| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Mi kell a misszióhoz?

Királyok első könyve 8. fejezet 37-43. vers

„Ha majd éhínség lesz az országban, ha dögvész, aszály, rozsda, sáska vagy cserebogár lesz, vagy ha ellenség ostromolja az ország városait, vagy bármilyen csapás és betegség lesz,

akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izráel mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és kiterjeszti a kezét e ház felé,

te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, bocsáss meg, cselekedj és bánj mindenkivel tettei szerint, ahogyan megismerted a szívét, hiszen egyedül te ismered minden embernek a szívét, hogy féljenek téged egész életükben, amíg csak azon a földön élnek, amelyet őseinknek adtál.

Még az idegent is, aki nem a te népedből, Izráelből való, de eljön messze földről a te nevedért, mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról, ha eljön és imádkozik ebben a házban, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled, hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izráel, és tudják meg, hogy a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem.”

Adjunk hálát mindnyájan,

Az Atya Úr Istennek,

És mondjunk dícséretet

Mi teremtő Istenünknek,

Ki egybegyüjte most minket,

Hogy ünnepet szenteljünk

És szent igéjével éljünk.

Hogy sok népek tehozzád

Megtérjenek bűnükből,

És téged szolgáljanak

Az ő szívükből lelkükből:

Hogy mindenek imádjanak

S csak téged tiszteljenek,

Hogy örökké élhessenek.

378. dicséret

János evangéliuma 2. fejezet 13-22. vers

„Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe.

A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat.

Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította,

és a galambárusoknak ezt mondta: »Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!«

Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: »A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.«

A zsidók pedig megszólaltak, és megkérdezték tőle: »Milyen jelt mutatsz nekünk, amelynek alapján ezeket teszed? «

Jézus így felelt nekik: »Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem. «

Ezt mondták rá a zsidók: »Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt felépíted? «

Ő azonban testének templomáról beszélt.

Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.”

Szeretett Testvérek!

Úgy gondolom, hogy többé-kevésbé ismerős mindannyiunk számára ez a történet a templom megtisztításának története.

És akkor sem tévedek, sok tapasztalat alapján, hogyha azt mondom: bizony ráférne ma is! – mondják némelyek. Igazuk is van.

De ki mit ért a templom megtisztítása alatt? Ez viszont már nagyon nagy kérdés. Ki mit ért ez alatt? Mert lehet, hogy valaki azt mondja, hogy igen, meg kellene tisztítani. Más valaki szintén azt mondja: igen, és egészen más dolgokra gondolnak. Jó néhányszor hallottam már én is – olykor még ide járótól is, templomba járó emberektől –, hogy milyen emberek jönnek ebbe a templomba? És ezek a valakik legszívesebben személyválogatóan bizonyos embereket elküldenének. Ne jöjjön ide! Ne jöjjön ide, mert ilyen a múltja, mert olyan a jelene. Ne jöjjön ide, mert…

De eszünkbe kell, hogy jusson a jézusi példázat, a búza és a konkolyról, amikor a buzgó tanítványok, a buzgó szolgák szerették volna a konkolyt kigyomlálni a búza közül. Föl is ajánlották önként szolgálatukat. És Jézus nem fogadja el. Nem örül annak, hogy önként akarnak szolgálni emberek, hanem azt mondja: hagyjátok, hogy együtt nőjön az aratásig, majd akkor szétválogatják. Nem ti, az Isten angyalai. De hogyha most ti elkezdenétek a konkolyt és a búzát szétválogatni, nem is nagyon tudjátok megkülönböztetni, és miközben a konkolyt szeditek, a búzát is kitapossátok. Ez mindig nagyon nagy kérdés a gyülekezetben, az egyház életében, hogy igen, szeretnénk egy tisztább, szentebb gyülekezetet – de a módszer! Vannak közösségek, amelyek pillanatok alatt kitesznek embereket soraik közül, merthogy kompromittálja a közösséget, hogy ilyen vagy olyan botlása lesz egyik vagy másik tagjuknak.

Milyen helyzet alapján gondoljuk mi ezt? Ráférne a templom megtisztítása – mondják ma is sokan.

Menjünk egy kicsit sorban. Egyáltalán miért van templom? Ha a Jelenések könyvét olvassuk, annak ott a vége felé, azzal találkozunk, hogy egykor a mennyben már nem lesz ilyen templom. Nem lesz rá szükség, hogy legyen, mert az Úr, a Bárány lesz annak temploma. De most itt szükségünk van templomra. Nekünk, mindannyiunknak szükségünk van templomra, mert beteg a mi életünk. Az Istentől eltántorodott, elfordult ember, emberiség élete beteg. Ahol pedig betegség van, ott kórházra szükség van. Akkor is szükség van kórházra, hogyha most mi azt mondanánk, egy közvélemény kutatást csinálva soraink között, hogy hála Istennek én most úgy nagyjából egészséges vagyok, nem jártam kórházba már három-négy-öt-tíz éve. Nem is nagyon akarok odamenni, talán nem is lesz rá szükségem. Tehát fölösleges. Nem fölösleges. Szükségünk van rá. Ahol betegség van, ahol bűn van, ott szükség van templomra. Nem azért, minthogyha nem lehetne az Úr Istent otthon keresni, vagy bárhol, hanem bizonyos egyéb hangsúlyok miatt; hogy a gyógyulás, a tisztulás határozottan megtörténjen. De ez azt is jelenti, hogy ahogyan a kórházban vegyes az ott lévők állapota – nevezetesen: reménység szerint, akik dolgoznak még egészségesek, vagy legalábbis annak gondolják magukat; lehet, hogy holnap, holnapután közülük is valamelyik a betegágyon fog feküdni. De ott vannak, még egészségesek, vagy egészségesebbek, hogy segítsenek. Aztán ott vannak olyanok sokan, akik betegek, súlyos betegek. Azért vannak ott, mert segítségre van szükségük. Vannak olyanok, akik már lábadozó korban vannak, gyógyulófélben vannak. Vannak olyanok, akik úgymond visszamennek kontrollra, mert arra is szükség van.

Igen, nekünk szükségünk van egy bűneset utáni világban, szükségünk van templomra. És ahogyan a kórházban is nem csupa egészségesek vannak, sőt úgy a templomról se lehet az a gondolatunk, hogy a templomba az jöhet csak, aki már tökéletes, nagyszerű keresztyén ember. Akkor ez a templom is üres kellene, hogy legyen. Mert akkor egyikünk se tehetné be ide a lábát. A templomba éppen azért jövünk, mert nem vagyunk tökéletesek. Mert szükségünk van rá. Szükségünk van a közösségre, szükségünk van a hitben való megerősödésre, a hit ilyen fajta megvallására, hiszen ezzel megvalljuk azt is, hogy rászorulunk az Isten kegyelmére. Megvalljuk azt is, hogy keressük, kutatjuk, és próbáljuk cselekedni az Ő akaratát. Mert a kórházba nemcsak befeküdni kell, és ott a magunk feje szerint cselekedni, hanem ott el kell fogadni a segítséget, hogyha gyógyulni szeretnénk. Tehát mindannyiunknak szüksége van templomra.

És most emlékezzünk vissza a fölolvasott bibliai szakaszra (amit röviden csak így szoktunk nevezni: a templom megtisztításának története). Nevezetesen arra, hogy ott a jeruzsálemi templomban nem az egész templom megtisztításáról volt szó (bár az egészre is ráfért volna bizonyos értelemben), hanem az úgynevezett pogányok udvaráról van szó. Hiszen annak a templomnak több, úgymond udvara volt ilyen oszlopcsarnokokkal tagolva. A pogányok udvara a templomnak az a része, ahova bármilyen nemzetiségű jöhetett, hogy imádja az Istent. Ez volt a direktmisszió területe. Ez nem egyszerűen csak az Izráelen belüli misszió, hanem a népek felé, a népek között való misszó területe volt. És azért kellett, hogy bekövetkezzen ott, a templom tisztítása, mert az akkori Izráel, az akkori kegyesek nagyon beszűkült módon kezdtek gondolkozni, érzéketlenné váltak a rájuk bízott missziós feladatok iránt. Csak a maguk vallásosságát akarták kiszolgálni, megerősíteni, kiszolgáltatni, mármint ha messziről jöttem zarándokként, akkor majd ott meg tudom venni a kis áldozati állatot. A templomadót abban az időben úgymond szent pénzben lehetett befizetni, egész pontosan olyan pénzben, amin nem volt rajta a római császár képe. Ezért ezt át kellett váltani.

Ezekre a gyakorlati dolgokra szükség volt, ez vitathatatlan. Ez hozzátartozott valamilyen szinten az ottani akkori kegyességi élethez. De amikor ez betolul a piactérről a misszió területére, a pogányok udvarára, a templomba, akkor valami nagyon nagy torzulás következik be. Hiszen ez lett volna az a hely, ahova az idegenek is jöhettek volna. Az előbb hallottuk Salamon templomszentelői imádságának részletét, többek között azt a részletet, amikor Salamon ezer évvel a templom megtisztítása előtt még a templomszentelés alkalmával mondott imádságánál így könyörög: Uram, ha az idegen idejön, hogy Téged segítségül hívjon, ha a pogány idejön, hogy Téged segítségül hívjon, hallgasd meg ebben a házban. Na de hát, ha be sem tud menni?! Ha az a hely, ami nekik készült, az minden mással el van foglalva, akkor valami nagyon nagy baj van. Nem a falakkal volt a baj, nyilvánvalóan látjuk, nem arról szól a történet, hanem a szívekről, a gondolkozásról szól. A megtisztítás először is a gondolatokat, a szívet kellett, hogy érje. Jézus a missziót, a népek felé való misszót akadályozó dolgoktól tisztítja meg. És ezzel fölhívja a figyelmet arra, hogy gondolkozásotokban, szemléletetekben, viselkedésetekben, cselekedetetekben is meg kell változni. Mert azt a gondolkozásmódot, amelyik csak az önmaga kis ápolgatásával van elfoglalva, mely csak a maga kis lelki üdvével, a maga kis lelki csöndességében, de ne zavarjon senki más – én egyszer, olyan jó csöndben szeretnék ott csak ülni! –, ha csak ezzel vagyok elfoglalva, akkor nagyon beszűkült a látásom, és a ránk bízott, rám bízott missziós szolgálatunk vonatkozásában Isten iránt engedetlenek vagyunk. És Jézus ezért nagy felháborodással, az Úr háza iránti féltő szeretettel, és a népek felé való missziót féltve szól, de legfőbbképpen itt cselekszik egy jelképes prófétai cselekedettel, amikor eltávolítja: ennek nem itt van a helye, ott van a piacon, ott igen. Itt annak van a helye, hogy minél több ember ide jöhessen, azok, akik most kezdik keresni az Istent. Ez annak rendeltetett.

Az Ószövetséget a kortársak jól ismerték, jobban, mint mi. De maga az evangélium is fölidézi a Zsoltárok könyve 69. fejezetét, hogy megemlékeztek a tanítványai: „az Úr háza iránti féltő szeretet emészt engem” – hogy ezért cselekedett így.

De Zakariás könyve 14. fejezete is eszünkbe kell, hogy jusson, hogy ha az Ószövetséget lapozzuk: „nem lesz többé kereskedő az Úr házában” – mondja már az Ószövetség, párszáz évvel korábban a Jeruzsálemi templom, a pogányok udvarának megtisztításánál.

Miről van tehát szó? Először is arról van szó, hogy kegyes vallásos gondolkozásunkban kell megtisztulni. Mert az torzult el ott, akkor is. Az már csak következmény lett, hogy a missziónak, ezt a népek felé való területét átengedték a saját maguk kegyességét kiszolgáló tevékenységekre – ne kelljen lemenni a piacig, meg onnan fölhozni a kis áldozati állatot, hadd vehessem meg mindjárt itt. És valószínűleg nem ingyen bocsátották rendelkezésre ezt a területet – a piacon helypénzt szoktak szedni. Ebből a templom bevételt csinálhatott, csak kiesett a misszió: a pogányok iránti misszió. Abban engedetlenek lettek. Önmaguk fönntartására valószínűleg még anyagi hasznuk is volt. No, ennek a gondolkozásnak kell megváltoznia és megtisztulnia először is.

Tehát meg kell, hogy változzon gondolkozásunk önmagunkról. Nem vagyunk tökéletesek, hanem kegyelmet nyert bűnösök vagyunk.

Valakik a közelmúltban is elmondták – nem először hallottam már ilyen vallomást –, hogy olyan félve, olyan remegve, óvatosan mertünk bejönni ide a templomba legelőször, mert úgy éreztük, hogy mi vagyunk a legszennyesebbek – mondták azok, akik végül mégis bejöttek. És valahol az egyik sarokban, valahol hátul, valahol meghúzódva mertünk csak leülni. Ha ezt az Úr Isten előtt érzik így, akkor rendben van. De ha velünk szemben érzik így, akkor valami nálunk nincs rendben.

Igen, meg kell, hogy tisztuljon a saját gondolkozásunk, mert nem tökéletesek vagyunk, hanem kegyelmet nyert bűnösök. Meg kell, hogy tisztuljon a saját gondolkodásunk a küldetésünkről, hogy kegyelmet nyerve ne törvényeskedjünk! Ez nagyon nagy veszély mindig a hívő ember életében, a gyülekezetek életében. Mi kegyelmet nyertünk, bocsánatot nyertünk, de mások felé már a kegyes élet magas színvonalú törvényeit, mint követelményt támasztjuk. Nekik nincs kegyelem, nekik nincs bocsánat, nekik azonnal olyan szinten kellene keresztyénnek lenni, ahol magunkat képzeljük.

Ez torz, ez nem ige szerint való gondolkozásmód. Amikor a kegyelemből törvényt csinálunk, és törvényeskedni kezdünk – ha nem leszel olyan, ha nem öltözöl úgy, ha nem csinálod úgy, ha nem úgy mondod, ahogy már én, ahogy mi, akkor te mit keresel itt? Valami nagyon eltorzult, ha így gondolkozunk. Ha mi kegyelemből élünk, akkor engedjük meg másnak, hogy más is élhessen az Isten kegyelméből.

Természetesen azt is tudnunk kell, hogy az elfogadott kegyelem majd segít a fokozatos megszentelődésben. De ez egy egészen más! Az elfogadott kegyelemnek a következménye a megszentelődés. Nem pedig az általunk adott szabályokat nem megtartó személy, akkor ne jöjjön ide! Ez egy sorrendi, de nagyon fontos sorrendi kérdés.

Kell, hogy tisztuljon a saját gondolkozásunk a templom szerepéről is, vagyis, hogy legyen helye mindenkinek. Legyen helye a már nagyon régóta az Úr útján járónak, legyen helye a nem régen elindultnak, legyen helye a keresőnek, az érdeklődőnek is. És aztán, akit megragadott a kegyelem, az majd elindul fokozatosan a megszentelődés útján.

Tisztuljon a mi gondolkozásunk is, hogy ne csupán önzően a magunk kegyességét akarjuk gyakorolni, és azt kiszolgáltatni a gyülekezetben, a templomban.

Emlékezzünk: „a ti testetek a Szentlélek temploma”. Igen, ennyire mélyen kell, hogy először mi magunk tisztuljunk gondolkozásunkban, hiszen az akkori kegyesek gondolkozása torzult el önmagukról, a misszióról, a templom szerepéről; ezért alakult ki a torz gyakorlat. Ha gondolkozásunkban, látásunkban tisztulunk, egyre Ige szerintié válik mindez, akkor ez a tisztulás a cselekedetekben kezd megjelenni. De ez fordítva nem nagyon megy. Ha belülről gondolkozásunkban, látásunkban tisztulunk, akkor lesz egyre inkább igei a cselekedetünk. A misszió házát – ott a pogányok udvarát – ne foglalják el tehát akkor az idegen dolgok és funkciók, hanem ott az legyen az első helyen, amire az, rendeltetett. És akkor eszerint kell cselekednünk a gyülekezetben is.

Ha a gondolkozásunk és látásunk változik, és Krisztusivá válik, akkor lesz helye mindenkinek. Akkor nem szinte reszketve, félve lehet csak bejönni. Egyébként is tudjuk, nekünk is, ha olyan helyre kell elmenni, ahol nem nagyon jártunk, nem vagyunk járatosak, akkor az ember egy kicsit húzódozik, mert kicsit esetlennek érzi magát ott; nem tudja merre kell menni, melyik ajtón kell bemenni, hol lehet leülni, vagy hol nem lehet leülni. Egy irodaházban szinte eltévedünk, és ott téblábol az ember. És milyen jó, ha van segítség, aki eligazít, nem pedig kinéz onnan.

Legyen a gyülekezetben a vallásos neveltetést nem kapottaknak is alkalom és hely. Alkalom, olyan típusú alkalom, amin ő elindulhat. És nyílván ennek hely is kell, néhány négyzetméter, egy terem, vagy valami föltétlen kell hozzá. A Jeruzsálemi templomnak voltak udvarai, ahova kegyes zsidók mentek. De volt udvara, ahova a pogányok mentek, ezért nevezték így, hogy a pogányok udvara: ahova ők mehettek, hogy az Istent keressék. Ez egy olyan előszoba lehetett, amire mindig szükség van. Így kell, hogy gondolkozzunk mi is. Be kell vallanunk, mi túlságosan csak egy templomteremben gondolkozunk. A mi gondolkozásunk nagyon beszűkült. Amikor templomról van szó, amikor gyülekezetről van szó, az Isten Igéjéről van szó, akkor még a templomba járók nagy része is Magyarországon csak arra gondol, hogy egy nagy tornyos épület, egy jó nagy terem. Ez nagyon fontos. És a pogányok udvara? És ők hova fognak jönni? Hol van az első osztályos, aki nem tud még írni, olvasni – azt ne az érettségi elé állítsuk. Majd annak is eljön az ideje. Hanem először tanítsuk meg neki az ábécét.

Cselekedeteinkben ilyen értelemben is változnunk kell, ez áldozatot is jelent, hogy ezeket a helyeket fenntartsuk. Ott annak idején bevételt akartak csinálni belőle: a helypénz bejöjjön a templom fenntartására. No de így beszűkül a misszió, és egyre kevesebben lesznek.

Igen, a konkollyal a búzát csak kitaposnánk, hogyha ki akarnánk mi szedni a konkolyt. Ne erre pazaroljuk az energiánkat, hogy egymást megbélyegezzük, és netalán közöljük egymással, hogy te mit keresel itt, mert te még nem vagy igazán kegyes ember. Majd a szeretet által hitelesített közösség lesz igazán vonzó.

Tisztulnunk kell, hogy mások is tisztulhassanak. Ha a mi látásunk, gondolkozásunk és ebből fakadóan egyéni és közös cselekedetünk nem tisztul, nem lesz igazán Ige szerinti, akkor ne nagyon várjuk, hogy más is tisztuljon. Legalábbis nem általunk fogja ezt Isten elvégezni.

Ne zárkózzunk el tehát a tisztulásra vágyók elől. A misszióhoz legelőször is missziói lelkület kell. És ez egy nagyon-nagyon fontos dolog. Ott, akkor Jézus, ezt hiányolta: a missziói lelkületet. Sok más, kegyes dolog megvolt, de a missziói lelkület, a mások iránt való, a mások istenmegismerése és megtérése iránti lelkület hiányzott, és ez ékesen a cselekedetek torzulásában meglátszott. Jézus ezért mondja: ezt innen vigyétek el, és engedjétek meg, hogy idejöhessenek azok az idegenek is, akik jönnének, hogy az Istent imádják.

Legyen a mi életünkben is, gondolkozásunkban, egyéni és közösségi gondolkozásunkban, és legyen cselekedetünkben, egyéni és közösségi, gyülekezeti cselekedetünkben is ez a missziói lelkület. A többit az Úr megáldja. Ámen.

Énekeljetek minden népek,

új éneket az Úr Istennek!

E földön őnéki minden,

Dícséretet énekeljen

Jóvoltát hirdesse mindennek.

A pogányok közt dicsőségét,

Hirdessétek jótéteményét!

Mert nagy és erős az Isten,

Hát inkább tisztelje minden,

Hogynem mint egyéb isteneket!

96. dicséret 1-2. vers

Jöjjetek, imádkozzunk!

Istenünk! Jó nekünk itt lennünk a templomban. Elcsendesedni, kedvenc énekeinket énekelni, megszokott helyünkre leülni, barátunkkal találkozni, önmagunk jóságában tetszelegni, lelki erőt meríteni.

Bocsásd meg, amikor csak így gondoljuk, és csak így akarjuk, és megfeledkezünk a lelki békére, bocsánatra, új életre vágyódó emberekről. Bocsásd meg, amikor csak bezárkózunk egyfajta lelki gettóba. Bocsásd meg, amikor a Tőled kapott áldásokat nem adjuk tovább. Bocsásd meg, amikor talán némelyeket még ki is néznénk a templomból.

Segíts Urunk felismerni, hogy mi is kegyelemből élhetünk. Segíts, hogy bűnbocsátó kegyelmedet hirdessük és gyakoroljuk is felebarátaink felé. Segíts, hogy a bűnöst szeressük, és csak a bűnt utáljuk. Segíts Urunk, hogy legyen látásunk arra, hogy hogyan működjön napjainkban a pogányok udvara, hogy sokak Hozzád térhessenek, hogy békességre, megújult életre, örömre juthassanak.

Könyörgünk gyászolókért, hogy emlékezésükben a Te hatalmadat is fölismerjék és meglássák, és Benned bízva vigasztalódjanak. Könyörgünk betegeinkért, hogy irgalmas szereteted és gyógyító hatalmad vegye körül az ő életüket. Odaszánjuk magunkat, gyülekezetünket, gyülekezeti házunkat, templomunkat, ébredést, megtérést munkáló szereteted szolgálatára. Segíts, hogy az ökumenikus imahéten különösképpen közeledjünk először is a Biblia Krisztusához, hogy valóságosan tudjunk egymáshoz is közeledni, és így a Te neved dicsőíttessék, hogy sokan Hozzád közel juthassanak, megtérve, új életük lehessen. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |