| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Pap mindörökké”

Textus: Zsidók 7. fejezet 1-10 és 28.

„¹Mert ez a „Melkisédek, Sálem királya, a magasságos Isten papja, aki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahám elé ment, és megáldotta”.

²Ábrahám pedig tizedet is adott neki mindenből. Melkisédek neve először ezt jelenti: igazság királya, aztán Sálem királya, vagyis békesség királya.

³Sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de miután hasonlóvá lett az Isten Fiához, pap marad mindörökké.

⁴De nézzétek, milyen nagy ember ő, akinek Ábrahám, a pátriárka tizedet adott a zsákmány legjavából.

⁵Azoknak, akik Lévi fiai közül kapják a papságot, szintén van parancsuk arra, hogy tizedet szedjenek a néptől a törvény szerint: ebben az esetben tehát saját testvéreiktől, jóllehet ők is Ábrahámtól származtak.

⁶De az, aki nem közülük származott, tizedet vett Ábrahámtól, és megáldotta azt, aki az ígéretet kapta.

⁷Márpedig minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet.

⁸Itt halandó emberek szednek tizedet, ott pedig az, akiről bizonyságunk van, hogy él.

⁹És hogy úgy mondjam, Ábrahám személyében a tizedet szedő Lévi is tizedet adott, ¹⁰mert már jelen volt ősében, amikor Melkisédekkel találkozott.

²⁸Mert a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes.”

Kedves Testvéreim!

Melkisédek és Ábrahám, Áron és Krisztus, Krisztus és Melkisédek. Ezekre a kapcsolatokra építve vezeti le Pál apostol gondolatmenetét a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetében. Úgy is mondhatnánk: szolgaság és uralkodás, alávetettség és hatalom, törvény és evangélium, mulandó és örökkévaló, kép és előkép.

Melkisédek képviseli a fejezet középpontját, ahonnan különböző irányokba futnak a kapcsolatok: Melkisédek, aki Ábrahám és Áron fölött áll, és aki Krisztus előtt jött. A Zsidókhoz írt levél megértésének két bázisa van: az ároni papság és Melkisédek közötti különbségnek, illetve a Melkisédek Krisztushoz, Isten Fiához való hasonlóságának tisztán látása. Ennek a megértésnek kulcsszava: pap mindörökké.

Mindaz, amit tudunk Melkisédekről a Biblia különböző könyveinek lapjairól tudhatjuk meg. Három talapzaton áll ismeretünk: Mózes első könyvéből, a Zsoltárokból és a Zsidókhoz írt levélből szerezhetünk információt róla. A teremtés könyve a sziddím-völgyi csatát követően három rövid versben emlékezik meg róla. Miután Ábrahám győzelmet aratva hazatér, „Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a felséges Isten papja volt, megáldotta őt és ezt mondta: Áldott vagy Abrám a Felséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta! És áldott a felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Abrám pedig tizedet adott neki mindenből.” (I Móz 14: 18-20) Majd a 110. zsoltárban köszön vissza neve: „Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké, Melkisédek módján.” Végül pedig a Zsidókhoz írt levél kibontja a zsoltáros egyetlen versét: a teljes megváltás tervét, amely Jézus Krisztusban mutatkozott meg számunkra. 

Ki is volt ez a Melkisédek?

Melkisédek pap és király volt egyszerre, ami Izrael egész történetében páratlan egybeesés volt. Ami Isten népének életében mindig szét volt választva, az Melkisédekben egyesült, olyanná lett, mint Isten Fia. Az Írás úgy nevezi őt, mint igazság királyát, Sálem királyát, azaz békesség királyát. Ez a két jelző úgy kapcsolódik össze egymással, mint Isten Fia királyságának leírása: az igazság a békesség megalapozója, a békesség az igazságnak biztos és áldott gyümölcse. Isten királysága igazság és békesség, ezeknek gyümölcse pedig öröm a Szentlélekben.

Melkisédek már a krisztusi dicsőségre utal előre az Ószövetségből.

Érdekes, hogy Melkisédekről nem találunk családfát, az Írás hallgat róla. Ez a hallgatás származásáról, születéséről, haláláról arra utal, hogy mennyire különbözik Melkisédek papsága az Áron papságától, Izrael papjaitól, ahol a származás jelentett mindent. Így Isten Melkisédekben egy csodálatos próféciát készített Fiáról, akinek papsághoz való joga nem a születésben rejlik, hanem abban, hogy Isten Fia örökké. Melkisédek, aki hasonlóvá lett az Isten Fiához, pap marad mindörökké.

Melkisédek örök papsága jelenik meg a Zsoltárban, amely Mózes 1. könyvét és a Zsidókhoz írt levelet összekapcsolja. Isten megesküszik, hogy Fia Melkisédek rendje szerinti főpap lesz örökké. Az örökké tartóság nemcsak azt jelenti azonban, hogy nincs vége, hanem attól valami sokkal többet. Az örökké Isten jelzője. Isten az Örökkévaló, az Ő léte örökké tartó. Örökké tartó az, ami szent, amiben nincs változás vagy romlás, hanem mindig jelenlévő erő és fiatalság, mert Isten van benne. Krisztus örökké tartó papsága arra utal, hogy munkáját bennünk az örök élet hatalmával fogja elvégezni. Ő örökké él, ezért Ő képes teljes mértékben megmenteni az embert. 

Ábrahám, a választott nép atyja kerül kapcsolatba Melkisédekkel. Ahogy olvassuk: Ábrahám tizedet adott neki, és Melkisédek megáldotta Ábrahámot. Kettős bizonyítással áll előttünk, hogy Melkisédek több mint Ábrahám. A törvény szerint a papok testvéreiktől kapták a tizedet, de itt egy idegen kapja azt az egész nép atyjától. Továbbá Izraelben a haldokló férfi és családja kapott tizedet, de itt az, aki szemtanúja a tizedadásnak, él és ráadásul pap marad örökké. És ahogyan Pál mondja, Ábrahámban nemcsak ő maga Ábrahám, hanem Lévi is, akiNEK fizetik a tizedet, ez a Lévi is tizedet fizetett. Mert van olyan papság, amely több a törvénynél, nagyobb Lévinél.

Másik bizonyítéka is van ennek a fölérendeltségnek: Melkisédek megáldotta Ábrahámot. Nyilvánvaló, hogy a több, a nagyobb, a hatalmasabb áldhatja meg a kevesebbet, kisebbet, gyengébbet. Ábrahámot magát Isten már megáldotta, most mégis elfogadja Melkisédek áldását, elismervén és elfogadván alárendelt helyzetét, tudattalanul is alárendelve magát annak a papságnak, amely Melkisédekből származik majd. Ennek az Isten által rendelt típusnak a kibontása nemcsak Krisztus felsőbbrendűségét a lévita papsággal szemben fedi fel előttünk, hanem két fontos jellemzőjét is Krisztussal való kapcsolatunknak: Krisztus megáld minket, miként Melkisédek megáldotta Ábrahámot, mi pedig tizedet adunk neki, ahogyan Ábrahám Melkisédeknek. Krisztus Isten áldását hozza el számunkra, Krisztus mint főpap áldja meg a benne bízókat. Az Atyához vezet bennünket, és Benne, a Fiúban Isten arca ragyog ránk, könyörületben részesülünk és békességet kapunk szívünkben. Krisztus, a valódi főpap, az ároni áldás minden részletét isteni valósággá teszi számunkra, valóban megélhető életté, amely örökké tart.

Krisztus áldást hoz számunkra, mi pedig tizedet adunk neki. El kell ismernünk, hogy Krisztus az Úr mindenek fölött, bármit elvehet tőlünk, hiszen minden az övé, amit mi miénknek tartunk. A Krisztusnak adott tized és az ő áldása között nagyon szoros az összefüggés: minél inkább a kezébe helyezzük magunkat, életünket, jelenünket és jövőnket, minél feltétlenebb az odaadásunk, annál gazdagabb az áldás, amit ő juttat a számunkra. Minél inkább ismerjük őt, minél inkább meghajtjuk magunkat előtte, minél inkább kevesek leszünk magunk előtt, annál inkább képesek leszünk áldásainak befogadására. És minél inkább oda tudjuk adni a tizedet, és nemcsak a tizedet, hanem mindent, amik vagyunk, és amink van, annál inkább meg fog jelenni főpapságának hatalma a szívünkben.

Hiszen miért van az, hogy az ároni rend, akit maga Isten hívott el, akinek munkája olyan fontos volt a Szentírásban, egy másik rendnek adja át helyét? Miért kellett Melkisédek rendjének felváltania Áron rendjét? A Zsidókhoz írt levél 5. fejezetében azt olvassuk, hogy Krisztust Isten hívta el, mint ahogyan Áront is. Sok tekintetben Áron hasonlított Krisztusra. De mégis voltak olyan részletek, amelyekben Áron papságának nem sikerült Krisztusra mutatni. Isten kegyelmes rendeletéből egy másik név adatik. Az ároni papság és Melkisédek közötti különbség rendkívül radikális. Mert Áron rendje Krisztus munkájának csak árnyékképe volt, Krisztus mindenható királyságának jelképeként több kellett Áronnál. Áron munkája, a sorozatos áldozatok és megbékélés Istennel csak árnyékai voltak annak, amit Krisztus hozott el a világba. Az ároni papság évente egyszer, csak nagyon rövid időre léphetett be Isten elé a templomban, Krisztus azonban örökké ott tartózkodik, az Atya jobbján, amely azt szimbolizálja, hogy az út a Szent felé nyitva áll Krisztus óta. A Szentségben, Isten jelenlétében való folyamatos tartózkodás, elképzelhetetlen volt Áron számára. Krisztus olyat hozott el, amit Áron nem tudott ígérni.

Mert ahogyan a fejezet utolsó verse mondja, a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká. A törvény előkészítés volt, hogy felébressze a szükséget, a reményt arra a valódi, természetfeletti, mennyei közösségre Istennel, amelyet Krisztus hozott el számunkra. Amely az örök életen alapul. Amit a törvény nem tudott megtenni, Isten megtette kiválasztván a Fiút, és tökéletessé téve örökre. Krisztus szenvedése és engedelmessége által tette tökéletessé önmagát. Ebben a tökéletességben részesít bennünket a Szentlélek által.

Ha pedig ilyen főpapunk van, mi az, amit felé tudunk nyújtani? Mindenképpen az, hogy lelkünket megmentő hatalmában bízunk. Engedjük, hogy megtisztítson bennünket bűneinkből, közösségre vigyen az Atyával, és örök életet adjon nekünk. Imádkoznunk kell a bölcsesség lelkéért, és hinnünk kell, hogy az a Lélek, amely Krisztust is tökéletessé tette, bennünk is élhet és munkálkodhat. Isten olyan főpapot rendelt nekünk, aki által élhetjük a sokszor lehetetlennek hitt tökéletes életet. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |