| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten szenvedő Fia

Lekció: Zsoltárok 57

„Könyörülj, Istenem, könyörülj rajtam, mert nálad keres oltalmat a lelkem! Szárnyaid árnyékában keresek oltalmat, míg elvonul a veszedelem.

A felséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki mellém áll.

Segítséget küld nekem a mennyből, csúffá teszi üldözőimet. Isten elküldi szeretetét és hűségét.

Oroszlánok között fekszem, amelyek felfalják az embereket. Foguk lándzsa és nyíl, nyelvük éles kard.

Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!

Hálót vetettek lábaim elé, megalázták lelkemet. Vermet ástak nekem, de maguk estek bele.

Kész a szívem, Istenem, kész a szívem arra, hogy énekeljek és zengedezzek!

Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt!

Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig.

Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!”

Textus: Ézsaiás 53,7

„Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.”

Akár elfogadjuk, akár nem, de az életünknek része a szenvedés. Bár a 21. század embere nagyon küzd ellene, de nem lehet megspórolni. Életünk már szenvedéssel kezdődik, pedig még meg sem születtünk, hiszen a születés maga is szenvedés, küzdelem, és bizonyos értelemben a halál, hiszen meg kell halni a méhen belüli életre. De a kiskort is át- meg áthatja a szenvedés, amikor a szülő nincs ott, és a csecsemő szinte létbizonytalanságot él át, amíg meg nem tanulja, hogy a szülei nem tűnek el, csak épp nincsenek vele. Szenvedéssel járnak sokszor a gyermekévek is, hiszen amellett, hogy az iskola egy nagyszerű hely a tanulásra, sok kisgyermek számára nem túl boldog épület, mert esetleg kigúnyolják, esetleg retteg a kudarctól a többiek nem egyszer nagyon is kegyetlen világában, ahol keményen helyt kell állni. A későbbiek során jönnek a veszteségek, a búcsúzások, a betegségek, és a kegyetlen várakozások betegágy mellett, vagy épp műtét előtt, vagy épp odabent. Akkor még nem is beszéltem azokról a generációkról, akiknek végig kellett élni a háborút, vagy épp az azt követő nagyon kemény évtizedeket. És egy nap minden ember számára eljön a haláltusa gyötrelemmé, amelyet egyedül kell végig élni, amelyben mellettünk lehetnek, de velünk nem jöhetnek. Az élet velejárója a szenvedés, sok esetben a lelki gyötrelem. A mi lesz velem, ha…

            Soha, egyetlen generáció tagja sem élt szenvedés nélkül. A Szentírás is telve van a fájdalom hangjaival, mert az élet sokszor kínnal jár. Eszünkbe juthat Isten népének oly sok küzdelme, rabszolgasága, keserves menetelése a pusztában, a honfoglalás harcai, a külső és belső ellenségekkel való folyamatos küzdelem, a nem egyszer feltörő gazdasági nyomor. Megszólal a szenvedés hangja a felolvasott zsoltárban is, de irigylésre méltó, őszinte Istenre tekintő bizalommal, hittel, a szabadítás biztos tudatával, hitvallással.

Ugyanez felcsendül kicsit másképp, bár ugyanezzel az üzenettel az Ézsaiás könyvében is nagyon komolyan, Isten szenvedő szolgájának története kapcsán. A szenvedő szolga kapcsán eszünkbe juthat Izráel egész népe a harcokkal, a fogságokkal, az odafelé tartó meneteléssel, az ország előuszításának, kirablásának, felégetésének fájdalmával a búcsú hangjai mellett. Eszünkbe juthat akár maga Ézsaiás is, akinek tudatosan vállalnia kellett a prófétai lét kínjait, a meg nem értettséget, a hagyomány szerint egészen a halálig, amikor is egy fában elfűrészelték, de mi keresztyének nem tudjuk nem hallani benne a Fiú történetét.

 Hallgatva ezeket a zenei darabokat, és így egyre inkább nagyhét felé közeledve, az embert szinte akaratlanul is. Ott vannak a minden évben elismételt események, amelyek sorrendjét fejből tudjuk, és mégis újra és újra hallani kell, mert bizonyos formában át kell élni újra. Muszáj emlékezni, muszáj átérezni lelkében, muszáj elgondolkozni az azt feldolgozó zenei darabok hallatán.

Hiszen ott van az a bizonyos utolsó este, amelyet Jézus a tanítványai körében töltött. Már megették a páskavacsorát, amelynek kezdetén Jézus megtörte a kenyeret, ahogy majd a saját testét is megtörték, és körbeadta a bort az ő kiömlő vérére emlékeztetve. Már megtörtént Júdás távozása is, és a többiek felkerekedtek, hogy az Olajfák-hegyén énekeljenek Istent dicsérő zsoltárokat azon a szép estén. És ekkor, szinte kijózanítóan hangzik fel Jézus próféciája arról, hogy hamarosan valamennyien meg fognak botránkozni benne, és elhagyják őt a szenvedések idején. Péter persze azonnal válaszol, mint aki teljesen biztos önmagában: „Ha mindenki meg is botránkozik, én akkor sem.” Majd egy kicsit később így szól: „Ha meg kell is halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” Jézus nem válaszol neki, pedig tudja, hogy egyedül kell végigélje mindazt, ami vár rá…

            Megérkeznek a Gecsemáné kertbe, amely az Olajfák-hegyének egy kisebb része. Jézus megállítja a tanítványokat, majd Pétert, Jakabot és Jánost kicsit arrább viszi és kéri őket, hogy maradjanak ébren és imádkozzanak vele, mivel élete legnehezebb döntése előtt áll. Majd otthagyja a meglepett tanítványokat: Miért lehet olyan szomorú a Mester? Miért tűnik úgy, mintha valami miatt nagyon szenvedne? – kérdezhették maguktól. Sokszor hallották már, hogy milyen rettenetes dolgok várnak Jézusra. Elmondta nekik többször is, de semmi nem történt. Emberek tömege követte Őt nap-nap után. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, mint királyt üdvözölték, hódoltak előtte a tömegek. Ők egy új királyságot vártak Jézussal, a Messiással. És Ő mondta nekik újra és újra ezen az éjszakán, hogy hamarosan szenvedni fog. Sőt most szenvedett, és szomorú volt mindhalálig. A tanítványok semmit nem értettek: látták a dicsőséges Urat, aki halálról és megbotránkozásról beszél. Leültek, és vártak, csak vártak, majd egy kicsit később álomba merültek…

            Jézus pedig egyedül gyötrődik, egyedül áll meg a szenvedés kohójában, egyedül imádkozik, gyötrődik, küzd magában az Atya előtt arról a bizonyos keserű pohárról, amíg ki nem tudja mondani, hogy „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” Ez a legnagyobb erő. Az ember küzd, mindig, sőt ösztönösen küzd a ráváró dolgok ellen, az utolsó leheletig szinte. Jézus elfogadja a szenvedései tényét. Nem kicsinyli le azokat, hiszen pontosan tudja, hogy mi vár rá. Elfogadja, sőt mi több, felhasználja mindazt, ami vár rá, és beépíti az élete történéseibe, értünk.

            Hiszen hamarosan jön egy Júdás, a tanítvány, aki ismeri, akiben bízott, akivel együtt járt, evett, és aludt. Aki tanú, hiszen mindent látott és hallott, és ő lesz árulója. És nem törik össze, hanem köszönti: „Barátom…” pedig Jézus mindent tud. De itt derül ki, hogy az igazi szeretet, szeretet marad, és nem változik, akkor sem, ha a másik változik.

            És ott a kereszt. A gyötrelem helye, ahová kifeszítik az embert, és nincs levegő, csak a kínok égető kínja, a küzdelem, és a fájdalom, és magány. Ha valahol van égő gyűlölet, hát ezeknek az óráknak a  történései. A szitkok és átkok szava, a kegyetlen könyörtelenség hangjai. A kalapács ütéseinek hangjai a mérhetetlen brutalitással, amelyek mind-mind feljutnak a kereszt magányába is, oda, ahol csend van, és szeretet.

Micsoda kontraszt, ahogy Jézus még a kereszten is másokra figyel, legyen az egy igazi bűnöző, legyen az az értetlenségtől, fájdalomtól, és gyásztól összegörnyedő, kínok-kínját megélő édesanya, legyenek azok a búcsúzó tanítványok, vagy épp a vádlókra, ítélethozókra, és végrehajtókra, átkozódókra tekintő megbocsátást kérő közbenjáró imádság. Vagy épp eszünkbe juthat a Mennyei Atyára tekintő, az ő akaratában megnyugvó Fiú utolsó pillanatai, amikor ki tudja mondani a diadal szavát: „elvégeztetett.” A veszteség válik győzelemmé, vesztőhely pedig trónussá, a halál életté, a vég pedig kezdetté. Értünk, valamennyiünkért. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |