| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hova vágyódsz?

Lekció: Ezékiel könyve 37. fejezet 1-11.

„¹Az ÚR megragadott engem; elvitt engem az ÚR lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal.

²Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak.

³Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, URam, te tudod!

⁴Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az ÚR igéjét!

⁵Így szól az én Uram, az ÚR ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni.

⁶Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR.

⁷Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Amint prófétálni kezdtem, hirtelen dörgő hang támadt, a csontok pedig egymáshoz illeszkedtek.

⁸Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük.

⁹Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az ÚR: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek!

¹⁰Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt.

¹¹Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van.”

Textus: János evangéliuma 21. fejezet 1-14.

„¹Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg:

²együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, és Nátánaél, a galileai Kánából és Zebedeus fiai; a tanítványok közül pedig még kettő.

³Simon Péter így szólt hozzájuk: »Elmegyek halászni.« Ők erre ezt mondták: »Mi is elmegyünk veled.« Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak.

⁴Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az.

⁵Jézus ekkor megkérdezte tőlük: »Fiaim, nincs valami ennivalótok?« Így válaszoltak neki: »Nincs.«

⁶Ő pedig ezt mondta nekik: »Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok!” Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt.

Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: »Az Úr az!« Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felső ruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe.

A többi tanítvány pedig a hajón jött ki, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal.

⁹Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret.

¹⁰Jézus így szólt hozzájuk: »Hozzatok a most fogott halakból!«

¹¹Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló.

¹²Jézus erre ezt mondta nekik: »Jöjjetek, egyetek!« A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő.

¹³Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik; ugyanúgy a halat is.

¹⁴Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül.”

            Egyik nyáron a Cívis Korzó idején volt egy dixiland koncert a főtéren. Már nem tudom, hogy ki játszott, véletlenül vetődtem arra. Megálltam, és hallgattam őket. Nagyszerű hangulatot csináltak. Maguk a művészek is nagyon élvezték a közös zenélést, látszott, ahogy egymásra néztek, kommunikáltak egymással a színpadon. A lelkesedésük pedig a közönségre is átragadt. A nézők lába öntudatlanul is verte a ritmust a földön. Az idő gyorsan telt, a műsor lassan a végéhez ért, hallatszott azon is, ahogy kerekítették le az adott számot. A hallgatóság keze lassan a végső tapsra emelkedett, utolsó hangok, pici szünet, ezredmásodpercnyi csönd, és amikor már mindenki azt hitte, hogy a műsor véget ért, indulhat a tapsvihar, újra belevágtak, lelkesen, vidáman, cinkoson mosolyogva egymásra és a közönségre, amely még jobban lelkesedett és tombolt, mint annak előtte.

            Valami hasonló történik János evangéliumának a végén is. A 20. fejezet végén van egy pár verses lekerekítés, lezárás. Ezt olvassuk: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn. 20,31) Az ember azt hinné, vége a könyvnek. Aztán hirtelen jön még egy fejezet, tele nagyon fontos üzenetekkel a Feltámadottról, újra és újra aláhúzva az Úr dicsőségét, és munkáját. A különböző írásmagyarázat-kutatók hoznak magyarázatokat, arra, hogy az eredeti szerző írása-e ez, vagy csupán egy későbbi tanítványé, aki annyira tisztelte mesterét, hogy a neve alatt egészítette ki az evangélium végét. Akárki is írta, az bizonyos, hogy az üzenete annyira meghatározó ennek a résznek, hogy a legkorábbi kéziratokban is ott van, és soha senki nem érezte, hogy ne lenne ott helye!

Tibériás-tavi halászok      

            A történet elején Galileában, a Generázat-tó partján vagyunk, amelyet itt Tibériás-tenger néven emleget a szerző. Észak-Palesztina legnagyobb tava, jelentős természeti jelenség a Jordán-völgyben. Fontos a szerepe Galilea életében, mivel a tó halban gazdag, így a környező falvak lakóinak természetes foglalkozása a halászat. Innen indult el egykor Jézus követésére egy Simon nevű halász Lukács evangéliuma szerint, hogy Péterré, kősziklává legyen, és emberhalásszá váljon. Végigjárt falvakat és városokat Mesterével, ott volt a sok-sok beteg meggyógyításánál, látta a kenyér és hal megszaporítását, hallgatta az Istenről szóló tanításokat, sőt ő volt az, aki először megvallotta, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől jött szabadító. Jelen volt a megdicsőülés hegyén, majd a jeruzsálemi bevonulásnál, ahol a nép hozsannázott és ujjongott. Részese volt az utolsó vacsorának, majd elnyomta az álom a gecsemáné kertjében, és tagadott háromszor az utolsó éjjelen. Ott lehetett a keresztnél, de az bizonyos, hogy ott volt az üres sírnál. Most pedig ugyanott találkozunk vele, ahol minden elkezdődött: hat társával együtt újra halászik, megy ki a vízre, húzza, vonja a hálót újra.

Ott van, ahová Jézus küldte, hiszen Máté írása szerint ezt mondta tanítványainak: „Ne féljetek: menjetek el, adjátok hírül atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.” (Mt. 28,10) Ott van, visszamegy, és azt teszi, amit korábban: „Elmegyek halászni.” – mondja. Ott van, ahol régen, és ugyanoda tér vissza, ahonnan indult. Miért? Pontosan nem ír erről a Szentírás, csak megérzéseink lehetnek, különösen a Jézussal folytatott későbbi beszélgetése fényében. Talán azért megy ki a vízre, mert nem tudja feldolgozni mindazt, ami történt. Talán úgy, hogy újra a jól megszokott munkát végzi, a jól ismert mozdulatokkal, az, úgy érzi, segít. Ismeri ezt az érzést az az ember, aki munkába szokott menekülni a fájdalom és szomorúság idején. Egyúttal megérteni mindazt, ami történt, az átélteket, a tagadást, az önmaga előtti megsemmisülést, és talán segít feldolgozni az új helyzetet Jézus nélkül. Tudta, hogy Jézus feltámadott, de látszik, hogy mégsem találja a helyét. Oda nyúl vissza az életében, amely biztos pont, ami kapaszkodó, ami ismert megszokott, biztonságos. Valószínűleg még nem tudja az életét Jézus feltámadásának összefüggésében látni, ráadásul ott a megélhetés kérdése is, hiszen valamiből élni kell.

Amikor a Semmi van

Nagyon érthető, és nagyon igazi, emberi és őszinte ez a reakció. Amikor minden összezavarodik, az embernek kell a kapaszkodó. Kell az, hogy tudjon gondolkozni, és újra összerakja az életét. Nem tudja mi vár rá, csak a jelent látja, és benne mindazt, amit ő tett a közelmúltban, és amit azon túl átélt. Egyszerűen megpróbál visszatérni a hétköznapjaihoz, és tenni, amit korábban tett, amihez ért: halászik. Él, dolgozik, evez, hálót dob a vízbe, húzza, feszíti izmait társaival együtt. És nem fognak semmit. Kongó ez az egy szavas válasz a parton lévő ember kérésére, aki mintha halat akarna vásárolni. „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Így válaszoltak neki: „Nincs.” Egész éjjel halásztak, fáradtak, de a háló üres. Ahol az ember nem talál semmit, előbb-utóbb maga a Semmi köszönt rá, és terül ez az egész életén. József Attila Reménytelenül című versének részlete jutott eszembe:

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Aki már volt efféle helyzetben, az tudja, miről beszélek. Amikor az ember nem érti, hogy mi miért történik, amikor úgy tűnik minden út bezárult, különösen, ha annak mi is okai vagyunk, és a semmi van csak. Isten nélkül egy idő után rádöbben az ember, hogy űr van benne. Az ember ugyan reggel felkel, teszi a dolgát, bemegy dolgozni, elvégzi a feladatait, de minden szürke. A megszokás némi erőt ad, de mindent felülír az, hogy a Semmi, az, hogy bár sok minden van, történik, de mégis úgy érzi az ember, hogy nincsen semmi. Az ember ilyenkor próbálhat ezt-azt megoldásként, még a régi életébe is megpróbálhat keresztyénként visszatérni, nagyon könnyen azon veszi magát észre az ember, hogy kiürült az élete. Isten nélkül egyszerűen nem megy.

            Valami hasonló szólal meg Ezékiel könyvében nagyon sok helyen a látomásokban. Szeretem a képeket, mert a szimbólumok nyelvén olyasmit is le lehet írni, amire alig van szó. Az előbb felolvasott látomás is hasonló. Nem Péternek adatott, hanem Izráel népének. Jóval korábban, évszázadokkal korábban. De szintén egy olyan korszakban, amikor a Semmi uralkodott el az életen. A fogságban, ahol szintén mindenki élt, ki így, ki úgy, dolgozott, végezte a hétköznapjait, de mégis a Semmi volt körülöttük. Olyanok, mint halott csontok, szárazak, kemények, törékenyek. Nem élnek, csak vannak, nem tudják betölteni a küldetésüket. Isten kikerült életük középpontjából annak peremére, és annak következményei lettek. Így volt az egykor, és nincs ez másként ma sem.

            Az ember néha nagyon ezt érzi az életében. Különösen, amikor az élet eseményei egyre jobban terhelik, amikor nem értjük, hogy mi miért történik. Amikor minden egyre nehezebb, kilátástalanabb, és az ember talán azt sem érti, hogy Isten miért nem tesz már valamit. Isten nélkül pedig mindez még reménytelenebb.

            A múlt hétvégén családlátogatás miatt a Szabolcsban, Zemplénben és Borsodban jártunk. Megdöbbentő az ország állapota, az elhanyagoltság, szegénység, az igénytelenség. Nagyon sok a romos ház, mert nincs pénz a felújításra, a porták nagy része rendezetlen, szegényes, az utak toldottak-foldottak jobb esetben, de legtöbbször tele kátyúval. A földeken a szél kavarja a port, mert nincs pénze és módja sokaknak öntözni, márpedig így ebben az aszályos időben minden kisül, a falvak határában a parkolókban halomban a titkon odahordott szemét, mert így legalább azért nem kell fizetni. Minden a reménytelenségről beszél, mert nem igaz, hogy a magyar nép ilyen, hanem ilyenné lett. Egyre csak a terhek vannak, a kilátástalanság, a Semmi. A legtöbb ember megy, próbálkozik, él, teszi, amit tehet, de nem érzi jól magát. Fél, bizonytalan, és nem lát megoldást, valami sokakban meghalt. Talán nem is most, hirtelen, hanem folyamatában évek, évtizedek nyomán. Sokan élnek, vannak, de nem tudják igazán, hogy miért is.

Találkozás az Úrral

Ahhoz, hogy az élet elnyerje igazi értelmét, az Úrral való kapcsolat kell! Találkozás kell. Az egyéb életében is, és a nép életében is. Különben csak a Semmi van. Ahhoz azonban a felismerés kell, hogy élő Urunk van! Ahhoz meg kell nyíljon a szemünk, akarnunk kell látni! Érdekes, hogy a beszélgetés elején nem tudják, hogy Jézussal beszélnek. Látnak egy alakot, hallják a szavát, amely szinte gyöngéden kedves, de mégsem ismerik fel, pedig tudják, hogy találkoznak majd ott vele, és mégsem jönnek rá egyből, hogy ki Ő. Szinte elmennek mellette, pedig Ő valami nagyon lényegesre hívja fel a figyelmüket, csak épp nem veszik észre elsőre! Jézus azonban nem szid, nem perel, nem oktat ki, csak kérdez. Valahogy mindig ott arra kérdez rá, ahol csődöt mond az ember, ahol megakadt, ahol baj van.

             Hiszen Jézus kérdését, hogy: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” így is lehetne mondani: van-e kenyérhez valótok? – mivel egyrészt az ott szereplő görög szó ezt jelenti, másrészt végig a halról beszél a halászat fényében. Ha van kenyér, ahhoz mit tudnak tenni, aminek íze van? Valami, amire az embernek szüksége van, ami ízt ad. Aztán amikor a parton álló szavára kivetik a hálót, megtörténik a csoda: annyi halat fognak, hogy szakadozik a háló. Ebben az evangéliumban ez az egy történet van, amikor csoda történik halfogásnál, de Mátétól és Lukácstól tudjuk, hogy egykor volt egy másik nagyon hasonló történet ugyanott, a Genezáret-tavon. Akkor Jézus a csónakban ült, és nem a parton állt. Akkor találkoztak először, egy nagyon hasonló kudarccal teli reggelen. János erről az első találkozásról nem ír, ahogy Péter elhívásáról sem. Ha azonban két ilyen esemény történt, nem tudom elképzelni, hogy Simonnak eszébe ne jutott volna az a bizonyos első alkalom. Ne jutott volna eszébe az a másik halászat, és hogy akkor kapta a Péter nevet, és a feladatot, amely által aztán elindult, hogy emberhalásszá váljon! Nem csoda, hogy amikor felkiált a szeretett tanítvány, hogy „Az Úr az!”, Péter rohan. Minden a part felé mozdul, és hirtelen megváltozik kívül-belül. Felismeri Jézust a tetteiből, és hagy mindent, a hajót, a hálót, a tömérdek halat, rohan egyenesen át a vízen a part felé, csapkodva a hullámokat, hogy újra Urával lehessen. Nem érdekli hirtelen a 200 könyöknyi távolság, hogy csurom vizes lesz, nem érdekli mindaz, amit korábban érzett, most még a tagadás emléke sem tartja vissza, csak az, hogy együtt lenni újra Jézussal!

            Ez történik meg sokak életében is. Abba az irányba fordulunk a saját nézőpontunkból, amerre Ő van. Mennyi történetet tudnánk erről elmondani, hiszen azáltal, hogy valaki Isten felé fordul, minden megváltozik. Elég csak a táborokban vagy András-szolgálatos vasárnapok elhangzó hány és hány élettörténetre gondolni arról, hogy attól, hogy valaki jó irányba fordította az életét, hogyan ismerte fel élete pótszereit, magányát, önzését, és nyert minden új értelmet, tartalmat, tovatűnve a mindent uraló üresség!

            Létrejön egy találkozás, és tovatűnik a Semmi! Péter rohan! Emlékezik, mert van mire emlékezzen! Kell majd, hogy legyen pünkösd, kell majd, hogy eljöjjön a Pártfogó, az Erőnek lelke, kell majd, ahhoz, hogy kiálljon, és úgy prédikáljon, hogy ezrek térjenek meg, hogy létrejöhessen az első gyülekezet, kell majd az Isten Lelke, ahogy kellett a látomásban is, hogy a kiszáradt csontokra hús és bőr kerülhessen, és különösen, hogy azok életre kelhessenek, megelevenedjenek. A Szentlélek nélkül nem megy, de valami már itt elkezdődik, hiszen van találkozás, és Jézusnak lesz majd szava tanítványához. Újra munkába állítja majd, hogy valóban emberhalásszá lehessen majd egy napon.

            Ez a nagyszerű az Úrral való kapcsolatban. Igen, vannak olyan időszakok az ember életében, amikor úgy érzi, a Semmi van, sőt láttuk, hogy egy nép életében is akár, de van tovább! Az Úrral való kapcsolat itt a kulcs! Észre veszem-e, felismerem-e, észreveszem-e a tetteit akár a semmi, a reményvesztettség közepette is? Van-e mire emlékezzem, rohanok-e hozzá? Vágyom-e mindennél közelebb kerülni hozzá? Fontos kérdések ezek, mert Jézus nemcsak elveszi a Semmit, hanem ad helyette.

Asztalközösségben

„Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret. Jézus így szólt hozzájuk: „Hozzatok a most fogott halakból!” Gyertek, egyetek, itt a parázson a hal, de hozzatok abból is, amit ti fogtatok! Hozzatok abból is, ami a ti munkátok! Itt van az én ajándékom, és itt van a ti munkátok! Adjuk össze a kettőt! Jézusnak eredetileg volt hala és kenyere, nem szorult rá a tanítványokéra. Már várta őket. Sőt akár eszünkbe juthat az 5000 ember megvendégelése is! Itt sokkal inkább arról van szó, hogy szükség van Péter halászatára, emberhalászatára – ahogy egykor elhívatott, amelybe majd beleférhet valamennyi ember és nép a világon, ahogy akkoriban a hagyomány szerint 153 féle hal élt a tóban!

Ez a közös étkezés a történet csúcspontja. Jóval többről van itt szó, mint az egész éjjel semmiért fáradozó tanítványokról, akik végre a csoda után, jóllakhatnak. A Jézussal való közösség tárul itt fel, aki veszi a kenyeret és a halat, és adja nekik. Egy asztalnál lehetnek, egy közösségben vannak Vele, Jézus vendégei. Ez pedig maga az öröm! Jézus őket, ahogy sok más helyen szavakkal, itt pedig nagyon konkrét formában Isten királyságába, a lakomára, mennyei vacsorára hívta el. Itt vagyok, veletek vagyok, együtt vagyunk, nem hagylak el!

            Ha valaki, hát ezt a mi népünk pontosan érti! Együtt enni, egy asztalról, közösséget jelent. Különösen, ha a rajta levőket együtt, közösen adják össze. Ezért fontos a gyülekezeti szeretetvendégség. Sokszor fel sem fogjuk a fontosságát és üzenetét, mert már annyira természetes! Nem arról van szó, hogy ki milyen süteményt hoz, hanem arról, hogy egy asztal van, amely valamennyiünk munkája, és ajándéka által lesz tele étellel, és együtt, egy közösségként egyszerre eszünk róla, és ezzel is kifejezzük, hogy egyek vagyunk! Talán erre az eseményre emlékezett Péter, talán egy ehhez hasonlóra, amikor Kornéliusz házában ezt mondta Jézus feltámadásáról: „együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (Ap. Csel. 10,41) Péter arról beszél ennek pogány katonának, amit átélt. Jézus feltámadt és túllépett a halálon, de nem lépett túl a földön, a tanítványokon. A közösséget, amit elkezdett velük, a feltámadás után nem csupán folytatta, hanem tovább is vitte. Hiszen mi fejeződik ki abban, hogy várja őket hallal, és megtöri velük a kenyeret? Itt vagyok, veletek vagyok, a világ végezetéig – Máté evangéliumának szavaival élve, amelyek most hangzottak el a keresztelőkor – feltámadtam, hogy életetek legyen, hogy ti valóban éljetek!

            Az előbb csak a szeretetvendégségről beszéltem, de van egy másik asztal, ahol nem csupán egymással, hanem Vele, Urunkkal is közösségben vagyunk a Szentlélek által. Az úrvacsorai asztal. Jövő héten konfirmálnak a fiataljaink, és két hét múlva pünkösd, amikor a Szentlélek kitöltetésére emlékezünk majd, és az egyház születésére. Megterítjük majd az Úr asztalát. Sokan, sokféleképpen tesszük majd meg azt a pár lépést a helyünkről a megterített asztalig. A fiataloknak ez lesz az első alkalom, és remélem, átélik majd a csodát, amit a találkozás és közösség jelent Jézussal. Közöttünk pedig, talán lesznek közöttünk olyanok, akik épp nagyon fáradtak fizikailag és lelkileg. Mások talán hosszú távollét után jönnek újra ebbe a közösségbe. Lehetnek közöttünk, akik nagy hálával és boldogan lépnek majd ide, és lehetnek olyanok, akik azt élik át, amit egykor Péter: futva rohannak lélekben a vele való közösségbe, nem törődve semmivel, csak megragadva a kegyelmet, talán épp egy megüresedett, szürke időszak után.

Vágyjunk az úrral való együttlétre, vegyük észre, mert Ő az, aki újjá tud formálni, a semmiből megeleveníteni, reménységgel tölteni el, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy körülöttünk csak a reménytelenség, üresség és semmi honol. Ő az egyetlen, aki valóban tud adni tartalmat, célt, választ, közösséget, feladatot, reményt, megelevenedést és életet! Nem csupán erre az életre nézve, hanem az örökkévalóságra, amelynek távlatából érthetjük meg és élhetjük át a Vele és egymással való közösségünket! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |