| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Kegyelem özönvíz idején

Lekció: Gen. 6,5-8, 7,7-16

1Móz. 6:5-8

⁵Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, ⁶megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.

⁷Azért ezt mondta az ÚR: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt az állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy alkottam őket.

⁸De Nóé kegyelmet talált az ÚR előtt.

1Móz. 7:7-16

„⁷Bement tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel a bárkába az özönvíz elől.

⁸A tiszta állatok közül, de a nem tiszta állatok közül is, a madarak és mindenféle földi csúszómászók közül ⁹kettő-kettő ment be Nóéhoz a bárkába: hím és nőstény, ahogyan megparancsolta Isten Nóénak.

¹⁰A hetedik napon özönvíz lett a földön.

¹¹Nóé életének hatszázadik évében, a második hónap tizenhetedikén, fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, és megnyíltak az ég csatornái.

¹²Negyven nap és negyven éjjel esett az eső a földre.

¹³Még azon a napon bement Nóé és Nóé fiai, Sém, Hám és Jáfet, Nóé felesége és fiainak három felesége a bárkába, ¹⁴és velük együtt mindenfajta élőlény, mindenféle állat és mindenféle csúszómászó, amely csak csúszik-mászik a földön, mindenfajta repdeső állat, madarak és szárnyasok.

¹⁵Kettő-kettő ment be Nóéhoz a bárkába mindenféle élőlényből.

¹⁶Hím és nőstény ment be minden élőből; bementek, ahogyan Isten parancsolta. Az ÚR pedig bezárta Nóé után az ajtót.”

Textus: Gen. 8,19-22

„¹⁹Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából.

²⁰Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron.

²¹Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.

²²Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”

Nyár van, szép napos reggel. Folyik az élet a maga megszokott medrében. Ki-ki reggel felkel, megcsókolja a feleségét, gyermekét, elindul dolgozni. Kilép a házból, felnéz az égre: tűz a nap, noha még korán van, felhő egy szál se. Megállapítja, hogy jó meleg lesz, nem lesz jó kint tartózkodni! Másra sem fog vágyni a nap végére, mint egy jó fürdőre. Jaj bárcsak esne! Közben peregnek a fejében a gondolatok, mi mindent kell elvégezni, hová kell menni, kikkel kell találkozni, kinek, mit fog mondani. Telnek múlnak az órák, teszi a dolgát, majd észreveszi, hogy beborult az ég, lehűlt a levegő. Gyorsan be kell fejezni mindent, mert esni fog! Még tönkre mennek a dolgai! Kapkodás, szaladgálás, pakolás, gyorsan-gyorsan. Az ég egyre sötétebb, a szél is egyre erősebben fúj. A levegőben nő a feszültség, a nyomás. Csak esne már! Aztán egy csöpp, két csöpp, három csöpp, és már ömlik, mintha dézsából öntenék, valósággal szinte folyik, ahogy nézi az ember. Mindenki szalad, próbál tető találnia feje fölé, bár lehet, hogy kár, mert pár pillanat alatt bőrig ázik az ember. Minden kapualj, és fa alja megtelik emberrel, kiürül az utca. Csak állna már el, akkor haza lehetne menni! Ugye ismerős történet?

A közelmúltból eszünkbe juthat május 22-e estéje, amikor az alkotmányozó zsinat esti programjait elmosta egy hatalmas zápor, és a segítő fiatalok elképesztő tempóban, néha veszélyes körülmények között, csurom vizesen mentették a drága technikai felszereléseket, sokan még a jégeső kezdetekor is. De eszünkbe juthat az idei tábor csütörtöki napja is, amikor az ebéd kezdetén még szépen sütött a nap, beszéltük, hogy ki hogyan megy majd a nagy túrára, a Tengerszemhez, és az ebéd végére már rohanni kellett a fekete ég alatt bezárni a szobák ablakait a zúgó szélben, mert jött a hatalmas vihar, esővel, mennydörgéssel, villámlással. Gyerekek, ahogy állnak az ablakban, és nézik, mi történik, néha összerezzenve a dörgésre. Félelmetes, amikor odakint elszabadulnak az elemek, még akkor is, ha csupán néhány perc vagy óra, és nem napokban, hetekben, sőt hónapokban mérhető az ideje, amikor egyre emelkedett, emelkedett a víz…

Özönvíz. Jól ismert történet, azonnal eszünkbe jut Noé és családja, a bárka az állatokkal. Még azok is ismerik, akik nem jártak hittanra, olyannyira, hogy egyből jönnek a kérdések, hogy ugyan hogy fért bele annyi faj abba a 150X25X15 méteres dobozba, vagy mi lett a halakkal, és hogy lehet, hogy oly sok nép eposzában és legendái között van nagyon hasonló történet, elég például csak a Gilgamesre gondolni! Való igaz, hogy az emberiség ősi emlékezetében van egy történet egy hatalmas, világméretű áradásról és esőről. A sok-sok történet mind erről beszél, nagyon hasonló motívumokkal. Azonban a Szentírásban ennél jóval többről van szó, mert a szerző nem csupán elmeséli a jól ismert történetet, hanem beszél az okáról és a céljáról is!

Hogy igazán érthessük az üzenetét, érteni kell a kort, amikor szent író lejegyezte és szerkesztette ezt. A fogság idején nyúlt ehhez a történethez. Üzenni akar általa, mert világosan látja, hogy bár Isten kiválasztotta a népek közül Izráelt, megismertette magát velük, gondoskodott róluk, vezette őket, de a nép nem válaszolt mindig hűséggel erre a szeretetre. Isten hiába szól, hiába küld prófétákat, a nép vezetői mennek a maguk feje után, és egyre több az igazságtalanság, a kizsákmányolás, és egyre közelibb az ellenség: a babiloniak. Ebben az időben veszi elő ezt a régi, már akkor is jól ismert történetet a szerző, mert az ember semmit sem változott az özönvíz története óta, akkor sem, ha babiloni fogság idejéből tekintünk vissza, és akkor sem, ha 2009. aug. 3-ból.

A bűn fölött a kegyelem

            Miről is beszél ez a történet? Rólunk, az emberről. Arról, hogy Isten egykor megteremti az embert, ezt a különleges, érzékeny, gondolkodó lényt, hogy Isten kép-viselője legyen ebben a világban. Kapcsolatban legyen teremtőjével, az Ő dicsőségére éljen. Ez törik össze a bűnesettel. Jó és rossz tudása nem csupán morális értelmű fogalom, hanem azt jelenti a héber gondolkodás szerint, hogy „minden” ismeret. Az ember mindent akar tudni a világon. Nem a tudással van baj, még csak nem is azzal, hogy meg akarja érteni az őt körülvevő világ rendjét, hanem a benne lévő indulaton, hogy át akarja lépni teremtményi létének határait is, olyan akar lenni, mint a teremtő Isten, sőt gyakorlatilag még „olyanabb”, amikor nem fogadja el Isten főségét önmaga fölött. 

Igen ám, de ha Isten fölé helyezem magam, akkor el kell veszítenem Vele a kapcsolatot, és egyedül maradok. Mert ezzel bizony ez jár! Nem véletlenül bújik el az első emberpár a bűneset után, mert már nem bírják elviselni az Isten közelségét! Elindult a lavina! Rá kell döbbenjen az ember, hogy ettől kezdve fáradság, kínzó rejtélyek és félelmek között kénytelen élni, folyamatosan küzdve önmagával, az emberekkel, és az őt körülvevő világgal. Ha pedig hátat fordítok Istennek, annak következményei lesznek: Ádám és Éva fia között már halálos viszály van az önzés és irigység miatt, Lámek már hatalmas bosszúról beszél, egészen odáig, hogy teljes rend megborul a világban. Ha ugyanis az ember el kezd a saját feje után menni, annak kihatása van mindenre, a rábízott természetre is, így a teremtmények közös életének összhangja is felborul.

            Isten pedig felelősségre vonja az embert cselekedeteiért, és komolyan kell venni, hogy az iránta való engedetlenségnek következményei vannak! Nem véletlenül történik mindaz, ami történik, hanem mert Isten megszomorodott szívében, azaz Istent „szíven találta”, hogy mit tesznek emberek nélküle, hogyan élnek egymás és a világ ellen. A teremtéstörténet hitvallást tesz arról, hogy Isten az úr a káosz fölött, és rendet alkotott ebben a világban, amikor mindennek kijelöli a helyét, vagyis a rendjét: a száraznak és a víznek, legyen az az égben, vagy épp a tengerben. Most Isten elveszi a kezét – az ókori képies nyelvet használva – és kiderül, hogy Isten nélkül nincs rend, az ember pedig egy picike tehetetlen kis jószág, aki semmi és senki alkotójához képest, aki fölé nem magasodhat soha. Isten kegyelme nélkül nincs rend és nincs élet!

            Nincs ez másként ma sem! Mit sem változott az ember! Az ember megy a saját érdeke, és a saját zsebe, vagy épp élvezete után. Nem érdekli a másik, csak nekem legyen jó! Olvassuk a híreket, megdöbbentő, hogy mik derülnek ki folyamatosan emberekről, és még inkább az, hogy mik azok, amik nem derülnek ki! De más tekintetben is számtalanszor hasonló bennünk az indulat. Volt egy ismerősünk, aki egyébként rendes dolgos ember, szerette a fiait, csak épp saját testét égette el. Szó szerint a sok munkával, szórakozással, és a sok kis fehér füstölgő rudacskával. Soha nem állt meg, nem lassított, mondván, bírja ő, hiába mondta az orvos, vigyázzon, baj van a szívével, az érrendszerével, változtasson, mert rossz vége lesz! Ugyan már, – hajtogatta ő nagy öntudattal – ami még hátra van, jól akarom élni! Aztán hirtelen rosszul lett és bekerült a kórházba. Kiderült, hogy a szíve, az érrendszere nagyon beteg, és súlyos előrehaladott tüdőrákja van. Ott feküdt kiszolgáltatva, mindenféle szondákkal és csövekkel a fehér kórházi ágyon várva a halált, és már azt hajtogatta, hogy nem így kellett volna élni! De ekkor már késő volt. Ha a saját kezembe veszem az irányítást, felborul a rend, és annak következményei vannak!

Azonban az özönvíz története mégsem a pusztulásról szól elsősorban, hanem a kegyelemről! Isten megbocsátó irgalma nagyobb, mint büntető igazságossága! A fogság idején, ami maga volt az engedetlenség jogosan elismert büntetése, ez a történet a reménység öröm üzenetét fogalmazta meg. Hiszen arról szólt, hogy bár legyen bármekkora is a szenvedés, a pusztulás, a veszteség, mindig ott a kegyelem, az ígéret, hogy lesz maradék, lesz egy nap hazatérés, lesz nép. Isten megbocsátó irgalma nagyobb, mint büntető igazságossága. Istent lehet keresni, hozzá lehet térni, mert Isten kegyelme, szeretete mégis, mindennek ellenére nagyobb. Annak ellenére, hogy pontosan tudja, hogy milyen az ember, hogy özönvíz ide, vagy oda, de ifjúságától gonosz a szíve, vagyis az akarata, az indulata, a múltra való emlékezése, és a jövőre irányuló döntései, mégis, mindenek ellenére, szövetséget köt az emberrel, mert Isten szereti az embert, szereti az övéit, szeret bennünket!

Rólunk van szó

            Bizony, ez a történet rólunk is szól, nem csupán az özönvíz koráról, vagy a szerző koráról a babiloni fogság idején. Az özönvíz története a mi történetünk is! Nem szeretjük hallani, hogy bűnösök vagyunk. A bűn mára jogi kategória lett, és a mai ember elutasítja magától, hiszen nem csalunk, nem lopunk, sikkasztunk, csak épp úgy élünk, mint ahogy ebben a történetben le van írva: a saját fejünk után menve, mindent tudva, Istentől jól eltávolodva, magunk kezébe véve az irányítást. Nyögjük is a következményeket világméretű szinten, de egyéni szinten is valamennyien!

            Nézzük meg, hogy keresztyénként pedig olyan könnyedén ejtjük ki sokszor a szánkon, hogy „igen, mi eredendően bűnösök vagyunk,” mert van ismeretünk arról, de mennyire vesszük ezt komolyan a hétköznapjainkban? Sőt tovább gondolva, hogyan hat, befolyásolja ez az Istennel járásomat a napi élet eseményeire lebontva, a kapcsolataim megélésében? Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én újra és újra megdöbbenek, amikor leások a mélybe egy-egy bennem megszülető gondolat, érzés és szó kapcsán, és rájövök, hogy mennyi irigység, önzés, félelem mozgat! Hogy mennyire nehezen adom ki a kezemből az életem irányításának gyeplőjét, mert olyan nehéz komolyan vennem, hogy Isten jobban tudja. Hányszor és hányszor visszalopom az ő kezébe tett kérdéseket, nehézségeket, mert bár azt mondom, hogy „legyen meg a te akaratod”, de bizony én akarom megoldani azokat. Miért? Mert azt gondolom valahol, még Krisztus-követőként is, kimondatlanul a lelkem mélyén, amit Ádám és Éva, hogy jobban tudom, mint maga az Isten. Ha nem így lenne, különben nem így tennék, sokszor nem úgy szólnék és gondolkodnék! Ez pedig bűn. Nincs különbség. Hiába tudom, tudjuk, hogy Isten megváltott gyermekei vagyunk, ugyanúgy, ugyanazok az indulatok vannak sok-sok gondolatunk, érzésünk és szavunk mögött. Nem vagyunk jobbak Nóé kortársainál, vagy épp a fogságban lévő népnél! Ki kell mondjuk: méltók vagyunk az ítéletre, méltók vagyunk a büntetésre, méltók vagyunk a halálra!

            Van is büntetés! Az özönvíz idején is volt, a fogság is az volt, és a mi bűnünknek is van büntetése! Nem lehet büntetlenül, következmények nélkül menni a saját fejünk után! De az Isten kegyelme és szeretete ma is nagyobb! Szükségünk van Istenre, szükségünk van az Ő kinyújtott kezére! A Noé története ma is a reménységről szól, a kegyelemről szól! Arról a bizonyos mindennek ellenére, az emberre mondott hatalmas Isteni IGEN-ről szól, mint egykoron! Az Isten nem mond le az emberről, legyen bár oly sok minden a szívünkben, Isten nem mond le rólunk: szövetséget köt velünk.

Az Isten szövetsége

            Isten egykor szövetséget kötött Nóéval, amikor beszállt családjával és az állatokkal együtt a bárkába. Nem azért, mert Noé tökéletes volt, vagy bűn nélküli (dehogy volt az, ír róla a Biblia igen cifra történeteket), hanem mert „igaz” ember volt, vagyis Istennel járt, és kegyelmet talált. Nem fordított hátat Istennek, hanem kapcsolatban volt Vele, megszólítható volt, és engedelmes. (Gondoljunk csak bele, micsoda engedelmesség kellett ahhoz, hogy ott, a száraz és forró vidéken bárkát építsen időt, pénzt nem kímélve hosszú-hosszú heteken át, és ne feladja, hanem komolyan vegye Isten vezetését, minden józanész ellenére! Hogy nevethettek rajta az arra járók). Isten kegyelme tartotta meg Noé családját, Isten kegyelme tartotta meg egykor Izráel népét, és Isten kegyelme tart meg bennünket, valamennyiünket! Nem érdem, hanem Isten kegyelme.

            Ennek a jele a szövetség is, amit Isten az emberrel köt. Pontosan tudja Isten, hogy az ember szíve ugyan semmit sem változott, „gonosz ifjúságától fogva”. Isten mégis szövetséget köt: nem pusztítja el többé az embert özönvíz által, ennek jele a szivárvány. Egyoldalú ez a szövetség: Isten irgalmasan és kegyelmesen önmagát kötelezi el – önmagának – hogy azzal az emberrel, akinek gonosz a gondolata ifjúságától fogva, mégis szövetségre lép. Ez a mégis a kegyelem.

            Gyökeresen újat azonban Isten nem Nóéval kezdett a földön, hanem a második Ádámmal, aki Jézus Krisztus. Őbenne és általa tette lehetővé, hogy az ember újra visszataláljon hozzá. Ez az az új szövetség, amelyet egykor már sejtetett a szivárvány és a Noéval kötött szövetség. Ez az az új szövetség, amelyről Jézus ezt mondja az utolsó vacsorán: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk, 22,20) Mert volt büntetés. Az Isten kegyelme nem olcsó kegyelem! A mi bűnünk miatt is volt büntetés, csak Isten még azt is magára vállalta Fia által ott, a Golgota keresztjén, annak minden fájdalmával, elvettetésével, szörnyűségével és poklával, hogy mi megmenekülhessünk, hogy valami radikálisan újat kezdhessünk Istennel. Ezt jelenti az új szövetség.

            Valahogy úgy, ahogy sokáig kézzel másolták a könyveket, Bibliákat nagy-nagy gonddal, néha évtizedeket szánva egy-egy kötetre! Kevesek kiváltsága is volt az olvasás, hát még az Ige olvasása! Mennyire más lett minőségileg, amikor a reformáció idején a könyvnyomtatás által egyre többek kezébe került az anyanyelvű Szentírás, és mennyire más az, amikor ma bemegyünk a boltba, és annyi könyv van előttünk, hogy válogatni sem bírunk benne! Minőségileg más! Radikálisan újak a mai állapotok a lúdtollas időkhöz képest. Nem új tollat és tintát kellett venni hozzá, hanem teljesen másfajta módszert használni. Ilyesmi az új szövetség is. Radikálisan újat adott Isten az embernek  Jézus Krisztus által!

            Erre emlékeztünk ma, a keresztség alkalmával. Hiszen a víz megtisztít, megmos, sőt elmos. Egykor mindent elöntött az ár az özönvíz idején. Azonban új kezdetet is hozott ígérettel és szövetséggel Isten oldaláról. A keresztségben is hasonló fejeződik ki. Alábukni a víz alá réginek, meghalni önmagunknak, és kiemelkedni, újjászületni Jézus Krisztus által az újnak. Egykor a bárka hozta a menekülést, nekünk pedig Jézus vére. Általa kaphatunk új életet, általa lehetünk szövetségben Istennel. Teljesen új, radikálisan új világot és életet jelent ez a mi számunkra, új távlatokat hoz, az örök életet, amely átível a halálon, hiszen Istenhez tartozók lehetünk, vagyis nem elfordultak, saját fejük után menők, Istentől távol élők, hanem nagyon-nagyon közeliek, megszólíthatók, megmentettek, az örök élet reménységével bírók, vagyis Isten kedves és szeretett gyermekei Jézus Krisztus által. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |