| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Kihasználva az alkalmas időt”

Kolossébeliekhez írott levél 3. fejezet 1-11.

„¹Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül.

²Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.

³Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.

⁴Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.

⁵Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, ⁶mert ezek miatt haragszik Isten.

⁷Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek; ⁸most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást, és szátokból a gyalázatos beszédet.

⁹Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, ¹⁰és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.

¹¹Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”

Imádkozzunk:

Drága URunk! Köszönöm, hogy sokak szívében felkeltetted a vágyat, hogy itt együtt lehessünk. Köszönöm, hogy Te kimunkáltad azt, hogy a hétköznapok zajából ki tudtunk szakadni. Köszönöm a kicsiket, a fiatalokat, a felnőtteket és idősebb testvéreimet. Köszönöm, hogy sokakat elindítottál azon az úton, hogy másokat szolgáljanak. Köszönöm a nyitott, őszinte beszélgetéseket, a délutáni programokat. Azt, hogy jobban megismerhettük egymást. Köszönöm azokat, akik most úgy döntöttek, hogy elindulnak Veled, a hozzád vezető úton. Köszönöm a tábor tulajdonosának, dolgozóinak a munkáját, hogy ismét jó körülmények között tudtunk itt lenni. Köszönöm azt is, hogy Te ott voltál az otthonmaradottakkal. Köszönöm, hogy Te rendet tartasz, nemcsak a környezetünkben, hanem a szívünkben is rend van, Te a rend ura is vagy. Kérlek, bocsásd meg, ha akaratlanul is megbántottuk egymást. Kérlek, Te légy azokkal, akik orvosi ellátásra szorulnak. Kérlek azért is, hogy ez a hét ne csak egy hét legyen a többi között, hogy az a láng, amelyet Te tápláltál bennünk, az ne aludjon ki, hanem világítson. Világítson családban, gyülekezetben, munkahelyen. Kérlek légy velünk a hazaúton, a következő évben, mindörökké. Ámen.

Efezusi levél 5. fejezet 15-2o.

¹⁵Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, ¹⁶kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.

¹⁷Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.

¹⁸Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, ¹⁹mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, ²⁰és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.

Az idő véges! Úgy gondolom, egy-egy tábor alkalmával ezt különösképpen érezzük. Nagyon gyorsan telnek a napok. Jó néhányszor hallottam az elmúlt héten: már csütörtök van, már péntek van, már mindjárt vége. Ki az, aki szeretne még itt maradni egy pár napra…?

A hegyről lemegyünk, ahogy Jézus levitte a tanítványokat annakidején. Nos, hogy is van tehát? Az idő véges. Ezt mindenki érzi. Ezért némelyek rettenetesen félnek. A posztmodern ember egyik jellemzője ez a félelem: „lemaradok valamiről”. A rengeteg információ, a rengeteg lehetőség: ide lehetne menni, oda lehetne menni, egyik fülembe ezt dugom be, a másik fülembe azt dugom be; egyszerre szeretnék közben még valami képet is nézni, vagy filmet nézni, mert hát rövid a 24 óra. És mi lesz, ha „lemaradok” valamiről. Nagyrészt semmit sem veszítesz. De a posztmodern ember abban a félelemben él, hogy neki mindent tudni kell. Tudni kell, hogy Dél-Amerikában most mi történt, tudni kell, hogy Ázsiában éppen valami apró helyi dolog történt-e, tudni kell, hogy éppen a sztárok szobájában mi történt, és nem sorolom. Emiatt egy állandó félelem van. A mai ember versenyt fut az idővel. Ezt hétköznapi nyelven úgy mondjuk, hogy ROHAN. Hogy mindig rohan. Mert mindig az a félelem van benne, ott, valahol tudat alatt, hogy lemaradok valamiről. Mert milyen rettenetes dolog, amikor reggel fölkelek, és a buszon megyek, és hallom, hogy az X tv-csatornán ment valami, amiről beszélnek… ezt sem láttam, azt sem láttam, ezt sem hallottam – hát szörnyű, lemaradtam a világtól! Egy állandó félelem, egy állandó rohanás, és eközben az ember, bár állítólag jól szeretné kihasználni az időt, eközben az ember egyre boldogtalanabb, egyre nyugtalanabb.

Utána jön a másik oldal: „szörnyű ez a világ!” Hallotta mit csinált Piripócs alsón… felsőn… a középső tanya szélső bokránál XY. És mit csinált Londonban az a valaki… Tartozik ez ránk? Kell nekünk mindez? Nem ott helyben, azokra tartozik? Mert ők tudnának azon változtatni. Vajon nem generáljuk magunkban ezt az állandó félelmet, hogy valamiről lemaradunk? Van 5 koncert, nem tudok, csak egyre elmenni egyszer – micsoda fájdalom…!?

A posztmodern ember egyre inkább csak a kronoszban tud élni. Kronológia – ugye a bibliai görög nyelv kétféle kifejezést használ az időre: az egyik a kronos, amiből a kronológia szavunk is van – az események egymásutánisága; és van a Bibliának egy másik kifejezése az időre, ami a magyar nyelvben nincs, csak olyan szerkezetben, ahogy az előbb hallottuk a bibliai szakaszban: kairosz – ez az alkalmas idő, a rendelt idő. Valaminek az ideje. Nem általában az idő, mert azzal hiába versenyzel, mindig lemaradsz. Aki az idővel versenyezni akar, az örök vesztesként fog élni. Vesztesként pedig nem jó élni. Vesztesként fájdalmas élni.

Nos, akkor mit csináljunk? Mert az előbb olvasott bibliai ige mégis arról beszélt, hogy „kihasználni az időt”. A milyen időt? A Biblia azt mondja, hogy az alkalmas időt, a rendelt időt. Nem általában az időt, mert akkor rohansz, akkor versenyzel, akkor lemaradsz, akkor állandóan frusztrált leszel, akkor állandóan kisebbrendűségi érzésed lesz, mert kiderült, hogy a munkahelyre beérkeztél, és ott meg a 128. csatornán volt valami hajnalban, hát szörnyű! Ezt se láttam! És még nincs vége a napnak. Az helyes, hogy az idővel jól kellene gazdálkodnunk. Maga a Biblia is ezt mondja. De hogyan lehet bölcsen? Hiszen vannak, akik habzsolni próbálják az életet. És e közben is állandóan rohannak, mindenbe belekapnak, mindenhol csak felszínesek lesznek, ezért soha sehol, semmi örömük nincs, mert a mélységekbe nem tudnak, nem akarnak belemenni, erre már nincs idő. Mert már újabb ingerek, információk zúdultak, abból is kéne valami kicsi. Egyre felszínesebbek vagyunk, és egyre boldogtalanabbak vagyunk. Ez a „soha nem érek rá”, ez a „túlhajszolt vagyok” – Az Isten igéje nem erről beszél, nem erre teremtettünk. Mi csinálhatunk magunknak ilyen világot a magunk boldogtalanságára, de Isten nem erre hívott minket. Mindenbe belekapni! És soha semmit igazán, mélyen meg nem ismerni! Ilyenkor nagyon hamar bekövetkezik az a helyzet, hogy nem tudunk különbséget tenni: a sürgős és a fontos, lényeges között. Sürgős, 5 perc múlva kezdődik ez! Megfigyeltük, hogy még a mi életünket is nagyon sokszor a televízió műsorszerkesztői szabják meg? Mikor van ez a szappanopera? – Jaj, unokám most ne gyere, mert én ezt szeretném nézni. És rosszul érzem magam, hogyha idejössz, mert egy rész kimarad. Vagy soroljuk tovább? Hányszor vagyunk így, hogy kívülről mások szabják meg az életünket? És amikor esetleg arról lenne szó, hogy az ÚR Isten akar rendet rakni: jaj, hát ne szóljon más bele az életembe! A világ az diktálhat, azután rohanunk, megyünk. Felvilágosult emberként pedig kijelentjük néha még mi is: jaj, URam, jó, rendben van, de most kicsit nyugodjál már, mert most nekem sürgős ügyeim vannak. Az ÚR pedig lényeges és fontos dolgokat szeretne adni. Mi elhasználjuk az időt, és eközben elhasználjuk magunkat. Akkor hogy is legyen? A Biblia szerint ne legyünk esztelenek, hanem bölcsek, és használjuk ki az „alkalmas időt”. Az alkalmas időt! Vegyük észre, hogy az- az idő mire adatott. Nem föltétlen arra, amire bennünket kényszeríteni akarna. Jól pszichikailag is megdolgozott, előkészített trükkökkel; olyan reklámszövegekkel, és szlogenekkel, ami már beivódott. Az ige arról beszél, hogy használjuk föl az alkalmas időt! Akkor nem meggondolatlanok leszünk, hanem bölcsen, távlatosan gondolkozva tudunk élni. És egyre kevesebb félelmünk lesz. Egyre kevesebb félelmünk: hogy valamiről lemaradtam.

Fiatalok! Nem éltetek át már ilyet? Hát igen, jó ez a tábor, meg tulajdonképpen jó hinni, tulajdonképpen jó keresztyénnek lenni, de ha ezt meg ezt nem csinálom, akkor lemaradok a többiektől. Na és? Nem ez a kérdés! Az a kérdés, hogy nyersz vagy veszítesz ilyenkor. Ez az igazi kérdés. Hogy mi az érték? Mi az, ami igazán hasznos? Mindig dönteni kell, nem lehet mindent egyszerre csinálni. Éppen ezért kell, hogy legyen egy vezérfonala az életünknek. És ez segít a pillanatnyi zűrzavar, káosz, a kívülről vezéreltség, a nagyon minimális, szinte leszorított gondolkozásmód idején jól dönteni. Vagyis a lényegesről soha le nem maradni. A lényegtelenek meg hadd menjenek. Ott nem fogok veszíteni. Akkor sem, mert ez nem demokrácia kérdése. Akkor sem, ha esetleg a széles úton többen mennek. Csak a társadalomban nem tudunk pillanatnyilag jobbat, és azt mondjuk, hogy tömegdemokrácia. De ugye nagyon jól tudjuk, hogy az nem azonos a minőséggel. Mert az csak szavazatmennyiség. Ezért kell az embereket nagyon primitív gondolkodási szinten tartani, mert akkor ügyes csoportok begyűjtik a szavazatot, és előállnak: kérem ez a többség akarata. De ez egyáltalán nem biztos, hogy az a minőség. Jézus soha nem arról beszélt, hogy legyetek egy nagy lötty! Hanem azt mondja, hogy „só” legyetek. Jézus nem azt mondta, hogy villogó fényreklámok legyetek, amelyek egymással versengenek, hanem azt mondta, hogy „mécses”, amelyik nem versenyzik a másikkal, hanem erősítik egymást. Nem hivalkodó, hogy legyőzze a másikat, hanem egymást megerősítő. Igen, az alkalmas idő! Nem általában a rohanás. Vagyis megértve rendeltetésünket, megváltatásunkat és elhívatásunkat. Megértve küldetésünket, hogy a mi Teremtőnk, és Megváltónk mire adta az időt nekünk. Mire adta? És akkor nem kell egy buta versenyfutásban alulmaradni, hanem boldogan felismerhetjük és tehetjük azt, ami lényeges és fontos, sőt örökké-valóan gyümölcsöző. Az időt tehát arra érdemes használni, amire az „idő ura” adta nekünk. Márcsak azért is, mert a 7 hetes Ilka, nem is olyan soká, 94 éves Ilka néni lesz. Ez nem olyan sok idő. Hallottam én itt a héten sokféle beszélgetést, akarva – akaratlanul. Együtt vagyunk, valaki mondta: hát ötven egynéhány esztendő, nem mondom pontosan, nehogy véletlen valaki beazonosítsa, már ötven egynéhány esztendő, így eltelt az idő, nem akarom elhinni. Igen, az időt az idő ura adja nekünk, és Ő ad hozzá útmutatást is, hogy mire használjuk. Tegyük föl magunknak a kérdést: ezt a hetet mire használtuk? Mert ebben a hétben, a mi gondolataink szerint a pihenéstől, a szó szerinti egyszerű fizikai, biológiai pihenéstől – nem az ifjúságról beszélek, – bár a felnőtteknél is tudom, hogy egy hajnalig való beszélgetés jól esik, és ez nem baj. A testi pihenéstől kezdve, a komoly lelki feltöltődésig, a közösségi kapcsolatok erősítéséig néhány dolgot szeretnénk segíteni. Ez a többgenerációs nagytábor küldetése. Mire használtad az időt? Ez a néhány nap mit jelentett neked? Mert hogyha „alkalmas időként” az előbb említettekre alkalmas időként élted meg, akkor valóban az Isten áldása lehetett számodra, számunkra ez a hét. Valóban a felebarát javára lehet ez a hét, mert igazán békességben lenni, nem remeteként lehet. Ha valakik elolvassák a régi remetékről följegyzéseiket, vagy vallomásaikat, akkor nagyon sokszor megdöbbenve láthatják, hogy olykor egészen szélsőségesen eljutottak odáig, hogy: de a gonosz csak itt van, és olyan kegyetlen belső küzdelmet folytattak, mert ők szent életet akarnak élni, nem tudnak békességben lenni, pedig kimentek a sivatagba. A szomszéd nem zavar, a TV nem bömböl, de belül ott dolgozik a gonosz, és a gondolatokat akkor is viszi, vagy vinni akarja, amikor fizikailag elvonultam, és egyedül vagyok. A békesség azt jelenti, hogy közösségben vagyok. Közösségben megbékülve az Istenemmel, és közösségben mindazokkal, akiket az Isten nekem ajándékozott, és, akiknek engem ajándékozott. Ez a békesség. Nem az, hogy az életemmel elvonulok, és egyedül leszek mindig – olykor tudni kell visszavonulni is egy kicsit, – de a békesség, az közösséget feltételez, vagyis a felebarát javára mennyire használtuk föl ezt az időt, amit itt töltöttünk? Ha jól használtuk, ha alkalmas időként éltük meg, akkor egyszer csak igaz lesz az is, hogy az Isten dicsőségére. Az nem egy külön műfaj, hogy élünk; na jó, hívő emberként élünk, ám most már csinálni kéne valamit Isten dicsőségére is, mert a Biblia néha ilyet mond. Mert ha rendeltetésszerűen élünk, ha az alkalmas időt figyeljük és nem a kronoszt, ami rohan; és nem versenyt futni akarunk, hogy jaj nehogy lemaradjak valami lényegtelenről! Vagyis ha az alkalmas időben gondolkozunk és élünk, cselekszünk, akkor ezzel a Teremtőt dicsőítjük. Nem külön kell kitalálni egy programot az életünkben, hogy dicsőítsük. Az alkalmas idővel kell helyesen élni. És ha az alkalmas időkre figyelünk, akkor különbséget tudunk tenni a sürgős és a fontos között, és nem mindig azt engedjük, hogy a sürgős az sodorjon, és kitöltsön a 24 óránkból 25-öt, hanem marad idő a fontosra. Ha így élünk, és hogyha ez a hét segítség volt ebben, akkor elszabadulunk a „valamiről lemaradás” félelmétől, vagy félelme alól, és akkor igaz lesz az, amit itt az előbb olvastunk, hallottunk: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek, ne esztelenül, hanem bölcsen. Kihasználva az alkalmas időt. Mert az idők gonoszak. Éppen azért ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg mi az ÚR akarata. Ne részegedjetek meg, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket, lelki énekeket, énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az URnak, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért a mi URunk Jézus Krisztus nevében.” Vagyis, így érkeztünk el oda, hogy nem hajszolni kell az életet. Ezt hagyjuk meg másoknak, akik egyelőre még szerencsétlenül boldogtalanul hajszolják, mert azt hiszik, hogy egyszer utolérik, és boldogok lesznek. Hanem tudjunk ünnepelni. Ünnepelni a hétköznapokban is. Hiszen a Krisztus-követő élet az ÜNNEP.

Tévedések elkerülése végett nem Karácsonyról beszélek, nem Húsvétról, Pünkösdről, az hab a tortán. Az élet, a keresztyén élet az ünnep, mert a nekünk adott alkalmas időben azt tettük, amire teremtettünk. A műszaki cikk, az olcsóbb, ha rendeltetésszerűen van használva. Ha nem rendeltetésszerűen, bosszúságot okoz. Miért akarnánk hívő emberként magunknak bosszúságot okozni? Amikor az ÚR azt mondja, hogy lehet ünnepelni, zsoltárt énekelni, dicséretet mondani, hálásnak lenni: az egész életünkkel Istent dicsőíteni.

És szeretnék visszautalni végezetül a tábornyitó áhítatára, igéjére: hogy van az Ároni áldásból? – „Az ÚR az Ő orcáját fordítsa tereád.” És azzal kezdtük, hogy mi kell egy kicsiny gyermeknek? Hát nem a TV, főleg nem, hogy külön legyen neki, fölösleges bűn. A gyermeknek az anyatejen kívül mi kell? Hogy mosolyogj rá, hogy karold át. Még a gazdaember világában is a jószág, hogy gyarapszik? A gazda tekintetétől! Régi paraszti bölcsesség. Ha rá tudsz mosolyogni, akkor úgy is fogsz cselekedni, hogy az neki jó legyen. Az Isten az Ő orcáját fordítja felénk, ránk akar mosolyogni, de csak akkor lesz a miénk, ha ránézünk. Hát hiába mosolygunk egymásra, hogyha közben hátat fordítunk, és a világ mindenféle zűrzavarára figyelünk. Az ÚR adjon neked békességet, hangzik az Áron-i áldásban, az ószövetségi áldásban. És az Efezusi levél elején ez így volt: hogy „Kegyelem néktek és békesség”. Igen, most ezen az utolsó igei alkalmon hangozzék tehát, hogy az Isten az Ő orcáját akarja ránk ragyogtatni, ha fölnézünk Rá, és nem engedjük, hogy a „sürgős”, állandóan irányítsa a tekintetünket és gondolatainkat, akkor tudunk kegyelemben, békességben ünnepelni. A jövő héten is. A munkahelyen is. Pedig lesz sodrás. A nyári szünet mindenféle kihívása közepette is, meg hónapok múlva is. Nézzünk így az ÚRra, és ne az idővel akarjunk versenyt futni, hanem, amit alkalmas időként elénk ad az ÚR, megértve az Ő akaratát cselekedjük azt, és ünnep lesz az élet. Ámen.

URunk, köszönjük az időt, a lehetőségeket, az alkalmakat és köszönjük, hogy oly nagyra becsültél bennünket, hogy ezek között a választás szabadságát, a döntés felelősségét nekünk adtad. De URunk, mi önmagunkban újra meg újra elbuknánk. Hálát adunk Neked, és magasztalunk, hogy segítségedet nem vontad meg, hogy kezünkbe adtad a Szentírást, hogy újra- és újra általa beszélj velünk, tanácsolj, vezess. Köszönjük az időt, a múló időt is, köszönjük, hogy itt lehettünk, köszönjük ezt a hetet, az alkalmas időt, köszönjük a minőségi napokat, köszönjük, hogy Veled és egymással lehettünk, hogy a mi életünk feltöltekezhetett. Köszönjük, hogy így együtt ünnepelhetjük a Te szeretetedet, a testvéri közösségben. És kérünk, hogy amikor most lemegyünk a hegyről, ahogy egykor a megdicsőülés hegyéről a tanítványaidat levitted, akkor is segíts, hogy újra és újra föltekintsünk Reád, hiszen a Te orcádat ragyogtatod felénk. Hogy a hétköznapokban is megmaradjon az ünnep, a Veled és egymással való közösség ünnepe. URunk, mindenért Neked adunk hálát. Legyen Tied mindenért a dicsőség, és a ránk következő hetekben, családban, munkában, majd a nyári szünet után iskolában, ahova éppen a napi feladatok szerint el kell mennünk, segíts és vezess bennünket, hogy sugározzék rólunk, belőlünk a Veled való megbékélés szent öröme. Ámen.

„Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged, ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad. Fordítsa orcáját tefeléd az ÚR és adjon neked békességet.” Ámen

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |