| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Minden baj forrása…”

Nagytiszteletű Urak, Testvérek, Kedves Barátaim!

Tegnap a Parókus Úr felhívott, hogy miről fogok ma beszélni, és akkor azt találtam neki mondani este, hogy nem tudom. Nem mintha nem gondolkodtam volna rajta, de amint hallottuk az imént ezt a négy gyünyörű szentírási szakaszt, bármelyik mellett letáborozhattam volna, és mégis vettem azt a bátorságot, hogy a legnehezebbet válasszam. Megítélésem szerint a legnehezebbet: a Timóteushoz írt gondolatot, ami egy másik fordítás szerint így hangzik, hogy „minden baj forrása a pénz utáni vágy, vagy a pénz szeretete”.

Ez az egyik olyan szakasz, amiről könnyű azt mondani majd onnan, hogy „persze, vizet prédikál és bort iszik”. Hát nem szeretnék ebbe belekeveredni. Ha véletlenül valaki ezt érezné, akkor előrebocsátom, hogy  nem ezzel a szándékkal gyűjtöttem össze gondolataimat, és vállaltam föl mégis ezen nehéz témát, már csak azért sem, mert megnéztem, és Pál összes levelei közül, ezen az egy helyen fordul elő a ‘pénz’ szó. Sehol nem írja le. A Szentírásban különben is elég kevés helyen szerepel, itt leírja direktben.

Aztán megpróbál az ember készülni egy ilyen prédikációra, és megnéztem az Internetet, hogy ott hányszor szerepel, és csak a magyar oldalakon 3 millió 350 ezerszer szerepel. Hát a kíváncsiságom tovább vitt, és akkor beírtam Jézus Krisztust is, az pedig 342 ezerszer szerepel. Több mint tízszeresen többször szerepel a pénz. Hát akkor most kinek is szolgálunk, Istennek vagy a mammonnak? Nem válaszolom meg, de a valóság kb. ez.

Nos, egy ilyen helyzetből nekirugaszkodni egy ilyen gondolatnak, hogy beszéljünk itt erről a pénz szeretetéről, vagy pénz utáni vágyról, úgy gondolom, hogy fölöttébb merész vállalkozás, de mégis vállalom, csak azért mert (és itt most tulajdonképpen a zárógondolatot mondom el), hogy ez is egy olyan hely, olyan állásfoglalási lehetőség, olyan kiállás, kiállási lehetőség, ahol nagyon könnyen egységbe kellene forrnunk. És itt viszonylag könnyű.

A mindennapi tapasztalatainkat most egy pár percig még tegyük félre, már csak azért is, mert amit mondani szeretnék az tulajdonképpen ítélet a saját fejemre, és tulajdonképpen mindannyiunk fejére. Hiszen van egy fölmérés (ENSZ. Felmérés, ha jó tudom), ami arról szól, hogy ha van a pénztárcádban egy kis pénz, meg a bankszámládon is van egy kicsi, és más oldalról pedig van tető a fejed fölött, és van egy kis étel a hűtőszekrényedben, akkor a föld leggazdagabb 8 %-ához tartozol. Gyerekeknek mondanám, hogy kezet föl, aki nem ide tartozik, nem mondom, gondolom a válasz megfogalmazódott.

Nos, tehát most könnyen beszélek én a 8 %-ról és akkor most azért mondtam el, hogy ide tartozván én is, ne gondolja senki, hogy pálcát szeretnék törni valaki fölött is, mert ugyanezt tenném magam fölött is. Így tehát elég nehéz vizet prédikálni és bort inni.

Azt gondolom tehát, hogy ha erről a gondolatról beszélnénk, vagy kellene gondolkodnunk, és mivel Pál ilyen kevésszer ír róla, lehet, hogy akkor nem volt ennyire nagy probléma. Dehogynem. Más oldalról pedig most ezzel van tele teljesen a fejünk, és a hírek… ha valaki egy napi híreket végighallgat reggeltől estig, akkor – számoltam –, tegnapelőtt azt hiszem, a hírek háromnegyed része a GDP-ről szólt, meg a pénzről. Hát igen baj. Azért, mert nem csak ebből áll a világ. Tudom, hogy bajunk van. Mindig is volt baj, de hogy csak erről szóljon, és hogy csak ez legyen az üzenete a magyar tömeg-tájékoztatásnak, ez azért kicsit több a soknál. (Egy kollegám megmérte, ő 95 %-ot mért, ezzel már elő sem merek hozakodni, mert nem én számoltam, tehát ez egy idegen tollakkal való ékeskedés lenne.)

Nos, tehát Pál csak egyszer mondja. De miért is mondja? Biztos volt már tapasztalata. Azt is mondhatnám, hogy Pál nemcsak apostol volt, hanem próféta is. Előre látott valamit, ami a korok előrehaladtával egyre inkább központi probléma lett, s egyre nehezebben megoldható probléma lett (ha egyáltalán megoldható a probléma), mármint a pénznek a két következménye. Ahol a pénz megjelenik, ott alapvetően két dolog jelenik meg: a gazdagság és a szegénység. Kézen fogva járnak, mint tudjuk. És ez a kettő egy nagyon érdekes kapcsolatban van egymással, hiszen ahogyan nő a gazdagság, úgy nő a szegénység. Ahogyan egyre kevesebb ember birtokolja a föld javainak a nagy részét, úgy egyre több ember birtokolja a semmit.

Azt mondják hozzáértők, hogy a föld javainak a felét, a föld lakosainak a 4 %-a birtokolja. 982 millió ember van, aki kevesebb, mint napi 1 dollárból él; 982 millió ember, és ezt győzelmi jelentésként adta tudtul az ENSZ, merthogy 10 évvel ezelőtt még 1 milliárd 140 millió ember volt. Hát ennek aztán lehet örülni.

De hát úgy látszik, hogy ennek is örülni kell, ezek számok, amelyek mögött milyen sorsok vannak. Tudjuk, ismerjük a hírekből. Hadd maradjak azonban egy kicsit még a Bibliánál. Történetesen a gazdagságnak és a szegénységnek úgymond az ellentéténél. Annál, amely nemcsak korunknak a nagy kihívása, hanem az volt már régen is. Az Ószövetség nagyon érdekes módon beszél, szinte kétarcúan  a gazdagságról. Egyrészt úgy beszél róla, mint az Isten ajándékáról. Úgy beszél róla, mint arról a tényről, amit az Isten ad az embernek. A gazdagságot úgy mutatja be, mint egy jó dolgot. A gazdagság jó. Nem is lehet önmagában rossz. Hiszen tudjuk: gyümölcséről ismeritek föl őket, és nem teremhet rossz fa jó gyümölcsöt, és jó fa rossz gyümölcsöt. De hát más oldalról már tudjuk sokkal későbbről, hogy bizony a mögöttes szándékok… és emberekkel van itt a baj. Amikor a gazdagságot, mint egy jó dolgot, és kvázi az Isten ajándékát mutatja be a Biblia, akkor olyan neveket sorol fel, akik valóban etalonok. Akikhez évezredeken keresztül mérte a zsidóság a saját életét, és viszonyítási pontok nekünk is. Dávidot említi. Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, akik az Isten által megáldott emberek, akik a maguk szorgalmával és ügyességével gyarapítják vagyonukat. Tehát már a legnagyobb gazdagság is jó, értékes függetlenséget biztosít, megóv a koldulástól – mondja a Példabeszédek könyve –, hitelezőjével szemben elkötelező szolgaságtól – ugyancsak a Példabeszédekből. Hasznos barátságokat segít elő – mondja a Sirák fia könyve. Megszerzésére rendesen érdemszerző emberi tulajdonságokat tételez föl, úgy mint a szorgalmat, az okosságot, a realizmust, a bátorságot és a türelmet, mind-mind szentírási idézetek a Példabeszédek könyvéből. Mert ez mögötte van, vagy mondjuk úgy, hogy lehet, vagy kell lenni a gazdagságnak. Ugyanakkor ez egy viszonylagos állapot, egy viszonylagos, de valahogy mégis csak jónak ítélhető meg, de vannak dolgok, amelyek nem válthatók meg a gazdagsággal. A Biblia többre értékeli a békét, a jó hírnevet, az életszentséget, az igazságosságot – ószövetségi idézetek, Példabeszédek és Sirák fia. A haláltól való mentességet, nem lehet megvásárolni a szeretetet. Tudjuk, a gyönyört igen, de a szeretetet nem. Többre kell értékelni, és többre értékeli a bölcsességet, mint a gazdagságot. Viszonylagos jóvá teszi. Ma azt mondanánk, hogy relativizálja. Valamihez méri.

Ugyanakkor Isten adományának tekinti, és ezt az isteni adományt szentesíti valamilyen módon. De ugyanakkor, valamilyen módon már a próféták Ézsaiás és Jeremiás úgy beszélnek erről a gazdagságról, mint amely veszélyeket is hordoz magában. Mit is mondanak? Itt talán már jobban érzékelik azt az állapotot, amikor ezzel a gazdagsággal az ember visszaél, és hangot adnak ezen fájdalmuknak. A gonoszul szerzett javak nem válnak az illető hasznára – ez még ugyan Példabeszéd. És amit a gonosz gyűjt, végül az igaz öröksége lesz. Jaj nektek, akik házhoz házat ragasztotok, mezőhöz mezőt foglaltok a hely határáig, vajon egyedül laktok-e a földön? – kérdezi Ézsaiás. Házaik tele vannak álnoksággal, azért lettek nagyokká és gazdagokká, megkövéredtek és felhíztak (szép) – mondja Jeremiás. Jaj a vagyonukban bízóknak. Aki gazdagságban bízik, elbukik abban. Tudjuk a Zsoltárokból: igazán bízni csak az Istenben lehet. Amikor jóllaktak, szívük felfuvalkodott, s ezért elfeledkeztek rólam. Micsoda ítélet! Hát igen. Egy tál lencséért el lehet feledkezni sok mindenről. Két tálért meg...!

Az Ószövetségnek tehát ezek a megjegyzései valamiképpen azt mondják, hogy nem az anyaggal van a baj, hanem az anyaghoz való viszonnyal. Ha tetszik, nem a pénzzel van a baj (ő csak egy tárgy), hanem ami mögötte van.

Az evangéliumok inkább szembefordulnak a gazdagsággal. Azt mondja Jézus kora elitjeinek, hogy: jaj nektek gazdagok. Megkaptátok már jutalmatokat. Aztán mondja a farizeusoknak: jaj nektek, felélitek az özvegyek házát, színlelve nagyokat imádkoztok. Remélem, értettek belőle. Nekünk is szól.

Nos, ezek a figyelmeztetések, amelyek valóban bibliai idézetek. Félve mondom ki, mert elsősorban magamnak kellene mondanom, másik oldalról pedig azt érzem, hogy ha nem mondjuk ki, meg agyonhallgatjuk, akkor előrébb vagyunk? Nem kellene nekünk is bizonyos dolgokról nyíltan beszélni, közösen? Nem kellene bátran fogalmazni és azt mondani a fehérre, hogy fehér, a feketére meg, hogy fekete? Ez talán inkább kiderül majd akkor, amikor a napi gondjainkkal szembesülünk.

De azért még egy kicsit a szegénységről is – arról, amit a Biblia mond róla. Nagyon sok szinonimát használ a Szentírás arra, hogy a szegénységet, mint állapotot bemutassa. Ebbe a kategóriába tartozik a nyomorgó, a sovány, a vézna, a koldus, a lealázott, az összetört. Hallottuk a Lukács idézetet az imént: vakok látnak, sánták járnak, szegényeknek hirdetik az evangéliumot. Elérkezett az Isten országa. És amikor megkérdezik, hogy mi is az Isten országa?  – akkor megint csak egy idézet a Szentírásból: az Isten országa köztetek van. Ki mer kérdőjelet tenni e-mondat mögé?! Köztünk van. Köztünk van? Köztünk van.

Nos, ezek azok a jelzők, amelyeket a Biblia használ, bemutatva egy állapotot, amely állapot bizonyos mértékig ugyancsak az Ószövetség, amelyik egy megvetett állapot volt. Egy olyan állapot, amely valamiképpen Isten ítéletét hordozza: azért ilyen, mert biztos, hogy rossz, meg bűnös.

De ugyanakkor azt is tudja a Példabeszédek könyve, a szegénység gyakran csalás, és a hanyagság következménye. Keményen elítéli a lustaságot, ami nyomorhoz vezet. A szegénység bűnalkalommá is válhat. És eszményi állapotot helyettesítő középutat sem találja meg, se nyomort (és ebben erre figyelmeztet): se nyomort, se gazdagságot ne adj. Az ítélet nem a mi dolgunk – szeretném mondani. Csak idézek. Ezek az idézetek elevenek. Sok a szegény, az emberek kapzsiságának az áldozata – még mindig a Jób könyve. Ezek a kisemmizettek, a prófétákban hivatásos védelmezőt találtak. Ámós nyomán, aki ordít Izrael bűnei miatt, Jahve szóvivői, a próféták szünet nélkül leleplezik az erőszakos rablást, amely beszennyezi a földet, tisztességtelen csalást a kereskedelemben, a földek összeharácsolását, a gyengék leigázását. Visszaélés a hatalommal és az igazsággal. Messiásnak egyik feladata a szegények jogainak a megvédése lesz  –  a Prófétákat idéztem.

Nem egyértelmű tehát a kép, vagy nagyon is? Vagyis arról van szó, hogy egy jelenséggel – amely akkor is jelen volt és most is jelen van – szembe találkozva állást kellene foglalnunk. Mi alapján? Csak a napi hírek alapján nyílván nem lehet. Ha a Szentírást idéznénk (mondjuk közgazdászoknak), egyszer megpróbáltam, hú, de kinevettek – mondták, hogy nem értek hozzá, és ne szóljak bele. Hát ez igaz. Közgazdász nem vagyok. Csak azt nem értem, hogy hogy lehet egy véges és zárt rendszerből végtelen fejlődést produkálni. De ezt még senki nem mondta meg, hogy hogyan lehet. Ennek ellenére valóban nem értem.

De ha a Szentírásnak ezen idézett textusaira gondolok, akkor azt vélem kiolvasni belőle, hogy ezek problémaként jelen voltak mindig az ember életében. Foglalkoztatták őket, és választ kerestek. Érezték, hogy a válasz túlmutat az emberi okosságon, vagy az emberi törvénykezésen. Itt nem elég az, hogy összedugjuk a fejünket közgazdászok és politikusok, meg a nép bölcsei is azt mondják, hogy ‘ez a megoldás’. Az ‘ez a megoldás’ az mindig valakinek jó megoldás.

Utópisztikus leszek egy kicsit, még a következőkben is, ezért szeretném megkérdezni, hogy valóban csak egy megoldás létezik-e? Valóban csak az létezik-e, amit a liberális piacgazdálkodás kínál? Ha ez a megoldás van, akkor azt látjuk, hogy jó: valakinek és valakiknek. És mindenkinek? Mit kezdünk azzal a gondolattal (olvasom egy felmérésben, vagy egy tanulmányban), hogy a világ pénzügyeit 200 ember irányítja. Vajon milyen erkölcsi alapon lehet foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy vannak, akik bevállalják, hogy egy-egy országot (ma divatos szóval) bedöntenek, mert ez az érdekük. Hol Argentína, hol Anglia, a soron meg Magyarország következik. Vajon ezt mivel lehet megmagyarázni, vagy hogyan lehet érvelni emellett?  A piac, a piacnak a szabályai, azok mindent megoldanak – mondják. Tényleg?

Nos, amikor a koreai testvéreink összeállították ennek az imahétnek a gondolatait, ők a saját bőrükön érzik azt. Korea kettészakadt két országában, van egy elképesztően nagy nyomorban, alig ismert nyomorban élő Észak-Korea, és van egy nagyon jó módban és jó anyagi körülmények között élő déli országrész. Nyílván a testvéreink iránti fájdalom is benne van abban, hogy az egyik miért szenved, és miért pusztulnak éhen emberek és gyerekek, és a másik pedig miért élhet jobban. És ezt az igazságtalanságot ők sem tudják feldolgozni. Legfőbbképpen elfogadni nem.

Aki komolyan gondol (mondjuk nem hazaszeretetre, hanem) nemzetszeretetre, annak ez az érzés komoly és őszinte, annak bizony elég nagy dilemmát jelent az, hogy a másik, az, milyen módon és hogyan szenved.

Amikor a minden baj forrása a pénz szeretete idézetet mertem választani, akkor egyrészt abból fakadt ez a választás, hogy hadd legyek már egy-kétszer egy kicsit utópisztikus, s próbáljam azt gondolni, hogy van más megoldás is. Nem fogom megmondani, hogy mi, mert nem tudom; de olyan nincs, a földön soha nem volt olyan, hogy csak egy megoldás létezik, hogy csak egy rendszer létezik, hogy csak egy jó válasz van egy kérdésre.

Ez egy eléggé szívbemarkoló és napi probléma, különösen, ha tudjuk azt, hogy naponta 25 ezer ember hal éhen. Ez elég nagy szám. És ezeknek a nagy része gyerek. S amikor az előbb mondtam azt, hogy 982 millió ember él napi egy dollárból, akkor azért még hozzá tenném, hogy további 2 és fél milliárd pedig napi 2 dollárból él. Ezek azok az igazságtalanságok, amelyre nem hiszem, hogy csak a Biblia által emlegetett szorgalom és tudás lenne ennek a borzasztó nagy különbségnek a magyarázata. Ha e mögött nem tételezzük föl és nem látjuk az igazságtalanságot, akkor távol vagyunk az igazság keresésétől is.

Egy német közgazdász: Ulrich Duhrov (aki mellesleg evangélikus teológus), egyetemi tanár, írt egy könyvet, amelynek ez a címe, hogy: Kapitalizmus utáni kapitalizmus. A pénz trónfosztása? Fölsorolja ezeket az anyagokat, és még sokkal több fájdalmas és szomorú tényt, amikor ezekről beszél, és ő is kérdéseket tesz fel. Azt, amit már én is említettem volt, vagy hát idéztem természetszerűleg: vajon Isten, vagy Baál uralkodik a gazdaság törvényein? Nagyon úgy néz ki, hogy az egyik – nem az előbbi. És amikor tovább kérdez, és olyanokat kérdez, hogy „lehet-e mindent lefordítani a pénz nyelvére? Lehet-e minden érdeket dollárban kifejezni vagy sem?” –, akkor előjön az a szociológiából ismert mondat, hogy társadalmi hasznosság elve. Magyarországon is emlegették, és akkor egyszer nagyon kikeltem magamból, és mindenféle csúnyákat mondtam prédikáció közepette, amikor potyautasoknak nevezték a sokgyerekes anyákat, akik nevelik a gyerekeket, amikor ingyenélőknek nevezték a nyugdíjasokat, akiknek már megint nyugdíjemelést kell adni, akkor kedvem lett volna csúnyábbakat is mondani, de hát a hely szelleme azért ebben meggátolt.

Hát itt tartunk. Most itt lehet, hogy egyféle szempont szerint csőlátásban látva igaza van annak, aki ezt ki meri mondani. Akkor nekünk is igazunk van, ha kimerjük mondani, nem a saját okosságunkat, hanem az isteni igazságot. Azt az elvet, amire jobban föl lehetne építeni egy rendszert. Van-e alternatívája ennek a globális kapitalizmusnak? Lehet-e úgy gondolkodni a világ rendjéről, hogy ez nem jó? Miről van szó napjainkban? Arról van szó, hogy van egy gazdasági elv, amely most bedőlt – bedöntötték, összeharácsolták, nem tudom mit csináltak vele –, és akkor most megint újra ugyanezt akarják fölépíteni. Véletlenül se hallottam senkinek a szájából, hogy egy újat kellene helyette csinálni. Most megint arról szól a történet, hogy építsük fel újra, induljon be a fogyasztás, és akkor majd beindul a termelés. Arról beszélnek egyetemi előadásokban, hogy a világ gazdasági fejlődését az határozza meg, és az viszi előre, hogy mennyi az Amerikai Egyesült Államoknak a fogyasztása. Mert ha Észak-Amerikában nagy a fogyasztás, és az amerikaiak gyakran cserélik az autóikat és a ruháikat, és én nem tudom, hogy micsodáikat, akkor a nagy fogyasztás, az termelést generál, és abból, hát marad morzsa a nyomorgóknak is.

Jól van ez így? Hogyan és milyen módon tudunk mi állást foglalni ezen (hadd legyek bátor és mondjam ki) utópisztikus elképzeléssel szemben? Mert azt mondják, hogy nem utópisztikus, mert évszázadok óta ez irányítja a világot és ez a rendszer alakult ki. Én pedig azt gondolom, hogy rosszul alakult ki. Lásd az eredményét. Jóllehet egy világ, amiben 4% nem tud mit kezdeni saját magával, jó dolgában megvész, mint az a bizonyos házi eb, a másik világ pedig belepusztul. Mit szólnak ehhez azok az emberek, akik ezekben a hatalmas nyomorban élnek?  Indiában 10 milliók születnek meg és halnak meg úgy, hogy nem tudnak róluk, hogy a világra jöttek. Indiában legalább 200 millió embernek nincs és soha nem volt lakása, az utcára születik meg és onnan hal meg. A föld népességének a fele még soha nem telefonált, mert nincs telefonja.

Pár évvel ezelőtt megjelent a sajtóban, bejárta a sajtót egy borzasztó fotó, ami arról szólt, úgy nézett ki a kép, hogy egy kisgyerek fekszik egy ablak alatt, nyakán egy vasörv, az egy lánccal hozzákötve a rácsos ablaknak a rácsához, és bent pedig az anyukája éppen varrt egy ilyen lepusztult távol-keleti ruhaműhelyben, ahol éhbérért valamit kapott, és ez volt a gyerekmegőrzés. Most már többeknek elborult az arca, és látom, csúnya dolgokat mondok, és ezt rossz hallgatni is, abba is hagynám, mert valóban ezek borzalmak, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, és ezekkel találkozunk. De ezek valóságok. És a valóságok akkor ráznak meg minket, hogy ha látjuk, vagy halljuk, ha tapasztaljuk. Bennünk is bennünk van az igény, hogy jobb autóra cseréljük az autóinkat, hogy jobb ruhában járjunk, jobb ételeket együnk, mindenkiben benne van. De mihez mérjük a vágyainkat? A saját elképzelt lehetőségeinkhez, vagy ahhoz a normához, hogy jusson is és maradjon is.

Amikor nyilvánosságra hoznak olyan adatot, hogy a föld (nyílván dollárban és euróban) milliárdosainak a száma egyrészt megduplázódik, másrészt a milliárdos vagyonok is megduplázódnak, akkor mire gondolunk? Irigyeljük, hogy hú, de jó nekik? És akiktől elvették és éhen haltak miatta, azoknak is olyan jó? Aztán persze jön a mindent megoldó és mindent az egyházakra, meg a hívő emberekre kenő felhívás, hogy segítsenek az egyházak, ez a dolguk. Nagyon szépen kérem, kívülről senki ne mondja meg, hogy mi a dolgunk, tanultunk hozzá eleget, meg tapasztaljuk és tudjuk. De nehogy már részünk legyen abban, hogy felelősséget vállalunk azért, amit a pénz utáni, hadd fogalmazzuk így, helytelen vágy generál valakikért.

Fodrásznál, autómosóban, és még sok mindenhol tele vannak mindenféle ilyen pletyka-lapokkal, abban is mindenhol azt lehet látni, hogy melyik sztár az hol nyaralt és mit csinált, és milyen háza van, és hány millióért adta el a 25 szobás villáját, és utána mennyit vett belőle, és akkor ott áll a szegény egyszerű ember, és nézi, és utána elgondolkodik rajta, miért is nézem én ezt? Hát mi közöm van nékem ehhez? Itt még jó, ha erre gondolunk. Nem lehet olyan illúziókat kelteni az emberekben, ami bűnös vágyakat ébreszt. Mikor Pál le meri írni azt, hogy minden baj forrása – minden baj forrása. Közülünk ki merné ezt kimondani? Legfeljebb megint egy kicsit szépítenénk a dolgon, és azt mondanánk, hogy nagyon sok baj forrása a pénz utáni vágy. Pál valamit észrevett, mint ahogy a próféták is észrevettek. Nem azzal van baj, hogy a föld megtermi a termését, hogy a bányából aranyat lehet kibányászni, hogy vannak gyémántbányák, hanem abból van baj, hogy akik ezért az életüket feláldozzák, azért éhen halnak. És valakik pedig másik oldalon az itt megszerzett pénzt arra használják föl, hogy még több legyen.

Vitába keveredtem egy vállalkozóval, akinek az volt a fixa ideája, hogy egy vállalkozó az egy dologra használja fel a saját jövedelmét, hogy minél nagyobb legyen a vállalkozása; és felejtse el azt, hogy neki, adott esetben, jótékonykodni is kellene. Az a cél, hogy megerősödjenek a magyar vállalkozók, és erősek legyenek. Semmilyen alapon nem tudnék ezzel a gondolattal egyetérteni. Semmilyen alapon nem tudnék, mert ára van mindennek. S minden felhalmozott érték, amit akárki halmoz fel, az valahol nincs meg, az valahol hiányzik. És a hiány az általában elégedetlenséget szül. Az elégedetlenségnek a következménye, az pedig kiszámíthatatlan.

Amikor katonák voltunk, a politikai tiszt (mert hát ugye volt a laktanyában ilyen, akinek az volt a dolga, hogy leszoktasson minket arról, hogy ugyan már miért ne menjünk vissza a szemináriumba), azt mondta, hogy elvtársak (akkor ugye elvtársak voltunk), elvtársak, maguk jobb, ha megjegyzik, hogy a földön Jézus Krisztus volt a legnagyobb forradalmár. És akkor azt gondoltuk, hogy már megint a szokásos szocialista sületlenség, s hogyha ezt a forradalmár szót most hajlandó vagyok jól érteni, akkor azt mondom, hogy teljesen igaza volt. Ő volt az, aki lebontott falakat, aki átlépett törvényeken és szabályokon, akinek nem számított az üres rituáló, de egy valami számított. Azért lépte át a határokat, azért bontotta le a falakat, mert az ember számított neki. Amikor módszeresen és következetesen a szegények felé fordult, meg a betegek felé fordult, meg a bűnösök felé fordult, meg a közutálatnak örvendő samaritánusokkal paktált, akkor azt akarja, hogy felejtsd el, amit gondoltál idáig a világ rendjéről, a gazdagságról, arról a gazdagságról, amelyet nem az emberért, hanem az ember ellen használnak föl.

Az alapkérdés tulajdonképpen az, hogy az ember van a matériáért, vagy a matéria van az emberért? Ez egy szellemi döntés. Ha eldönti a világ, hogy most rabszolgájává válik az újratermelésnek, akkor be fog áldozni érte mindent. Legfőbbképpen az embert. Ha úgy döntene (megint utópisztikus hadd legyek), hogy fölhasználja mindazt, amit megtermel a föld, ami értéket nekünk fölkínál, amit kapunk az Istentől, fölhasználja az emberért, akkor lép rá arra az útra, amelyet az Isten elvár. Amelyre azt mondja, hogy ez a jövendő útja.

Most még nem ezen az úton járunk, vagy legalább is talán kevesen és erőtlenül. És a hangjuk nem hallik messzire. És akik ez ügyben bármit mondanak, vagy mernek mondani, azokat vagy elhallgattatják, vagy nem kapnak elég nyilvánosságot. Még ma is tucat számra ölik meg a harmadik világban (nevezzük így), de nemcsak a harmadik világban, azokat az úgymond misszionáriusokat, vagy hithirdetőket, igehirdetőket, akik szót mernek emelni a helyi kiskirályoknak a bábáskodása ellen. Amikor olyan országban, ahol a néptribunus (hadd mondjam így), arra használja fel a nemzeti jövedelem 85%-át, hogy fegyverkezzenek – akkor mit várunk?

Egy kérdést ezzel a világgonddal kapcsolatban még mindig nem válaszolt meg sem a tudóstársadalom, sem a politikai bölcsesség nem hajlandó ezzel foglalkozni, hogy mi lesz, ha majd nem lesznek hajlandók elfogadni az emberek azt, hogy ők napi 1 dollárból éljenek? Mi lesz, ha majd nem akarnak az utcára szülni és az utcáról meghalni? Mi lesz (Petőfi mondja), ha majd fölkel a nép? Állítólag Indiában már 100 milliók vándorolnak a víz után. Jelenleg 2,5 milliárd embernek nincs normális ivóvize a földön. Van olyan ország, ahol 3 liter víz jut egy emberre egy nap. Amerikában történetesen 570 liter. Mi lesz, ha majd ezeket nemcsak egy-két ember fogja tudni, akik a nemzetközi statisztikákat csinálják, hanem mindenki fogja tudni. És mi lesz, ha majd rájönnek arra, hogy az Isten egyenlőnek teremtette az embert, és nekik is minimum joguk lenne a tiszta vízhez? Fegyverrel fogjuk elfojtani és megölni ezeket az embereket? És mi lesz, ha egyszer véletlenül valaki benyújtaná a számlát a nagy hódító hatalmaknak, és azt mondanák, hogy adjátok vissza a felfedezések korában összelopott kincseinket! A nemzetközi jog mit mondana? – Elévült? Állítólag az emberiség elleni bűnök soha nem évülnek el. Már pedig egy országnak a leigázása és a kifosztása az emberiség elleni bűn. Ha egyszer valaki ezt fölfedi, milyen világrend lesz… Visszahordják majd Egyiptomba a kincseket? Ez egy érdekes föltevés – mondom utópisztikus vagyok. De félek, hogy egyszer ezek a kérdések az asztalra fognak kerülni és válaszolni kell rá.

Mi jogosította fel a világnak az akkor (most is mondjuk úgy: fejlett oldaláról), Európából induló hódítókat, hogy összerabolják a világot? Milyen erkölcsi alapjuk volt összefogdosni az embereket és rabszolgának elvinni? És milyen erkölcsi alapjuk van azoknak, akik ma ugyanezt megteszik?

Minden baj forrása a pénz utáni vágyakozás? Vagy a pénz szeretete?

Elnézést kérek, ha sarkos voltam és talán egy kicsit indulatos. Mondom, hogy szándékosan vállaltam be mindezt, egyrészt azért, hogy saját magunkat egy kicsit megdöbbentsem. Egy dolog valószínű (a történelemből merem ezt a valószínűséget mondani), hosszú távon nem tartható fenn semmilyen olyan rendszer, ahol úgy gondolja az egyik ember, hogy a másikon ő bűn nélkül, szabadon, saját magának megszabott szabályok és törvények szerint uralkodhat. Ezek a rendszerek az elmúlt évszázadokban vagy évezredekben mindig megbuktak. Aztán persze az más kérdés, hogy megint ugyanilyenek jöttek helyükre, de azok is megbuktak, és reméljük, és feltételezhető, hogy a jelen világnak ez a féle berendezkedése is meg fog bukni. Mert a pénz számít és nem az ember.

Ó szent Pál, vagy ó Pál, mit is mondtál nekünk: minden baj forrása a pénz utáni vágy? Hát akkor most mit csináljunk? Mi itt elmondhatjuk, szörnyülködünk rajta és aztán nem fog történni semmi.

Holnap, ugyanígy reggel, azzal lesz tele a TV, hogy megint vissza kell állítani a termelést, meg föl kell pörgetni, és akkor majd minden megoldódik. Valószínűleg a mi életünk már csak így fog beteljesedni, és azzal a nem boldog tudattal megyünk majd az örök üdvösséghez, hogy hát ebben az évben sem tudtunk előbbre jutni, és nem tudtunk csinálni semmit. Dehogynem. Tudjuk, hogy a megoldások, a problémáknak a megoldása, az legalábbis akkor kezdődik, amikor nyíltan és őszintén merünk beszélni róla. Akár ilyen körben is. Akár abban a körben is, amely olyan emberek társaságában, amely, és akik a Bibliából élnek, és úgy gondolják, hogy a Szentírásnak igaza van. Nem azért van igaza, mert ők a Smith féle gazdasági elméleteket visszaigazolják, hanem azért van igaza, mert az Istentől jött, és a történelem bizonyította ennek az igazságát. És amikor Pál ilyen kemény dolgokat mer mondani – amelyek nyílván nem egyedülállók a Szentírásban, mert vannak még ehhez hasonló kemény mondatok: szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért –, ezek olyan elvileg teoretikus mondatoknak tűnnek: „jó, jó, hát szeretem, becsukta ő is az ajtót, meg én is, és akkor kimondom, hogy szeretem. De mikor szembe találkozunk azzal, hogy lehet, hogy holnap mindenem odalesz, itt meg valakiknek kedvük van csinálni egy gazdasági világválságot, és 200 ember miatt 6 milliárd szenved, akkor ugyan én mit tehetek?

Továbbra is azt mondom, beszélni kell róla. Kis közösségekben, kis közösségek összeadódnak naggyá, a nagyok még nagyobbá, és megszólal az egyház minden szinten és azt mondja, hogy nem jól van így. Nem jól van így, amikor az ember nem számít. Nem jól van így, amikor az embert eszköznek tekintik. Nem jól van így, amikor többet pusztítanak el a megmaradt élelmiszerből, mint amennyiből életben lehetne tartani azt a napi 25 ezer éhen halt embert. Ez az a lelkület, amikor a szegény Lázár az asztalról lehullott morzsákból sem ehetett. Nem azt kárhoztatta Jézus, hogy miért volt rogyásig tele az asztal. De hát az már csak, hogy még az asztal alatt a morzsákból sem ehessen!? Akkor is volt, utána is és most is van, félek a jövőben is lesz. De ez akkor sincs jól! Az az igazság, az, végig kísért minket, és az az ítélet is végig kísért minket, ami ebben megfogalmazódik.

Pálról azt mondja a teológia (legalábbis a katolikus teológia is, és remélem ebben protestáns testvéreinkkel nem fogunk vitázni), hogy ő tulajdonképpen a krisztusi evangéliumnak az első magyarázója. Az első olyan ember, aki apró pénzre váltja mindazt, amit Krisztus mondott, tulajdonképpen értelmezi azokban a közösségekben, amely közösségeket ő létrehoz. S Pál mer ilyeneket mondani. Világos utasításokat ad. Világosan hirdeti, hogy az, ahogyan élnek abban a időben az emberek, az hol jó és hol rossz. Ítéletet mond. Keményen fogalmaz. A Páli levelekben, az úgynevezett pasztorális levelekben (mi legalábbis így hívjuk) világos utasításokat adott Timóteusnak, az ő szeretett tanítványának, hogy hogyan viselkedjen. Hogyan viselkedjen ezzel, attól fordulj el, azzal ne barátkozzál, mert az árt az egyháznak, de ahhoz menjél oda, mert az sokat segít… És ezt a dolgot, ezt a gondolatot nem fejti ki tovább. Nem fejti ki. Helyesebben valamit mond utána, amikor azt mondja itt folytatásaként, a 10. versben: te azonban Isten embere menekülj ezektől. Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát. Szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hívatást. Pál megijedne attól a gondolattól, hogy tovább fejtegesse, hogy minden baj forrása a pénz utáni vágy, vagy a pénz szeretete? Gondolja, hogy ezzel elég keményet mondott? – azt is! És azt mondja: te azonban Isten embere.

Kedves Testvérek! Meglepő módon egy hindu embernek az idézetével szeretném befejezni ezt a gondolatot. Őt úgy hívták, hogy Mahad Magandi. Azt mondta: „A természetnek elég kincse van ahhoz, hogy mindenki szükségletét fedezze, ahhoz azonban nincs, hogy mindenki kapzsiságát kielégítse.”

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |