| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A másik utca

Lekció: 78. Zsoltár

Figyelj, népem, tanításomra, fordítsátok felém fületeket, amikor beszélek!

Mert példázatra nyitom számat, ősrégi titkokat akarok hirdetni.

Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az ÚR dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt.

Intelmeket írt Jákób elé, tanítást adott Izráelnek, és megparancsolta őseinknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak.

Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.

Ne legyenek olyanok, mint őseik, a dacos és lázadó nemzedék, az állhatatlan szívű nemzedék, amelynek lelke nem maradt hű Istenhez: mint az íjjal fölfegyverzett efraimiak, akik meghátráltak az ütközet napján.

Nem tartották meg Isten szövetségét, nem akarták követni tanítását.

Elfelejtették nagy tetteit, csodáit, amelyeket látniuk engedett.

Őseik előtt csodákat művelt Egyiptom földjén, Cóan mezején.

Tengert vágott ketté, s átvezette őket, a víztömeget gátként állította meg.

Nappal felhővel vezette őket, éjszakánként pedig tűz fényével.

Sziklákat hasított ketté a pusztában, bőven adott inniuk a mélységből.

Patakokat fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket.

De továbbra is vétkeztek ellene, lázongtak a Felséges ellen a pusztában.

Próbára tették Istent vágyaikkal, ennivalót kérve kívánságuk szerint.

Isten ellen szóltak, amikor ezt mondták: Tud-e Isten asztalt teríteni a pusztában?

A sziklára ugyan ráütött, folyt a víz és patakok áradtak, de tud-e kenyeret is adni, és húsról gondoskodni népének?

Az ÚR ezt hallva megharagudott, és tűz lobbant fel Jákób ellen, haragra gerjedt Izráel ellen, mert nem hittek Istenben, és nem bíztak segítségében.

Parancsot adott a magas fellegeknek, és megnyitotta az égi kapukat.

Mannaesőt hullatott rájuk eledelül, mennyei gabonát adott nekik.

Isteni kenyeret evett mindenki, eledelt küldött, hogy jóllakjanak.

Keleti szelet támasztott az égen, és déli szelet hajtott erejével.

Annyi húst hullatott rájuk, mint a por, annyi madarat, mint a tenger fövénye.

Táborukra hullatta azokat, hajlékaik köré.

Ettek, és igen jóllaktak, amit csak kívántak, megadta nekik.

De nem hagytak fel kívánságaikkal, bár még szájukban volt az étel.

Ezért haragra gerjedt ellenük az Isten, megölte legjobbjaikat, leterítette Izráel ifjait.

Ezek után is csak vétkeztek, és nem hittek csodáiban.

Ezért hiábavalóságban hagyta telni napjaikat, esztendeiket rémületben.

Ha öldökölni kezdte őket, hozzá folyamodtak, megtértek, és kívánkoztak Isten után.

Meggondolták, hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk.

De csak szájukkal hitegették, nyelvükkel hazudoztak neki.

Szívük azonban nem tartott ki mellette, nem voltak hűségesek szövetségéhez.

Pedig ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata.

Meggondolja, hogy halandók ők, olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza.

Hányszor lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki fájdalmat a sivatagban!

Sokszor kísértették az Istent, megbántották Izráel Szentjét.

Nem gondoltak hatalmára és arra a napra, amelyen kiváltotta őket a nyomorúságból, amikor jeleket tett Egyiptomban, és csodákat Cóan mezején.

Vérré változtatta a folyókat, nem ihattak a patakokból.

Bögölyöket bocsátott rájuk, hogy marják őket, és békákat, hogy romlást hozzanak rájuk.

Termésüket a cserebogárnak adta, munkájuk gyümölcsét a sáskáknak.

Szőlőjüket jégesővel pusztította el, fügefáikat felhőszakadással.

Állataikat jégesővel verette, jószágaikat villámokkal.

Rájuk zúdította izzó haragját, dühét, háborgását, a nyomorúságot és a pusztító angyalok seregét.

Utat nyitott haragjának, nem óvta meg őket a haláltól, életüket dögvésszel sújtotta.

Levágott minden elsőszülöttet Egyiptomban, a férfierő első termését Hám sátraiban.

Útnak indította népét, mint juhokat, vezette, mint nyájat a pusztában.

Biztonságban vezette őket, nem rettegtek, de ellenségeiket a tenger borította el.

Bevitte őket szent területére, erre a hegyre, melyet jobbjával alkotott.

Népeket űzött ki előlük, nekik osztotta ki azoknak birtokát, Izráel törzseit telepítette sátraikba.

De ők kísértették a felséges Istent, lázadoztak, és nem tartották meg intelmeit.

Hűtlenül elpártoltak, mint őseik, csalódást okoztak, mint a meglazult íj.

Áldozóhalmaikkal haragították, és bálványszobraikkal ingerelték.

Ezt hallva Isten felháborodott, és nagyon megutálta Izráelt.

Elvetette silói lakóhelyét, sátrát, amelyben emberek közt lakott.

Fogságba juttatta hatalma jelét, ékességét ellenség kezébe.

Népét fegyver martalékává tette, mert megharagudott örökségére.

Ifjait tűz emésztette meg, szüzeinek nem énekeltek nászdalt.

Papjai fegyver által estek el, özvegyei nem sírhattak.

Akkor, mint aki addig aludt, fölébredt az Úr, mint egy bortól ujjongó hős, és visszaverte ellenségeit, gyalázatba döntötte őket örökre.

De József sátrát megvetette, nem Efraim törzsét választotta, Júda törzsét választotta ki, a Sion hegyét, mert azt szereti.

Magasra építette szentélyét, akár az eget, örök alapot vetett neki, akár a földnek.

Azután kiválasztotta szolgáját, Dávidot, és kivette őt a juhaklok közül.

A szoptatós juhok mögül hozta el, hogy pásztora legyen népének, Jákóbnak, és örökségének, Izráelnek.

Pásztorolta is tiszta szívvel, terelgette ügyes kézzel.

Textus: Zsolt 78, 38-42

„³⁸Pedig ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata. ³⁹Meggondolja, hogy halandók ők, olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza.  ⁴⁰Hányszor lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki fájdalmat a sivatagban! ⁴¹Sokszor kísértették az Istent, megbántották Izráel Szentjét. ⁴²Nem gondoltak hatalmára és arra a napra, amelyen kiváltotta őket a nyomorúságból…”

Kedves Testvéreim!

Hadd olvassam fel ennek a most hallott 78. zsoltárnak a modern parafrázisát. Címe: Autobiográfia – Dráma öt felvonásban

Megyek az utcán, a járdán mély lyuk, beesem. Elvesztem… Nincs remény. Az én bűnöm… kizárólag. Végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.

Megyek ugyanazon az utcán, a járdán mély lyuk. Úgy teszek, mintha nem látnám. Beleesek. Nem tudom elhinni, hogy újra, ugyanott? De ez már nem lehet az én hibám… Ismét végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.

Megyek ugyanazon az utcán, a járdán mély lyuk. Látom. Beleesek. Csak úgy… megszokásból. Szemeim nyitva, tudom, hol vagyok. Saját bűnöm. Mérgelődöm. Rögtön kimászok a lyukból.

Megyek ugyanazon az utcán, a járdán mély lyuk. Kikerülöm.

A másik utcán megyek.

Kedves Testvéreim!

A 78. zsoltár arról szól, hogy Izráel népe megy az utcán. Megy az úton, a történelem útján, és újra és újra beleesik a lyukba. Mivel a 78. zsoltár a második leghosszabb a Bibliában, most nem olvastam fel az egészet, csak válogatott verseket, de ha valaki otthon végigolvassa, akkor szinte ritmikusan követi az egyik felvonás a másikat, az egyik lyukba-esés, a másikat, mert a nép újra és újra elfordul az Istentől.

Tegyen az Isten bármit, bármekkora csodát, bármilyen szabadító tettet, vagy akár rójon ki bármekkora büntetést, refrénszerűen olvassuk. De továbbra is vétkeztek ellene, de elfelejtették nagy tetteit, de nem hagytak fel kívánságukkal.

A textusként kiemelt rövid szakasz is ezt mutatja. Nagyon súlyos dolgokat mond ki a zsoltáros, amikor így fogalmaz: „Hányszor lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki fájdalmat a sivatagban! Sokszor kísértették az Istent, megbántották Izráel Szentjét.” 

Milyen mély is az a lyuk, amilyekbe olykor-olykor beleesünk. Fájdalmat okozni az Istennek, megbántani Izráel Szentjét, csalódást okozni neki, bosszantani az Istent. Vörösmarty Mihály írja, hogy „az ember fáj a földnek; oly sok…,S midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb bűnt forral álnokúl.” Kicsit átfogalmazva mondhatnánk, hogy az ember fáj az Istennek. Igen, az ember erre is képes. Mi is. Mint a visszaeső bűnözők. Újra és újra beleesünk a lyukba.

Kérdés, hogy hányadik felvonásnál tartunk. Bánjuk és magunkat okoljuk. Vagy már Istenben keressük a hibát. Vagy megszokásból, rutinból is beleesünk a lyukba.

Ahogyan azonban a dráma, úgy a zsoltár is tartogat egy utolsó felvonást. „Másik utcán megyek.” Ez a másik út ebben a zsoltárban még nem tud egészen konkretizálódni, de a gyökere az eredete, már megfogalmazódik: „ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata. Meggondolja, hogy halandók ők, olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza.”

Mert az Isten egyszer és mindenkorra véget vethetne mindennek, ha engedi egészen fellobbanni jogos haragját. Akármikor úgy dönthetne az Isten, hogy akkor ne menjen senki azon az utcán. Ha nincs ember, nincs, aki beleessen a lyukba.

De az Isten más megoldást választ. Visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata. Eszünkbe juthat az özönvíz története, amikor az Isten megbánja, hogy embert teremtett a földre, és megszomorodott szívében, de haragját mégsem tölti ki egészen. Irgalma és kegyelme megenged Nóénak egy másik utat. De zsoltárunkban is azt látjuk, hogy a nép folyton feszegeti, sőt átlépi és felrúgja a határokat, az Istennel kötött szövetség kereteit, és mégsem kell pusztulniuk teljesen, mert ő „ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata.”

Kedves Testvéreim!

Mi is ennek az irgalomnak köszönhetjük életünket, békességünket, családunkat, de még a próbákat, nehézségeket, kísértéseket is, amelyekben az Isten nem hagy magunkra. És mi már ezt az irgalmat néven is tudjuk nevezni, ezt a bizonyos másik utcát, az egyedüli utat mi már személyesen is ismerhetjük: ő Jézus Krisztus.

A zsoltárban már szó van erről a végtelen irgalomról, sőt már arról is, hogy Isten kiválasztja Dávid házát, de még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, egészen konkrétan.

Jézus Krisztus az út, akin keresztül elkerülhetjük a kátyúkat. Nem magunkért, hiszen mi magunktól elesnénk, de Jézus érdeméért elnézi az Isten botlásainkat és esendőségünket.

Jézusban válik egészen konkréttá az, hogy az Isten a mi irányunkban teljesen visszafojtja haragját, és nem engedi fellobbanni haragját egészen, mert Fiát hagyta pusztulni és veszni, hogy nekünk életünk legyen.

Kedves Testvéreim!

Van lehetőség másik utcán menni, mert ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani. Bízzuk életünket erre az irgalmas Istenre, járjunk ezen a másik úton, és ha mégis egy-egy gödör, kátyú, vagy mély lyuk tátongana előttünk, kapaszkodjunk még erősebben az ő kezébe.

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |