| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten beszéde

Textus: 1 Thesszalonika 2,13

„Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.”

Kedves Testvéreim,

Bibliaolvasó kalauzunkat követve pénteken elkezdtük a thesszalonikai gyülekezethez írt levél olvasását, amelyből a mai napra rendelt igét olvastuk és hallottuk. A thesszalonikai gyülekezet akkor alakult meg, amikor Pál Filippiből menekült, és így Macedónia fővárosába, egy kereskedelemtől zajos és népes, viszonylag jómódú városba, Thesszalonikába ért. Mindenhol, amerre járt, Pál hirdette Isten igéjét, és újabb gyülekezetek alakultak. Így történt ez Thesszalonikában is. Bár a zsidók nagy többsége elutasította Pált és tanítását, közel három hét leforgása alatt mégis olyan sok ember hallotta meg az örömhírt, hogy a sok istenfélő görögből és megtért prozelitából egy élő hitű, lelkes gyülekezet alakult.

De szinte amint megalakult a gyülekezet, Pálnak el is kellett hagynia, hiszen a zsidók üldözték őt. Mikor már Korinthusban volt Pál, akkor írta ezt a levelet az 50-es évek első felében ennek a gyülekezetnek, amelyet úgy szeretett, amelyért olyan felelősséget érzett, mint egy gyermekért. Attól tartott, hogy a jelenléte, vezetése nélkül a gyülekezet szétszóródik, és a hit, amely megszületett, elsorvad, az emberek elfelejtik Krisztust. Támogatni szerette volna őket, hogy a frissen született gyülekezet megerősödjön, és tovább fejlődjön a hitben.

Számunkra is természetes érzés, aggodalom az, ami Pál soraiból árad. Sokan dolgoznak a nagyerdei gyülekezet életében, lelkészek, hitoktatók, presbiterek, gondnokok, ifivezetők, sokáig sorolhatnám, kik, milyen tisztségben végzik a szolgálatot az egyetemes papság jegyében ebben a gyülekezetben. Különböző emberek, különböző adottságokkal. Vannak, akik hangosan, vannak, akik csendben. Vannak, akik nagyon láthatóak, vannak, akik láthatatlanok, de munkájuknak nagy az eredménye. Mert különbözőségeink között egy dolog összeköt: hogy fontos számunkra az Isten Igéje és annak terjedése.

Pál attól tart, hogy a gyülekezet nem marad meg, hogy ő maga pótolhatatlannak bizonyul. De az Isten Igéje elvégezte a munkát a Thesszalonikai gyülekezetben Pál távozása után is. Az emberek megálltak a hitben, nem tagadták meg Krisztust, kitartottak mellette az üldözések idején is. Nem vagyunk pótolhatatlanok, pedig, ugye sokszor gondoljuk ezt, amikor el kell mennünk. Ki fogja majd elvégezni ezt a feladatot? Lesz-e valaki, aki megteszi, amit én tettem? És sokszor: Lesz-e valaki, aki ugyanolyan jól teszi majd, ahogyan én tettem? Sokszor azt is érezzük, nálunk jobban nem tudja senki elvégezni a munkát. Azt gondoljuk, pótolhatatlanok vagyunk. Nem lesz még egy lelkész, aki így pásztorolná a gyülekezetet, nem lesz még egy tanár, aki ilyen jól oktatná vagy ennyire szeretné a gyerekeket, nem lesz még egy ifivezető, aki ennyire értene a fiatalok nyelvén és hasonlók. Igaz, munkánk mindig egyedülálló, ugyanúgy senki sem tudja elvégezni. De minden emberben ott van az Isten ajándéka, hogy valami újat, valami eredetit alkosson, valamit jobban végezzen, mint ahogy mi tettük. Nem vagyunk nélkülözhetetlenek, ha elmegyünk, akkor is lesz folytatás, lesz élet, ameddig Isten akarja. 

De ugyanakkor Pál alázatosan elismerve az ember hibáit és gyengeségét, arra büszke, hogy a gyülekezet Isten beszédeként fogadta az igehirdetést és nem emberi beszédként. Mert sokféleképpen lehet venni az Igét. Sokan mondják, akik nem tartoznak gyülekezethez, hogy kiábrándultak az egyházból. Mert ugyanazokat a bűnöket az egyháztagokban is felfedezik, amelyeket az egyházon kívüli emberekben. Ebben a tekintetben nincs különbség, hiszen mindannyian ugyanannak az eredendő megkötözöttségnek a fogságában élünk. Krisztushoz tartozunk, de nem vagyunk olyanok, mint Ő. Nem vagyunk tökéletesek, bűneink vannak, hibák, melyek eltávolítanak tőlünk embereket. Mégis, akik így gondolkodnak a keresztyénekről és az egyházról, az emberre figyelnek és nem Istenre, nem az Isten beszédére. A hibáinkat látják, amelyek elfedik a tökéletes Istent szemük elől. De mi is, akik benne élünk az egyházban, hányszor teszünk különbséget egymás között emberi tulajdonságaink alapján. Milyen sokszor állítjuk sorba egymást az alapján, hogy ki tetszik jobban, ki áll hozzám közelebb, ki szól igazán hozzám. Teológusként sokszor néztük meg előre, hogy melyik tanárunk prédikál az akadémiai istentiszteleten, s ettől tettük függővé, hogy elmegyünk-e. Mert volt, akit jobban szerettünk, olyan is, akiért rajongtunk, és soha nem hagytuk volna ki szolgálatát. Mert tőle mindig maradandó élményt kaptunk. Egy olyan gyülekezetben is, ahol „van választék”, megteszi az ember, hogy választ. Pedig minden külső körülménytől, emberi tulajdonságtól függetlenül Isten szólhat. Isten bárkit választhat eszközéül, hogy üzenetét átadja az embernek. Akkor is, ha mi nem tartjuk az embert elégnek, megfelelőnek. Vagyunk-e elég alázatosak ahhoz, hogy odafigyeljünk arra, akit kevesebbnek látunk magunknál? Meghalljuk-e az Igét, Isten szavát, akkor is, ha nem fényes tálcán jön elénk? Észrevesszük-e akkor, ha nem lelkésztől jön, de gyülekezeti tagtól, észrevesszük-e, ha tőlünk fiatalabbtól, gyermektől, ifjútól jön, vagy meghalljuk-e ha egy nem szimpatikus lelkésztől, hitoktatótól halljuk? El tudunk-e tekinteni az embertől, hogy Istent halljuk? Meg tudjuk-e bocsátani az emberit, hogy az istenihez jussunk?

Mert, ha igen, akkor valóban megerősödünk, akkor valóban az Isten Igéjét vesszük, ami megtart még az üldöztetések idején is. Amint a thesszalonikai gyülekezet esetében történt, akik olyan erősek lettek a hitben, hogy Pál büszke rájuk, örömnek, koronának és dicsőségnek nevezi őket. Ez a gyülekezet a lényegre figyelt, és ezért maradt meg bennük Isten Igéje. Nem csupán egy lelki vezetőt követtek, nem egy bölcset, nem egy karizmatikus személy ragadta magával őket, hanem Isten Igéjére figyeltek. Hiszen ameddig az emberhez kötődünk, az emberit nézzük, addig csak korlátok között látunk és ismerünk. A teljességet csak akkor foghatjuk fel, ha megszabadulunk ítéleteinktől és a legkisebben is meglátjuk azt, ami az Istentől jön. Hiszen Jézus is megmosta a tanítványok lábát.

Az ilyen látással lehet valóban megmaradni az üldöztetések idején. Mert, a sziklás helyre esett mag, ahol kevés a föld, azonnal kihajt, mivel nincs mélyen a földben, de amikor a nap felkel, megperzselődik és kiszárad, mert nincs gyökere. Ilyen az ember, aki hallja és örömmel fogadja az Igét, de nem gyökerezik meg benne, s mikor nyomorúság vagy üldöztetés támad az Ige miatt, azonnal eltántorodik (Mt 13). Aki pedig az Istent keresi minden emberi közvetítés mögött és fölött, az jó föld lesz, és sokszorosát termi benne az Ige.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell törekednünk a tőlünk telhető legjobb minőségre. Nem jelenti azt, hogy bármilyen szolgálat, bármilyen szó, bármilyen zene megfelelő az Isten házában. Nem jelenti azt, hogy felkészületlenségünkben is megfelelőek vagyunk. Hiszen kötelességünk, és hiszem, hogy örömünk is a legjobban szolgálni, a legtöbbet adni – a legtökéletesebbet; a minőségre törekedni, mindig, minden nap felülmúlni tegnapi önmagunkat. Válogatnunk kell, nem emberek között, de úgy, hogy azt válasszuk, ami Isten ajándékának lehető legméltóbb visszatükrözése: cselekedeteinkben, szavainkban, válaszainkban, munkánkban. Mert aki ilyen nagy és tökéletes ajándékot adott nekünk, ő a legtöbbet érdemli.

Talán minket most nem ér közvetlen üldöztetés, ha nem is olyan régen ez nem így volt Magyarországon. Sokan emlékeznek még rá. Ma sem kell messze mennünk, csak 6 órát kell utaznunk például, hogy Pakisztánba érjünk, ahol Krisztus vallása az ember életébe kerülhet. Sok jezsuita pap vesztette életét El Salvadorban nem is olyan régen. Krisztus követése, az ő igazságának vállalása és hirdetése sok helyen élet-halál kérdése. Minden nap, minden órában valakit kínoznak a világon. Most is, amikor mi istentiszteletet tartunk. Hogy itt most nincs üldöztetés, a kegyelem ajándéka. De ha nincs is közvetlen üldöztetés, nehézségek vannak.  Helyzetek, amikor Krisztus mellett vagy ellen kell megállni. Egy munkatársunk miatt nehézségünk támad. Rabolja az időnket a posta, a bank, a nagy forgalom. Nem kapunk helyet a buszon, a villamoson. Vonzódunk ahhoz, aki nem a társunk. Hogyan reagálunk? Mit válaszolunk? Gondolunk-e arra, hogy mit tenne Jézus, vagy csak a csuklónkat díszítik a kezdőbetűk? Tudunk-e úgy válaszolni, mint az ő követei ebben a világban? A nehézségek idején akkor maradunk meg, ha valóban Istenre figyelünk.  Ha jó földként fogadjuk az Igét. Úgy, ahogyan azt Pál gyülekezete is tette. Adja meg Isten az erőt ahhoz, hogy jó föld lehessünk, hogy valóban meglássuk az Ő szavát, el tudjuk fogadni az Ő üzenetét minden esetben, és meg tudjuk azt tartani szívünkben, az Ő dicsőségére és egymás javára. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |