| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A magasztalás ereje

Lekció: Lukács 1,49-55

„⁴⁹…mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, ⁵⁰irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.

⁵¹Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat.

⁵²Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel.

⁵³Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel.

⁵⁴Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, ⁵⁵amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.”

Textus: Lk. 1,46-47.

„⁴⁶Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, ⁴⁷és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt…”

Magasztal. Milyen furcsa szó! Napjainkban alig használjuk. Amikor rákerestem az Interneten, egy kivételével csak vallási értelemben találkoztam vele, legtöbb esetben énekszövegben. Ritkán használjuk, pedig nagy erő van ebben a pár hangban! Micsoda jelentése van, milyen sok mondanivalója, ha egy kicsit belegondolunk! Bár megdicsérni sok mindent meg szoktunk, pl. a gyerekeket, ha ügyesen viselkednek. Megdicsérjük szerettünk  főztjét, ha az finom volt, és jól esett. Megdicsérhetjük egy kézműves, vagy más mesterember munkáját, azt, ahogy egy orvos ellátott egy beteget. Elismeréssel adózhatunk valaki ízléséért, látva egy ruhát, egy frizurát, vagy épp ízlésesen berendezett lakást. Magasztalni azonban valakit egészen más! Pedig a legtöbb lexikon szinonimaként hozza a dicsérni és magasztal szavakat. Pedig ugyan ki hallott már olyat, hogy valakit magasztalnánk a vasárnapi ebédért! Magasztalni sokkal több, mint dicséretet mondani!

Ez az oka annak, hogy egy kicsit, így Purcell születésének 350. évfordulóján a ma elhangzó műve kapcsán kicsit időzzünk el ennél a fogalomnál! Igaz, talán voltak olyanok közöttünk, akik meglepődtek, hogy miért nem a soron következő zsoltárral haladtunk tovább, hiszen ezt tesszük már több mint két éve hétről-hétre. Egyrészt, mert az általam felolvasott Magnificat, vagyis Mária dicsőítő éneke, akár a zsoltárok között is szerepelhetne, másrészt pedig jó lehetőséget ad arra, hogy végig gondoljuk, hogy milyen sok alkalmunk és okunk lehet Istent magasztalni életünk során, pontosan úgy, ahogyan azt a zsoltárok is teszik igen sok alkalommal.

Nem véletlen ez, hiszen a magasztalás, a teremtmény válasza Isten teremtő és üdvözítő munkájára. Az előbb, fennálló énekként énekelt 148. zsoltár pl. az egész világmindenséget, vagyis a mennyei lényeket, az égitesteket, a földi teremtményeket, sőt még a királyokat, vezéreket, minden nemzetet, véneket s ifjakat is az Úr neve dicséretére szólítja fel. Isten népének ugyanis mindenkori életcélja az Isten magasztalása, dicsőítése, szóval és tettel, vagyis az egész élettel.

Magasztalták is az Urat összegyülekezés idején, a szent helyen (Zsolt. 149,1; 150,1) énekléssel, a hangszerekkel és tánccal közösségileg. Volt azonban, hogy az egyén imája is magasztalássá vált (146,1-2). Hogyne indult volna magasztalásra az imádkozó ember szája, látva Isten teremtő és történelmi tetteit (147,2-4.8-9.14-18), a csodáit, és hogyne adott volna hálát a törvényért (147,19-20), amit Izráelnek adott.

Ugyanazt tette egykor Mária is. Magasztalja énekével az Urat mindazért, amit tett, és tenni fog, amely folyamatosan bomlik ki az ember előtt. Ekkor tudta meg, hogy gyermeket vár, ő a leány, amely felfoghatatlan, értelmezhetetlen. Ismeri Isten ígéreteit, ismeri azok jelentőségét, megvallja az Úr tetteit, emlékezik isten tetteire, hűségére, emlékezik népe őseire, Ábrahámra és a többi emberre, akik Istennel jártak, és megtapasztalták az Úrral való közösséget. Illetve, látja mindezek között önmaga piciny voltát is, a saját életét, annak eseményeit. Azt is, amely már mind megtörtént, és azokat is, amelyeket még nem tudhat, mert a jövő homálya fedi.

Oly sok mindent hordozhat az, hogy magasztaljuk az Urat! Hiszen benne van a hitvallástétel. Hiszen mi, ha nem hitvallástétel az, hogy Istennek ad valaki dicsőséget? Nem önmagának, nem földi embernek, hatalmasságoknak. Nem a szerencsének, csillagok állásának, hanem egyedül Istennek. Istent magasztalni másképp nem lehet, csak úgy, ha Úrként tisztelem Őt. Ez csendül fel Mózes hálaadó énekében, amikor megszabadulnak Egyiptomból, és csoda által átkelnek a Vörös tengeren. Nem önmaguknak köszönhetik a szabadulást, nem a véletlennek, nem a fáraó seregeinek ügyetlenségében keresendő az ok, hanem egyedül Istennél.

A magasztalásban mindig itt az emlékezés is, hiszen mindenképp megvalljuk, hogy milyennek ismerjük Őt. Így tett egykor Debóra, amikor énekkel magasztalta az Urat az ellenségen való győzelem után, vagy épp Dávid, amikor megmenekült ellenségei kezéből. Beszéljünk korábbi tetteiről, hiszen amilyennek egykoron megismertük, olyan Ő most is, „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”, aki nem változik, nem változtatja szavát, ígéreteit! Jó emlékezni tetteire, ígéreteire. Azokra a nagy dolgokra, amelyeket velünk tett a hatalmas – Mária szavaival élve! Nézzük csak meg! Hány és hány csodáját átélhettük már életünk során! Végiggondoltuk-e már esetleg gyermekkorunktól kezdve? Fontos ez, mert bizony sokszor a rosszra vagyunk csak kiélezve. Különösen mi magyarok. Hányan és hányan kérdik, hogy hogyan engedhette ezt, meg azt a betegséget, veszteséget, pénztelenséget az Isten, de azzal nem szoktak bejönni, hogy hogyan engedhette Isten, hogy testvérekkel, családban nőjek fel, volt gyermekként barátom, akivel játszhattam az udvarban, hogy mindig volt otthonom. Emlékezzünk csak, hogy hány lehetetlen helyzetből jöttünk ki már életünk során! Eddigi életünk végig formálódott, és ma nem véletlen az, hogy itt ülünk, mert idáig oly sok minden történhetett, de ma itt vagyunk, és hallgathatjuk az Ő szavát. 

Ilyenkor derül ki, hogy a magasztalásban megjelenő emlékezést nem lehet elválasztani a hálaadástól! Hála, hogy van eszem a tanuláshoz, képességem a beszédhez, látáshoz, halláshoz, hogy már ennyi és ennyi évet megéltem, és még sorolhatnánk, mert ezek nem természetesek! Hála, hogy szeretnek, és szerethetek, hála, ha egyedül is élek, de nem kell magányosan. Hála, hogy ma reggel is kinyithattam a szemem, lélegzem és dobog a szívem. Nem természetes dolgok ezek, akkor sem, ha már alig vesszük észre ezeket, úgy megszoktuk. Hála, hogy az Isten ígéretei ránk is érvényesek, hogy minket is elfogad az Isten, hogy értünk is meghalt a kereszten, hogy nekünk is üdvösséget, örök életet szerzett!

Ha így tudom magasztalni az Urat, hitet téve mellette, emlékezve tetteire, és hálát adva mindenért, ott biztos, hogy történni fog valami. Van, hogy olyan nagy események, mint amikor Pál és Szilász magasztalták Istent a börtönben, Filippiben, és végül földrengés által megmenekülhettek, van, hogy úgy, ahogy Anna magasztalta Istent Sámuel születése után felajánlva fiát Isten szolgálatába. Van azonban, hogy a változás nem a körülményeimben fog megtörténni, hanem énbennem. Isten magasztalása közben békességre lelek, noha korábban háborgott a lelkem. Erőtlenségemben emlékeztettem magam imádságban Isten erejére, és általa kaptam erőt. Fájdalmaiban felidéztem az Ő fájdalmát, és csak hálát tudtam adni, hogy nekem csupán ennyi van, és ami van, az is reá emlékeztet.

Az Úr magasztalásában erő van, és öröm. Olyan öröm, amilyet Mária is átélt, amiről beszél, amikor azt mondja, hogy ujjong a lelke. Ezt az örömöt sejthetjük meg az Úrral való kapcsolatban már itt a földön, de még inkább ebben az ujjongó örömben lesz részünk a mennyben, ahol seregek magasztalják a trónon ülő Bárányt, és hirdetik örök dicsőségét.

Amíg azonban mindebben részünk lehet, magasztaljuk az Urat, vallást téve belé vetett hitünkről, emlékezve tetteire, és hálát adva oly sok mindenért, amit kaptunk, hogy akár a mi szavaink is lehessenek egy hívő ember következő gondolatai:

„Amit viszek, Te adtad, Istenem.

Én csak felemeltem üres kezem.

Te töltötted meg mindig gazdagon.

És most magasztalás minden napom.”  Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |