| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Áldás békesség!

Tisztelettel és szeretettel köszöntelek Benneteket, köszöntöm Önöket és nagyon köszönöm a meghívást. Hogy itt fenn vagyok a szószéken, igazán meghatottan, de az elmúlt alkalommal is azt a sugalmazást kaptam, hogy jöjjek föl, mert ha itt fönn vagyok, akkor jobban tudok kapcsolatban lenni mindannyiótokkal – és ebben bizony van igazság. Könnyebb a szemkontaktus, tehát bár teljes mértékben átérzem annak a jelentőségét, hogy szószékről szólok – hiszen édesapámat sokat hallottam a szószékről, és magam is rendszeres templomlátogató vagyok –, ez egy meghitt és különleges szerephelyzet innen szólni hozzátok. És nagyon remélem, nagyon bízom benne, hogy amit hoztam üzenetet, abban, ha a végére jutunk a gondolatmenetnek, megértitek és elfogadjátok, hogy mi hitben élő emberek, milyen szerencsések is vagyunk azért, mert olyan stresszkezelő lehetőségekkel rendelkezünk abból következően, hogy hitben élünk, ami páratlanul megkülönböztet bennünket - még egyszer mondom -, szerencsés módon azoktól, akik nem hitben élők.

Talán induljunk el azon az úton, hogy szerintem senki nincs itt közületek, aki ne tudná pontosan, hogy mi az: egy stresszelt állapotban lenni. De ugye a tudomány, természetesen, mindig nagyon pontosan meghatározza, hogy mi az, amiről beszélünk… és akkor rögvest fel kell vetnem, hogy bizony, amit mi ilyen stresszelt helyzetnek szoktunk mondani: izgalomban vagyunk, feszültek vagyunk, szorongók vagyunk, kétségbeesettek… hogy úgy érezzük, hogy még egy gondolat sincs a fejünkben - ezt debilizáló szorongásnak nevezi a tudomány. Mikor elbutulunk szorongásunkban, azt sem tudjuk… ez a se kép, se hang állapot ugye… ezek mind-mind olyanok, amelyek közismertek, de a tudomány rögtön azt mondja, hogy álljunk csak meg, ezek a distresszek, a zavaró stresszek.

Azt mondhatom tehát, kétfajta stresszben kell gondolkodnunk. Az egyik az eustressz - az eu a görög szóösszetételben helyest, jót jelent. A másik pólus a distressz, a zavaró - az, amit nagyon negatívan élünk meg, és aminek sajnos a szerveinkre hatóan is nagyon súlyos következményei lehetnek, mert sok-sok stressznek a láncolatos átélése, valahogy úgy kimerítheti a szervezet védekezőképességét, hogy bizony betegségekbe torkolhat. Ezeket nevezzük pszichovegetatív vagy pszichoszomatikus betegségeknek. Na de hát a stressz az nem egy ártalmas dolog alapjában! Mert ahogyan Selye János, a mi jeles hazánkfia, és világhírű tudós elénk tárta: maga a stressz egy olyan ingerbehatás, amelyre a szervezet ad egy meghatározott, jellegzetes választ. Tulajdonképpen minden olyan, ami behatás, hogyha úgy éri el a szervezetünket és a tudatunkat… És van egy értékelő rendszer, itt van a frontális agykéregben, a gondolkodó agyban, és ez az az értékelő rendszer, amely rögtön, amilyen inger ér, fölteszi a belső kérdést - ugye ez a belső tudat -, azaz, hogy így gondolkodunk róla: hát mi ez nekem? mi ez, ami egyáltalán ért engem? mi ez az inger? jó ez nekem? rossz ez nekem? egyáltalán érdekes? Tehát, ha ér egy behatás, de egyáltalán nem is érdekes, akkor már nem beszélhetünk semmiféle további szövődményről, mert akkor szinte azt mondhatjuk, hogy az, ami elért, lepereg rólunk és érdektelen. De attól kezdve, hogy érdekes, attól kezdve, hogy fontos, hogy jelentős, és megkapja ezt a címkét, hogy jelentős ez nekem, jön a következő belső kérdés: na és mit tudsz vele kezdeni? Tudsz vele valamit kezdeni? És akkor, ugye ha megtalálom azt a helyzetre adandó választ, hogy ó de jó nekem, én tudom, hogy mit kell csinálni, akkor tulajdonképpen a distressz már szóba sem jöhet, hanem a helyzetet - úgy mondja a tudomány -, hogy kihívás-nak értékelem… hú, hát izgalmas persze… meg beindult rá az én válaszoló testi-lelki rendszerem, de meg tudom oldani, semmi probléma.

És még egy pont, ha már az eustresszek felé tartunk… hogyha engem valami olyan izgalmi állapot ér, ami nagyon jó és nagyon örömteli, akkor egy picike kis idegrendszeri szürkeállomány, a nucleus accumbens, ez az örömközpont az agyunkban izgalomba jön, és ha ez izgalomba jön, akkor oda se neki, hogy nagyon izgatottak vagyunk! Ugyanazok a stressz hatások, amik biológiailag elindulnának a szervezetben - amikről majd beszélünk bővebben -, a distressz hatások, rögtön megszelídülnek… és rögtön, akármilyen izgatott vagyok. Gondoljátok el, hogy az örömben… a szeretteimmel való együttlét, találkozás alkalmával, valóban mennyivel gyorsabban ver a szívem. Egy sor olyat átélek, amilyet distressz hatásban is, negatív érzelmi színezettel, de amit pozitív eustresszként élek át, az rögtön nagyon-nagyon pozitív hatásokat gerjeszt bennem. Miért? Mert ez a picike kis örömközpont, amint izgalomba jön, rögtön kettős parancsot küld a szervezet felé. Az egyik, hogy örömhormon termelés: fönntartani azt az állapotot, ami van… jaj de jó! - ezt fenn kell tartani… tehát akinek van, annak adatik… ha már van egy kis örömállapot, akkor jön hozzá rögtön ez a biológiai gerjedelem is. És ugye tudjátok, hogy mi az, hogy endorfin, örömhormon? Ezt egy kínai orvos fedezte fel, Amerikában kutatott, a tevéknek a tűrőképességét tanulmányozta, és azt vizsgálta, hogy mitől tűrik ezek annyira a fájdalmat, és megtalálta azokat a kis szövet- és idegsejtcsoportokat, amelyek hormonszerű anyagot termelnek, amelynek kettős hatása van: fájdalomcsillapító, és egy kicsit, hogy úgy mondjam, a kedélyállapotot… - emberre átvíve már a hatást -, kedélyállapotot javító. Hát, ha a teve sorsában gondolkodunk, hogy mindent meg kell ennie akár szúr, akár tüske, akármi… és hogy bizony a tevegelés nem egy különleges élmény, nyilvánvaló, hogy akkor, ezek a hatások szervezetileg bölcs elrendelés, a Teremtő bölcs elrendelése folytán önmentő hatásúak. Igen, de aztán az embernél is megvizsgálták, nekünk is vannak ilyen hormonszerű anyagot termelő sejtcsoportjaink, vigaszképp mondom, hogy ha picit bánatos vagy, hogy a hasadon van egy kis zsírréteg, akkor még az a zsírszövet is termeli, szóval még az sem annyira nagyon ártalmas. Tehát több helyen vannak ilyen kis sejtcsoportjaink, amelyek ilyen hormonszerű anyagot termelnek. És szeretném elmondani, hogy azért endomorfin - endorfinnak hívjuk röviden -, mert morfium jellegű kémiai összetételét illetően, de 50-szer erősebb, mint a szintetikus morfium. És hihetetlenül nagy a hatása, és egyáltalán, amikor az örömközpont izgalomba jön, akkor az endorfin-termelés vele együtt egy reflexes parancs, idegrendszeri parancs, hogy legyen a szervezet elárasztva vagy legalábbis átmenetileg jól ellátva endorfinnal. Mindezek következtében jobban tűrjük a viszontagságokat, a fájdalmat, hát ezért, ha az ember örömállapotban tud, biztonság és öröm állapotában tud lenni, még a fájdalmat is jobban tűri, ezért van - zárójelben mondom -, jelentősége annak, hogy szeretteinknek, ha fáj valamije, ott vagy és vigasztalod, és ha örömben együtt vagytok, akkor pl. a fájdalom is kisebb. Ezért van az, ha a gyermeknek is - majd meglátjátok, ha az érintésről is beszélünk -, megpuszilod a kezét, ha megütötte - ez nem egy mágia -, egyszerűen a szeretetteli gondoskodás következtében rögtön endorfintermelés történik, és - mondom még egyszer, nem mágia -, a gyereknek már kevésbé fáj, ami fáj.

Hát ott tartottunk, hogy az eustresszben lényegében szervezeti folyamatok indulnak, amelyekben az egyik ág az endorfintermelés, a másik ág pedig az immunstimuláció. Ennek óriási a jelentősége. Az immunrendszer lényegében ugyanolyan hatásszerv odabent, mint a bőrünk kívül, de a bőrünk is olyan hatásszerv, ami egy olyan csiraplazmából, a magzati vérben egy olyan csiraplazmából eredt, ami egyik oldalon az idegrendszert alakította ki bent, a másik oldalon ugyanez a csiraplazma a kültakarót, a hámot, a bőrt magát. Tehát a bőr kiterjesztett idegrendszer. De van nekünk egy belső ilyen… hogy is mondjam, a külvilágot és a belvilágot elválasztó és a belvilágot védelmező szervünk, ez az immunrendszer. Az immunrendszer, ami arra van felkészülve, hogy külső és belső ellenséggel szemben fel tudja venni a versenyt. És ma, mikor korunkban rengeteg autoimmun-betegség van, hát rá kell döbbennünk arra, hogy ez a hatásszerv néha egész egyszerűen nem tud megfelelően különbséget tenni a külső és a belső között, és idegennek ítéli meg azt, ami belső és az autoimmun bajokban a szervezet saját magát pusztítja. Tehát az fontos, hogy helyesen ismeri-e, hogy úgy mondjam az immunkatonák világa azt a leckét, amit minden kis immunpalánta megtanul az immunanyától, hogy ki az idegen, és ki a belső, a saját. Ez egyszerűen egy szabályos, egy romantikus történetnek hangzik, de az az igazság, hogy objektíve így van. Megtanulja a kialakuló immunsejt, hogy a belsőt és a külsőt meg tudja különböztetni, és csak akkor engedi ki, ha jól megtanulta a leckét, és azt tudja, kvázi levizsgázott, tudja a belsőt és a külsőt. Sajnos úgy tűnik, hogy ilyen nagyon iskolázatlan hát „immunkatonák” is kiáramolhatnak, amikor rosszul csinálják azt, amit csinálniuk kellene. De nem akarok az immunrendszer mélyébe hatolni, csak utalni a szervezetünkben egy belső folyamatra… például egy sejtcsoportnak, amely nem megfelelően fejlett eleve, és nem jól, nem differenciáltan működik… pl. mikor támad egy olyan pillanata, amikor burjánzásnak indul… De ha felismeri ezt a védelmi rendszer… Hány ilyen támadás érhette a szervezetünket! Nem is tudunk róla. De aztán egyszer csak szomorú vég, azt tapasztaljuk, hogy a szervezetet olyan idegen erő támadta meg, ami mindenképpen belső erő, autonóm belső erő, vagyis hogy a daganatos betegségeknek a keletkezése, egyben szorosan összefügg immungyengeséggel. Így beláthatjuk, hogy az, hogy bizonyos készültségi szinten az idegrendszerünkben az örömközpont megfelelően stimulált legyen, és az elegendően adja az ingereket, hogy mi jó közérzettel, jó fájdalomtűréssel, toleránsan és ugyanakkor szervezetileg is védett állapotban legyünk - ugye ez egy annyira kulcskérdés az életünkben… vagyis, azt mondhatom, hogy az az üzenet, hogy ha lehet, akkor az eustresszeket szaporítsuk és a distresszeket csökkentsük. Az arányt egy skandináv kutatónő pl. már ki is számította, és elénk tárta a következőt: háromszor annyi eustressz, mint amennyi distressz, és a szervezet egyensúlyban tud maradni. Hát igen, de ahogy ő mondta ezt némi gúnnyal a medicina felé, hogy ugye az orvostudomány minket riogat, hogy ezt se csináld, azt se csináld… Miért? Mert a vérzsírsav-szint, koleszterinszínt, stb. ártalmas szövődményekhez vezethet, és az egészségedet elveszítheted… Mire ő azt mondja, mindenfajta riogatásnak az a következménye, hogy csak voltaképp megijedünk, és a kétségbeesés ki tudja még, milyen további rossz reakciókat szül. Tehát, hogy nem tudunk a distresszek ellen védekezni, mert nem tudjuk kiszűrni az életünkből. Nagyon mókásan azt mondta, hogy mivel tudjuk, hogy a distressz az, amikor a helyzet maga, amibe kerülünk, jelentős. A személy, akivel kapcsolatos az egész izgalmi állapot, jelentős nekünk. És ha a distresszeket el akarnánk kerülni… na jó, akkor zárd ki az életedből a jelentős személyekkel való találkozást, lépj vissza a családtagokkal való találkozástól, és ne járj dolgozni… akkor biztosíthatjuk azt, hogy csökkenteni tudjuk a stresszes állapotokat az életünkben. Tehát nem ez a megoldás, hanem az, hogy tudjuk azt okosan, bölcsen megelőzni - és ezt nevezi az egészségpszichológia egészségtudatosság-nak -, hogy tudjuk azt, mi az, ami minket megvéd, ami védelmez, és a továbbiakban már nem fogok árnyoldalról beszélni, hanem pozitívumokról, de néhány szóban mégis muszáj elmondanom, hogy a distresszekben mi történik a szervezetben.

Alapjában a stressz a szervezet bölcsessége. Egy bölcs, okos reakció. Miért? Ér valami engemet, fel kell készülnöm arra, hogy na akkor akció… akkor nekem valamit csinálnom kell. Jó, de mi van akkor, ha az értékelő rendszerben egyrészt megtörtént a jelentőség felmérés: ez nekem nagyon jelentős! - és aztán mikor keresem a megoldási módot, nem áll rendelkezésre, nem tudok mit tenni. Ez az a pillanat, amikor a distressz beüt… ez a tehetetlenségi állapot, beszorulok, nem tudok mit tenni, ötletem sincs, mit csináljak, ilyenkor szorongok. A szorongás beszorultsági állapot. Mibe szorultam be? - abba az akciókész állapotba, amikor a szervezet okosan felkészült arra, hogy AKCIÓ, csinálj valamit. Vagyis ehhez mi kell? Az izmoknak egy magasabb készenléti feszültsége, izomfeszülés. Ilyenkor ugye az egész izomzat akciószintre emeli a tónusát. Mi van ilyenkor? Kell az energia. Föl kell valamit venni… valamiből égetni kell. A májból ugye a tartalékok, a cukor, a zsír, beömlenek az érrendszerbe, magasabb vérzsírsavszint, magasabb vércukorszint. Mert ugye akció! És így a vérnyomás is megemelkedik, mert akció következik. Nem is sorolom tovább. Az, amit mi distresszben megélünk, mint a szervezet kétségbeesett reakcióját, lényegében egy okos felkészülés arra, hogy akció, de nem reagáljuk le. Vagyis beszorulunk. Ez a szorongás állapota, tehetetlenség és szorongás, ez az, ami a bénítóan jellemző képjegye annak a distresszelt állapotnak, amiből nyilvánvaló, hogy ha végiggondoljuk, hogyan keletkezik az idők során aztán, akár egy szervi megbetegedés is. De mindenképpen funkciózavar, egyes szervek funkciózavara következhet: hát én kaptam egy bizonyos distresszt, vagyis azt az állapotot, hogy nem tudok mit csinálni, és ezt én megélem, alig tér magához az én szervezetem ebből a készültségi állapotból, de aztán visszarendeződik idővel. De még vissza sem tud rendeződni, mert jön a következő nyakon öntés, már megint jön valami olyan behatás, amire már egyszerűen a félig megnyugodott szervezeti készültség újra akcióba kell, hogy lendüljön. Nyilvánvaló, hogy lesznek olyan szervterületek, amelyek szinte nagyon bölcsen, mintha egy központi gondolkodó azt mondaná: hát akkor minek, hogy alacsonyabb legyen a vérnyomás - úgyis jön rögtön a következő parancs vagy készültség, hát akkor nem is csökkentem a vérnyomásom. És így jönnek a cardiovascularis szív- és keringési zavarok, így jönnek azok a fajta, szinte állandósuló eltérések a működésben, amelyek vagy az adott ritmustól úgy térnek el, hogy ami a szervezet optimális ritmusa, hogy gyengébb a működés, lassabb a működés, vagy gyorsabb a működés. Így lehet például az izgalmi állapotnak egy ilyen a vérrendszert érintő jele, hogy pl. megy a hasa valakinek, vagy lehet az ellenkezője, hogy beszorul. Tehát az a lényeg, hogy minden distressz állapotban van egy normál szint, ez az, ami az etalon, mindenkinek a programozottan, genetikailag hozott: hogy hányat üt a szíve egy perc alatt, milyen a pulzusszáma, tudjuk, hogy a normál az 72 körül van, lejjebb vagy feljebb, ugye egyéni eltérések vannak. De betegségről akkor beszélünk, hogyha tartósan eltér fölfelé, ez a tachycard állapota, vagy bradycard állapota, mikor tartósan eltér lefelé a szívritmus. Nem is akarom tovább szaporítani a szót, valószínűleg értjük egymást.

A distressz állapot veszélyes. Azért veszélyes, mert ha nem oldódik föl, és mi nem tudjuk ezt a bizonyos szorongást, ami a stressznek a velejárója, ami alapjában, még azt is mondanám, egy bölcs jelzés - olyan, mint mikor a vészcsengő megszólal… hát a tehetetlenségi állapot a szorongás, olyan csöngetés: csinálj valamit! - az az üzenet a testnek, tegyél már valamit, és szabadulj meg ebből az állapotból. És akkor mit mond az ősi stressz-törvény? - egészen kétségbeejtő… Azt mondja a stressz: Üss vagy fuss! Hát ez aztán jó! Mert próbálj meg ütni… milyen következményei vannak? Sajnos olyan világban élünk, ahol a stressz-törvénynek az a parancsa, hogy üss, mármint a szervezeti parancsa, éppen bizonyos etikai vagy morális fékek hiányában, úgy elszabadult, az agresszió világát éljük, és az emberek, úgymond, idegességükben ütnek… ütnek szavakkal, ütnek fizikailag, ütnek… és az agresszió nagyon elhatalmasodott. Mindazonáltal tudjuk, ez nagyon következményes is.

No, most a fuss… Fuss el egy helyzetből, amiben egzisztenciális kérdésekről van szó. Fussunk el, vagy üssük meg azt az embert, akivel függelmi viszonyban vagyunk, és egzisztenciánk múlik rajta. Nem is kell szaporítanom a szót, annyira belátható, hogy ez az ősi törvény ilyen formában egyáltalán nem érvényesülhet. Itt mi sem üthetünk, el sem futhatunk ebből a helyzetből, és itt jön az emberi helytállás.

Na, akkor mit is tegyünk? Hogyan álljunk helyt? Valahogyan segítenünk kell magunkon, és az önmagunkon való segítés - ez a self-menedzsment, öngondoskodás - az egészségpszichológiának egy központi fogalmává vált. Az egészségpszichológia egy egészen más paradigmát képvisel. A paradigma ebben a jelentésértelemben egy szemléletmód, egy világlátás, egy világkép, egy beállítódás, hogy ugyanarra a valóságterületre milyen szemlélettel, milyen szemmel, optikával nézünk rá. A medicina úgy néz rá - az egész orvostudomány -, hogy kerüld a kiváltó tényezőket, aztán meg mindent igyekezz megcsinálni, és megvonások, megvonások, megvonások… Ugye, amit az orvostudomány ajánl, az tiltások és megvonások, amire hát általában az emberiség eléggé foghíjasan válaszol erre és tart be, mert rengeteg ugye a megbetegedés. Az egészségpszichológia paradigmája merőben más, mert az azt mondja, hát talán vizsgáljuk meg azt, hogy azok az emberek, akik a stressz golyózáporában is - ugyanolyan stresszelt világban, mint te vagy én -, olyan nagyon jól megvannak a bőrükben, nem is betegek, jó kedélyűek, jól érzik magukat a világban - mit tudnak ők? Hát valamit tudhatnak… Azt próbáljuk meg kikutatni, hogy mit tudnak ők, mi az, ami megment minket, mi az, ami felemel, mi az, ami kihúz a helyzetből, és nem valami münchauseni stratégiával saját hajunknál fogva kihúzzuk magunkat a mocsárból; hanem valami olyan tudás, amely tudás egészségtudatosság, amely a tudásnak az életvezetésben való alkalmazása. Egyszerűen lehetőséget ad arra, hogy szinte be tudjuk magunkat… meg tudjuk nevelni magunkat - majdnem azt mondtam, hogy beprogramozni -, szóval ránevelni magunkat arra, hogy valamire jobban figyeljünk, valamit milyen módon tegyünk. És ez voltaképpen miután pozitív dolgokat kér tőlünk, általában meg fogjuk látni, milyen pozitív dolgokat… Hát ha én most elmondom, hogy mi minden az, amit üzen ez az úgynevezett pozitív pszichológia - mert úgy is nevezi magát az egészségpszichológia, melynek elméleti fundamentuma az úgynevezett pozitív pszichológia -, amelyben az élet szükségszerű és értelmes, amelyben az értelmes élet azt jelenti, hogy minden ember az univerzum páratlan csillaga. Valami végre születtünk, ezt a rendeltetéskoncepciót is magába foglalja ez az elmélet, azaz, hogy az emberben rejlő lehetőségeknek a kibontása a feladat, de nem valamiféle félreértelmezett individualizmussal, hogy valósítsd meg magad, amiről oly sokat hallunk, mégpedig úgy valósítsd meg magad, hogy lehetőleg próbálj minél jobb helyzetbe kerülni. De hogy a másik rovására vagy hogyan, ugye hát az individualista világ azzal nem törődik, mert az interperszonális kapcsolatokra egyáltalán nem tekint ki. Majd meglátjuk a pozitív pszichológiának azt a fajta üzenetét, hogy mit ismerjünk fel ahhoz, hogy meg tudd valósítani a benned rejlő lehetőségek kibontását. Hát egy közös emberi céllá teszi például a szolgálatot, az egymásnak segítést, sok olyat, és ami voltaképpen egy artuisztikus, humanisztikus világnak természetes vezérelve - nem is valami különlegesség. De vegyünk mindent szépen sorjában.

És most ugye azokra a nagyon fontos dolgokra tekintünk ki, amelyek segítenek minket, hogy a distressz állapotokban, amelyeket megállapodhatunk, hogy elkerülni nem tudunk, hanem bizonyos mennyiséget és bizonyos módokat el kell szenvednünk az életben. Hogy a distressz állapotokat mivel tudjuk kompenzálni, és az eustresszek irányában mivel tudunk úgy töltekezni, hogy így a skandináv kutatónő üzenetét elfogadva, és az egészségpszichológia kérését elfogadva, pozitív irányulással, olyan dolgokra neveljük rá, hangoljuk rá sajátmagunkat, amelyek úgy megváltoztatják az egész belvilágot és a kapcsolatrendszerünket, hogy ezáltal a distressz hatások eleve csökkennek, gyengébbek lesznek mint az eredeti behatások, megszelídíthetők. Ezért a szervezeti következmények, betegségek és így tovább… elkerülhetők, illetve kialakítható egy úgynevezett jó közérzet, jó állapot. Úgy gondoljátok el, hogy ebből az egészségpszichológiai stresszkezelő és a depressziós szorongásos zavarokat elkerülő utak kereséséből alakult ki a boldogságkutatás. Nem viccelek, komolyan így szól: boldogságkutatás. Az elmúlt évtizedben, Amerikában, egy akkor még Szovjetunióból átszármazott kutatónő kapott egy olyan ösztöndíjat, amiben az volt a legfontosabb feladat, hogy azt kutassa ki, hogy az emberi jólét és elégedettség, megelégedettség, otthonosság és biztonság állapota - amit összefoglalóan boldogságnak is nevezhetünk -, hogy vajon milyen tényezőktől függ. Ő dolgozta ki azt a tizenkét pontot, hogyan lehetünk boldogok, hogyan legyünk boldogok. Már most felhívom mindenki figyelmét, hogy nem vagyok egyébként propagálója a könyvnek, nem vagyok megbízva, hogy propagáljam, de annyira érdekes a könyv, hogyha valakit érdekel, mert egy könyvnyi anyagot nyilván nem tudok itt elmondani, de sok gondolatot majd kiemelek ebből. Ez a könyv az Ursus Libri kiadásában jelent meg, abban a humanisztikus pszichológiai sorozatban, ahol megjelentek a nagy Rogers és a transzcendens pszichológia nagyjainak is a könyvei.

Nahát, most tényleg nem az a szándékom, hogy itt a boldogság irányába haladjak, így célzottan, hogy a boldogságkutatás, hanem az, hogy hogyan tudunk mi a distressz állapotokkal okosan megküzdeni, milyen megküzdési lehetőségeink vannak egyik oldalon, és milyen természetes segédeszközeink vannak a másik oldalon. Az egyik ilyen megküzdési mód az adott stresszhelyzetben, ami olyan, amilyen, úgy éljük meg, ahogy… Egy közös nevezője van, vagy rosszul éljük meg. De hogy egyénileg kinek milyen fájdalmas, természetesen ebben nagyon különbözünk. Egy azonban bizonyos, ha ezeket az állapotokat olyan módon éljük meg, amihez kell egy bizonyos lelki megküzdési mód, kell egy lelki megküzdési módot előnyben részesítenünk, amire rá kell magunkat szinte szoktatni. Hogy abban a pillanatban, amikor bennünket az a bizonyos hatás ér, akkor csináljunk mesterségesen, művileg egy úgynevezett distanciát. Ez egy távolságteremtés. Nagyon furcsa, mert úgy nevezi a pszichológia ezt, hogy egy disszociatív művelet: Itt vagy te a bajoddal, azaz én itt vagyok a bajommal, és már ilyen távolságban vagyok tőle, nem tudom, meddig mehetek még hátra, de már nem olyan hangos a hang, már nem olyan intenzív a dolog, és ráadásul rendelkezem egy olyan képességgel, hogy rálátok arra, mi ez, miről van itt szó. Tehát, hogy az a pillanatnyi hatás, ami ér, azt egyszerűen az által, hogy megteremtem a disszociációt - nagyon furcsa, mert egy hasításos állapot, amit létre kell hoznom -, úgy kell ránéznem a saját bajomra, mintha valakivel ez történne. Akkor, ha valakivel ez történik, mit csinálna az az ember, én, ha tanácsot kellene neki adni - mit mondanék, mit csináljon? Mindenekelőtt ez, a bölcsesség, amit már tudtak a mi előző nemzedékeink, hogy aludj rá egyet, meg gondold meg a dolgot, ne siesd el, ne kapkodd el, és így tovább - ezek igazi bölcsességek, mert ezt a distanciát, ezt a távolságteremtést, akármilyen nagy - bocsánat, hogy ilyen szavakat használok - gáz van, akármilyen nagy, ha megteremtjük ezt a távolságot, és rátekintünk, és ugye megnézzük: Mi is ez? Hát találkoztam már hasonlóval? Akkor most, ha a szeretteim közül, a hozzám legközelebb álló volna egy ilyen helyzetben, akkor vajon mit mondanék neki? Mit tennék? Mit tennék? És az az ötlet, mit is tennék, az rögtön egy nagyon érdekes irányba lendíti az embert. Na, most ha meggondoljátok, hogy milyen bölcsesség rejlik abban, hogy megteremtem ezt a distanciát, úgy is mondhatnám, hogy nem hátrálok a helyzetből, és rátekintek - ezért is nevezi a pszichológia ezt a megközelítésmódot felülemelkedésnek. Mert eltávolodsz, meg kiszállsz a sajátodból, és úgy nézel rá… mert ha distancíroztál, tulajdonképpen egy bizonyos távolságból, egy bizonyos optikából úgy tekintesz erre a bajra, mint ami bárkit érhetne, mint ami nem a sajátod, mintha ez valaki másé lenne, egy kicsit távolságba kerülve higgadtabban tudjál ránézni. Ez a felülemelkedés az, ami lényegében egy beszorult állapotban… - hát, ha én egy ketrecbe lennék itt zárva, na, akkor mondjátok, merre tudnék menni? Hát fölröppenni… Valahogy kimászni, tehát fölfele, oldalirányba, hiába kapálózom, nem tudok belőle kikerülni… fölfelé azonban, ez a vertikális dimenzió megnyitása messzire fog minket vezetni. A vertikális magasságok övezetében mindenesetre az az első lépés már, hogy én felülemelkedtem. Aha! és akkor rátekintek a helyzetemre. És ez a distancirozó rátekintés a felülemelkedés lelki megküzdés módjával lehetővé teszi azt, pedig még csak egyedül, önmagamban vagyok, és hol vannak még azok, akik nekem fontosak. És ez lesz a bekapcsolása az ún. társas támasz megküzdési módnak - bocsánat, hogy ilyen műszavakat kell használjak, de mit csináljak, ez az én pszichológiám olyan nyelvezetet talált ki… és ráadásul konszenzus, közmegegyezés van. Tehát ezt nevezd társas támasz megküzdési módnak. De mi aztán pontosan tudjuk, mi, gyülekezeti életet élő emberek, mi, az összetartozást vállaló emberek, hogy azokat az alaptörvényeket, amiket ma már tanítani kell az embereknek: hogy az ember veleszületetten társas lény; hogy se élni, se halni nem tudunk egymás nélkül; hogy kölcsönös egymásrautaltságban élünk… - Csányi Vilmos mondta, nagyszerű, világhírű etológusunk, hogy már az egytagú csoport állapotába jutott az emberi létállapot, elég vagyok már magamnak, netezek és csetelek, és akkor társalgok ezzel, azzal, álnéven, meg kvázi mintha álruhában közlekednénk és így tovább… szóval olyan módon szűnik meg a közvetlen, interperszonális kapcsolat! Ma fogom bebizonyítani itt a tudomány üzeneteivel és kutatási eredményekkel, hogy az a fajta kapcsolat, ami távolkapcsolat ilyenképpen, hogy én majd keresek valakit, partnert, akivel úgy jól eldumálgatok - ez nem azonos azzal, amikor én face-to-face, közvetlenül szemtől-szembe emberi közelségben vagyok a másikkal. Hiszen olyan fontos üzenetei vannak a társas támasz megküzdési módnak, hogy az a viszonyulás, amikor a másik ember engem meghallgat, lehetőleg csak meghallgat, és nem bölcselkedik tanácsokkal, zárójel következik, itt, innen mondom, és felelősséggel, hogy az embert megingerli, hogy tanácsot adjon. Miért? Mert segíteni szeretne! Mert ilyenek vagyunk, aki már odáig jut lelkileg, hogy odafigyel a másikra, és meghallgatja, van egy olyan inger, hogy megmondom neki, hogy mit csináljon. Hát ettől óvjon meg minket az ég, mert csak rosszul járhatunk vele. Elmondom, hogyan. Ha okos tanácsot adsz és beválik a másiknak, nagyon fog haragudni, hogy te okosabb vagy - és egy neheztelő attitűd alakul ki. Ha nem válik be, akkor nagyon rossz véleménnyel lesz rólad. De még mint pszichológusokról is, mondhatják rólunk, a pszichológiáról is: Ez szakember? Miket mondd nekem, hisz nem is vált be! Hát tanácsadással, ilyen konkrét tanácsadással rosszul járhatunk. Az egy nagyon szerencsétlen dolog a magyar ég alatt, hogy a „counseling”-et tanácsadásnak fordították le, ami lényegében „tanácskozás” a szó szoros jelentésében: tanakodás, együttgondolkozás, tanácskozás és megbeszélés. Most az, aki igazán a társas támasz segítségét használni akarja, nagyon javasolom, hogy: türelmes meghallgatás - amikor lakatot rakok a számra -, nehogy kiingerelje a hallottak valamelyike belőlem azt, hogy valamit mondjak. Hanem türelmes, nyugodt, és semmiféle más, mint szemkontaktus és ráfigyelés. A szemkontaktussal kapcsolatos vizsgálatok kimutatták, hogy limbikus idegrendszeri pozitív izgalmi állapotot idézek elő, ha szemkontaktusba kerülök valakivel és az visszatekint rám. Két szem sugarának ilyen találkozása az érzelmi agyunknak egy picike kis jutalom, egy kis simogatás. Tehát a tekintet, a szem a lélek tükre, és igenis tudunk simogatni így a szemmel. A tudományos bizonyítékok is emellett szólnak. Tehát a társas támasz, kölcsönös egymásra utaltságunk mély törvényének felismerésében arról szól, hogy igenis törődünk egymás bajaival, és meghallgatjuk egymást, és az egyetlen, amit bölcsen tehetünk, hogy kérdezgetjük, kérdezgetjük… hogy voltál te már hasonló helyzetben? Hát mit tettél akkor, vagy egy közel hasonlóban? Hátha… És addig-meddig kérdezgetjük, kérdezgetjük, csak kérdezgetjük, míg rátalál a másik önmagában valami olyan pontra, hogy végre itt kinyílhat. Végre elmondhatja, végre van valaki, aki meghallgatja, és akkor kinyílik az agya, lemegy a feszültség, és jobbnál-jobb ötletei támadnak. És két-három ilyen beszélgetéssel ugye, egy segítő kapcsolat - nem professzionális, mégis azt mondjuk, professzionális hatása van, pszichoterápiás hatása van az ilyen beszélgetésnek, pedig csak annyi, hogy segítő kapcsolati beszélgetés. Néhány alapszabályt kell megismernünk ahhoz, hogy az egymásnak segítésnek ebben a társas támasz világába be tudjunk hatékony segítőként lépni.

És itt megyek egy olyan vonalra, amit innen rögvest tovább kapcsolok… ha valaki itt a tisztelt jelenlévők közül azt mondja nekem: de hát nincs idő, nincs idő semmire! Hát a televízió is azt üzeni, hogy nincs idő a fájdalomra, nincs idő az emberi kapcsolatokra. Mert a konzumvilág felemészti az értékes emberi kapcsolatokat - csak nyomulj, csak keress! És nyomulás, és akkor jó, ha találsz, jó a pénz, legyen pénzed és vásárolj, és ebbe a mókuskerékbe bekerülve mindannyian akarva, akaratlanul egy taposómalomnak az időrabló fogságában vergődünk. És akkor azt mondjuk: hát nincs idő a másikra. Akkor szeretném elmondani, és ez most nagyon furcsán fog hangzani, különösképp innen, ahonnan hát mégiscsak nagyon fontos, hogy pozitív üzeneteket küldjek. Tényleg nagyon furcsa, hogy arról beszélek: altruistának lenni hasznos dolog. Hát ez most ugyanilyen furcsának hangzik, ha azt kellene mondanom, ugye és azt is hiszem mélyen, hogy az altruizmus genetikailag programozott az élővilágban, és az emlős világ kialakulásától kezdve a filogenezisben, ahol megjelenik az agresszió, az állatok között megjelenik az altruisztikus viselkedésnek a rítus rendszere, vagyis ritualizált; hogy ilyen hatásokra reflexesen úgy reagál már az állat is, hogy segít a másikon. Mikor a társas támasz segítési módban gondolkodunk, akkor már csak egy ugrás, hogy magunknak azt mondjuk: én megkeresem a lehetőséget, hogy a szegény kicsike időmben adjam a figyelmemet és jelenlétemet, időmet a másiknak - mert ez a legértékesebb, amit ma adhatunk egymásnak -, és olyan módon segítek neki azáltal, hogy világra segítem, hogy ő mit tudna tenni, ebben a helyzetében. Ezzel a segítségadással szolgálom a másik javát, igen, de most mondom el, hogy ezen kívül még mit szolgálunk? - szolgáljuk a saját egészségi állapotunkat. Ugyanis kísérleti bizonyítékok vannak arra, hogy a másoknak szívből segítő - nem aki parancsra segít, hogy menj, aztán tedd, és akkor kényszeredetten valamit csinálunk, aminek igazán nem sok az értéke, értelme -, hanem, mikor nyitott szívvel segítünk valakinek, akkor olyan módon kapcsol be ez a kis nucleus accumbens, az örömközpont, már adja is a parancsot: endorfin-termelés! A másik ága tudjuk mi: immunstimuláció, vagyis jobb állapotba kerül a te immunrendszered, holott a másiknak segítettél. Az erre vonatkozó kísérleti bizonyítékok egészen döbbenetesek, és bocsánat, és Isten ments, hogy én redukcionista legyek, állatvilágból vett példákkal próbáljak átvinni kísérleti vagy megfigyelési eredményeket az emberi világra. Mondok én az emberi világban is olyan kísérletet, ami ezt bizonyítja, tehát gondoljátok el, hogy az állatvilágban jól ismert az ún. szimbiózis. Az azt jelenti, hogy két állatfaj kölcsönösen egymás létét elősegíti bizonyos életmóddal. És így például a korallhalak és a tengeri sün olyan szimbiózisban élnek, hogy a tengeri sün, ugye egy kis lustácska állat, ott az aljzatban hát nem nagyon serényen mozog - a tüskéi közé rakódnak mindenféle dolgok, mohák meg moszatok, meg nem tudom mik, és akkor rituálisan meghatározott időkben jön a takarító brigád, ezek a korallhalak. Odaúsznak, a tüskék közé úsznak, kipucolják, majd pedig ez lesz az ingere az ő szervezetüknek ahhoz, ez az a stimulatív kulcsinger, aminek révén az ő biológiai védelmi rendszerük akcióba lép. Ha nem csinálnák ezt a szolgálatot, ennél a fajnál, elpusztulnának. Vagyis ez az igazi kölcsönös egymásra utaltság. El ne felejtsük, hogy embernél is működik ez a kölcsönös egymásrautaltság. Csakhogy mi már úgy gondoljuk, hogy az ember a maga gőgös racionalizmusával majd megmondja, majd máshogy gondolja. Nem! Olyan módon érvényes ez, hogy világhírűvé vált kísérlet bizonyította azt, hogy egy kiégésre vonatkozó vizsgálat - tudjátok mi a kiégés, amikor valaki egyszerűen úgy telítődik már a munkával, amit végez, hogy érzi ennek a ártalmas hatását. Az a pillanat, mikor reggel felkelsz, és úgy érzed, hogy csak ne kellene bemenni a munkába, az már egy előszobája a kiégésnek, telítődés van. Egy olyanfajta „elegem van” állapot, amiből azután nagyon sokféle baj származhat. Egy Freudenberger nevű szerző írta le magát ezt a jelenséget, a kiégést, amiben leírta, hogy stádiumai vannak. Például elkezdünk valamilyen tevékenységet, dolgozni kezdünk, új pályát, új szakma, új munkahely, lelkesedés, stagnálás, apátia, depresszió. Tehát ez a menetrend. És ugye hogy magának a lejtmenetnek milyen szakaszai vannak, tizenkét szakasza van, ezt én most nem mondom el, mert csupa rosszat mondanék, és nem akarok rosszat mondani, mert arról szeretnék beszélni, hogyan segítsünk magunkon és egymáson.

No, most a kísérlet. Ami arra irányult, hogy egy rákgondozói intézményben, ahol operációkat is végrehajtottak, utógondozást is, azt vették észre, hogy nagyon sok ápoló egyszerűen bizonyos szolgálati idő után, hogy úgy mondjam, kidől. Nem bírja. Ezt ő nem bírja. És akkor távozik, és ráadásul bizonyos tünetekkel, pszichoszomatikus tünetekkel: álmatlanság, magas feszültség és szorongás, vagy depresszió és így tovább… A kutatóorvosnak az volt a feltevése, hogy azok, akik nagyon jól bírják és nagyon is, minden nap megújuló erővel ott vannak és csinálják azt a feladatot, amit már nem is feladatnak, hanem szinte azt mondhatnám missziónak éreznek, valamijük van. Mijük van? Mit tudnak ők? Hogy az egyik csoport kidől, a másik csoport meg ellenkezőleg, nem. Akkor olyan vizsgálatot csináltak, az Egyesült Államokban vagyunk, és nagyon erős a viselkedésterápiás vagy viselkedésvizsgálati tanulás pszichológiai orientáció. Azt nézték meg mindenegyes ápolóra, tehát mindenkire, anélkül, hogy a vizsgálók személye, két egyetemista tudta volna, hogy akit vizsgál, az most kicsoda: egy lefáradt, kiégett vagy egy lelkes, vagy milyen. Nem, semmit. Megfigyeltek minden ápolót a munkája közben, és így nap mint nap órás váltásban, egy óra megfigyelés, kétszázhatvan valahány viselkedési utak szempontjából, egymástól függetlenül, hogy ugye objektív legyen, összevethető legyen. Strigulázták, hogy mit csinál, hogy hozzáér, ránéz, megsimogatja, keresztnevén szólítja, stb. végtelen sok. Azután összesítették, és amikor letelt az egy óra, akkor elmentek és egy órára végre felszabadult az ápoló és nem csüggtek rajta a megfigyelők. Na de ez az egy óra olyan volt, ez volt az egyébként, amiért a kísérletet erősen kritizálták, merthogy azt mondták, hogy ezt nem lett volna szabad, mert hát kukkoltak… videóval megnézték, hogy amikor nem figyelik meg az illetőt, akkor milyen a magatartása, és aztán ezt leosztályoztatták ugyancsak. Úgyhogy egy rendkívül korrekt vizsgálatról van szó, ahol megtudták azt egész pontosan, hogy mit csinál az ápoló, és akkor megint csak függetlenül ettől, kutatók reggel a szolgálati idő elején és végén mindenkinél csináltak egy immunvizsgálatot. Ez viszonylag nagyon egyszerű módszer, csak nagyon költséges, ezért nincs a mi birtokunkban. A nyálban van A-immunglobulin, és egyszerűen nyálmintát véve nagyon jól tudják követni a változásokat, és aztán ennek vannak finomabb vizsgálati lehetőségei is, mikor még azt vizsgálják, hogy milyen immunkatonák azok, amik vagy szaporodnak, vagy csökkennek, vagy pl. a természetes ölősejtek (natural killer), ugye gyilkosok, hát lényegében ezek azok, akik a behatoló ellenséggel végeznek. Ezek a sejtek, vagy mely sejtcsoport, ami csökken vagy növekszik? A vizsgálat eredménye a következő. Érdekes módon az immunmintával is elkülönült a két csoport. Az egyik csoport az volt, amelynek az eredmény szempontjából az indító vizsgálat, és a záró vizsgálat között a különbség szignifikáns volt, vagyis rosszabb lett a szolgálat végén az immunállapot. A másiknál viszont rendszeres vizsgálatokkal jobb lett az immunállapot. Védelmi állapotba került a szolgálat végére az illetőnek a szervezete. Ez volt az egyik. Akkor megnézték a viselkedéseredmény szempontjából, és azt találták, hogy megint csak két fő csoport alakul ki. Az egyiket nevezzük személyesen viselkedőknek, a másikat személytelenül viselkedőknek.  Tehát nagyon korrektül ellátták a személytelenül viselkedők is a pácienseket. Nem volt azzal probléma, csak éppen nem volt szemkontaktus, nem volt mosoly, nem volt érintés, valami közvetlen nevén nevezés. Sorolhatnám, rengeteg minden hiányzott, de persze korrekt volt az ellátás. Hát gondoljunk egy magyarországi kórházi helyzetbe: Ketteske, volt vizelet? stb. Bocsánat, hogy ezt mondom. Már a nevünket is elveszítjük, az identitásunk egy nagy nulla, bele vagyunk passzírozva a betegszerepnek a mélységeibe, mikor úgyis olyan szenvedő, és depresszióban lévő lényekként vagyunk a betegségünkben. De nem is érdekes, ne menjünk ki a magyar viszonyok közé, maradjunk abban, hogy mi történt a kísérleti eredményekkel. Mikor látták, hogy van egy hőnyaláb: hogy a személyesen viselkedők kedvesek, közvetlenek, mosolygók, érdeklődnek a családtagok iránt, mikor volt látogató és így tovább… Beszélgetnek a beteggel. Na és azután azt nézték meg, összepárosították, megkeresték ugye azokat a mintákat, mi tartozik, milyen immunminta tartozik ahhoz a személyhez. Itt az immunminta, itt meg a viselkedésminta. Nagyon magasan szignifikánsan pozitíve korrelált. Borzalmas dolgokat mondtam ebben a mondatban, ami arról szól, hogy nagyon magasan együtt járt, összekapaszkodott az a bizonyos személyes viselkedés és az immunállapotnak a javulása.

Mi az üzenete ennek? Egészen elképesztő. Ha mi azt vizsgáljuk, pl. a kiégés szempontjából, hogy mi az, ami minket igazán tönkretesz, fáraszt: ha egy munkát értelmetlennek találunk, és nem szeretjük magát a munkát, és így a pácienst sem szeretjük. De most ez a kiégés szempontjából, a mi szempontunkból meg mit jelent? Ha segítünk egymásnak, egymáson, de tiszta szívből, azaz hogy ezt úgy tudjuk tenni, hogy bevisszük az egészbe a személyiségünknek a segítő erejét is. Milyen segítő erő ez? A kapcsolati erők, amellyel szimpátiát, megértést, empátiát, és így tovább sugallunk és fejezünk ki. Ha ezt tudnák az orvosok, hogy elegendő-e, akkor nem volna olyan favágásszerű az orvosi munka. A temérdek betegnek a rájuk özönlésében megcsömörlődve már nem tudnak egyszerűen empátiát gyakorolni. De, ha egy kicsikét rávennék magukat arra, hogy egy picikét a figyelmüket valóban odaajándékozzák egy-egy betegnek, mindjárt kapnának egy kis pozitív töltést. Sajnos tudjuk, hogy az orvostársadalomban a pszichoszomatikus zavarok olyan nagyon magasak, hogy most el nem mondom, csak utalok rá, de nézzenek csak utána, hogy az orvosok foglalkozási csoportjai szerint vannak finom hazai vizsgálatok, amelyek kimutatják, hogy milyen esendők, milyen módon betegek, milyen magas a daganatos betegségek aránya, milyen magas a rejtett alkoholizmus, nem is mondom, mert nem akarom, hogy valamilyen bizalmi tőkét megrengessek, vagy megrendítsek itt ezzel. Mert igazán, ugye kénytelenek vagyunk bizalommal lenni. De hát sújtott csoport. De visszatérek oda, ahonnan indultam, mert ugye azt mondtuk, ez volt a gondolatmenetünk, hogy a társas támasz, amikor én segítek a másiknak, hogy ez egy ilyenfajta megküzdési mód, a másik, ha én bajba jutok ugyanígy. Ha én valakinek segítek, akkor számíthatok rá, hogy a másik is segít nekem. Ezen alakul az amerikai kultúrában a kölcsönös egymás segítése, tanácskozás, tanácsadásnak a módszertana. Amiben egyszerűen azt sugallják, hogy segíts magadon, segítsetek egymásnak. Szövetkezz azzal az embertársaddal, aki szimpátiában hozzád legközelebb áll, és tegyétek le azt a fajta esküt, hogy úgy mondjam, amit a pszichológiában is letesz az, aki a másik lelkiállapotához közel kerül. Hogy az, amit rám bízol, az kizárólag kettőnk ügye, köztünk marad, és így elfogadom, hogy a másik bizalmába avat, és így viszont is bizalommal lehetek iránta, így kölcsönösen, úgy nevezzük ezt, hogy ventillációs effektus, hogy elérjük azt, hogy a terheknek a közlésével letesszük a terheinket, elmondjuk egymásnak, segítsük egymás jobb lelkiállapotát. Egyszer te vagy gödörben, egyszer én. Egy kaliforniai világhírű szociálpszichológusnak volt egy kitűnő mondata, ami nagyon mélyen gyökeret vert az én szívemben is, ez úgy szól: „Velem sincs minden rendben. Velem sincs minden rendben, és ez így van rendben.” Ez az, hogy a tökéletességtől messze vagyunk. Az ember az érzékenységének arányában a gyűrődéseket, a világi gyűrődéseket, amiből bőven részesedünk, ami ránk is zuhog, valahogy ezeket a gyűrődéseket kénytelen feldolgozni. Egyszer te vagy rosszabb állapotban, egyszer én vagyok rosszabb állapotban, nem vagyunk az egyensúlyra bebiztosítva, hiszen állandó küzdelem, mint a „keljfeljancsi”, olyan az ember a létben, hogy mindig talpra kell állni. Nem szabad, hogy leterítsen valami, és ez a megküzdésnek a fő üzenete, hogy tanuld meg, és tanuljuk meg, hogy használjuk ezt a pszichológiai ismeretet egészségtudatosan. Hogy hogyan tudunk talpon maradni, hogy mi az, ami minket megőriz, ami megsegít, és mi az, amit ha egymásnak nyújtunk, vagy magunknak próbálunk adni, vagy konzekvensen alkalmazunk, akkor pl. megsegít mindannyiunkat, és téged is.

A legizgalmasabb az, hogy az egészségpszichológia minden kutatási eredménye olyan evidenciákat hoz felszínre, hogy elszégyellem magam, ha elmondom. Mert annyira nyilvánvaló és annyira világos, és hogy a józanész is ezt diktálná. Csak a mi konzum-világunkban már rég nem a józanésznek a menetrendjében megyünk, hanem valamiféle érdekvezérelt és eldologiasodott létben, ahol már nincs az embernek a másik embertársára se ideje, se igazán odafordulása. Most tehát akkor azt mondhatjuk, hogy tehát egymásnak segíteni azt jelenti, hogy egyrészt ugye meg tudjuk oldani azoknak a pszichés feszültségeknek a ventilálását, vagyis a feszültségnek a kiszabadítását, amelyek meggyötrik az idegrendszerünket, és egy elmondás végén annyi feszültségtől szabadulunk meg, hogy a maradékkal, a mi ügyes, hozzászokott, nehéz helyzetekhez szokott idegrendszerünk meg tud birkózni anélkül, hogy megfeneklenénk. Tehát tulajdonképpen azt, ami már a kuktafazék többletgőze, azt mindenképpen ki tudjuk engedni, és ennek is van jelentősége. Ha megkérdeztek engem: ugyan már, az elmondásnak hogy a csudába lehet ilyen tehermentesítő szerepe? Akkor szeretném felhívni a figyelmeteket arra, amit nekünk mind érteni és tudni kell. Hogy nekünk két agyféltekénk van. És a mi érzelmi agyunk az a jobb agyfélteke, ami nem tud beszélni. Álmodik pl., képekben gondolkodik, analógiásan gondolkodik, az összes sérelem, fájdalom, szenvedés emléke, mint a földtörténeti rétegek, a hasonlósági elv alapján így vannak elcsomagolva. Ezért az, hogy idő, nincs időfogalma, nem használja az időt, mert máshogy gondolkodik, sűrít, ezt nevezzük szimbólumnak.

Most van egy bal agyféltekénk. Ez meg a világgal való kapcsolatot tartja, még a szemem is folyton nyitva van, hogyha a bal agyféltekés feszültségben vagyok, éber állapotban. A világgal való kapcsolathoz kell tudni beszélni, írni, olvasni, számolni, gondolkodni, időben lenni, tervezni, és így tovább… Ezeket a műveleteket a bal agyfélteke tudja. No, most az időtlen tudatban beszorult fájdalom, félelem, probléma, panasz, olyan sérülések, amelyek olyan régiek, hogy előtte is alatta van a nyelvi elmondhatóságnak, mert ilyenek sajnos bőven vannak. Ezek mind ott vannak szépen lerétegződve, és csakugyan lerakódik, mint a guanó keményen, vastagon. Lelkünkre is így ül ez, így mondta József Attila. A lélekben valóban így van ez, lerakódik, így rétegekben. Ér egy friss valami, de hatásai nagyon-nagyon megszenvedtet. Ha én a szenvedő tudatomból egyszerűen a szavak elmondási csatornáján áthozom, leteszem az időbe. Ma betettem az időbe, az már nem lesz időtlen, azt már kiszabadítottam az időtlenség örökkévalósági fogságából. Legalábbis annyit letettem belőle, hogy a maradékkal már valahogy jobban meg tud birkózni a szervezetem. Hát ezért szoktuk mondani, hogy mondd el, hogy beszéld ki magadból. Panaszold el és a másik embernek az empátiája, szemkontaktusa, megértése, odafigyelése, segít abban, hogy ez mintegy beolajozó szerként kihozza belőlem mindazt, amitől nagyon szenvednék. A lumináció, önrágás, rágódás, hát most azt mondtam nem fogok negatívumokról beszélni, most mégiscsak direkt elmondom. Azért mondom el, hogy mind tudjuk és alkalmazzuk ezt is önvédelemből. Mikor elkezdek rágódni, ismeritek, mikor éjjel felébredsz, minden gondod eszedbe jut, nem tudsz tovább aludni, rágódsz, és akkor ugyanaz ötvenféleképp. Jutottál valamire? Nem. Mint a hómezőn eltévedt vándor, mindig ugyanoda jutsz, körbe-körbe forogsz, és sehova sem jutsz. Hát akkor azt mondjuk, érdemes? Nem bírjuk leállítani, nem birok kiszabadulni belőle, ezt szoktuk mondani. Rám tör, és akkor nem tudok kiszabadulni.

A következő volna az egészségpszichológia üzenete. Gondolatstop. Mondd azt, hogy stop, és lehetőleg szüntesd meg magad azonnal. Ott van egy kis persely, csinálj egy perselyt, egy családi perselyt is csináljunk, egymást is figyelmeztessük. Miért? Mert a rágódással, hogy mondom, mondom, mondom… és a másiknak már olyan sebeket ütünk a szívén - mit csináljon szegény azon kívül, hogy mondom, mondom, mondom. De ezeknek a mondom, mondom-oknak az a veszélye, az elmondásnak a céltudatos formájával szemben - mikor leülök, és azt mondom, hallgass meg engem, és elmondom. Hát ez egy már pozitív leülés volt. De mikor én hazavágtatok a rengeteg bajommal, és ráöntöm arra a szegény másikra, akinek hát mit tudna tenni, mint huszonötödször meghallgatja ezt az áradatot, és feltartja a kezét, hogy mit csináljon. De már ő is olyan ideges, és akkor jön haza a gyerek, és akkor akár van sapka a nyúl fején, vagy nincsen, mindegy, a gyerek megkapja a maga adagját, és így gerjesztjük a negatív feszültséget.

Még viszont mit is tehetnénk, ha belegondolunk? Ez a fajta kiöntő elmondás, ez az a fajta rágódásból eredő, amikor nem figyelünk oda, hogy ki az, aki meghallgatja, vagy nem hallgatja, úgy sem hallgatja, nem is érdekes, ömlik… Nem! Ez nem jó. Elkezdünk ingerült állapotba kerülni, megy fel a pumpa - már bocsánat, mert így szokták mondani nekem a páciensek. Felmegy a pumpa, és akkor ezzel valaki hazavágtat, és ki akarja önteni a másikra, akkor azt mondani: gondolatstop, viselkedési stop - stop. De hogy egyáltalán így megállítom magam, utána azért van mit tennünk, majd elmondom, hogy mit. Megállítom magam, rögtön büntessem meg magam azért, hogy megint beleestem abba a hibába, hogy ilyen módon felfokozódtam volna, már a csatornát kinyitottam… Ehhez ugye az kell, hogy rázúdítsam a másikra, hogy büntessem magam. Csak akkor büntethetem meg magam, ha már megcsináltam azt, amiről tudom, hogy nem jó. Tehát ezért, ha ez előfordult. Az összcsaládi együttműködésben kitűnően működik, mondom, hát én magam is bevezettem. Miért? - mert mindnyájunknak vannak magasfeszültségi szintjei. Kinek mondjuk el? Az a baj, hogy mindig annak mondjuk el, akit szeretünk, mert tudjuk, hogy az már úgyis szeret, aztán elviseli. Ez a nagy probléma az életünkben, és pont azt a másikat bántjuk meg, aztán meg bánkódunk. Szóval a családomban is megtelt a persely. Nagyon hasznos a gyerekeket bevonni, és azt mondani, hogy aki elkezdi a lamentálást, siránkozást, panaszkodást, az bedobja azt a bizonyos összeget, amit a család szépen összegyűjt, és majd közös elhatározással valami nagyon pozitív együttes élményre fordítják. Elmennek párkapcsolatban, pl. a pár elmegy egy szép kis görbeestére, hogy jól érezzék magukat és így tovább… Szóval van mire költeni, és kezdetben nagyon rengeteg pénzt kell bedobálni. Azután annyira nem szeret az ember küzdeni és pénzt fizetni! Olyan mélyen bennünk van. Nem tudom, hogy volt már valaki, hogy úgy parkolt, hogy akár igazság volt benne, akár érvényesség, az olyan borzasztó, amikor ott van kitűzve a szélvédőre az a büntetéspapír. Olyan lelki reakciót vált ki a büntetés, és mi nem szeretünk büntetéspénzt fizetni. És ezért olyan módon szokik rá a lélek, hogy nem öntöm ki a sérelmeimet, hanem gondoskodom arról, hogy mikor ennyire túl vagyok töltve, és itt jönnek azok a nagyon bölcs pszichológiai üzenetek, mit kell ilyenkor tenni?

A hangoknak a lélektani hatásával, és idegrendszeri tehermentesítő hatásával foglalkozó kutatás rettentő érdekes dolgokat mond el. Hogy pl. a magánhangzók, azok olyanok, amik feszültséget szállítanak. A káromkodás sem véletlen, mert ha olyan gömbölyűt mondok, akkor kigurul vele egy csomó indulat is. De ezeket már sajnos néha már nyelvi fordulatként használják, ezeket a nagyon ártalmas mondásokat. Pedig hát szellemi környezetszennyezés is van a világon - ezt gondolom, hogy ebben egyetérthetünk. Tehát mit mond az ilyen felspannolt állapotokra, mit üzen az egészségpszichológia? Rájöttek arra, hogy az éneklésben hihetetlen energia felszabadulás van. És így a magánhangzókban - az, hogy valaki végig énekli a skálát, a magas hangtól az alacsony felé tartva, végig mondja ezt. Vagy egy olyan kulcsszó, amit a tudomány kivizsgált, hogy a hangok, amik a szóban vannak, olyan feszültségelvezetők, amik már magában egy csomó feszültséget kisodornak belőlünk. Mik ezek? Pl. a Papp János nevű kutató, aki itt Magyarországon dolgozik egy Heidelbergi közös kutatásban, a következő szót állította össze ilyen hangokból: Bútorraktár - és akkor ezt lehet tudni, hogy ha én azt mondom, hogy bútorraktár, akkor én annyi feszültséget kipörgettem magamból, ami nagyon komoly idegrendszeri tehermentesítő. Én, amikor ezt megtanultam, értesültem róla, hazamentem és azt mondtam szeretteimnek: most figyeljetek jól… Ha én hazatántorgok, és azt mondom, hogy bútorraktár, akkor kerülendő vagyok, akkor kérlek benneteket, hagyjatok magamra. Mert ekkor csak rossz következhet belőle, mint Watson is mondta, nem vagyunk tökéletesek. Senki nem olyan tökéletes és jól kontrollált, hogy mindig tudja kontrollálni a viselkedését. Ha én egyszer egy olyan emberrel találkoznék, aki ilyen tökéletes, elkerülném, megmondom őszintén. Mert mindnyájan gyarlók és esendők vagyunk, jobb abba beletörődni, hogy ilyen esendő az ember, és hogy bizony vannak indulataink, vannak gőzeink, gázaink, amik valahogy mégis utat kívánnak. Adjunk ennek helyet!

Most akkor még egyszerűbb technika. Aki a pánikbeteget ismeri és terápiára jár, az pontosan tudja, hogy első, amit megcsinálunk a pánikbeteggel, hogy művileg előidézzük a pánikot, bizonyos végzéstípussal, hiperventillációval, közbevetőleg mondom, hogy a vérsavbázis egyensúlyát, az oxigén-széndioxid arányt befolyásolja, ezt úgy hívjuk, hogy hiperventillációs alkalózis. De akárhogy hívják, az a lényeg, hogy kivált pánikot egy ilyen hiperventilláció, és utána megtanítjuk őt arra a légzésre, amely lefékezi, kiküszöböli, megállítja, mi több, megelőzi a pánikot. Tehát szorongásos állapotot, dühöket, indulati állapotokat, gyönyörűen lehet kezelni. Mivel? Hát hogy fújunk. Fúj a macska, ha dühös, fújunk a meccsen, fújunk a bíróra, menjenek csak a szeretteink a meccsre és kiabálják, hogy fújj bíró… Nagyon nem mentálhigiénés hatású a fújjolás, mindenesetre, hogy fújunk, e hang… e hangra kiengedni a levegőt. Egy lélegzetvételre. És nem a belégzést kell provokálni. Csak a kilégzést: öt nyújtott kilégzés. Tehát jön ez a bizonyos tűzállapot, megállok és fújok, öt nyújtott kilégzést. Ez már elegendő ahhoz, hogy egy olyan belső idegrendszeri feszültségcsökkenés jöjjön létre, ami után már nem rontok el úgy helyzeteket, mint e nélkül. A feszültség levezetésnek eme módja az éneklés is. És a ritmuskutatás különösen egy fantasztikus dologra jött rá. Még pedig arra, hogy van nekünk egy a kozmosszal összekötő… ugye nem vagyunk független lények, a kozmikus hatásoknak kitett emberi lények vagyunk. A kozmikus hatások köldökzsinórjának az a köldökpontja az agyunkban, ahol ezek a hatások leközvetítődnek a testünkben, innen van a 28 napos női ciklus, a holdhónap szerint működik a szervezet. Számos ilyen programozott működés, pl. ez által alakul ki, vagy így van szabályozva a női mell tejtermelésétől kezdve minden - fantasztikusan szabályozódik ugye, a világűrben keletkező változásoknak magunk se tudjuk, hogy milyen hatásai vannak. Tény, hogy a látóideg pálya kereszteződése fölött van egy kis magvacska, nucleus subraiticus priasmaticusnak nevezzük, vagy akárhogy nevezzük, mert túl bonyolult neve van. Az a lényeg, hogy ez az a központ, amelyik átveszi a kozmikus ritmus bizonyos üzeneteit. Bioritmus nappal, éjszaka, máshogy dobog a szívünk, hajnalban vannak azok a betörő, ránk törő parancsok, amiket a kozmikus központ parancsol a szervezetnek. Ha itt orvos jelen van, akkor igazolhat, hogy a hajnali rosszullétek tipikusak. Mert akkor átvált az éjszakai nyugalmi ritmus, át van programozva, és akkor betör ugye ez a tulajdonképp a szervezet programozott ébredési ritmusa.

Szóval a ritmus. Egy Nagy János nevű kutató, aki ennek a ritmusnak, ha kívülről én beviszek ritmust, ami mozgásritmus, kívülről adagolok ritmust. Mit csinál ezzel a ritmussal? A következő felfedezés született. Ez a központ rendkívül szeret bizonyos típusú ritmusokat. Mik ezek? Olyan ritmusok, amelyek a természetes, mindennapi ritmuskészletünkben benne vannak, pl. ilyen a járásnak az egyenletes ritmusa, egyenletes ritmus pl., hogy járok. Ez is olyan szépen ciklikus alternáló lateralizmus. Komolyan ez a definíciója ennek az egyszerű dolognak, hogy járok a lábamon. Na, most mivel ennek van egy ciklikus ritmusa, ezeket a ritmusokat ez a ritmusközpont olyannyira pozitívként kódolja, hogy a szervezetnek nyugalmi működése kedvező, nem is nyugalmi, kedvező működésre üzen parancsokat. Ezért elindult egy olyan ritmuskutatás, amiről már tudjuk azt is, hogy már a pici gyerekeinket is pl. már ébresztő ritmussal, már nyugtató ritmussal, játékokba, óvodás játékokba már be tudjuk ezt vezetni. Gondoljátok el, hogy az pl. egy nagyon kedves ébresztő ritmus ti ti tá, ti ti tá, ti ti tá, tapsolj hozzá, lépkedj hozzá, ti ti tá, most nem mondom tovább. Képzeld el, hogy a picike, aki már megtanulja, és már fölveszi magába, hogy majd, ha álmos, vagy fáradt - ti ti tá, és a fejedben elindítod, hogy ti ti tá… Ha fáradtak vagytok és álmosak vagytok, és a fejetekben elindítjátok ezt, ti ti tá, arra gondolsz ti ti tá, tapsolj hozzá ti ti tá, dobogj hozzá ti ti tá. Sőt olyan ébresztő hatása van, amit mérnek, agyi elektromos aktiváció-növekedés következik be ébresztőleg. Most van ennek az ellentétje is, a nyugtató ritmus. Most csak egyet mondok el, hát ennek már gazdag világa van, ez mindössze készségpszichológia eredménye. Hogy én azt mondom tá tá tá ti ti, tá tá ti ti, andalító ti ti, tá tá ti ti. Ez meg egy kis nyugtató. Tehát vannak ritmusok, amikre a ritmusközpont úgy válaszol, hogy a szervezeti folyamatokat befolyásolja. Az agyi elektromos tevékenységet befolyásolja, és mint tudjuk, mikor izgatottak vagyunk, gyorsulnak a hullámok, mikor nyugodt, éberek vagyunk, elegáns, jólfésült béta-hullámok…

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |