| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten szól és cselekszik

Lekció: 1 Mózes 21. fejezet 1-20a

„¹Azután meglátogatta az ÚR Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az ÚR Sárával, ahogy megígérte.

²Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten.

³Ábrahám Izsáknak nevezte el újszülött fiát, akit Sára szült neki.

⁴Azután körülmetélte Ábrahám a fiát, Izsákot nyolcnapos korában, ahogyan megparancsolta neki Isten.

⁵Ábrahám százesztendős volt, amikor fia, Izsák megszületett.

⁶Akkor ezt mondta Sára: Nevetségessé tett engem az Isten, kinevet mindenki, aki csak hallja.

⁷Ezt is mondta: Ki jósolta volna meg Ábrahámnak, hogy fog még Sára fiakat szoptatni? Mert fiút szültem öregkorára.

⁸Amikor a gyermek nagyobb lett, elválasztották. Ábrahám pedig nagy lakomát készített azon a napon, amelyen elválasztották Izsákot.

⁹Amikor Sára nevetni látta az egyiptomi Hágár fiát, akit Hágár Ábrahámnak szült, ¹⁰ezt mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt, mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!

¹¹Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett, a fia miatt.

¹²De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne essék neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga. Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni.

¹³De a szolgáló fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.

¹⁴Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és Hágárnak adta. Föltette azt az asszony vállára, és elküldte őt a gyermekkel együtt. Így ment el, és bolyongott Beérseba pusztájában.

¹⁵Amikor kifogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik bokor alá, ¹⁶maga pedig elment, leült vele szemben egy nyíllövésnyi távolságban, és ezt mondta: Ne lássam, amikor meghal a gyermek. Ott ült vele szemben, és hangosan sírt.

¹⁷De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.

¹⁸Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.

¹⁹És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.

²⁰Isten pedig vele volt a fiúval, és az felnövekedett.”

Textus: 1 Mózes 21. fejezetének válogatott versei: 12-13; 17-19

„¹²De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne essék neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga. Bármit mond neked Sára, hallgass a szavára, mert Izsákot fogják a te utódodnak nevezni.

¹³De a szolgáló fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.

¹⁷De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját ott, ahol van.

¹⁸Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle.

¹⁹És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.”

Kedves Testvéreim!

Egy távoli országban élő barátomnak az egyik nemzetközi repülőtéren van ajándékboltja. A boltban eredeti, minőségi, több száz éves hagyományokon alapuló kézműves termékeket árusítanak. Barátom feladata, hogy felkutassa azokat a mesterembereket, akik az ország különböző régióiban élnek és sokszor utolsóként gyakorolják már a szakmát, mert az olcsó kínai piac beáramlása kiszorítja az emberi kezek értékes és egyedi alkotásait, és már nem ad megélhetést egy-egy ősi szakmának a gyakorlása. Ez a barátom felkutatja ezeket a mestereket, és tőlük szerzi be boltjának árukészletét. Egyik alkalommal, pontosan az ez év elején megrendelt és kifizetett termékek nem akartak megérkezni, barátom hiába várakozott a csomagokra. Teltek a hetek és állandóan próbálta telefonon elérni a mestert, de a telefont soha nem vették fel. Barátom kezdett ideges lenni és a becsapott ember tehetetlen dühével már-már elhatározta, hogy fizikai úton fogja megoldani a problémát, hogy kiegyenlítse a számlát. Egy fél éven át várakozott a csomagokra dühösen és frusztrálva. Ekkor, júliusban meggondolta magát. Úgy döntött, hogy Isten elé viszi a dolgot, és felhagy a bosszú gondolatával. Istent ismerő és követő ember ő, de egy fél évig eszébe sem jutott, hogy ebben a kérdésben is lehet Istenre számítani, lehet tőle kérni. Egy fél év után azonban elkezdett imádkozni Istenhez, hogy legyen Ő az, aki elrendezi ezt a számára nehéz dolgot. Másnap megérkeztek a csomagok.

Amikor most a napokban az istentiszteletre készülve először olvastam el a napi igét, rögtön eszembe jutott ez a történet, amit pár héttel ezelőtti nyaralásunkon osztott meg velem a barátom. Ő teljesen jól beleillene ebbe a felolvasott történetbe. Isten oly sokszor cselekedett már életében, meggyógyította például egy súlyos betegségből is a közelmúltban, mégis, mint ahogy történetünk szereplői, barátom is hónapokon át egyedül küzdött a problémájával, aggodalmaival, csalódottságával.

Sára, Ábrahám és Hágár ugyanígy cselekednek ebben a történetben, élhetnének a 21. században, Debrecenben, Budapesten vagy Mexikóvárosban. Sára számára beteljesedett egy emberileg olyan nagyon hihetetlen ígéret: megszületett az öreg házaspár fia, Izsák. Elválasztásának napján Sára mégsem az örömnek készít helyet szívében, hanem félelem borítja be gondolatait. A riválist látja, aki Hágár fia, Ábrahám fia, aki megrövidítheti az ő fiát. Attól fél, hogy Izsák élete kevesebb lesz a másik fiú miatt, hogy megfosztja őt valamitől. Ábrahám pedig hallván Sára kérését, hogy üldözze el a fiút, aggódni kezd: vajon mi lesz a fiúval, ha elküldi? Talán meghal a pusztában, elveszíti az elsőszülött fiút. Hágár pedig, amikor a pusztában elfogy a tömlő víz, otthagyja a gyermeket, mert biztos benne, hogy meghal szomjan.

De milyen ember is volt Ábrahám, a hívők atyja? Ábrahám az ÚR szavára elhagyta családja földjét, Háránt, mert elhitte, amit az ÚR mondott neki, hogy „nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel” (12.2). Az utat az Úrral járta, segítségül az ÚR nevét hívta, oltárokat épített neki. Bízott Isten ígéretében, hogy annyi utóda lesz, mint a csillagok az égen, elhitte, hogy gyermeke fog születni, s ezért a hitért nézett rá Isten úgy, mint igaz emberre. Ha előreugrunk élettörténetében, azt is látjuk, hogy hite olyan nagy volt, hogy képes lett volna fiát, reménységét, Izsákot feláldozni Istennek szavára. De már az éhínség idején, Egyiptomba való érkezésekor is látjuk, hogy Ábrahám elkezd önmaga mesterkedni, s félelmében, hogy megölhetik szép felesége miatt, húgának adja ki Sárát, ahelyett, hogy Isten bölcs tanácsát, segítségét kérné. És ebben a most olvasott történetben is úgy áll előttünk, mint aki nem Istennel, hanem egyedül járja életútját.

Ábrahám, Sára és Hágár - mind a hárman olyanok most, mint akik nem ismerik Istent, mint akik csak önmagukra számíthatnak, mintha az élet eseményeinek ők lennének egyedüli lehetséges irányítói. Sára félti Izsák jövőjét, és próbálja azt saját maga igazgatni; egyáltalán nem számít azzal, hogy Isten már megígérte, hogy Izsáknak jövője van. Ábrahám félti Izmael életét. Hágár úgy gondolja, hogy a gyermek meg fog halni, abban a helyzetben nincs rá esély, hogy éljen.

Az egyetlen lény, aki ebben a részletben valamiféle segítségért kiált, az a gyermek. És az ő sírására Isten válaszol: megmenti őt. A többiek, a felnőttek csak önmagukra hagyatkoznak. De a gyermek – hála Istennek még nem tud felnőttként gondolkodni – nem gondolja, hogy meg tudja oldani a problémát egyedül. Nem tud magán segíteni és sír. Megdöbbentő. Megdöbbentő és megszégyenítő rájuk nézve az, hogy akik Istennel már kapcsolatban állnak, beszéltek vele, tapasztalták tetteit, hallották ígéreteit, nem szólnak hozzá, nem kérik segítségét. A hívő ember nem kiált. A gyermek viszont kér, kétségbeesetten sír, várja a szabadítást, ellentétben anyjával is, Hágárral, aki mintha már egy halott fiú felett sírna. Egy kisgyermek testesíti meg a reményt egyedül azzal, hogy a fel nem adást, a segítségkérést képviseli sírásával. Jézus szavaival alliterál a történet: „… ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).

Nem ez az első eset a Bibliában, hanem a sokadik alkalom, hogy Isten beavatkozik az élet folyamába. Szereplőink mégsem őt keresik először, mégsem őt kérdezik, kérik segítségül. Örök emberi jelleg a függetlenedni akarás. A hatalmas Isten ezekben az időkben még közvetlenül beszélt az emberekkel – mégsem Ő volt az első, akit megkérdeztek. Önmaguk akarták elintézni az ügyeiket. És ahogyan cselekszik ez a három szereplő, három ember- vagy cselekvéstípust jelenítenek meg a Biblia lapjain. Sára mindent megtesz önmaga és családja érdekében. Nem riad vissza a kegyetlenségtől, átlépi a határokat. Ábrahám a bizonytalan, cselekvésképtelen ember, aki nem tudja, mit kellene tennie. Hágár az áldozat, aki rögtön feladja a harcot, nem mer remélni, pesszimista.

Felvetődhet a kérdés, hogy hogyan engedheti Isten ezt a történetet idáig jutni. Hogyan engedheti el a nőt a gyermekkel a pusztába a látszólagos biztos halálba? Isten gonosz lenne, vagy nem érdekli mindenki? Emlékeznünk kell azonban az ezt a történetet megelőző ígéretekre, amelyek alapján a két fiú életét Isten nagy jövővel rendelte el. Az ígéret volt a biztosíték arra, hogy a dolgok rendben lesznek velük, bármi történjék is látszólag az életükben. De emberi vonalat követve emlékeznünk kell arra is, hogy Izmael Sára és Ábrahám türelmetlenségének és hitetlenségének gyermeke – a bebiztosítani akarás terméke. Akár a halálba is küldhette volna Isten Izmaelt, hiszen Istennek nem a mellékágról jövő, Hágártól való fiú volt a terve, hanem Izsák. Sárától. De amikor Isten engedi Sára döntését, hogy Izmael hagyja el a házat, az mégsem a fiú halálra ítélése. Várakozáson felül Isten egy másik ígéretet ad: Izmael is néppé lesz.

Ezekben a napokban a szereplők nem Istenhez közelítettek. Sára meglátta Hágár fiát és Ábrahámhoz fordult, hogy kergesse el, hárítsa el félelme, bizonytalansága okát. Ábrahámnak mindez rosszul esik, de nem olvassuk, hogy Istenhez fordult volna. Hágár eldönti, hogy fia sorsát az elüldözés, a puszta, a víz hiánya megpecsételi. Isten mindezt látja. Megvigasztalja Ábrahámot, a látás Isteneként megnyitja Hágár szemét. Mert nem akarja, hogy a kérésre képtelen, önmagába bezárt ember élete megpecsételődjön. Isten feloldja a hallgatást, megnyitja a vakságot, vigasztalás cseppjeit hullatja a száraz pusztába. Az ember számára végpont, feloldhatatlan reménytelenség, az Istennek könnyed szó.  

Sokszor ugyanezeket az embertípusokat játszuk el mi is. Ismerjük Istent, olvassuk Igéjét, gyülekezeti tagok vagyunk, mégis vannak napok, helyzetek, amelyeken, amelyekben csak mi létezünk. Nem kérdezzük Istent, hanem gyötörjük magunkat különféle megoldási kísérletekkel, megyünk a saját elképzelésünk, gondolataink után. Hónapok, évek telhetnek el, míg végre eszünkbe jut, hogy Istenhez is lehet fordulni. Eltékozoljuk az időt, míg Isten sokszor már elkészítette a megoldást, ott van a forrás, csak mi aggodalmainkkal bezárjuk a szemünket. Nagyszerű dolog, ha ráébredünk, végre ismét Istenhez tudunk fordulni és elkezdjük rábízni magunkat. Ahogy a 34. zsoltárban is olvassuk: „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.” Hiszen Isten beavatkozása sokszor csoda; teljes fordulatot ad az eseményeknek.

Mind a három szereplő a korábbiakban többször is megerősített ígéretet kapott. Isten megígérte Hágárnak, hogy fiút szül, és utódait megsokasítja, Ábrahámnak megígérte Izsákot, és, hogy szövetségre is lép vele, de Izmaellel kapcsolatban is azt ígérte, hogy megáldja, és nagyon megsokasítja utódait. Sára is hallja az ígéretet, kétszer is, hogy fia születik egy éven belül.  Ígéretet kaptak, de már nem emlékeztek rá. Tudniuk kellett volna, hogy mindkét fiú életben marad és nagy nép lesz belőle, de nem Isten szavaira gondoltak, hanem saját maguk alkottak ítéletet a helyzetről. Sára nyugodtan otthon tarthatta volna Izmaelt, hiszen tudnia kellett volna, hogy Izsákból nagy nép fog származni. Ábrahámnak tudnia kellett volna, hogy Izmael nem fog meghalnia a pusztában, pontosan az ígéret miatt. Hágárnak szintén hinnie kellett volna az ígéretben, fia biztos jövőjében.

Mi is mennyi ígéretre emlékezhetnénk, ahelyett, hogy igyekszünk rendezni, igazgatni lehelet-életünket. Mennyivel több forrást látnánk, ha mindig Isten felé fordítanánk tekintetünket. Mennyivel tökéletesebben élhetnénk! De amint a hívők atyjának, Ábrahámnak életében, úgy a mi életünkben is, nemcsak Istennel járt napok vannak, hanem olyan idők is, amikor elfelejtkezünk Róla. Amikor minden erőnkkel igyekszünk azt tenni, ami szerintünk a legmegfelelőbb, legjobb, legigazságosabb megoldás. Hozhatunk sietve saját döntéseket vagy akár hónapokon keresztül is szenvedhetünk egy probléma elhárításával, mint a barátom, anélkül, hogy megkérdeznénk Istent. Isten ígéreteiről türelmetlenségünkben megfeledkezünk, és úgy érezzük, tovább kell mennünk, nem várhatunk. Mégis, kétségbeesésünk küszöbén, békétlen csendünkben, amikor csak önmagunkhoz tudunk szólni, van rajtunk kívül erő, amely megtisztítja a látást és megszünteti a hosszú csendet. Isten ott van és válaszol. Isten tudja, hogy mi zajlik az emberben, szól és cselekszik. Mert Ő ilyen hatalmas Isten és Ő ilyen szerető Atya. Reménytelenségünket elvette, sötétségünket eloszlatta, mert Ő cselekedett, cselekszik, hogy az élet valóban éljen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |