| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A csend Istene

Lekció: Zsoltárok 61

¹A karmesternek: Húros hangszerre. Dávidé.

²Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra!

³A föld végéről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem!

⁴Hiszen te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen.

⁵Hadd lakjam mindenkor sátradban, hadd meneküljek szárnyad oltalmába! (Szela.)

⁶Mert hallottad, Istenem, amit megfogadtam, a nevedet félőkkel együtt adtál nekem örökséget.

⁷Adj napokat a király napjaihoz, évei nemzedékekre terjednek!

⁸Ülhessen trónján mindenkor Isten előtt, szeretet és hűség oltalmazza őt!

⁹Akkor állandóan éneklek nevedről, naponként teljesítem, amit megfogadtam.

Textus: Zsoltárok 62,2-3

²Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.

³Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.

Csend. Amikor nincs zaj, nesz. Amikor minden megnyugszik, megáll. Nem motoz a kéz, nem jár a láb, nem mozdul semmi. Csend. Amikor az ember hallja a saját szívverését, szinte érzi, hogyan áramlik a testében a vér. Amikor megnyugszik, elpihen, békességre lel. Csend, amikor az ember már befelé is tud figyelni.

Érdekes, hogy a mai embert mennyire zavarja a csend. Tanítványaimmal szoktam játszani, hogy hajtsák le a fejüket a padra, maradjanak csendben, és figyeljenek a tantermi zajokra, majd a kinti, udvari neszekre, és végül arra, ami bennük zajlik. Érdekes, hogy alig bírják eleinte. Vihognak, mocorognak, szöszmötölnek. Aztán általában egyszer csak történik valami, és figyelni kezdenek. Elnémulnak. Minden tanév egyik legnagyobb élménye számukra ez a játék, amit aztán még sokáig emlegetnek. Ritkán vagyunk csendben, és ritkán vesz körül bennünket igazi csend. Tömbházban élve, mindig hallatszik valami zaj. Ha más nem, az egyik szomszéd televíziójának hangjai törik meg nyugalmunkat. Sokan, ha a zajos nagyváros után kimennek vidékre, egy-két nap múlva nem lelik a helyüket, mert kevés az inger, és unatkoznak. Képesek akár madárcsicsergés mellett berakni valamit a CD lejátszóba! Ha hazamegyünk esténként, sokan bekapcsoljuk azonnal a rádiót, számítógépet, televíziót. A fiatalok többsége mindenképp. Elmondják, hogy annyira utálják a csendet, hogy képesek fülhallgatóval a fülükön aludni. Zavarja őket, nem tudnak vele mit kezdeni még egyetemistaként sem. El kell kergetni. Miért? Mert a csendben gyakran megszólal valami, vagy valaki. Gondolatok ideje a csend, amelyek megszólalnak, és nem hagynak békét.

Isten pedig a csend Istene is! A Szentírásban olvashatunk Isten hallgatásáról.  Erről csak akkor van szó, amikor valami miatt megszakad Isten és az ember közötti párbeszéd. Ilyenkor az Isten csendje, vagy ha másképp mondjuk, hallgatása azért történik, hogy kiderüljön, mennyire komoly valaki életében a hit! Borzalmas érzés tud ez lenni! Gondoljunk csak Jóbra, aki elveszítette a családját, beteg, és nem érti, hogy mi, miért történik az életében, hiszen semmit sem tud arról, hogy mi történik a mennyei színfalak mögött. Ő kiált így Isten felé: „Segítségért kiáltok hozzád, de nem válaszolsz. Eléd állok, de te csak figyelsz engem.” (Jób 30,20). Szerintem valamennyien tudnánk példákat hozni az életünkből, amikor valami nagyon hasonlót éreztünk. Egymás után történnek életünk eseményei, sőt, talán egyre több a nehézség, a veszteség, és az ember nem érti, hogy miért. Isten pedig hallgat. Olvassuk a Szentírást, és nem jön a válasz. Megtennénk bármit, sőt, talán családtagok, barátok, hívő testvérek még tanácsolnak is, hol ide hajlunk, hol oda! Sokunknak ismerős lehet az érzés, amikor várni kell. Pár napig még csak-csak megy, de hetekig, hónapokig, sőt évekig kitartani? Hááát… Hányszor és hányszor meg kell tapasztaljuk, hogy Isten elvisz bennünket a határig ebben a folyamatban, amikor már a végén csak azt tudja mondani az ember, nem csupán a szájával, hanem az egész lényével, hogy „te tudod, Uram! Én megtettem, ami rajtam állt, de nincs tovább. Segíts, vezess, mert már csak Te maradtál nekem!”

Valami effélén mehetett keresztül az az ember, akinek eredetileg az imádsága volt. Látszik a tusakodás az ismétlésekben. Újra és újra megvallja hitét, egyre mélyebbre és mélyebbre megy az imádságban, egyre inkább lecsendesül háborgó lelke, míg végül valóban kitárja háborgó lelkét, és eljut idáig: „Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő; nálad van, URam, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint.” (Zsolt. 62,13) Ez már valóban a belső elcsendesedés meggyőződése, ekkor már valóban azon a bizonyos megingathatatlan kősziklán áll, amelyet az Úr jelent az övéi életében! Hiszen Isten nemcsak magára tud csendet parancsolni, hanem Ő csendet is képes teremteni mennyen és földön, vizeken és a szárazföldön, gondoljunk csak a vihar lecsendesítésére az evangéliumokban, de mindenekelőtt az emberek lelkében lévő viharok lecsendesítésére!

Az ember csendje

Vannak helyzetek, vagy épp időszakok, melyekben Isten semmi mást nem vár az embertől, csupán azt, hogy legyen csendben, vagyis türelemmel várja ki, amíg Isten az általa kigondolt tervet végre nem hajtja.  Eszünkbe juthat Illés, aki elfárad, és meghalni akar, mivel nem látja prófétai munkájának eredményét. Isten elviszi a Hórebre, a szent hegyre, és annyira szép, ahogy kiállítja a kiábrándult prófétát a szikla szélére, aki csak mondja, mondja. Beszél és beszél mindarról, ami a szívét nyomja, hogy elpártoltak az emberek az Úrtól, egyedül maradt, és még őt is meg akarják ölni, noha ő hűséges volt prófétaként. Képtelen csendben maradni a siránkozásaiban, amíg végül Isten szélvihart, tűzvészt és földrengést nem ad, amelyek után végre meghallja az Isten halk és szelíd hangját. Rá kell eszméljen, hogy ilyen az Isten: halkan és szelíden szól. Nem kiabál, nem lármázik, nem erőlteti rá az akaratát az emberre, hanem halkan és csendesen szól, amelyhez lelki fül kell, és az Úrral való párbeszéd vágya.

Éppen ezért az ember igazi csendje a hitben, az Isten iránti föltétlen bizalomban gyökerezik, pontosan úgy, ahogyan arról a zsoltáros is beszél: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” (Zsolt. 62,3) Az ilyen ember valóban megtapasztalja azt, hogy mennyire kősziklai szilárdságot jelent az Istennel való kapcsolat az életben, alapot, amelyet nem lehet összetörni, tönkretenni, amely szilárdságot ad a hétköznapok harcaiban való megállásban, sőt mi több azon túl is.

Egykor, amikor a zsoltáros írta ezeket a sorokat, még csupán a fizikai szabadulásra gondolt egy-egy nehéz helyzetben. Mi azonban, ha ezt a szót halljuk, már nem tudunk nem gondolni a bűnből és a halálból való szabadulásra. A Biblia eleve úgy beszél a túlvilágról, mint a „csend honáról”. Hogy miért? A kifejezés arra a felismerésre vezethető vissza, hogy a halállal megszűnik a megszólalásnak és a megszólíthatóságnak a lehetősége. A halottak birodalmában csend van, nem hallatszik ott semmiféle emberi szó. Jézus azonban megtörte a halál uralmát a kereszt által. És olyan jó tudnunk, hogy az Ő országában az örökkévalóságig az Urat magasztaló ének fog zengeni: „Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön-örökké. Ámen.” Ez a hit adjon erőt és segítséget akkor, amikor elcsendesedünk Isten előtt életünk egy-egy nehéz percében, hogy csendünk megcsendüljön, és megszólaljon benne az a Valaki, akiről a zsoltáros ezt vallotta: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |