| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Együtt örüljünk!

Korinthusbeliekhez írott 1. levél 3. fejezet 6-17.

Isten munkatársai egy alapra építenek

Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.

Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.

Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan.

Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.

Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá.

Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.

Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát;

az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni.

Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni;

de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.

Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten lelke bennetek lakik?

Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.

Imádkozzunk!

Mennyei Édes Atyánk az Úr Jézus Krisztus által!

Hálás szívvel állunk meg előtted azért a nagy kegyelemért, hogy munkatársaiddá fogadtál bennünket. Itt állunk előtted, hogy számunkra is kijelöld azt a feladatot, amit reánk akarsz bízni. Köszönjük azokat a testvéreket, akiket a mi szívünk megmunkálásában használtál. Te tudod a legjobban, hogy sok munkatársad nehéz munkájának az eredménye az, hogy mi is munkába állhatunk. Kérünk Urunk, adj nekünk is engedelmes szívet, hogy tudjuk elfogadni a reánk bízott feladatot, azt tegyük, ami a Te akaratod és ne magunk akarjunk változtatni. Köszönjük, hogy az alap a mi Urunk, Jézus Krisztus, a Te szeretett Fiad. Segíts, hogy tudjunk vigyázni arra, mit építünk erre az alapra; ne pozdorja vagy szalma legyen az, ami megég a tűzben. Hálát adunk még Uram mindazért, amit az ősz folyamán betakaríthatunk, köszönjük a kenyérnek valót és mindazt, amivel táplálod testünket is. Bocsásd meg, ha sokszor nem vagyunk hálásak ajándékaidért. Tudjuk komolyan venni az imánk, amire tanítottál: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

Ámen!

János evangéliuma 4. fejezet 31-38.

Közben kérték Jézust a tanítványai: „Mester, egyél!”

Ő pedig azt mondta nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.”

A tanítványok erre egymást kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?”

Jézus ezt mondta nekik: „az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.

Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.

Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató.

Mert ebben az esetben igaz a közmondás, hogy: más a vető, és más az arató.

Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”

Szeretett Testvérek!

Kezdjük egy kis emlékezéssel! Nevezetesen, hogy mikor kaptál, kitől kaptál először, eleinte bibliai tanítást, lelki útravalót? Ki tanított téged imádságra? Ki hívott téged az Úrhoz, az ő népéhez? Mikor volt ez? Talán nagyszülők? Talán szülők? A hitoktató? Egy ifivezető? Esetleg egy lelkész, egy gyülekezeti tag? Kitől hallottál először igazán hangsúlyosan az Úrról? Hol volt ez? Talán máshol? Esetleg itt a Nagyerdei Gyülekezet közösségében?

A fölolvasott bibliai szakaszunk, amelyet immáron harmadik vasárnap olvastam, ez a bibliai szakaszunk hangsúlyosan beszél most arról, hogy más a vető, más az arató. Azonban még szeretnék emlékeztetni arra, ahogyan Jézus a kortársakat idézi: ti mondjátok, még –körülbelül- négy hónap és jön az aratás, vagyis a „még nem” és a „már igen” feszültségére, egyszerre való jelenvalóságára. Hiszen ez nem csak Jézus korában, hanem azóta is gyakorlatilag mindig így van, hogy már igen, már az Isten munkája elkezdődött, az Isten országa már jelen van, de még nincs a maga teljességében, a maga tökéletességében minden kész.

Fölolvasott szakaszunk utolsó három verse először is arról szól, hogy: elküldtelek titeket – mondja Jézus. Egy küldetésben vannak a tanítványok, a mindenkori tanítvány, a mindenkori gyülekezet egy világmissziós küldetést kapott, hiszen a „tegyetek tanítványokká minden népet” az nem egyszerűen a keresztelésre vonatkozik, mint ahogy mi -mert gyakran ott halljuk- könnyen leszűkítenénk. „Megtanítván őket, megkeresztelvén őket, hogy megtartsák” – az egy hármas tartalmú parancsolat. „Elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradoztatok” – mondja Jézus - és akkor most nézzük meg az összefüggésben. Mit is jelenthetett ez ott, akkor. Jézus az, aki ott, a Jákob kútjánál azzal a bizonyos samáriai asszonnyal beszélget, és ebben az asszonyban hit támad, és ez az asszony megy el Sikárba, a lakóhelyére és odahívja –szinte odacsődíti- a kis városka lakóit: „Vajon nem ez-é a Messiás? Gyertek!” Jézus az, aki elkezdett valamit és majd a tanítványokat elküldi Jeruzsálem, Júdea, Samária és a Föld végső határáig terjedő misszióra, amit már Jézus elkezdett. Éppen itt, Samáriában, amikor ő nem kerülte ki, amikor nem fordult el a samaritániusoktól sem. Jézus az, aki elkezdte, hiszen önmagát adta halálba, hogy föltámadása által számunkra az új élet lehetőségét hozza el.

Aztán azt is látnom kell, hogy gyakran egy-egy részfeladat bizatik rám. Egyikünkre egyik, másikunkra másik. Egyik nemzedékre egyik, másikunkra másik feladat bizatik ebből a hatalmas szolgálatból. Éppen ezért ilyen értelemben is föl kell emelni a tekintetünket, és látnunk kell, látnunk kell az aratást is, mert amikor csak egy részfeladat van előttünk, akkor könnyen eltévesztjük az egészet. Könnyen belefáradhatunk, hiszen végezzük a részfeladatot, de hogyha nem tudunk előre tekinteni, ahogy itt Jézus a kortársakat idézte: ti már számolgatjátok, hogy körülbelül négy hónap múlva aratni fogunk, ti már látjátok a hatalmas búzatáblákat, a kalászokat, pedig még éppen ilyen kicsi csak a vetés. Igen, ez lelkileg is így van: Elküldtelek titeket, és látnunk kell. Látnunk kell messzebb, mint csupán az a részfeladat, amiben éppen most mi vagyunk, vagy ami éppen ránk bizatott, mostani nemzedékre. Ezért is föl kell emelni a tekintetünket, és ami nagyon fontos ebben a küldetésben az az, hogy az Úrtól való küldetésünk és az örök életre segítés ad méltóságot munkánknak. Méltóságot ad, még akkor is, hogyha van útfél, meg vannak madarak meg tövis, és sok minden más is, ahogyan egy másik példázatban Jézus mindezt jellemezte. A mi küldetésünknek, evangéliumi szolgálatunknak, bizonyságtételünknek méltósága van onnan felülről. Hogy a világ ezt nem becsüli, a világ más mércével mér, ez ne zavarjon bennünket, hanem újra és újra emeljük föl a tekintetünket, és lássuk meg, hogy aki örök életre segít embereket – és itt most nem a lelkészekről beszélek; azoknak is ez a dolga, hanem minden hívő, keresztény emberről beszélek –, hogy aki örök életre segít, az egy nagy méltóságú szolgálatban van benne. És lehet, hogy ezt nagymamaként teszed, vagy szülőként, hívő emberként, de ez a küldetésünk.

A küldetésünk, hogy beálljunk egy folyamatba, és ez a második, ami a fölolvasott szakaszunk mai részében hangsúlyos, hogy a munka folyamatos, a kontinuitás itt rendkívül fontos, részben mert így, és erre hivattattunk, részben pedig éppen azért, hogy lássuk, hogy nem marad darabban, akkor sem, hogyha egy ideig valahol mi cselekedhetünk és utána majd mások folytatják. De lesz folytatás! „Más a vető és más az arató” – mondja Jézus. Ez így első hallásra néha egy kicsit el is szomoríthatna bennünket, mert mi nagyon szeretnénk látni – ha már vetettünk – az aratást is. Na de hát minden vetésünk a kiskertben is olyan, hogy reménység alatt történik. Nem biztos, hogy mi látni fogjuk a gyümölcsét, az aratást, mert lehet, hogy addigra betegek leszünk, esetleg már itt sem leszünk.

A vető és arató bizony nagyon sokszor más, és ez ne elkeserítsen bennünket. Jézus egyszerűen a realitásokra hívja föl a figyelmet, és a realitások összefüggésében beszél a folyamatosságról, mert arról beszél, hogy a munka megy, a misszió halad – még akkor is, ha egy-egy részfeladatot végezhetünk mi belőle. Egy végeláthatatlan láncolatba állhatunk be mi is, erre van az elhivatásunk egyenként is, gyülekezetként is. Fontos tehát a folyamatosság, és ez ne szomorítson el, hanem éppen bátorítson meg bennünket. Bátorítson bennünket, amikor látjuk, ahogyan hallottuk az előbb az Első korinthusi levélben: „Én ültettem – írja Pál apostol –  Apollós öntözte, a növekedést pedig Istent adta”.  

Igen, ahogyan Pál apostol is ment egy-egy régióközpontból egy másik városba, egy másik régióközpontba – mai nyelven szólva –, hogy ott evangéliumot hirdetve gyülekezet formálódjon; aztán a környező kisvárosok, falvak misszióját rábízta arra a gyülekezetre, és ő ment tovább száz-kétszáz kilométert, megint egy központi fekvésű városban kezdett prédikálni. Más a vető és más az arató; de folyamatos a munka, folyamatos a növekedés, amit az Úr ad. Ugyanakkor – miközben ez bátorít és eligazít bennünket –, meg kell jegyeznünk azért azt is, hogy a vetés és az aratás gyakran párhuzamosan is történik, több vonatkozásban is. Én most csak egyet szeretnék említeni. Ha gyülekezeti szinten nézzük mindezt, vagy akár egy család szintjén nézzük mindezt, van, akinél a vetésnek már gyümölcse is kezd mutatkozni, másoknál meg még mindig vetünk, és a gyümölcs még nincs. Aztán jön a következő nemzedék, az ő életükben is szólni kell, az Igét vetni kell, miközben már az előző nemzedék életében vagy a korábban kereszténnyé lett emberek életében gyümölcs is terem. Ez egy családban is és egy gyülekezetben is, egyszerre is jelen van, ezt is látnunk kell. Ilyen értelemben is folyamatos az Isten Lelkének munkája, de ez a folyamatosság bennünket, hívő embereket – különösképpen, akik arathatnak is, már a gyümölcsöt is láthatják, bár nem ők vetettek; talán az előző nemzedék vetett, talán mások vetettek –, bennünket szerénységre is kell, hogy intsen. Hiszen hogyha most ki-ki visszagondol arra, hogy mikor, kitől hallott az Úrról vagy kiken keresztül lett különösképpen hangsúlyossá a hívó szó az ő élete számára, akkor most itt kiderülne, hogy jó néhányan nem a Nagyerdei Gyülekezetben hallották először, kiderülne, hogy sokan évtizedekkel ezelőtt hallották, már nincs is itt a földi élők sorában az vagy azok, akiktől, akiken keresztül szólt először hozzájuk az Isten.

Mire kell, hogy figyelmeztessen bennünket, aratókat? Hiszen minden gyülekezet egyúttal már gyümölcsöt is kell, hogy teremjen, miközben folyamatosan vetnie kell. Arra kell, hogy figyelmeztessen, hogy nem velünk kezdődött. Ez egy folyamat. Egy folyamat, és éppen ezért tudjunk szerények lenni és szerények maradni, hiszen a gyümölcs, amit egy-egy gyülekezet már megterem, az nem a tegnapi vetés eredménye, hanem valószínűleg sokkal korábbi, és egy sokkal hosszabb folyamat; és sokak munkája benne van abban, ami most gyümölcsözik. Amit pedig most vetünk, az majd megint holnap vagy holnapután és később gyümölcsözik. Lássuk tehát ezt a folyamatosságot! A vető és az arató ugyan lehet, hogy más, de a vetés, aratás, növekedés az Isten Lelkének munkája, ez folyamatos.

A harmadik mozzanat a mai Igénkből az éppen az, hogy: együtt örüljön. Együtt örüljön. Bennünk van-e az az öröm? Tudunk-e együtt örülni? Együtt örüljön a vető és az arató. Hogy is van? Eszünkbe juthat a Zsoltárok könyvéből a 126. fejezet, ahol arról van szó, hogy könnyhullatással vetnek, és vigadozással aratnak majd. Vagy eszünkbe kell, hogy jusson, a Jézus által elmondott úgynevezett „tékozló fiú” példázata, ahol a megtérő fiú miatt örül az atya, és örömre hívja a háznépet; és jön haza a másik testvér, be se jön, mert ő ezt nem vállalja, és akkor mit mond az atya? Kimegy elé, és azt mondja a másiknak, a ”rendesnek”, aki nem ment el nagyon messze fizikailag csak lelkileg: „örülnöd kellene (!), hogy ez a te testvéred, aki elveszett, megtaláltatott, aki meghalt, feltámadott.” Örülnöd kellene! Mi tudunk-e így örülni? Tudunk-e együtt örülni? Együtt örülni a megtérőknek, uram bocsánat annak örülni, hogy néha a nálunknál később megtért ember nagyobb buzgósággal és odaszánással követi az Urat, mint mi magunk, mert mi úgy már megszoktuk és úgy lelassultunk.

Együtt örül a vető és az arató, hiszen ha öröm van a mennyben egy megtérő bűnös felett, akkor öröm kell, hogy legyen a gyülekezetben a megtérő bűnös felett! Együtt örülni – Akkor is, hogyha életünk, szolgálatunk vonatkozásában lehet, hogy talán a vetés a meghatározó, és talán kevesebbszer lehettünk részesei az aratásnak. Vagy esetleg fordítva van: talán egy kicsit többet arathattunk – nagyrészt nem is a mi munkánk révén, vetésünk révén. De együtt örülni. Vagyis ez nem irigykedő verseny. A keresztyén misszió bizonyságtétele, az nem egy vetélkedés. Még azt sem mondhatnánk, hogy nemes vetélkedés, mondjuk a gyülekezetek között; hanem ez egy közös szolgálat. De nem is önmentegetés – erre is annyira tudunk hajlani egyénileg is, és közösségileg is! „Könnyű neked, a Te családodban könnyű keresztyénnek lenni!” „Könnyű nektek – mondja gyakran egyik-másik keresztyén ember, rámutatva egy másik gyülekezetre –, hát persze, nektek könnyű!” Másmilyen, maradjunk ebben. De mindenhol vetni kell, mindenhol hűségesnek kell lenni, mindenhol dolgozni kell. A növekedést az Isten megadja, de Pál apostol nem azt mondja, hogy majd helyettünk az Úr vet, hanem azt mondja, hogy „én ültettem, Apollós öntözte”, a növekedést azt megadja az Isten, ahova vetettünk, ahol öntözünk, ahol próbálunk együtt munkálkodni. Ráadásul Pál apostol, amikor ezt írta, akkor ott két generáció is megjelenik, hiszen Timótheus nem csupán lelki értelemben volt gyermeke – hiszen Pál szolgálata révén lett hívő emberré –, hanem életkorilag is egy következő generációt képviselt. Egy generációval fiatalabb volt az apostolnál.

Együtt örülni. Nem irigykedő versenyben, nem is önmagunk mentegetésében gondolkozni, hanem együtt örülni: talán a hívő nagyszülő vagy szülő, amikor látja gyermek, unoka életében az Isten Lelkének munkáját, az Ige gyümölcsét; együtt örülni, talán a hitoktató, esetleg a lelkipásztor, a gyülekezet közössége vagy egy-egy tagja, együtt örülni úgy is, hogy itt és máshol. Gyülekezeti kórusunk most éppen egy busszal Tiszabercelre ment el – nem mindenki tudja, ez mit jelent: Szisáék gyülekezetébe, ahol most ő szolgál –, hogy most ott szolgáljanak közöttük. Együtt örülni, együtt munkálkodni – itt vagy máshol, időileg is különböző időszakokban, években vagy évtizedekben és a ránk bízott szolgálatból különböző részt vállalva.

A mai igehirdetésnek ezt a címet is adtam: Együtt örüljünk! Legyünk készek tehát mindkettőre, legyünk készek vetni – és lehet, hogy ezt másoknak fogjuk vetni – és legyünk készek aratni, hogyha éppen most a gyümölcs begyűjtésének szolgálata és ideje is itt van, vagyis hogy örülhetünk annak, hogy hívővé lett atyafiakkal együtt vagyunk, hogy együtt szolgálhatunk és vethetünk. Legyünk készek tehát mindkettőre; esetleg időileg, földrajzilag máshol kezdődik, vagy folytatódik, vagy fejeződik be egy-egy ilyen szolgálat. Szolgálatunkat tehát mindig az üdvösséges isteni cselekedet nagy összefüggésében lássuk, egy folyamat részeként lássuk. Az „emeljétek föl tekinteteteket”, ezt is jelenti. Lássátok, hogy már fehérek a mezők! Fehérek. Igen, Sikárból jöttek emberek fehér ruhákba, valahol ott lent lehetett látni, hogy jönnek az asszony hívó szavára. És ahogy búzatáblát is lehetett látni, ami ugyan még akkor kicsi volt, de a gazda szeme már látta, hogy néhány hónap múlva itt aratni lehet, nos, mi is emeljük fel a tekintetünket és így legyünk hívő emberek és gyülekezet. Szolgálatunkat mindig az Isten üdvösséges, nagy cselekedetének részeként lássuk. Örüljünk együtt, bármelyik részre is kaptunk ebben a szolgálatban elhívást, küldetést, és így hívogassunk másokat is, így bátorítsunk másokat is, így és erre tanítsunk másokat is. Munkálkodjunk együtt, engedelmesen – ahogy Jézus mondta, hogy: „Az az én eledelem, hogy cselekedjem a Mennyei Atya akaratát” – az Atya iránti engedelmesség az táplálta. Munkálkodjunk együtt tehát engedelmesen, jó reménységgel, örömmel, Isten üdvösséges, mentő szeretetének hatalmas folyamatában!

Ámen!

 Jöjjetek, imádkozzunk!

Magasztalunk Istenünk teremtő, gondviselő, megváltó szereteted számtalan jeléért, és Téged dicsőítünk üdvösséget készítő, munkáló kegyelmedért, embert mentő szereteted szolgálatába elhívó és elküldő akaratodért! Segíts mindig folyamatosságában látni a ránk bízott részfeladatokat, hogy egymást kiegészítve munkálkodjunk a Te szőlődben! Segíts Urunk, hogy tudjunk örülni, együtt örülni emberek érdeklődésének, Hozzád való közeledésének, megtérésének, gyülekezeti közösségbe való bekapcsolódásának és majd szolgálatvállalásának! Segíts bennünket engedelmesen, jó reménységgel és örömmel szolgálni a Te ügyedben, most úrvacsorai közösségünkben is, ebben az engedelmességben, és ebben a jó reménységben, ebben az örömben áldj és gazdagíts meg bennünket!

Ámen!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a Te neved;

jöjjön el a Te országod;

legyen meg a Te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket

add meg nekünk ma.

És bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól.

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

mindörökké.

Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |