| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A tanítvány bátorsága

Kálvin János bűnvalló imádsága:

Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk!
Íme, egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat.
Megvalljuk és megismerjük szent felséged előtt,
hogy mi szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet.
Mikor ezt cselekedjük, igazságos  ítéletedből
romlást és kárhozatot vonunk magunkra.
Mindazáltal, Urunk, bánjuk, hogy téged megbotránkoztattunk,
s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket, igaz bűnbánattal kérve,
hogy a te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk.
Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk.
Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek teelőtted.
Vallást teszünk azért a te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba,
a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a te őbenne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban, az ő nevéért. ÁMEN

Textus:  Márk evangéliuma 15. fejezet 42-47.

„Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, eljött arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus csodálkozott azon, hogy már meghalt, ezért hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy meghalt-e már. Amikor ezt megtudta a századostól, kiadatta a holttestet Józsefnek. Ő pedig gyolcsot vásárolt, levette őt, begöngyölte a gyolcsba, elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, és követ hengerített a sírbolt bejárata elé. A magdalai Mária és Mária, a József anyja pedig figyelte, hova helyezték őt.”

Kedves Testvéreim!

Az evangélisták mind, de különösen igaz ez Márkra, egy nagyon aktív és cselekvő Jézusról tesznek tanúbizonyságot. Márkot olyannyira Krisztus tettei érdeklik, hogy még Jézus születéstörténetéről sem olvasunk, hanem rögtön Jézus nyilvános fellépésével kezdődik az evangélium. Márk időnként summáriumokban foglalja össze, hogy Jézus mi mindent tett: betegeket gyógyít, ördögöket és tisztátalan lelkeket űz ki, tanít, imádkozik. Aztán azt is láthatjuk, hogy Jézus állandóan úton van, szinte sosem áll meg, hanem városról városra, faluról falura jár, hogy a benne és tetteiben megjelenő Isten országát hirdesse. Jézus még a nyugalom napján is kész a tettek mezejére lépni, ha az ember üdvösségéről van szó. Sőt Jézus még a kereszten is aktív, ott is imádkozik.

Aztán egy utolsó felkiáltás, és Jézus már nem cselekszik, már nem prédikál, nem gyógyít, nem űz ki ördögöket, és nem tanít. Jézus halott. Olyan helyzet áll ezzel elő, amilyen eddig még nem volt az evangéliumban. Jézus nem cselekszik. Jézus halott.

A nagyszombati történet arról szól, hogy ezúttal egy tanítvány kezd cselekedni. Még nem a „tegyetek tanítvánnyá minden népet” parancsnak engedelmeskedve, hiszen az majd csak a feltámadás után hangzik el, de már egy tanítvány az, aki a cselekmények alanya. Mondhatnánk, a tanítványság főpróbája ez a nap, hiszen Jézus halála és feltámadása közötti napon a tanítványokra hárulna a szerep, hogy cselekedjenek. Ahogyan majd Jézus mennybemenetele után is a tanítványoké lesz a főszerep.

De sajnos beigazolódik, amit Jézus az Olajfák hegyén mondott: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” A tanítványok elszélednek. Már a Gecsemáné kerti események óta hiányolhatjuk őket, csak Péterről olvassuk, hogy a közelben maradt, de tanítványságból ő sem vizsgázott jelesre, hiszen háromszor tagadta meg Mesterét.

Egy eddig számunkra ismeretlen ember lép a tettek mezejére. Egy Arimátiából való zsidó férfi, József, akiről eddig még nem hallottunk semmit, most mégis ő az, aki a tanítványok helyébe lép. Márk azt írja róla, hogy maga is várta az Isten országát. Máté és János egyenesen Jézus tanítványának nevezik őt. Egyedül József érzi úgy, hogy tennie kell valamit, hogy feladata van.

Miben más ő, mint Jézus szűkebb tanítványi köre?

A tanítványok magatartását a félelem jellemzi. Megbénulnak, képtelenek a cselekvésre, félnek és rettegnek. Eltűnnek, nem tesznek semmit. Korábban is többször olvassuk róluk, hogy félelem fogja el őket, még akkor is, amikor Jézus velük van. Arimátiai Józsefről azt olvassuk, hogy nem fél, hanem „bátran bement Pilátushoz”. A félelem helyett a bátorság motiválja. Bátran teszi, amit tennie kell.

Talán éreztük már azt mi is, hogy minden erőnk elhagy, elveszítjük cselekvőképességünket. Talán éppen közeli hozzátartozó, vagy családtag elvesztésekor éreztünk hasonlót. A félelem és a fájdalom sokszor megbénít. Arimátiai József felül tud kerekedni mindezen.

Bátorságának alapja az, hogy várja az Isten országát. Reményteljes várakozása bátor cselekvésre készteti. Még nem hirdetheti a feltámadás örömhírét, de várva az Isten országát, tisztában van azzal, hogy neki most feladata van. Nem a félelem, nem a csalódottság vagy a csüggedés motiválja, hanem az, hogy ő Isten országát várja. Bátran megy Pilátus elé, és vállalja előtte, hogy köze van a kivégzett Jézushoz. Mi több, családtagként, rokonként tűnik fel, amikor vállalja Jézus temetésének minden kötelezettségét.

Jól emlékszünk arra, hogy Péter nemhogy a helytartó, de még egyszerű emberek előtt sem merte vállalni ugyanezt. Őt akkor a félelem bénította meg, Józsefet pedig most a bátorság mozgatja.

Miután József megkapta Jézus holttestét, gyorsan kell cselekednie. Közeleg a nyugalom napja. Mint kegyes, zsidó férfi, a nagytanács tekintélyes tagja Isten parancsát követve nem végezhet semmi munkát szombaton. De addig igyekszik mindent elvégezni. Megvásárolja a szükséges eszközöket, levetteti a testet a keresztről, begöngyöli a gyolcsba, elhelyezi a sziklasírba, és követ hengerít a sírbolt bejáratához. Hihetetlenül aktív, mert bár Jézus halott, az Isten országát váró tanítványok nem csüggedhetnek. Valaki így fogalmazott: „Jézust egy reménykedő ember temeti el, aki többet vár Istentől, mint amire a halál ténye feljogosít.” Nem tudjuk, hogy József mit értett, mit tudott vagy sejtett ebben a pillanatban Jézus közelgő feltámadásáról. Hallhatta Jézus kijelentését erről, ahogyan a főpapok és írástudók is jól emlékeztek a templom lerombolásának és felépítésének képére, mely Jézus halálára és feltámadására utal. Nem tudunk Józsefnek a feltámadásba vetett bizonyosságáról, csak azt tudjuk, hogy várta az Isten országát. Azt az állapotot, amely teljesen más, mint a mostani, az új teremtést, amelyről a próféták írtak, és amely Jézusban egészen közel jött. A többi tanítvány váradalmait szinte teljesen áthúzta, felülírta nagypéntek. Azért félnek, azért csalódottak, mert úgy tűnik vége mindennek. De itt van előttünk József, aki teszi a dolgát, végzi a feladatot, amelyet most tanítványi kötelességének érez, mert úgy érzi, van még mire várni, nincs vége.

Arimátiai József feladatának érzi, hogy illő módon eltemesse Jézust. Nem hagyja, hogy méltatlanul, a kivégzettek tömegsírjába kerüljön. Nem hagyja, hogy szombatnapon is a kereszten függjön. Neki most ez a szolgálata. Jézus hozzátartozójaként viselkedik, tettével mintegy hitvallást téve arról, hogy ő Krisztushoz tartozó. Jézus mondja az ilyenekről: Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.

Kedves Testvéreim! Bűnbánatra gyűltünk ma össze a mindenható Isten előtt. Vizsgáljuk hát meg önmagunkat, hogy megvan a bennünk is ez a bátorság. Van-e bennünk bátorság és honnan vesszük a bátorságot?

Van-e bennünk bátorság a cselekvésre?

Tenni, amit tennünk kell. Mi már nem a Jézus temetése körüli intézkedésben kaptunk feladatot, hanem feltámadásának hirdetésében. Megvan-e bennünk a bátorság ennek cselekvésére, vagy félelemtől megbénulva eltűnünk a feladat elől. Talán sokszor vagyunk mi is tétlenek, sokszor vagyunk cselekvőképtelenek és gyávák. Bűnbánattartásunkban ne feledkezzünk meg arról, amit a keresztyén egyház tanít a mulasztással elkövetett vétekről. Nem tenni, amit tennünk kell bizony Isten bocsánatára szoruló vétek.

Van-e bennünk bátorság a tanítványságra?

Jézushoz tartozónak mutatkozni. Nem szégyellni, nem megtagadni, hanem mindenféle fórumon Krisztushoz tartozónak mutatkozni. Pilátus előtt, a nagytanács előtt, kollégák előtt, családunk előtt. A tanítvány saját identitását a mester felől értelmezi. A keresztyén embernek, Jézus Krisztus tanítványainak az ő létüket Krisztus felől kell értelmezniük. A tanítványok magatartása a mesterükről árulkodik. Krisztus tanítványairól, tetteikről, magatartásukról Krisztus kell, hogy felismerhető legyen a világ számára. Van-e bennünk bátorság tanítványnak, Jézus családtagjának, hozzátartozójának mutatkozni. Vagy elrejtőzünk, mint a bűnbeeső első emberpár, takargatjuk magunkat, szétszéledünk, mint a pásztor nélküli juhok. Vizsgáljuk meg magunkat, mert sokszor nem vagyunk hű tanítványok, sokszor viselkedünk halott Jézus holt tanítványaiként, pedig másra kaptunk elhívást.

Van-e bennünk bátorság a hitvallásra?

Az úrvacsoraosztás során a bűnbánattartást hitvallás követi. Bátran megfogalmazni, hogy mi, akik az Isten országát várjuk hisszük, hogy az Isten többre képes. Arimátiai József tette hitvallási tétellé válik. Megfeszítették, meghalt és eltemették. Jézus halálának igazi valóságát fogalmazzuk meg ezzel. Eltemették, mert valóban meghalt. Az emberré lett Isten végigjárta a minden élők útját, eljutva az Istentől eső legtávolabbi pontnak tartott halálig is. Krisztus nagyszombaton ott van, ahol addig Istent elképzelni sem tudták. Van-e bennünk bátorság kimondani, hogy Jézus ott volt a holtak között, de aztán… És ez a de, már tovább mutat az Isten Országára, amelyet mi is Arimátiai Józsefként várunk…

„Hallgatni arany”, szoktuk mondani, de nem akkor, amikor be kell menni Pilátushoz, és el kell kérni Jézus testét, mint hozzátartozó, mint tanítvány. Van, hogy szólni kell, van, hogy a tettek beszélnek helyettünk, de a hitvalláshoz is mindenekelőtt bátorság kell. Most megvallhatjuk Isten előtt, ha sokszor Péterként viselkedünk, most letehetünk minden akadályt, félelmet Isten elé, kérve az Ő bocsánatát.

A nagyszombati csend már a múlté. Élő Krisztusunk van, aki ma is, most is munkálkodik, cselekszik. Készüljünk ennek ünneplésére bűnbánattal! Tőle vegyük a bátorságot! Bűnbánattartásunkban vigyük félelmeinket, gátlásainkat, mulasztásainkat Isten elé, és kérjünk tőle jövő bátorságot, hogy hitvalló, és tettekre kész tanítványok lehessünk.

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |