|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
A másik
utca
Lekció: 78. Zsoltár
Figyelj,
népem, tanításomra, fordítsátok felém fületeket, amikor beszélek!
Mert
példázatra nyitom számat, ősrégi titkokat akarok hirdetni.
Amiket
hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink
elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az ÚR dicső tetteit és erejét,
csodáit, amelyeket véghezvitt.
Intelmeket
írt Jákób elé, tanítást adott Izráelnek, és megparancsolta őseinknek, hogy
adják azokat tovább utódaiknak.
Tudja
meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el
fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy
tetteit, és tartsák meg parancsolatait.
Ne
legyenek olyanok, mint őseik, a dacos és lázadó nemzedék, az állhatatlan
szívű nemzedék, amelynek lelke nem maradt hű Istenhez: mint az íjjal
fölfegyverzett efraimiak, akik meghátráltak az ütközet napján.
Nem
tartották meg Isten szövetségét, nem akarták követni tanítását.
Elfelejtették
nagy tetteit, csodáit, amelyeket látniuk engedett.
Őseik
előtt csodákat művelt Egyiptom földjén, Cóan mezején.
Tengert
vágott ketté, s átvezette őket, a víztömeget gátként állította meg.
Nappal
felhővel vezette őket, éjszakánként pedig tűz fényével.
Sziklákat
hasított ketté a pusztában, bőven adott inniuk a mélységből.
Patakokat
fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket.
De
továbbra is vétkeztek ellene, lázongtak a Felséges ellen a pusztában.
Próbára
tették Istent vágyaikkal, ennivalót kérve kívánságuk szerint.
Isten
ellen szóltak, amikor ezt mondták: Tud-e Isten asztalt teríteni a
pusztában?
A
sziklára ugyan ráütött, folyt a víz és patakok áradtak, de tud-e kenyeret
is adni, és húsról gondoskodni népének?
Az
ÚR ezt hallva megharagudott, és tűz lobbant fel Jákób ellen, haragra
gerjedt Izráel ellen, mert nem hittek Istenben, és nem bíztak segítségében.
Parancsot
adott a magas fellegeknek, és megnyitotta az égi kapukat.
Mannaesőt
hullatott rájuk eledelül, mennyei gabonát adott nekik.
Isteni
kenyeret evett mindenki, eledelt küldött, hogy jóllakjanak.
Keleti
szelet támasztott az égen, és déli szelet hajtott erejével.
Annyi
húst hullatott rájuk, mint a por, annyi madarat, mint a tenger fövénye.
Táborukra
hullatta azokat, hajlékaik köré.
Ettek,
és igen jóllaktak, amit csak kívántak, megadta nekik.
De
nem hagytak fel kívánságaikkal, bár még szájukban volt az étel.
Ezért
haragra gerjedt ellenük az Isten, megölte legjobbjaikat, leterítette Izráel
ifjait.
Ezek
után is csak vétkeztek, és nem hittek csodáiban.
Ezért
hiábavalóságban hagyta telni napjaikat, esztendeiket rémületben.
Ha
öldökölni kezdte őket, hozzá folyamodtak, megtértek, és kívánkoztak Isten
után.
Meggondolták,
hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk.
De
csak szájukkal hitegették, nyelvükkel hazudoztak neki.
Szívük
azonban nem tartott ki mellette, nem voltak hűségesek szövetségéhez.
Pedig
ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor
visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata.
Meggondolja,
hogy halandók ők, olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza.
Hányszor
lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki fájdalmat a sivatagban!
Sokszor
kísértették az Istent, megbántották Izráel Szentjét.
Nem
gondoltak hatalmára és arra a napra, amelyen kiváltotta őket a
nyomorúságból, amikor jeleket tett Egyiptomban, és csodákat Cóan mezején.
Vérré
változtatta a folyókat, nem ihattak a patakokból.
Bögölyöket
bocsátott rájuk, hogy marják őket, és békákat, hogy romlást hozzanak rájuk.
Termésüket
a cserebogárnak adta, munkájuk gyümölcsét a sáskáknak.
Szőlőjüket
jégesővel pusztította el, fügefáikat felhőszakadással.
Állataikat
jégesővel verette, jószágaikat villámokkal.
Rájuk
zúdította izzó haragját, dühét, háborgását, a nyomorúságot és a pusztító
angyalok seregét.
Utat
nyitott haragjának, nem óvta meg őket a haláltól, életüket dögvésszel
sújtotta.
Levágott
minden elsőszülöttet Egyiptomban, a férfierő első termését Hám sátraiban.
Útnak
indította népét, mint juhokat, vezette, mint nyájat a pusztában.
Biztonságban
vezette őket, nem rettegtek, de ellenségeiket a tenger borította el.
Bevitte
őket szent területére, erre a hegyre, melyet jobbjával alkotott.
Népeket
űzött ki előlük, nekik osztotta ki azoknak birtokát, Izráel törzseit
telepítette sátraikba.
De
ők kísértették a felséges Istent, lázadoztak, és nem tartották meg
intelmeit.
Hűtlenül
elpártoltak, mint őseik, csalódást okoztak, mint a meglazult íj.
Áldozóhalmaikkal
haragították, és bálványszobraikkal ingerelték.
Ezt
hallva Isten felháborodott, és nagyon megutálta Izráelt.
Elvetette
silói lakóhelyét, sátrát, amelyben emberek közt lakott.
Fogságba
juttatta hatalma jelét, ékességét ellenség kezébe.
Népét
fegyver martalékává tette, mert megharagudott örökségére.
Ifjait
tűz emésztette meg, szüzeinek nem énekeltek nászdalt.
Papjai
fegyver által estek el, özvegyei nem sírhattak.
Akkor,
mint aki addig aludt, fölébredt az Úr, mint egy bortól ujjongó hős, és
visszaverte ellenségeit, gyalázatba döntötte őket örökre.
De
József sátrát megvetette, nem Efraim törzsét választotta, Júda törzsét
választotta ki, a Sion hegyét, mert azt szereti.
Magasra
építette szentélyét, akár az eget, örök alapot vetett neki, akár a földnek.
Azután
kiválasztotta szolgáját, Dávidot, és kivette őt a juhaklok közül.
A
szoptatós juhok mögül hozta el, hogy pásztora legyen népének, Jákóbnak, és
örökségének, Izráelnek.
Pásztorolta
is tiszta szívvel, terelgette ügyes kézzel.
Textus: Zsolt
78, 38-42
„38Pedig ő
irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor
visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon
indulata. 39Meggondolja, hogy halandók ők,
olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza. 40Hányszor lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki
fájdalmat a sivatagban! 41Sokszor
kísértették az Istent, megbántották Izráel Szentjét. 42Nem gondoltak hatalmára és arra a napra, amelyen kiváltotta
őket a nyomorúságból…”
Kedves
Testvéreim!
Hadd
olvassam fel ennek a most hallott 78. zsoltárnak a modern parafrázisát.
Címe: Autobiográfia – Dráma öt
felvonásban
Megyek
az utcán, a járdán mély lyuk, beesem. Elvesztem… Nincs remény. Az én bűnöm…
kizárólag. Végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.
Megyek
ugyanazon az utcán, a járdán mély lyuk. Úgy teszek, mintha nem látnám.
Beleesek. Nem tudom elhinni, hogy újra, ugyanott? De ez már nem lehet az én
hibám… Ismét végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.
Megyek
ugyanazon az utcán, a járdán mély lyuk. Látom. Beleesek. Csak úgy…
megszokásból. Szemeim nyitva, tudom, hol vagyok. Saját bűnöm. Mérgelődöm.
Rögtön kimászok a lyukból.
Megyek
ugyanazon az utcán, a járdán mély lyuk. Kikerülöm.
A
másik utcán megyek.
Kedves
Testvéreim!
A
78. zsoltár arról szól, hogy Izráel népe megy az utcán. Megy az úton, a
történelem útján, és újra és újra beleesik a lyukba. Mivel a 78. zsoltár a
második leghosszabb a Bibliában, most nem olvastam fel az egészet, csak
válogatott verseket, de ha valaki otthon végigolvassa, akkor szinte
ritmikusan követi az egyik felvonás a másikat, az egyik lyukba-esés, a
másikat, mert a nép újra és újra elfordul az Istentől.
Tegyen
az Isten bármit, bármekkora csodát, bármilyen szabadító tettet, vagy akár
rójon ki bármekkora büntetést, refrénszerűen olvassuk. De továbbra is
vétkeztek ellene, de elfelejtették nagy tetteit, de nem hagytak fel
kívánságukkal.
A
textusként kiemelt rövid szakasz is ezt mutatja. Nagyon súlyos dolgokat
mond ki a zsoltáros, amikor így fogalmaz: „Hányszor lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki
fájdalmat a sivatagban! Sokszor kísértették az Istent, megbántották
Izráel Szentjét.”
Milyen
mély is az a lyuk, amilyekbe olykor-olykor beleesünk. Fájdalmat okozni az
Istennek, megbántani Izráel Szentjét, csalódást okozni neki, bosszantani az
Istent. Vörösmarty Mihály írja, hogy „az ember fáj a földnek; oly sok…,S
midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb bűnt forral álnokúl.” Kicsit
átfogalmazva mondhatnánk, hogy az ember fáj az Istennek. Igen, az ember
erre is képes. Mi is. Mint a visszaeső bűnözők. Újra és újra beleesünk a
lyukba.
Kérdés,
hogy hányadik felvonásnál tartunk. Bánjuk és magunkat okoljuk. Vagy már
Istenben keressük a hibát. Vagy megszokásból, rutinból is beleesünk a
lyukba.
Ahogyan
azonban a dráma, úgy a zsoltár is tartogat egy utolsó felvonást. „Másik
utcán megyek.” Ez a másik út ebben a zsoltárban még nem tud egészen
konkretizálódni, de a gyökere az eredete, már megfogalmazódik: „ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem
akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy
egészen fellobbanjon indulata. Meggondolja, hogy halandók ők, olyanok,
mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza.”
Mert
az Isten egyszer és mindenkorra véget vethetne mindennek, ha engedi egészen
fellobbanni jogos haragját. Akármikor úgy dönthetne az Isten, hogy akkor ne
menjen senki azon az utcán. Ha nincs ember, nincs, aki beleessen a lyukba.
De
az Isten más megoldást választ. Visszafojtja haragját, nem engedi, hogy
egészen fellobbanjon indulata. Eszünkbe juthat az özönvíz története, amikor
az Isten megbánja, hogy embert teremtett a földre, és megszomorodott
szívében, de haragját mégsem tölti ki egészen. Irgalma és kegyelme megenged
Nóénak egy másik utat. De zsoltárunkban is azt látjuk, hogy a nép folyton
feszegeti, sőt átlépi és felrúgja a határokat, az Istennel kötött szövetség
kereteit, és mégsem kell pusztulniuk teljesen, mert ő „ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor
visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata.”
Kedves
Testvéreim!
Mi
is ennek az irgalomnak köszönhetjük életünket, békességünket, családunkat,
de még a próbákat, nehézségeket, kísértéseket is, amelyekben az Isten nem
hagy magunkra. És mi már ezt az irgalmat néven is tudjuk nevezni, ezt a
bizonyos másik utcát, az egyedüli utat mi már személyesen is ismerhetjük: ő
Jézus Krisztus.
A
zsoltárban már szó van erről a végtelen irgalomról, sőt már arról is, hogy
Isten kiválasztja Dávid házát, de még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg
megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, egészen konkrétan.
Jézus
Krisztus az út, akin keresztül elkerülhetjük a kátyúkat. Nem magunkért,
hiszen mi magunktól elesnénk, de Jézus érdeméért elnézi az Isten
botlásainkat és esendőségünket.
Jézusban
válik egészen konkréttá az, hogy az Isten a mi irányunkban teljesen
visszafojtja haragját, és nem engedi fellobbanni haragját egészen, mert
Fiát hagyta pusztulni és veszni, hogy nekünk életünk legyen.
Kedves
Testvéreim!
Van
lehetőség másik utcán menni, mert ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar
elpusztítani. Bízzuk életünket erre az irgalmas Istenre, járjunk ezen a
másik úton, és ha mégis egy-egy gödör, kátyú, vagy mély lyuk tátongana
előttünk, kapaszkodjunk még erősebben az ő kezébe.
ÁMEN
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|