| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Királyi menyegző

Lekció: Zsoltárok 45. fejezet 2-8; 17-18.

„Szívem zsong a szép szavaktól, művemet a királynak mondom el, nyelvem gyors, mint az írnok tolla.

Legszebb vagy az emberek közt, kedves szavak áradnak ajkadról, meg is áld Isten örökre!

Kösd derekadra kardodat, te hős, ölts pompás díszruhát!

E díszedben járj sikerrel az igaz ügyért, az igazság védelmében! Jobbod félelmetes dolgokra tanítson!

Nyilaid hegyesek, átjárják a király ellenségeinek szívét, népek kerülnek hatalmadba.

Trónod Istentől való, mindörökké megmarad, királyi pálcád igazság pálcája.

Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, ezért kent föl téged társaid közül Isten, a te Istened öröm olajával.”

„Őseid helyébe fiaid lépnek, akiket fejedelmekké teszel az egész földön.

Hirdetem nevedet minden nemzedéknek. Ezért magasztalnak majd a népek örökkön örökké.”

Textus: Máté 22:1-9.

„Megszólalt erre Jézus, és ismét példázatokban beszélt hozzájuk:

»Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának.

Elküldte szolgáit, hogy hívják össze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni.

Ekkor más szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítettem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre!

De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe.

A többiek pedig megragadták szolgáit, bántalmazták és megölték őket.

Ekkor a király haragra gerjedt, elküldte seregeit, és elpusztította ezeket a gyilkosokat, városukat pedig felégette.

Akkor ezt mondta szolgáinak: A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók.

Menjetek tehát a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre.«”

Az esküvő napja mindenki életében különleges. Ha bárkit megkérdezünk a sajátjáról, csillogó szemmel mesél róla. Sok-sok tervezgetés előzi meg: mi hogy legyen, hogyan történjen a fogadás, vagy a lakodalom, kik legyenek meghívva. A meghívottak pedig készülődnek: ruhát vásárolnak esetleg a nagy napra, ajándékot visznek, és nagyon megtisztelve érzik magukat, hogy ott lehetnek. A nagy nap pedig az örömről szól minden pillanatában.

Az előbb, az Úr asztalától, lekcióként felolvasott zsoltár egy esküvői zsoltár. Mégpedig Izráel egyik királyának esküvőjére készült. A kutatók szerint Aháb és Jezábel házasságkötésére. Különleges alkalom ez! A király házasságot köt! Amikor a mai királyok, vagy trónörökösök kötnek házasságot, az is micsoda szenzáció! Közvetíti a televízió, az adott ország apraja, nagyja ott tolong az utcákon, hogy csak egy pillantást vethessen a párra! Micsoda szenzáció, micsoda vissza nem térő alkalom! Mekkora dolog lenne egy ilyen eseményen meghívottnak lenni!

Az előbb felolvasott példázat is egy királyi esküvőről szól, amelyet az uralkodó a fia számára készített. Ott azonban valami egészen mást olvastunk. Nem az előbb végiggondolt nagy készülődést, és örömöt, hanem kifogást, nyafogást, sőt mi több: erőszakot. Nagyon visszás történet ez! Hiszen gondoljuk meg, hogy az ókori Palesztinában a legtöbb ember szegény volt, majdnem koldusszegény. Az életük elég egyhangúan telt. Fontosak voltak a családi, baráti összejövetelek, ahol egy kicsit több került az asztalra, amikor lehetett beszélgetni egymással, információkat szerezni, vidámnak lenni. A keleti ember egyébként is nagyon szeret ünnepelni, és minden lehető alkalmat megragad erre. Nem véletlenül használ Jézus ilyen képet, hogy a király lakodalomba hívja azokat, akiket akar.

A Szentírás úgy mutatja be nekünk Istent, mint Aki hívja az embert. A Korinthusi levél elején Pál apostol azt mondja: „Isten meghívott minket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” (1.Kor 1:9.) Ez az evangélium lényege. Isten magához hív minket. Azért, mert nem vagyunk ott, mert eljöttünk messzire, és éppen ez hiányzik az embernek. Ezért van az, hogy sokak életében nincs öröm, és a legtöbb ember gondokkal van tele, noha fizikálisan megvannak a legszükségesebb dolgai az élethez. Van, akinek azok a dolgok hiányoznak, amelyek a legszükségesebbek lelki életben: egy csekély békesség, szeretet, öröm, amire vágyakozik az ember szíve. Aztán ha nincs, akkor próbálja pénzért megvenni, vagy próbál csinálni: úgy tesz, mintha örülne, vagy fizet azért, hogy átmenetileg örülhessen, akkor is, ha tudja, hogy utána még mélyebbre fog zuhanni – mert ez is az öröm árához tartozik.

Valamikor, a bűneset előtt mindebben része volt az embernek, tele volt a szíve örömmel és szeretettel, biztonságban érezte magát Isten közelében, mindennel bővölködött, ma pedig sok mindenben szűkölködik az Istennel való kapcsolat híján. A lakoma az Úrral való közösséget, és azt a kimondhatatlan gazdagságot jelenti, amit Isten az embernek, az ő teremtményének adott, és amit az ember elveszített, amikor Istennek hátat fordított.

Az Isten visszahívja magához az embert. Egy meghívást közölnek Isten szolgái: vissza lehet jönni! Eszünkbe juthat a Jelenések könyvében lévő hatalmas fehér ruhába öltözött tömeg, akik boldogan dicsőítik az angyalokkal a trónon ülő Bárányt, akinek a menyegzője van: „Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya. (…) Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” Milyen hatalmas kitüntetés ez: ott lehetnek a leghatalmasabb menyegzőn. Először azokat hívja, akik a barátai, akik az ismerősei, akik közel állnak Hozzá. Jézus idejében a választott népet hívta elsősorban Isten, ma meg azokat, akik már hallottak róla: „Jöjjetek, minden készen van!”

De milyen meglepő az a visszautasítás, amiben ezek az emberek részesítik a királyt! Van kifogásuk bőven: munka, üzleti út, sőt vannak, akik rátámadnak a szolgákra és megölik őket. Érthetetlen ez! Érthető, hogy az élet dolgai fontosak, és foglalkozni akarnak velük. Nem is ezzel van baja Istennek, hanem azzal, amikor az anyagi javak, a boldogulás, sőt még a család is Ő elé kerül az életünkben, sőt amikor annyira, hogy még a meghívást átadót el is pusztítják az életükből! Amikor az ember végképp lehetetlenné akarja tenni az Istennel való kapcsolatot.

Isten azonban nem kényszeríti rá meghívását senkire. Ő hív, és vár valamennyiünket, de ha valaki ezt visszautasítja, akkor hív helyette mást. Válogatás nélkül mindenkinek ad lehetőséget arra, hogy a Bárány menyegzőjén részt vehessen, valamennyiünket hív magához. Semmi feltétele nincs annak, hogy ki ülhet az asztalhoz. Illetve egyetlen feltétele mégis csak van: elfogadni a meghívást. Komolyan veszem, amit Isten mond, és ahhoz igazítom az életem. Ha engem hív, akkor megyek. Ha most hív, akkor félreteszek akármit, és most megyek. Ezt jelenti hinni. Ez az egyetlen feltétele. Egyébként mindenki jöhet.

Kiküldi szolgáit az utakra, és utcákra, és behívja a szegényeket, a nyomorékokat, vakokat, a szolgák behívják a gonoszokat, és a jókat. Vagyis azokat, akikre senki nem gondolna, hogy helyük lehetne egy királyi lakomán! Testi és lelki csonka-bonkákat egyaránt szívesen lát, azokat, akiknek összetört az élete. Mindenkit szívesen lát, válogatás nélkül! Ezért ült le Jézus a prostituáltakkal egy asztalhoz, ezért hívott el vámszedőket! Ő nem szégyellte ezt a társaságot, sőt világosan megmutatta, hogy ezek azok az emberek, akikhez mi is küldettünk.

Ezért mondja szolgáinak, hogy a városon kívülről, a kerítések mellől is kényszerítsék be az embereket. Ott már csak olyanok voltak, akik a társadalom legalján helyezkedtek el, hajléktalanok, munkanélküliek, akik már az életet is feladták, mindent elveszítettek. Hogy miért kellett őket kényszeríteni? Egyrészt, mert maguktól soha nem érezték volna méltónak magukat arra, hogy a lakomán részt vegyenek, soha nem mertek volna maguktól bemenni az úr hajlékába. Másrészt pedig azért, mert a királynak ők is nagyon fontosak, szíve vágya az, hogy az Ő háza tele legyen, szeretetét minél többekre terjeszthesse ki.

Hogy ez pontosan mit is jelent? Ezt akkor értettem meg, amikor egyszer még a teológián meghívtak bennünket egy szakmunkás képzőbe evangélizálni. Nagyon készültünk. Vetítést csináltunk, színdarabokat próbáltunk, hangszereket vittünk, modern énekeket, igét akartunk hirdetni, és Krisztushoz hívogatni. A településen is az ifjúság tagjai mindennap járták a szakmunkásképzőt a traktátusokkal, az iskolarádió minden szünetben bemondta, hogy fiatalok jönnek, és milyen programok lesznek. Mi már jó előre ott voltunk, hangoltunk, imádkoztunk, volt, aki böjtölt is aznap. Vártunk. Eltelt negyed óra, fél, majd háromnegyed, és egy. Nem jött el senki. Illetve egyetlen fiú, de az is a tornazsákjáért. Nagyon elszomorodtunk. Végül kitaláltuk, ha másnak nem is kell a műsorunk, hát előadjuk a gyülekezetnek, és azoknak, akik kíváncsiak Istenre. Így aztán kimentünk a piacra, a főtérre. Énekeltünk. Volt, aki nevetett, volt, aki szó nélkül elment, volt, aki elfogadta a meghívást, és eljött este a gyülekezeti terembe. Délután pedig, a fennmaradó néhány órára elmentünk a helyi fogyatékos otthonba, ahol a testi és szellemi fogyatékos gyerekek és felnőttek sírtak örömükben, tapsoltak, és a végén alig akartak elengedni bennünket, hogy meséljünk még nekik az Úr Jézusról.

A példázatban szereplő szolgák, mi vagyunk. Mi, akik már elfogadtuk a meghívást a Bárány menyegzőjére. Isten bennünket bíz meg azzal, hogy a meghívását továbbadjuk a körülöttünk élőknek, hogy minél többen ott legyenek azon az örömünnepen, amellyel ő akarja megajándékozni az övéit. Mi vagyunk azok, akik megmutathatjuk az útszélen, és a kerítéseknél lévőknek, hogy Isten őket is szereti, ők is fontosak neki, hogy a mi imádságunk is lehessenek a zsoltáros szavai: „Hirdetem nevedet minden nemzedéknek. Ezért magasztalnak majd a népek örökkön örökké.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |