| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Mi adhat értelmet tetteinknek?

Mózes 2. könyve 16. fejezet 11-21. vers

„¹¹Azután így szólt Mózeshez az ÚR:

¹²Meghallottam Izráel fiainak a zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az ÚR vagyok a ti Istenetek.

¹³Így történt, hogy még azon az estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort. Reggel pedig harmat hullott a táborra körös-körül.

¹⁴Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát, mintha apró dara lett volna a földön.

¹⁵Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik, hogy ez az a kenyér, amelyet az ÚR adott nekik eledelül.

¹⁶Ezt parancsolja az ÚR: Szedjen belőle mindenki, amennyit meg tud enni, fejenként egy ómert vegyetek lélekszám szerint; annyit szedjetek, ahányan egy sátorban vagytok!

¹⁷Izráel fiai így cselekedtek, és szedett ki többet, ki kevesebbet.

¹⁸Amikor azután megmérték ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni.

¹⁹Mózes azt mondta nekik, hogy senki se hagyjon belőle másnapra.

²⁰De nem hallgattak Mózesre. Voltak, akik hagytak belőle másnapra is, de az megkukacosodott és megbüdösödött. Ezért megharagudott rájuk Mózes.

²¹Így mindenki annyit szedett reggelenként, amennyit meg tudott enni. De ha már forrón sütött a nap, megolvadt.”

Hallottuk a bibliai bizonyságtételt. Imádkozzunk!

Drága Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy megtartottál bennünket, és ezen  a vasárnapon is eljöhettünk Hozzád, mert vágyik a szívünk Hozzád Uram, és jó a testvérekkel is közösségben lenni. Hálát adunk áldásaidért, melyekkel elhalmoztál minket. Köszönjük a család közösségét, a barátokat, a sikeres vizsgákat, a munkahelyet, vagy éppen a kudarcokat, melyekkel tanítasz bennünket. És köszönjük Uram, hogy beléptél életünkbe, hogy néha csak veszteglő, egy helyben toporgó életünk ura és irányítója lettél, mert így lehet áldás minden dolgainkon. Kérünk, bocsásd meg, ha elfeledkeztünk arról a szeretetről, mellyel megszólítottál egykor, és amellyel naponként körülveszel. Bocsásd meg, ha nem kerestük akaratodat, hanem mindig a magunk feje után mentünk, és jól elterveztük az életünket nélküled. Kérünk, tarts meg minket ebben az új évben is biztonságot és nyugalmat adó kegyelmeddel, és adj erőt, hogy ne tántorodjunk el a ránk váró feladatoktól. Add nekünk áldásaidat, hogy dicsőítsünk Téged. Adj nekünk örömöt és biztos hitet, hogy ne legyünk sem elbizakodottak, sem hálátlanok. És add, hogy semmi ne tántorítson el bennünket éltető szeretetedtől, és kegyelmedtől. Kérünk, áldd meg ezt a mai istentiszteletet. Ámen.

445. dicséret 5. és 6. vers

Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed,

Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked.

Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged,

Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked.

Nagy lelked élt, Uram, a prófétás időkben,

Az fénylett át a szent s apostol életén:

Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven,

Hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.

János evangéliuma 6. fejezet 1-15. vers

„¹Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, a Tiberiás tavának túlsó partjára.

²Nagy sokaság követte őt, mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett.

³Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt.

⁴Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe.

⁵Amikor Jézus körültekintett és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: »Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?«

⁶Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni.

⁷Fülöp így válaszolt neki: »Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.«

⁸Egyik tanítványa, András, a Simon Péter testvére így szólt hozzá:

⁹»Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyinek?«

¹⁰Jézus ezt mondta: »Ültessétek le az embereket.« Nagy fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren.

¹¹Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak.

¹²Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: »Szedjétek össze a felesleges darabokat, hogy semmi ne menjen kárba.«

¹³Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyérből való darabokkal, amelyek feleslegesek voltak azoknak, akik ettek.

¹⁴Az emberek látva a jelt, amelyet tett, ezt mondták: »Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba.«

¹⁵Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.”

Szeretett Testvérek!

Bizonyára többünkben megfogalmazódott már a gondolat: ebben a zavaros és gyakran bizonytalan, önző világban élve, mi adhat értelmet igazán hétköznapi cselekedeteinknek?

Mi adhat igazán értelmet hétköznapi cselekedeteinknek? Hiszen a körülmények nagyon sokszor ellene szólnak annak, hogy értelmes az a világ, amelyet mi, a homo sapiens formálunk.

Most egy olyan bibliai történetet olvastunk, amely történet az 5000 ember megvendégelése, úgy gondolom, mindannyiunk számára többé-kevésbé ismerős. Most a történetnek az emberi oldalára szeretném a hangsúlyt tenni. Nevezetesen vizsgáljuk meg a messiási jel – hiszen ez az esemény az! –, a messiási jel emberi oldalát. Vagyis fogalmazzuk másként az előbb föltett kérdést, nevezetesen úgy: mit tehetek én az Isten üdvtervében? Lehet, hogy azt mondjuk: semmit. Hát a hatalmas Isten tervében én? Hát én semmit nem tudok tenni. Vagy talán mégis?

Nézzük akkor a történetet. Jézus – amikor a sokaság jön – akkor odafordul a tanítványokhoz, közelebbről Fülöphöz, és megkérdezi: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” Honnan? Ekkora tömegnek, amelyről kiderül, hogy csak a férfiak kb. ötezren voltak. Teljesen természetes módon hangzik az emberi válasz: „kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset”. Hogy legalább néhány falathoz hozzájuthassanak. Ugyanakkor van ennek a válasznak egy másik része is, nevezetesen az, hogy András észreveszi, szóvá teszi, szóba hozza: „van itt egy gyermek, akinél van öt kis árpakenyér (a szegények eledele volt), meg két hal.” Persze a kenyér alatt ne az ötkilós, házi sütésűre gondoljunk, amit már a fiatalabb nemzedék nem is nagyon ismer. Sőt, ne is az egykilósra, hanem valami kis lángosszerű kenyérre, hiszen ilyen kenyeret ettek akkor az emberek.

Nos, van egy gyermek, van nála öt kenyér. És vegyük észre mindjárt, hogy hát ez egy teljesen természetes emberi cselekedet. Egy szülő egy kis tízóraival, egy napi élelemmel ellátta a gyermekét, aki elment, mert Jézust szeretné látni és hallani. Hát nem így bocsátjuk el a gyermekeket, mondjuk az iskolába? Bár tudjuk, hogy lesz neki ebéd, de azért egy kis tízórait, egy kis kirándulásra, egy utazásra, úgy fölpakolunk; tábori tapasztalat, hogy az első ebédet alig eszik meg az emberek, mert a vonaton vagy a buszon teleették magukat – annyit odapakoltak.

Van egy gyermek, nála öt kenyér és két kis halacska. Ez egyszerűen egy természetes szülői cselekedet eredménye. No most, hogy kerül ez ide? Mi köze ennek ehhez az iszonyatos nagy tömeghez?  És a tömeg megetetéséhez?

Nézzünk egy másik apró, emberi lépést, mozzanatot, nevezetesen a gyermekét. Amikor András azt mondja, hogy Láttam itt valakinél egy kis kenyeret, akkor utána nem részletezi az evangéliumi beszámolót, de hamarosan ez a néhány kis lángosszerű kenyérke és hal, már a Jézus kezében van. Gondoljuk el: most mi vagyunk az a gyermek. Anyám gondoskodott rólam. És ezek a felnőttek elveszik? Hát valahogy ez a Jézus kezébe került. Ez a gyerek odaadta? Elvették? Hogy is van ez?

Nos, a Jézus kezébe kerül, maradjunk ennyiben. Ezek után fölmerülhet a kérdés: akkor mi marad nekem? Nekem nem marad? Mert a felnőttek éhesek? Hát miért nem gondoskodtak magukról?

Tegyük föl a kérdést mindjárt: mi mennyire engedjük meg, hogy az, amivel rendelkezünk, ami a miénk, az az Úr kezébe kerüljön? Onnan kaptuk; tőle bízatott ránk. De hogy az Úr kezébe kerüljön, az Ő rendelkezésére álljon! Vagy mi akarunk rendelkezni azzal, amit egyébként kaptunk? Mert a föltett kérdésre valahol itt találjuk majd meg a feleletet, hogy mi adhat igazán értelmet, ebben a zavaros, önző világban hétköznapi tetteinknek. Hogy egy egészen kicsi cselekedet is mennyire fontos lehet. Erre a válasz ott lesz, hogy mennyire engedjük az Úr kezébe azt, ami ránk bízatott.

Nézzük a felnőtteket, a tanítványok cselekedeteit. A tanítványoknak mi volt a válasza? Úgy lelki szemeim előtt megjelennek a tanítványok… Most képzeljük magunkat az ő helyükbe, amikor Jézus azt mondja, hogy hát ezeknek enni kellene adni, már sokat gyalogoltak, elfáradtak, éhesek, a testnek is szüksége van táplálékra. És akkor a tanítványok széttárják a kezüket – mint az unokám, aki még csak egy-egy szótagot mond, de nagyon remekül és nagyon egyértelműen ki tudja fejezni –, hogy nincs, nem tudom. Hányszor vagyunk mi is így: Uram, nem tudom, én nem tudom, hogy ez hogy lesz megoldva. Nincs. Remény van, hát, hát az semmi. És valóban. Ez a néhány árpakenyér semmi. Még akár csak a tizenkettő számára is, nemhogy a több ezres tömeg számára. „Uram! Hát mi nem tudunk semmit tenni” – a tanítványoknak ennyi a válasza. Széttárják a kezüket, még egy kicsit szavakkal is megmagyarázzák. Az Úr meg azt mondja: de tudtok! Tudtok cselekedni! Ne tárjátok szét a kezeteket, hogy semmit nem tudtok csinálni! Hiszen mi az, amit tudtok tenni? Ültessétek szépen le ezt a sokaságot! Ültessétek le! Tessék! Mozduljatok meg! És ültessétek le! Ez látszólag egy egyszerű feladat lenne, de megint, ha belegondoljuk magunkat a tanítványok helyzetébe, akkor szerintem igen hamar rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű feladat. Mert ha egy kicsit végiggondoljuk, akkor rájövünk arra is, hogy nem is olyan lényegtelen feladat ez. Hiszen amikor sok ember együtt van, látni, hallani akar, akkor az emberek mit csinálnak? Hát egymás fölé szeretnének kerülni. Pipiskedve, kőre, bármire, a padok tetejére (mondjuk, ha a főtéren van valami), mindenhova fölmásznak az emberek, csak hogy a másik fölé kerekedjen, hogy ő lásson és halljon. És most itt van ez a sokaság, és ezeket ültessük le? Aztán Uram! Ha ezek megkérdezik, hogy mi a csudának kell leülni? Így is alig látok! Akkor mit fogunk mondani?

A tanítványok, valahol magukban érezhették ezt a feszültséget. Hiszen kenyérről beszélgettek az Úr, meg a tanítványok. A sokaság meg nem tudja, hogy most miért kell leülni. Eddig állhattunk, eddig jó volt úgy, eddig tolakodhattunk, hogy minél közelebb kerüljünk (bár Jézus ugye a hegyoldalon van, látható és hallható), de mégis. Most miért kellene leülni? A tanítványok pedig: „no jó, jó, leültetjük őket, ezek szerint Jézus valamit akar csinálni”. Elhisszük mi? Megadjuk a lehetőséget neki, hogy velünk és általunk is cselekedjen? Vagy pedig: „Jó Uram, hát akkor ott a hegyoldalról jól hallható vagy, mondd meg a tömegnek, hogy üljetek le!” Mert nem csinálunk bolondot magunkból! Hát nem tudunk mit mondani, miért kell leülni! Azt mondta a Mester? Csak nem készül ez a Jézus valamire? Mert kenyérről volt szó, és hát, ha leültetik az embert, akkor, ha kenyérről van szó, meg leültetésről van szó, akkor az ember étkezésre gondol.

Igen, a hitből való engedelmesség szolgálattá lesz; a hitből való engedelmesség szolgálattá lesz. Lehet másképp is cselekedni, de abból nem lesz mindig szolgálat. A hitből való engedelmesség lesz szolgálat. Még ha ilyen kicsi is, hogy azt a néhány kis árpakenyeret az Úr kezébe adom. Rendelkezésére bocsátom. Még ha olyan kicsi is, hogy odamegyek és mondom az embereknek, üljetek le. Mindegyik evangélium beszámol erről a messiási jelről. A többi evangélium azt is elmondja, hogy ötvenes, százas csoportokba egy bizonyos rend szerint. Ez nem könnyű dolog.

Emlékezzünk arra, akár csak egy táborban, hogy milyen nehéz leültetni az embereket, vagy milyen nehéz egy 300-350 főt egy fotóra összerendezni, hogy lehetőleg mindenki látszódjon, meg mindenki ott legyen. Ne akkor jusson eszébe más teendő, amikor előre megmondtuk, hogy mikor kell ott lenni. És Jézus azt mondja, hogy tudtok mit tenni. Menjetek és tegyétek meg.

Aztán, mi az, amit a tanítványoknak tenni kell? Itt a János evangéliumában ez nem derül ki egyértelműen, a többiben igen. Mert itt csak egyszerűen annyi van, hogy Jézus kiosztotta. De a többi evangélium azt mondja, hogy a tanítványok kezébe adta, hogy osszák ki a megsokasított táplálékot. Most azonban, ami itt egyértelműen benne van a mai igeszakaszunkban az, hogy szedjétek össze a maradékot. Mi az, hogy széttárjátok a kezeteket, és semmit nem tudtok csinálni?! Azt tegyétek, amit mondok! És kiderül, hogy van mit tenni. Mindenkinek van mit tenni.

A gyülekezetek akkor gyengék (és sajnos elég sokszor és sok gyülekezet gyenge), nem azért gyengék, mert az Úr gyenge, hanem akkor gyengék és akkor vagyunk gyengék, amikor egyértelműen megértettük az Isten akaratát, mi meg így széttárjuk a kezünket. Én most nem érek rá, én ezt nem tudom megcsinálni. És mindenki csak mentegetődzik, mindenki passzolná másokra azt a nagyon egyszerű, hétköznapi feladatot, amit pedig az Úr ránk bízott. És így persze, hogy erőtlen lesz egy közösség.

Szedjétek össze a maradékot! Tulajdonképpen ez a bibliai szakaszunk kapcsolódik a múlt vasárnapihoz is, ahol a tanítványképzésről szólt az ige. Mert itt is tanítja, képezi egyúttal a tanítványait is Jézus. Itt a szolgálatról van most szó, de a szolgálat által tanít és formál bennünket az Isten. Természetesen (bár mondtam, hogy most ezt a bibliai szakaszt alapvetően az emberi oldalról vizsgáljuk meg), természetesen nagyon fontos hangsúlyt meg kell fogalmaznunk, nevezetesen: Jézus pedig kezébe véve ezt a néhány kis kenyerecskét, hálát adott. És ez újra és újra végigvonul a Szentíráson. Hálát adott és kiosztotta az ötezernek.

Emlékezzünk, az utolsó vacsoránál is, a kenyér megtörésénél hálát adott. Emlékezzünk a húsvét utáni emmausi tanítványok történetére: beszélgetnek, úgy el vannak kámpicsorodva, hogy nem jött be a dolog, ez a Jézus meghalt – nem ismerik föl. Mikor ismerik föl? Amikor otthon behívják őt nagylelkűen: „Vándor, ne menj már a sötét éjszakába, bizonytalanba tovább, pihenj meg itt nálunk!” Vacsorát is adnak neki. És igazán akkor jön a nagy dolog, amikor Jézus hálát adva, megtöri a kenyeret. Hát ez a Mester! – az úrvacsora. Hálát adott és megtörte.

Igen, itt is, az Istenre utaló bizalom kifejezése hálát ad. És ilyen értelemben ez az ajándékozási csoda… Mert jó néhány messiási jel van az evangéliumokban, ahol kérnek: „Uram beteg hozzátartozóm, a szolgám, segíts! Uram vak vagyok, segíts! Uram beteg vagyok, gyógyíts!” – kérnek az emberek. Itt nem kért senki. Itt nem azt olvassuk, hogy jött a tömeg, nagyszerű jézusi tanítást hallott, aztán már kezdett korogni a gyomra, és akkor odafordult Jézushoz, hogy „egy kis kenyeret nem tudnál adni?”, mert akkor szívesen hallgatnánk Téged tovább. Nem kéri senki. Még csak most közelednek. Jézus ajándékként adja ezt a gondoskodó messiási jelt, és ilyen értelemben tehát, ez a kenyércsoda, egy kicsit az úrvacsorára is emlékeztethet. Nem az! Csak szimbólikusan emlékeztethet bennünket. Mert az Úr az egész emberrel törődik, de nem akarja fölvállalni a világ minden szociális gondját. Ebben a történetben egyszerre mind a kettő benne van. Benne van az, hogy ő maga kezdeményezi, hogy kenyeret ad nekik. Amikor viszont belelkesül a tömeg jelentős része: „ilyen vezér kellene!, csak úgy osztja a kenyeret!, dolgozni se kell, hát a dumáját azt meghallgatjuk, meg a szent szöveget is; mások hittel jöttek: „ilyen kellene!, akkorákat ígér, még néha valamit ad is.” És Jézus, amikor királlyá szeretnék tenni, akkor otthagyja őket, és felmegy a hegyre. Nagyon-nagyon fontos dolog.

Nem vállalja föl a világ minden szociális gondját, mert ezt nekünk kell megoldanunk. Ne az Istenre mutogassunk, meg majd tőle várjunk olyan dolgokat, amire az Úr azt mondta, hogy a mi dolgunk. A kenyér igazságosabb elosztása az az ember dolga. Az Isten olyan világot adott, teremtett, amiben van elég energia, van elég táplálék, csak mi nem tudjuk a csapokat rendesen kezelni, hogy másnak is jusson belőle. Mi úgy vagyunk, ahogyan ott a pusztában a manna. Bár elhangzott a bátorítás, hogy mindenki annyit, amire most van szüksége. Nem, akkor is harácsolunk. Nem baj, ha megromlik, de másnak ne jusson. Én akarok, nekem kell!

Mózes könyve egyenesen azt is megjegyzi, hogy Mózes megharagudott a népre. Ennyire értetlenek vagytok! Vagy ennyire kishitűek vagytok? Az Úr holnap is ad! Miért harácsolod össze, hogy ott romoljon meg?! – a másiknak meg ne jusson.

Tehát egyik oldalról az Isten gondoskodó szeretete is kiábrázolódik ebben a messiási jelben, de másik oldalról egyértelmű az útmutatás: ilyen királyságot Jézus nem vállal. Nem ezért jött. A kenyérkérdést, annak igazságosabb elosztását, azt nektek kell megoldani emberek. Meg kell értenünk ebből a rövid jézusi cselekedetből.

Fogalmazzuk meg tehát a következményeket. Hogyha ezt a nagyon ismert történetet végiggondoljuk – most különösképpen az emberi oldalról –, hogy mi az, amit az embernek kell cselekedni, akkor bizony csöndesebbé kell hogy váljon a panaszunk, hogy a mi életünknek, a mi munkánknak nem sok értelme, nem sok haszna van ebben a világban, hogy hétköznapi tetteinkkel visszaélhetnek, kihasználhatnak, meg nincs itt értelme jót tenni. Ez a panasz el kell, hogy hallgasson.

Hiszen, mi adhat értelmet hétköznapi tetteinknek? Az, hogy az Úr ügyében néhány halacskával is lehet szolgálni. Nem kell elmenni a világ túlsó végére misszionáriusnak! Amire úgy se megyünk el, mert, mert, mert… hanem azt a néhány halacskát is az Isten akarata szerint, az Úr rendelkezése szerint, az Ő kezébe kell adni, és majd aszerint kell fölhasználni. És lesz értelme annak a hétköznapi egyszerű cselekedetnek is, ami nincs itt leírva, csak a következménye, hogy van itt egy gyermek, és neki van ennivalója. Itt a sok nagy okos felnőtt, és érdekes módon nem egy felnőttre mutat rá András, hanem egy gyermekre mutat rá. Neki van ennivalója. Honnan volt? A szülői gondoskodó szeretetből. Ez a hétköznapi, monoton feladat, ez is, hogy ha az Úr rendelkezésére bocsátjuk, akkor hatalmas áldás forrásává lehet.

Igen, néhány halacskával, nagyon kevéssel is az Úr ügyében, az Ő rendelkezése szerint lehet cselekedni és szolgálni.

Aztán mi adhat értelmet a mi földi életünknek? Cselekedeteinknek? Hát éppen azáltal értékelődik föl, hogy ha az Isten rendelkezésére bocsátjuk. Ha az Isten akarata valósulhat meg… Ő meg tudná tenni nélkülünk is. Jézusnak lett volna hatalma az öt árpakenyér és két halacska nélkül is cselekedni. Hát nem nagyobb lett volna a jel, ha a semmiből osztja? Nem. Az az öt árpakenyér, az kellett hozzá. A két hal kellett hozzá. Felértékelődik a mi cselekedetünk, amit a maga helyén végzünk, néha talán kicsit belefáradunk, úgy gondoljuk mi ez, hát nem tudunk mi semmit tenni. De igen tudunk. Felértékelődik, ha az Úr akarata szerint történik az. Részesei lehetünk a jelnek. Hiszen ez egy messiási jel, az ötezer megvendégelése. Részesei lehetünk a jelnek, és ez a jel az Isten üdvözítő tervének a része. Részesei lehetünk az Isten cselekedetének. Ez egyúttal közösséget is jelent. Közösségben lehetünk az Úrral, és ahogy kiderül, majd egymással is. „Ültessétek le!” – nem egy tanítvány feladata volt, hanem a tanítványi közösség feladata volt: menjetek és ültessétek le az embereket. Jézus mondhatta volna, hogy üljetek le. Nem. Menjetek, ez a ti dolgotok lenne. Ez a ti feladatotok és tegyétek meg mindezt együtt.

Aztán azt is észrevehetjük, hogy ha az Isten akaratát keressük, és abba simul bele a mi hétköznapi cselekedetünk sora, akkor helyes medret is kap a mi cselekedetünk, a hétköznapi tetteink. Egy Isten szerint való medret is kapunk. Ez a világ egy sokfele szeretne sodorni, sokfele igénybe akar venni bennünket, az Úr akar egy medret adni a tetteinknek.

Aztán azt is észrevehetjük ebből a történetből, hogy a csodahitnél sokkal fontosabb az igében, az Úr szavában való hit. Az emberek csodahitet emlegetnek mindig. Lássunk valamit! Arra se hittek. Az egész evangélium beszél erről, hogy arra sem hisznek az emberek. Nem a csodahit kell, mert a csodahit az nagyon gyenge, az mindig az újabb csodát várja, aztán megint egy újabbat. Így nyomogatják sokszor a tévékapcsolót is. „Á ez nem érdekes, valami szenzációsabbat, á, már ezt is meguntuk, még egy szenzációsabbat. Hátha még valahol van valami izgatóbb.” A csodahit lehet egy lépés, de annál sokkal fontosabbról van szó, nevezetesen az Úr akaratában való, az Úr szavában való hit. Ez sokkal hasznosabb.

Aztán a következmények között észre kell vennünk azt is, hogy a részvétel az isteni tervben, üdvözítő, szabadító, megváltó tervben az megváltoztat mindenkit. Megváltoztat.

Nagyon érdekes lenne, hogyha most azt kérném, hogy ha hazamentünk, jövő vasárnapig ki-ki írja le, hogy én voltam az a kisgyermek, és mit jelentett nekem, hogy részese lehettem ennek a hatalmas jelnek. Azt a néhány ki kenyeret, amit nekem odacsomagoltak én odaadtam az Úr kezébe. Hogy mit jelentett ez?

Másképp mondom. Gondoljuk végig, amikor valamiben engedelmesek voltunk és valamit az Úr kezébe tettünk, hogy használja az Úr, akkor mit jelentett ez nekünk?  Mert biztos, hogy nem lettünk szegényebbek. Igen, megváltoztat. Megváltoztat mindenkit, nemcsak engem, a másikat is. Aztán mi következik tehát mindebből? Összefoglalásként így fogalmaznám meg: az Isten üdvözítő tervének szolgálata ad igazi, örök értelmet e zavaros, céltévesztett világban tetteinknek és életünknek. Így legyen. Ámen.

Tanuságra erőt csak te tőled kérünk,

Hogy szent istenséged dicsértessék tőlünk:

Ha először a te országod keressük,

Semmiben nem lészen fogyatkozás nékünk.

Azért gyorsaságot elkezdett dolgunkban

Végig megmaradást mi hivatalunkban,

Szorgalmatosságot s hűséget tisztünkben,

Egymás-szeretetet plántálj életünkben.

197. dicséret 4.-5. vers

Jöjjetek, folytassuk imádságunkat!

Magasztalunk Urunk Jézus Krisztus, hogy érettünk önmagadat megüresítetted, szolgai formát vettél fel, hogy elveszett juhaidat megkeresve, üdvösségünkre szolgáljon. Bocsásd meg Urunk, hogy ezen bűnös, céltévesztett világ káoszában, önző, törtető harcaiban gyakran úgy érezzük, hogy nincs értelme, jelentősége életünknek, kicsiny tetteinknek, a jó cselekvésének. Dicsőítünk Urunk, hogy felismerhettük, a Krisztusban kiválasztottál minket magadnak már a világ teremtése előtt, hogy szentek és fedhetetlenek legyünk előtted szeretetben. Dicsőítünk, hogy fiaiddá fogadtál a Krisztus által minket, hogy egész életünkkel magasztaljuk dicsőséges kegyelmedet. Segíts Urunk felismerni és elfogadni üdvözítő tervedből a ránk bízott feladatot. Segíts Urunk kicsiny életünket, javainkat, erőnket, képességeinket, időnket a Te akaratod szerint mások szolgálatába állítani. Segíts Urunk, hogy válságos időkben is reményteljesen szolgáljuk a Te akaratodat. És segíts Urunk, hogy megtapasztaljuk a szolgálat, a közösen végzett feladat örömét. Segíts, hogy a közös szolgálatban való részvétel által mindnyájunk változzon is. Segíts, hogy így oda tudjunk, és oda akarjunk állni a megszomorodottak mellé, gyászolókat vigasztalni, hogy oda tudjunk állni a megfáradtak mellé, hogy felfrissülhessenek, hogy a mi életünk áldása a Tőled jövő áldás forrása lehessen, továbbadó jele lehessen nemzetünk lelki megújulásának hirdetésére. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |