| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A csüggedéstől a hálaadásig

Lekció: 77. Zsoltár

Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.

Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.

Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem.

Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.

Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön.

Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem:

Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata?

Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre?

Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag?

Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata.

Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira.

Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.

Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk?

Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel.

Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait.

Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek.

A felhők ontották a vizet, a magas fellegek mennydörögtek, nyilaid pedig cikáztak.

Mennydörgésed hangzott a forgószélben, villámok világították be a világot, reszketett és rengett a föld.

Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott.

Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által.

Textus: Zsolt 77, 7-16

Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata? Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.) Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata. 

Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk?  Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. (Szela.) 

Kedves Testvéreim!

Ismerünk panaszzsoltárokat, melyek hosszan sorolják az elkeseredett ember sérelmeit, és mélységes csüggedtségről, elkeseredettségről tanúskodnak. Bizonyára nekünk is voltak, vannak imáink, melyekben kesergünk, panaszkodunk, nyomorúságunk, bajaink felett bánkódunk.

De másrészről ismerünk hálaénekeket, és dicsőítő zsoltárokat is, melyek örömről szólnak, és hosszan sorolják az Úr csodás tetteit. Csordultig vannak hálával, magasztalják az Istent. És gondolom, mi is fordultunk már úgy Istenhez, hogy minden szavunkat az őszinte hála itatta át.

A most felolvasott zsoltár nem igazán sorolható be egyik műfajba sem. Az újfordítású Biblia szerkesztői éppen ezért különleges címmel látták el a 77. zsoltárt: „A csüggedéstől a hálaadásig”.

És valóban, ebben a zsoltárban egy lelki folyamat lezajlásának lehetünk tanúi egyetlen imádság keretein belül. Az imádkozó, az elmélkedő zsoltáros a csüggedés mélységéből a hálaadás magaslataiba kerül át.

Először a zsoltárost az Istentől egyre távolabb juttató gondolatok kerítik hatalmába. Megdöbbentő ebben a zsoltárban, hogy milyen súlyos kérdéseket képes feltenni, az éjjel ágyában forgolódó ember. Álmatlanul hánykolódik, fejében kavarog mindenféle furcsa gondolat, emlék, félelem. Milyen súlyos kérdései vannak az embernek az Istennel kapcsolatban, ha tartósan nyomasztja valami. Kilátástalan kérdések ezek: Végleg eltaszít az Úr? Végleg elfogyott a szeretete?

És nagyon emberi kérdések: Érvénytelenné vált Isten ígérete? Elfelejtette kegyelmét? Elnyomta irgalmát a harag?

Mígnem az éjjel álmatlanul hánykolódó ember eljut csüggedtségének mélypontjáig: „Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata.”

Milyen hamar el lehet jutni addig, hogy megváltozott az Isten. Néhány jól irányzott kérdés, és máris az Istenben keressük a változást.

Megváltozott az Isten. Már nem olyan, mint régen. Türelmetlenebb, biztos öregszik… Elhagyta már a régi ereje, megfeledkezik bizonyos dolgokról (ígéreteiről, rólam), csődöt mondott az Isten. Letűnt korok letűnt sztárja csupán.

Talán már nekünk is támadtak hasonló gondolataink, amikor egymás után éltünk át kudarcokat, amikor sorozatban nem jött álom a szemünkre a nyomasztó gondok miatt: Megváltozott az Isten jóindulata.

De tényleg az Isten az, aki megváltozik????

Sokszor inkább az Isten indulatának változására hivatkozunk, nemhogy saját indulatunk megváltoztatásával törődnénk. Milyen könnyen mondjuk ki a környezetünkre, a körülményekre is, hogy változnak. Ezek a mai fiatalok, ezek a mai gyerekek, ez a mai világ, ez az új divat… mintha csak mi képviselnénk a mindenkori állandóságot.

Igen, minden változik, fejlődik, jó vagy rossz irányba. Nem különben mi magunk is. Deformálódunk a korral, a körülmények hatására, és deformálódik sokszor az Istennel való kapcsolatunk, és azt gondoljuk, megváltozott az Isten. Változunk, deformálódunk, távolodunk, az Isten állandó, meg nem változó szeretetéhez és irgalmához képest.

Mert nem az Isten az, aki változik, hanem mi vagyunk, akik egyre inkább távolodunk. Nem az Isten szeretete múlik el, hanem a mi hűségünk, kitartásunk lesz hamarabb oda. Nem az Isten az, aki elfárad, aki elfelejt, mi vagyunk csak fáradékonyak, és feledékenyek. Az idei táborunk témájára is visszautalva mi vagyunk, akik deformálódunk, és ezért folytonos reformálódásra szorulunk.

Sok súlyos kérdés előzi meg azt a mondatot, amire aztán eljut a zsoltáros: „Szent a te utad Istenem! Te vagy az Isten, aki csodákat tettél.”  És innentől megváltozik a zsoltár hangulata.

A zsoltáros elmélkedik, emlékezik, és hirtelen eljut erre a nagyon világos gondolatra. „Szent a te utad Istenem!” Ezen a világos felismerésen pedig átformálódnak a kérdései, az érzései, és nincsenek már kétségei Isten hatalma, nagysága és irgalma felől.

El tudunk-e jutni panaszénekből, hálaénekbe. Engedjük-e, hogy gondolataink, indulatunk, hitünk reformálódjon, vagyis megújuljon, és a csüggedést az Istenbe vetett bizalom váltsa fel, akárcsak egy imán keresztül, ahogyan a zsoltárosnál is látjuk. A zsoltáros érzései, gondolatai, indulata az imádság alatt teljesen átformálódnak. A csüggedéstől eljut a hálaadásig. Nem hagyhatja, hogy egy kudarcot vallott isten torz képe uralja el a gondolatait, és emlékeiből felelevenít egy hatalmas és erős, egy népét megváltani tudó, egy népét vezetni akaró Istent. Ez kell, hogy legyen a valós kép, hiszen hányszor és hányszor bebizonyosodott, hogy az Úr az Isten. „Te vagy az Isten, aki csodákat tettél.”

Voltak ínséges idők, ez a mostani is talán éppen csüggedésre ad okot, de mindez egy szent út része, melyen járni enged minket az Isten. Volt, hogy ez az út az egyiptomi rabszolgaságon vezetett keresztül, most pedig a babiloni fogság nehézségeit kell átélni a választott népnek, de a zsoltáros most is emlékezhet a szabadító Istenre, aki vezeti őket: „Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon.”

Így lesz a panaszból, hála. Az Isten szabadító tettére való emlékezés reménységet ad a nyomorúságban. Van-e ilyen emlékünk az Istenről? Számon tartjuk-e az Úr csodáit az életünkben, az elődeink életében? Ismerjük-e az Úr nagy tetteit?

Mert ezek a tapasztalatok, ezek az Isten-élmények segítenek megválaszolni kétségbeesett kérdéseinket, és a csüggedésből eljuthatunk a hálaadásig. És azt látjuk, hogy a csüggedésből nem csupán egy nyugalmi, vagy semleges állapotba kerül az Isten dolgairól elmélkedő zsoltáros, hanem egy minőségileg teljesen más lelki állapotba, amikor szinte túlcsordul benne a hála és magasztalás.

A szent utat látva, felismerve és elismerve valósulhat meg mindez. A szent utat, vagyis az Úr üdvözítő tervét kell magunk előtt látni, melyet nekünk is felkínált az Isten Jézus Krisztus által.

Ez az út az Istenhez vezet, az Ő országába, ahol nincs többé sírás, betegség, fájdalom, csüggedés, hanem már csak a tiszta hálaének marad. És ennek az útnak a mentén, az értünk munkálkodó, a csodákat és nagy tetteket véghezvivő Isten kezének nyomát fedezhetjük fel.

Emlékezzünk mi is az Úr tetteire, álljunk rá a szent útra, hogy ne maradjunk csüggedésben, hanem adhassunk hálát az Úrnak mindenkor, mert jó, mert örökké tart szeretete, és ő az Isten, aki megváltotta hatalmával népét. ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |