akarták elhallgattatni ezt a kiáltozó nyomorékot: ne hallassa a hangját, ne zavarjon!

Jézus hozzáállása azonban egészen más! Ő megáll ezért az emberért! Körülötte hullámzik a tömeg, mennek vele, követik, éltetik, és ő egyszerűen megáll. Ezért a nyomorult senkiért, aki egy koldus, egy szánalmas névtelen senki. Egy olyan ember, aki dolgozni nem tud, vagyis nem hasznos a társadalom szempontjából! Ráadásul valószínűleg lelkileg sem lehet teljesen rendben, hiszen ki az, aki ép lélekkel el bírja hosszú távon viselni az emberek szánalmát, megvetését? Jézusnak ez az ember fontos. Meghallja a tömegben a hangját a sok-sok ember között, hiába próbálják mások elnyomni, hiába akarják eltakarni. Jézus tud erről az emberről! Küld érte, hogy vigyék oda! Erre emberek mozdulnak meg a tömegben, és mennek átadni az üzenetet.

Meghallom-e, amikor Jézus ma is szól, hogy „valakinek” el kellene mennie, meglátogatni valakit, akiről esetleg mások már lemondtak, mert öreg, beteg, vagy csak épp állandóan panaszkodik, és nehéz vele lenni. „Valakinek” hívni egyik, vagy másik családot egy olyan alkalomra, ahol az Isten szava szól, ahol talán épp olyan a téma, amely megszólíthatja, védheti és építheti őket? „Valakinek” imádkoznia kellene ezért vagy azért emberért, a helyzetéért… stb.. Valakinek segíteni kellene befogadni a másikat egy ifibe egy felnőtt körbe, hogy ne legyen annyira egyedül a jól összeszokott tagok között.  „Valaki” vagyok-e ilyenkor Isten előtt? Odalépek-e a másikhoz, hogy esetleg ő is hitben növekedhessen, reményt kaphasson, gyógyulhasson, vagy épp válaszokat találjon az Úr előtt, hogy ne egyedül küzdjön ezentúl, magányosan, belekeseredve?

Ezért fontos, hogy tudjuk hordozni egymást, és egymás terheit. Ezért kellene nekünk is a gyülekezetekben sokkal inkább odalépni a másikhoz, nem megfáradni a jó cselekvésében. Ez ugyanis reményt ad, különösen napjainkban! Nem véletlenül hozta Pál is a vetés és aratás képét a galata levélben.  Vetés az, ha odafordulok a másikhoz, mert nem múlik az el nyomtalanul a másik életében!

Sokszor nem könnyű elindulni a másik felé. Kényelmetlen és időrabló lehet ülni a másiknál, kellemetlen akár, látva a másik állapotát, néha tehetetlennek is érzi magát az ember, és fárasztó, hiszen a szabadidejét adja az ember. De megéri, mert így jöhet létre, hogy a beszűkült, szenvedő ember látása, aki talán csak önmagára képes figyelni, Istenre fordíthatja a tekintetét, mert közösségben együtt lehet megélni a nehézségeket, egymás terhét hordozva itt a gyülekezetben. Menekülést tud jelenteni az élet nehéz körülményei között, ha együtt, közösen megélve tudjuk hordozni, egymásra tekintve.

Eszembe jutott, Csiha Kálmán püspök írása a fogságban, kényszermunkában  töltött évekről. Több helyen is ír arról, hogy amíg együtt, egymásra figyelve cél tudtak még ott is találni minden egyes napban, amíg tudták egymást támogatni, erősíteni, addig túl tudták élni a legnehezebb körülményeket is. De eszembe jut a saját szüleim történetei is a háborús és azt követő évekről, arról, hogy a család tagjai hogyan segítették egymást, fogtak össze a szomszédok, adta össze mindenki a maga kevesét, hogy többeknek jusson, hogy élni lehessen! Nem a körülmények lettek sokszor könnyebbek, hanem az, hogy már volt kivel megosztani! Különösen, ha hittel, Istenbe vetett reménységgel tudom bíztatni, erősíteni a másikat! Talán épp azért, mert nekem magamnak is ilyen reménységem van! Életet tudott menteni egykor ez a hozzáállás!

Hiszem, hogy ez ma sincs másképp! Épp ezért meg kellene tanuljunk egymás emberévé válni Jézusra tekintve, akkor is ha ez azt jelenti, hogy nekem is néha hátrább kell lépni a másikért, hogy ő közelebb kerülhessen. Olyan „valakinek”, akit Jézus ma is megkérhetne, hogy menjen oda a jó hírrel a másikhoz: „Jézus tud rólad, és hív téged!”. „Valakinek”, aki hajlandó lehajolni egyrészt a másikhoz, másrészt imádságra a másikért semmit sem várva viszonzásként. Az az ember, aki tudja, hogy van embere, legyen az családtag, legyen az gyülekezeti tag, az már nem kell reményvesztett legyen, az már elindulhat a gyógyulás felé, az már „tudhat kívánni”,  ahogy Bartimeus is tudott válaszolni Jézus kérdésére.

            Ugyanakkor, csendesen jegyzem meg, ez már Bartimeusnál is az akarat lépése! Először kiáltozott, aztán pedig felállt, mindent eldobva, semmivel nem törődve ment Jézushoz, amikor hívta! A mi kiáltásunk lehet az, hogy felvesszük a telefont, és hívjuk a lelkészt, a diakónust, vagy bárki mást, a bibliaórás barátomat, a padban mellettem ülőt, hogy „gyere, imádkozz velem és értem, hordozz engem betegségemben, vagy ebben és ebben a nehéz helyzetemben!”.  Ehhez azonban olyanná kell legyünk, akit fel lehet hívni! Nekünk kell alkalmassá válnunk arra, hogy tudjuk hordozni a másikat! Hogy ő is eljuthasson oda, ahová egykor Bartimeus, hogy felugrik, és rohan Jézus, a megoldás, az Élet felé!

            Hány és hány történet juthat eszünkbe innen, a házunk tájáról, a gyülekezetből, amelyeket a táborban, vagy épp egy-egy bibliaköri alkalmon, vagy istentiszteleten bizonyságtétel formájában hallunk gyász, betegség, szenvedélybetegségek, munkanélküliség, válás és egyéb tragédiák megélésről. Talán eszünkbe juthat saját életünk is, hogy mennyire sokat jelentett, hogy odaálltak mellénk, hitemben erősítettek, Istenre mutattak, amikor elcsüggedtünk, vagy épp még kerestük a válaszokat vakon bolyongva. Talán épp ezért ülhetünk most itt, mert volt „valaki” az életünkben, aki egyszerűen odalépett hozzánk: „Jézus hív, és vár rád, hall téged, rendbe akarja hozni az életed!”

Ezért fontosak a kiscsoportjainknak az ifik, a bibliaórák, mert így tudhatunk egymásról. Hogy nem csupán arról, hogy ki mit gondol egy-egy igeszakaszról, hanem azt is, hogy mivel küzd, hol akadt el az élete, mire van szüksége, és valósággal hordozni egymás terheit az Úrra nézve. 

Van Istened!

Azért is fontos erről beszélni, mert egy ilyen találkozásban az Úrral valami új kezdődik. A vak lát. A beteg meggyógyul. Van, hogy fizikailag, de nem mindig. Nem igaz, hogy mindig minden szenvedést megúszhatunk, mindig meggyógyulunk, és szeretteinktől sem kell búcsúzzunk. Csakhogy ha ez a kapcsolódási pont valóban létrejön ember és Isten között, ha az ember rádöbben, hogy nincs egyedül, akkor képessé válhat arra, hogy elfogadja, és beépítse életébe, átalakítsa a nehéz eseményeket, történéseket, hogy lelkileg váljon látóvá, és EGÉSZ-ségessé, akkor is, ha esetleg komoly betegségek gyötrik a testét, problémák alatt görnyed az élete.

Jézus megmutatta, hogyan kell, hiszen Őt is nagyon sokat bántották, gúnyolták, támadták életében, majd verték, leköpték. Nézzük meg, hogy a sértést, megbocsátássá alakította át, a támadásokat szolgálattá, a halált pedig életté. Nem mindig tudunk a nehézségeinken, életünk eseményein változtatni, de azon igen, hogy hogyan éljük meg azokat! Egyedül azonban ez sokszor nehéz. Nem kell szégyenkezzünk, amikor így érzünk, ha néha elfáradunk, megtörünk, támogatásra szorulunk. Oda kellett lépnie egy Cirénei Simonnak is a katona utasítására Jézushoz, hogy segítsen a keresztjét vinni.

Aki azonban a másikhoz küldhető emberré lesz, aki hordozza a másik terheit, az maga is kap, gazdagodik, bár erről nem ír a Biblia, de hiszem, hogy Cirénei Simon ott valamit átélt azalatt a kereszt alatt. Pontosan úgy, ahogy feltöltődik az ember egy-egy hívő beteg ágya mellett, miközben együtt emelik fel a tekintetüket arra, aki azt kérdezi, hogy „mit kívánunk?” Így együtt csiszolódik a lelki látásunk a hit által és járhatunk az ő dicsőségére.

Nem kerülhetünk ki minden szenvedést az életünkben, de sokféleképpen megélhetjük azt: megnyomoríthat bennünket, vagy felemelhet. Összetörhet, vagy éppen felépíthet egy másfajta életre. Magányossá tehet, vagy épp „küldött valakivé” a másik életében. Megfoszthat, de egyúttal meg is gazdagíthat. Vakká tehet lelkileg, vagy épp új célok látójává, hogy tudjuk életünk eseményeit úgy megélni, és egymást terheivel hordozni, hogy együtt és reménnyel telve dicsőíthessük az Urat minden körülmény között! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |