| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten igazsága megtartó erő

Zsoltárok könyve 79.

¹Ászáf zsoltára. Ó Isten! Pogányok törtek örökségedre, meggyalázták szent templomodat, romhalmazzá tették Jeruzsálemet.

²Szolgáid holttestét az ég madarainak adták eledelül, híveid testét a föld vadjainak.

³Úgy ontották vérüket Jeruzsálem körül, mint a vizet, és nem temette el őket senki.

⁴Csúffá lettünk szomszédaink előtt, környezetünk gúnyol és kinevet.

⁵URam, meddig tart még haragod? Meddig lobog tűzként indulatod?

⁶Töltsd ki lángoló haragodat a pogányokon, akik nem ismernek téged, az országokon, ahol nevedet nem hívják segítségül!

⁷Mert megemésztették Jákóbot, és lakóhelyét elpusztították.

⁸Ne ródd fel nekünk az elődök bűneit, siess felénk irgalmasan, mert igen elesettek vagyunk!

⁹Segíts meg bennünket, szabadító Istenünk, a te neved dicsőségéért! Ments meg minket, és nevedért bocsásd meg vétkeinket!

¹⁰Ne mondhassák a pogányok: Hol van az ő Istenük? Legyen nyilvánvalóvá előttünk, hogy bosszút állsz a pogányokon szolgáid kiontott véréért!

¹¹Jusson eléd a foglyok sóhajtása, tartsd meg a halálraítélteket, mert hatalmas a te karod!

¹²Hétszeresen fizesd vissza szomszédainknak a gyalázatot, mellyel téged illettek, Uram!

¹³Mi pedig, a te néped, legelődnek nyája, örökké magasztalunk téged. Nemzedékről nemzedékre mondunk dicséretet neked.

Textus: Zsoltárok könyve 79:5-6.

„⁵URam, meddig tart még haragod? Meddig lobog tűzként indulatod?

⁶Töltsd ki lángoló haragodat a pogányokon, akik nem ismernek téged, az országokon, ahol nevedet nem hívják segítségül!”

Kedves Testvéreim!

A 79. zsoltár egyike azoknak a zsoltároknak, amelyeket szívesen átugrunk bibliaolvasás és magyarázat közben. Mert olyan, hogy első olvasásra nem illik bele abba az életformába és tanításba, amelyet mi, keresztyének követünk. Jézus Krisztus arra tanított minket, hogy ellenségeinkért is imádkozzunk: „Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai (…) Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok?” Ebben a most olvasott zsoltárban viszont a zsoltáríró nem az ellenség szeretetét gyakorolja. Pontosan az ellenkezője történik, így tehát megbotránkozunk rajta, nem értjük és gyakran félretesszük. Mert a bosszúról szól. Vagyis helyesebben, a bosszúról is szól.

Nézzük meg, hogyan illik mégis ez a zsoltár a Bibliába, keresztyén, Krisztust követő életünk keretei közé.

A zsoltár Jeruzsálem pusztulása után született. Valószínű, hogy az 587-es eseményről van szó, amikor a babiloniak feldúlták a templomot és a várost, és fogságba hurcoltak embereket. A zsidók, akik életüket vesztették, a templom kincseit, a szent várost akarták megőrizni. A zsoltáros lefesti az állapotot, amelyet lát: a templom meggyalázva, Jeruzsálem romokban, a halott emberek szanaszét heverő testéből a madarak és a föld vadjai lakmároznak. Realisztikus és drasztikus a kép, amely előttünk áll. Még csak el sem temették őket. Természetes, hogy megszégyenítve érzi magát a zsoltáros, hiszen megtagadták a holtak eltemetését. A választott nép büszkesége ott hever a vérben és a madarak által szaggatott emberi testrészekben. Mások foglyok, megint mások halálra is ítéltettek. És mindez azt is eredményezte, hogy a szomszéd népek gúnyolódnak rajtuk.

A zsoltáros azt állapítja meg, hogy mindez Isten haragjának a következménye: „Uram, meddig tart még haragod? Meddig lobog tűzként indulatod?” Az elődök bűneinek büntetését látja a jelenben, a pusztulásban, a babiloniak győzelmében. Hiszen vétkezett a választott nép, ismeri be a zsoltáros, eltért arról az útról, amelyet Isten rendelt számára. Nem hallgatott az ÚR szavára, nem követte őt, idegen istenekhez fordult, elhagyta az Urat. Jogos hát a büntetés, de ugyanakkor azt is kifejezi, hogy elég volt a feddés. Félelmetes, megszégyenítő, ami történt. Most már újra Isten mellé lépnének, most már örökké magasztalnák őt, hiszen látható, hogy ez az egyetlen útja az életnek. Csak így, Istennel járva lehet megmaradni. Aki nem vele jár, nem őt magasztalja és hívja segítségül, azt Isten igazsága bünteti meg.

Ezt követően próbálja a zsoltáros Isten haragját elirányítani magukról a pogányokra. Büntesse Isten most már azokat, akik nevét nem tisztelik, nem hívják segítségül, akik elpusztították a választott és szeretett népet és lakóhelyét. Meglehetősen sokat kér a zsoltáros: Isten büntesse meg a pogányokat, mentse meg a foglyokat. Bosszút kíván Istentől, azzal érvelve, hogy Őt magát gyalázták meg, hogy az Ő létét fogják a pogányok kétségbe vonni ezután. És nem marad el a fogadalom sem a zsoltár végén, Isten magasztalásának ígérete. Nézz ide! Ments meg! Állj bosszút! És mi dicsérünk téged… Ez lehetne a zsoltár summája.

Azt gondolom, hogy két kérdésre kell most keresnünk a választ: egyrészt Isten, másrészt az ember oldalát kell megvizsgálnunk. 1) az első kérdés, ami felvetődik az olvasóban, Isten természetére kérdez rá: Isten nem kizárólag az elfedező szeretet Istene tehát? Isten bosszúálló Isten is? 2) másodszor pedig az ember oldaláról tekintve: Kérhet-e az ember bosszút az Istentől? Nem istentelenség-e bosszúra vágyni? Jézus sohasem gyakorolta a bosszút.

Először is látnunk kell, hogy az ószövetségi ember számára a bosszú alapja, ami lehetővé tette, hogy valaki bosszúért esedezzen, az egy nagyon pozitív dolog volt. A bosszú hátterében ugyanis az áll, hogy Isten az Ura mindennek ezen az általa teremtett földön, és az ő akarata kell, hogy érvényesüljön ebben a világban. Ezért tehát minden ellene irányuló esemény meg kell, hogy semmisüljön, az ő tervei, szándékai ellen történő cselekvés nem kaphat létjogosultságot. Hiszen ő az Úr, aki jónak teremtette és jónak is látta ezt a teremtettséget, ő a védelmező, ő az élet biztosítéka. Ami ellene irányul, az az élet, az ember ellen irányul. Akárki is ennek az elkövetője: a választott nép vagy idegen nemzetek tagjai. Így fogadja el, így tartja jogosnak Isten büntetését a zsoltáros, hiszen így van az életnek biztos alapja és távlata. A bűnösnek bűnhődnie kell. Aki Isten ellen cselekszik, az nem maradhat fenn. Ha a választott nép elhagyta Isten rendelkezéseit, akkor helyes és jogos Isten büntetése, a babiloniak betörése. És szintén ebben az isteni igazságszolgáltatásban bízva kéri a zsoltáros Istent, hogy biztosítsa most, ebben a szörnyű katasztrófában, újra az életet, távolítsa el a Vele szembehelyezkedő hatalmakat, álljon bosszút mindazért, ami az ő igazsága ellen történt. Hiszen az ellenséges nép nem tiszteli az Urat, nem tartja meg parancsolatait, nem hívja nevét segítségül. Márpedig ez az Isten igazságát sérti. És ha Isten nem áll bosszút, akkor kire lehet ezentúl számítani? Ki az, aki újra és újra helyreállítja a rendet az őt követők számára? Ki az Úr? Ki az élet biztosítéka? Ki tartja fenn a káoszból kiemelt világot és embert? A mindenható Istennek el kell távolítania a fenyegető erőket, meg kell védenie a közjót, a benne hívő embert. Isten igazsága nem csorbulhat.

Másodszor pedig, az emberi oldalt vizsgálva, arra is gondolnunk kell, hogy micsoda szabadság és biztonság az, amikor az ember megbocsátásának tökéletlen állapotában is ennyi bizalommal van Isten felé. Szabadon elmondja neki, amit érez, amit gondol. A bosszúvágyat is. Ez a zsoltáros nem igyekszik javítgatni saját érzésein. Hiszen talán ismerősei, barátai, rokonai fekszenek ott prédául a vadállatoknak, de legalábbis honfitársai. Az ekkora fájdalom, kétségbeesés, félelem, mi mást szülhetne, mint bosszúért kiáltást? És ő elmondja az Istennek, ami megfogalmazódik benne. Nincs olyan téma, amely ne lenne megfelelő Isten elé vinni, amely tiltott lenne Isten előtt, vagy titkolandó. Isten mindennek az Istene. Isten ennyire komoly közösséget akar az emberrel, ennyire komolyan veszi a teremtményt.

Mégis, mi milyen gyakran próbálunk rejtőzni Isten elől. Milyen sokszor formáljuk úgy imádságainkat, mintha egy másik arcot akarnánk neki mutatni. Elhallgatjuk a nem megfelelőnek ítélt gondolatokat. Elvesztjük őszinteségünket, ezzel együtt bizalmunkat is. Pedig Isten hamarabb tudja, mit akarunk mondani, mint ahogyan mi azt kimondjuk. Tudja, látja, mi van bennünk, mitől szép egy-egy napunk, és mitől vagyunk idegesek, szomorúak. Isten teljesen ismer bennünket, a cselekedeteinket, a gondolatainkat. Nincs szükség arra, hogy mást mutassunk előtte, mint amik valójában vagyunk. Levethetjük álarcainkat, amelyet a munkahelyen, a barátainkkal és a családban is viselünk. Teljesen őszinték lehetünk Istennel – mert ő úgyis tudja, és érti.

Kedves testvéreim, a 79. zsoltár írója egy nagy nemzeti katasztrófát sirat. Egy olyan helyzetből kiált, amely a teljes pusztulás felé is vezethet. Mert előzőleg ismét elhagyták az Urat, elfelejtették az ő nevét segítségül hívni. Isten igazságot szolgáltatott – Jeruzsálem és a templom romokban, feldúlva. De újra van lehetőség hozzá fordulni, visszatérni. Isten igazsága biztosítja az életet. Ez ad reményt arra is, hogy az Istenhez tért ember ellenségei, az Isten ellen cselekvők szintén részesei legyenek az isteni igazságszolgáltatásnak. Ez és Isten kegyelme, emberismerete ad lehetőséget arra, hogy így, ilyen őszintén szóljon a 79. zsoltár. Emlékezzünk mi is erre a biztos alapra: Isten igazsága megtartó erő, emberismerete és őszinte közösségre hívása elfogadottságunk bizonyítéka. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |