| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Reményt adó jövendő

Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen!

Szeretett Testvérek! Olvassuk az Igét a Lukács-szerinti evangélium 14. fejezetéből, a 14. fejezet 15. versétől a 24.-ig ekképpen:

A nagy vacsora

Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: „Boldog az, aki Isten országának vendége.”

Ő pedig a következőképpen válaszolt: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg.

A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: „Jöjjetek, mert már minden készen van.

De azok egytől egyik mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem!

A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem!

Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek.

Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat.

A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely.

Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.

Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, egy sem kóstolja meg a vacsorámat.”

Hallottuk Jézus szavait, imádkozzunk!

Urunk Istenünk, mennyei édes Atyánk! Érezzük a szeretetet, érezzük a békességet, a megértést, a boldogságot, mégis csalódásokkal, keserűséggel, félelmekkel és haraggal van tele a szívünk. Ilyen felemás érzésekkel jöttünk Hozzád. Hoztuk örömeinket, reményeinket, de itt vannak velünk fájdalmaink, veszteségeink is. Miközben örülünk az egymással való találkozásnak, félünk önmagunkba tekinteni. Mégis eljöttünk. Eljöttünk, hogy Veled találkozzunk, eljöttünk, hogy Téged hallgassunk. Jöttünk, hogy elsírjuk bánatunkat, hogy hálát adjunk megtartatásunkért, és erőt kérjünk a holnaphoz. Eljöttünk, hogy erősödjünk egymás hitén, szeretetén keresztül is. Eljöttünk, mert tágra nyílt a kapu, és mi is vendégeid között lehetünk. Köszönjük, hogy jó itt lenni, a Te közeledben. Köszönjük, hogy nem teszel szemrehányást mulasztásainkért, nem emlékeztetsz állandóan teljesítendő kötelességeinkre, hanem lakomára hívsz. Lakomára, ahol bőséges a lelki táplálék, ahol otthon érezhetjük magunkat. Kérünk, áldd meg mai reád figyelésünket, segíts, hogy megérthessük akaratodat, és betöltsön bennünket Igéd! Segíts, hogy a Te szavad szerint formálódjon életünk! Csillapítsd lelki éhségünket. Ámen!

Kedves Testvérem, bizonyára kaptál már lakodalomba meghívót. Amikor megérkezett a meghívó, akkor mi történt veled, mit csináltál? Úgy gondolom, nem ilyen ünnepélyes csendben maradt a család, bizonyára öröm töltötte el a szívedet, bizonyára elkezdted nézni a naptárt, hogy hogy is van, mikor lesz az? Ezt elő kell jegyezni, erre föl kell készülni. Aztán próbáltál készülni, közben a napi feladatokat végezni kellett, de innen kezdve a dolgokat bizonyára ehhez igazítottad: „ott tudjak lenni”. Aztán el tudom képzelni azt is, főleg a nőtestvérekről, hogy elkezdtek gondolkozni: „milyen ruhát fogok fölvenni?” Mert azért egy lakodalomba, egy ilyen ünnepi alkalomra azért mégse mindegy, miben fogok elmenni. Ugye valami ilyesmi járt a gondolatunkban, valahogy így készültünk rá.

Nos, ezzel szemben minthogyha napjainkban Magyarországon valami egészen másmilyen hangulat lenne az emberekben. Részben most konkrétan ezekben a napokban többek részéről érthető is, hiszen talán a közelmúltban vagy régebben elköltözött szerettükre is emlékeztek, talán néhány szál virággal egy-egy sírhalom mellett megálltak, hálás emlékezéssel. Talán van, akiben most, ezekben a napokban ilyenfajta veszteség erősödött föl. Talán a magányosság, az özvegység ráterhelődött. Valahogy minthogyha nem lakodalomra készülnénk, hanem a tíz százalék fölötti munkanélküliség kezd ránk nehezedni, annak minden következményével együtt. Mintha nem lakodalomra készülne nemzetünk, nagyon a fogyatkozás, a lélekszám szerinti fogyatkozás kezd uralkodni. Minthogyha sok mindenkiben egyfajta fásultság, beletörődés, egyfajta kesergés lenne; hát sajnos ilyen állapotban van az ország és nemzetünk. Némelyekben talán a radikalizmus erősödik föl, mások egyszerűen, csöndesen a panaszéneküket mondják. Mondják a személyes szomorúságuk miatt, gyászuk miatt, mondják talán nemzetünk állapota miatt. Ez egy egészen másfajta viselkedés és egy egészen másfajta gondolkozásmód, mint amivel az előbb kezdtem, hogy ha kapunk egy lakodalmi meghívót, akkor naptárt nézünk, fölvillanyozódunk, örülünk, a ruhatárat is kezdjük nézegetni, mit is vehetnék föl akkor, és ehhez igazítjuk innen kezdve az életprogramunkat.

Ézsaiás könyve 25. fejezetéből olvasom az Igét, az első 9 versből.

A megváltottak hálaéneke

Uram, te vagy Istenem! Magasztallak, dicsérem neved, mert csodákat vittél véghez, ősrégi terveket, való igazságot.

Mert kőhalommá tetted a várost, a megerősített várat rommá, a bitorlók kastélya nem lesz város, soha többé föl nem épül!

Ezért tisztel téged az erős nép, téged fél a hatalmas nemzetek városa.

Mert erőssége vagy a nincstelennek, erőssége a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben, mert a hatalmaskodók dühe olyan, mint a kőfalra zúduló zivatar.

Mint hőség a szikkadt földet, megalázod a zajongó bitorlókat, mint a felhő árnyéka a hőséget, elnyomod a hatalmaskodók énekét.

Isten lakomát készít a Sionon

Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból.

Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet.

Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. – Ezt ígérte az Úr!

Ezt mondják azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket. Itt van az Úr, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának!

Kedves Testvérem!

Nem tudom, milyen a te személyes éneked? Olyan, mint aki lakodalmi meghívót kapott, vagy olyan, mint aki a pillanatnyi körülményekre néz csupán, állandóan, folyamatosan, és emiatt kicsit letargikus, emiatt kicsit keserű. Nem tudom, milyen a személyes éneked – ha egyáltalán énekelsz még.

Az előbb fölolvasott bibliai szakaszunk három részre tagolódik. Egy személyes ének, utána egy meghívó a lakomára és utána egy közösségi ének. Ezt így láttuk, hallottuk az előbb Ézsaiás 25-ből. Az első tehát egy személyes ének: „Uram, Te vagy Istenem!” Egyes szám, első személyben megfogalmazva. Nem úgy általában valaki mondja, hanem én, egyes szám első személyben személyesen kimondom: „Uram, Te vagy Istenem!”. És ahogy mindezt mondja a zsoltáros, vagy a próféta, vagy egy átlag hívő ember, a kétkezű munkás, vagy talán valaki más – nem tudjuk pontosan, ki, kik –, nos, ahogy ezt kimondja, úgy jó lenne nekünk is kimondani, fiatalnak vagy idősebbnek, bőségesebb Biblia-ismerettel vagy szűkebb Írás-ismerettel rendelkezve. „Uram, Te vagy Istenem! Magasztallak…” Ez egy olyan személyes alaphang, ami be kellene, hogy töltse a mindenkori hívő embert. Ez egy hitvallás. Pedig kiderül, nem voltak könnyűek a körülmények. Nem azért mondta annak idején az a valaki – talán a próféta, talán valaki más, vagy sokan –, mert akkor könnyű volt, mert akkor minden rendben volt, nem volt társadalmi igazságtalanság, csupa egészség lett volna, mindig csak bőség lett volna, szárazság soha nem lett volna. Nem, ez kiderül a bibliai szakaszunkból, hogy nem így van.

A körülmények nem voltak könnyűek, mégis megszólal a személyes hitvallás. A személyes hitvallás: „Uram, Te vagy Istenem! Magasztallak…”. Miért? Mert ősrégi terveket, való igazságot vittél véghez. Ősrégi terveket. Azért, mert fölismerem, hogy bár az emberi bűn miatt sok kuszaság, galádság történik az életben, de mégis, Isten a maga nagyszerű tervét ezek között, ezek ellenére is folyamatosan véghezviszi, megvalósítja. Ősrégi tervet. Nem a nagy bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, hanem az Isten ősrégi, szabadító, üdvözítő terve végigvonul a történelmen. Ezért magasztallak – olvastuk az előbb. Igazságot, valóságot vittél véghez – mondja az Ige -, erőssége voltál a szegénynek.

A társadalmi különbségek nagyon megvoltak, ahogy kiderül a szakaszunkból, de az Úr ott volt mindig az elesettek, a szegények, az elnyomottak mellett. „Megalázod a zajongó bitorlókat” – mert a hatalmat gyakran bitorolják a történelem folyamán olyanok is, akik a hatalomért vannak ott, nem pedig azért, hogy a hatalom által a közösség javát munkálják. „Megalázod a zajongó bitorlókat… elnyomod a hatalmaskodók énekét.” – hangzik ez a személyes hitvallás. Vajon hívő emberként mi így nézünk az életre, és így nézünk az Úrra? Vagy van a hétköznapi élet a maga sok gonoszságával, szemétségével, visszaéléseivel, és hát van a mi kis hitünk, amit úgy külön gyakorolgatunk, néha otthon a belső szobában, néha úgy a templom falai közzé megérkezve – vagy pedig együtt látjuk mindezt? Az előbbi bizonyságtétel egyben látja, ezért tudja magasztalni az Urat. Látja az emberi bűn miatt az elnyomást, látja az igazságtalanságokat, el is szenvedi mindezeket, de ezek között látja az Isten ősrégi tervét, az igazságot, mert Isten fokozatosan megvalósítja a maga tervét. Egyszerre mind a kettőt látja: látja tehát a megváltást, és látja az ítéletet, a múltat, és így tekint a jelenre. Ezért tudja mondani személyes énekként, hitvallásként: „Uram, Te vagy Istenem!”

Így tudunk mi személyesen tekinteni az életre, életünkre? Így tudunk tekinteni nemzetünkre? Így tudunk tekinteni a történelemre? Vagy pedig olyan mesterségesen kettészakítottan, minthogyha az örökkévaló Isten nem lenne Ura az egész mindenségnek, csak a benne bízóknak? Az ének, a fölolvasott szakaszunk első egysége személyes hitvallás a mindenek fölött hatalmas és a maga tervét megvalósító Istenről.

A második egység egy meghívó, egy lakomára szóló meghívó. Lakomát készít az Úr – ez a jövőkép. A hívő ember számára ez a jövőkép. Nem az, hogy bitorlók vannak pillanatnyilag, hogy hatalmaskodók vannak, hogy némelyek már-már szegénységbe taszítva élnek, mint ahogy itt a próféta leírja a pillanatnyi, akkori történelmi helyzetet, valahol 2700 évvel ezelőtt a Közel-Keleten. Lakomát készít az Úr, mert az ősrégi tervében ez van benne. Lakomát. Nem nagyon láttam az arcokon azt, amit akkor szoktunk látni arcokon, mikor egy borítékot fölnyitunk: Jé, esküvői meghívó! No, a Pisti, vagy a Sári, vagy a Jóska, no ekkor meg akkor lesz, figyelj és szólsz a családtagoknak. Mondtam, hogy lakomára hív az Úr! Olyan szépen hallottuk, mintha ez nem is örömhír lenne. Vagy csak illedelmesek voltunk? Be kell vallanunk, hogy nem mindig villanyoz föl bennünket az, hogy az Istennek ilyen terve van. Mi annyira beleszoktunk abba a napi kis zötyögésbe, abba a napi kis panaszkodásba, hogy alig vesszük észre ezt a hatalmas távlatot, ezt a jó hírt: van jó jövendő. Lakomát készít az Úr. Nem a kormány, nem a parlament, nem ilyen vagy olyan erők: az Isten készít jövőt. Ezt a jövőt az Írás újra és újra a lakoma képével fejezi ki. Erre érdemes felfigyelnünk itt az Ószövetségben is. Az Újszövetségben Jézus az első messiási jelt hol cselekedte? Egy menyegzőn, Kánában. Mit hallottunk az előbb a Lukács evangéliuma 14. részéből? Jézus többször használja a lakoma képét példázataiban. Az Isten lakomát készít és odahív. Örvendetes jövőre hív bennünket.

Azonban ez a hívás – az Ószövetséget olvassuk – már az Ószövetségben is, minden népnek szól. Gyakran tapasztalom, hogy: hát az Ószövetség az Izraelről szól, Izrael életén keresztül, hogy hogyan cselekszik az Isten. Sok ilyen szakasz van benne, valóban, de az Ószövetség az először is a Noéval kötött szövetség, aminek a szivárvány a jele, amit az egész világgal köt az Isten, majd azon belül egy népet szeretne fölhasználni konkrétabban terve megvalósításában. Ézsaiás próféta Jézus földi működése előtt 700 évvel arról beszél: „Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát”. Nemcsak Ábrahám utódainak. Minden népnek – még nekünk, magyaroknak is! Van jövő, mert az Istennél van jövő. Nos, minden népnek, az úgymond pogányoknak is, még azoknak is, akik ekkor még nem ismerték az örökkévaló Istent, még nem jutott el hozzájuk a róla szóló bizonyságtétel, de a történelem folyamán eljut, és el fog jutni.

Azonban ez a minden népnek készített lakoma, minden népre, az egész világra vonatkozó isteni mentő szeretet, ez egy felkínált lehetőség. El kell menni. A lakodalmi vacsorának csak akkor leszünk részesei, ha valóban bejegyeztük a naptárba, ahhoz igazítjuk az életrendünket és elmegyünk. Csak ekkor. Valamit nekünk kell megtenni. Itt is a népnek, a népeknek jönnie kell, van egy hely, nem úgy a helyükbe viszi, hanem jönni kell az Úrhoz a népeknek is. Az Úrhoz kell jönnünk, ez az a személyes része, a személyes döntés, hogy elfogadom a meghívást, és erre készülök, így élek, ennek a fényében élek, és odamegyek. Igen, oda kell menni az Úrhoz a népeknek is, nekünk is, és így vállalni azt a fölkínált közösséget, azt a lakomát, azt az örvendezést, amit az Isten készít, immáron népének, az újszövetségi népnek, mely nép a nemzetek fiaiból verbuválódott nép.

Lakomát készít az Úr – ez azt is jelenti, így olvassuk itt: „Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról”. Az Ószövetségben ritkán olvasunk a feltámadásról. Az Ószövetségben a feltámadás nem külön kérdés, az Ószövetségben – egyébként ez így van az Újban is –, a feltámadás az összefügg Isten királyságának, uralmának a megvalósításával, annak egy része, mert nem a feltámadás a cél, hanem az Úrral való örök közösség. Milyen távlat ez! Micsoda hatalmas jövőkép ez! Nekünk, akik itt ebben a törékeny testben élünk, járunk, nekünk, akik talán ezekben a napokban még egy-egy sírhalom mellett is megálltunk, nekünk, akik talán lassan még azt is kezdjük számolgatni, hogy mennyire fogy a testi erőnk és időnk, micsoda hatalmas távlat az Isten, a halált legyőző Úr! Mindezt az Újszövetségben Jézus föltámadása által ismerjük meg, látjuk meg, és tapasztaljuk meg igazán, de már az Ószövetségben megszólal, hogy: „véget vet a halálnak” az Isten, örökre véget fog vetni; és újra mondom, ez az Ő királyságának, uralmának egy része. Ezt ebből nem szabad kiszakítani, mert akkor bibliátlan gondolatokba és spekulációkba csúszunk.

Igen, lakomát készít az Úr, és mert a halált megszünteti majd, ezért letöröl minden könnyet. Ezáltal töröl le, nem azáltal, hogy „majd beletörődsz, az idő a sebeket begyógyítja”; valóban gyógyulnak sebek, tudjuk a biológiai tapasztalatból is, de ez csak a passzív beletörődés, ebben semmi keresztyén reménység nincs, ezt bárki elmondhatja a világon. A keresztyén reménység az, hogy az Istennek ősrégi terve van, amit megvalósít, és amit a lakoma képével, a legnagyszerűbb asztalközösség képével fejez ki a Biblia újra és újra. Ebbe hivatalos az ember, te és én, és a népek mindannyian. De nekünk kell személyesen elfogadni, vagy otthon maradni, és ha otthon maradunk, akkor ugyan ábrándozhatunk arról, vajon milyen finom falatokat készítettek és tettek föl ott a lakodalomban, de abból semmi nem lesz a mienk.

Lakomát készít az Úr – ehhez még hozzátartozik az is, hogy a bűn miatti szégyen, gyász leplét leveszi az Úr, elveszi, és igaz Isten-ismeretre segít, hiszen itt erről is volt szó. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. Az ószövetségi gyakorlatban a lepel gyakran a gyászhoz is tartozott, de a szégyenhez is, ha valaki szégyenkezett, leplet tett magára, eltakarta magát, mert röstellte magát. Leveszi az Isten ezt rólunk! Bűneink miatti szégyen jelét leveszi, mert megbocsát. Ebbe a lakomába nem pénzért lehet belépni. Azért, mert valaki fizet egyházfenntartói járulékot, még nem fog belépni ide. Ez ingyen adatik, de hittel kell elfogadni, el kell menni. A lakodalomba meghívnak, és nem kell belépőt fizetni, hanem el kell menni, részt kell venni, és nem mentegetőzni, hogy: „Úgy el vagyok foglalva, most nem érek rá!” – „Akkor majd holnap?” – „Ja, holnap se fogok ráérni.” – „Holnapután?” – „Akkor se.” Ahogy Jézus kortársai is mentegetőztek. Egyik oldalról a panaszének, a panaszáradat: hol van itt jövőkép, hol van itt reménység? Amikor fölvillan a jövőkép, a reménység az Isten részéről, akkor pedig: „Jaj, Uram bocsánat, ments ki engem, nem érek rá, jaj, nem, nem.”

A harmadik szakasz fölolvasott Igénkben egy közösségi ének, egy közösségi hitvallás. Az első az a személyes volt. A középső része a szakasznak az Isten meghívója: lakomára, vele való asztalközösségre hív minden népet és ezzel jövőképet ad nekünk. A harmadik egység pedig, amit így olvastunk itt: „Itt van a mi Istenünk”. Azzal kezdődött: „Uram, Te vagy Istenem!” – az én Istenem, és itt pedig már, a mi Istenünk. Milyen közösséggel énekelünk mi? Kikkel szoktunk mi egy húron pendülni? Kikkel beszélünk együtt? Kikkel énekelünk együtt? – a bibliai kifejezést is használva. Csak magányosan, netalán még mindig keseregve, bár magunkat hívő embernek valljuk? Talán keseregve még egy ideig, aztán már az is elhallgat? Milyen közösséggel énekelünk mi együtt? A hatalmaskodókkal? Az erőszakosokkal? – „Hát mégiscsak azoké a jövő, egy kicsit helyezkedni kéne ügyesebben!”. Az éppen még hatalmat bitorlókkal, akikről azt mondja itt az Ige, hogy Isten megalázza a zajongó bitorlókat? Elnyomja a hatalmaskodók énekét? Amihez ma már van technikai segítség is, a fél világot tele lehet kürtölni, de attól még nem lesz valami igaz, mert nagyon hangosan kiabálják.

Milyen közösséggel vállalok közösséget?  Kikkel énekelek együtt, mit énekelek? Esetleg csak a kesergőkkel, panaszkodókkal, zúgolódókkal? Jó néhány valakivel beszélgettem már, aki elmondta: „Hát, nagyon egyedül vagyok. Özvegyen maradtam, olyan rossz egyedül lenni, csak a négy falat nézni, már a tévét is unom”. És amikor annyit mondunk, hogy mondjuk: „tessék eljönni kedden délelőtt ide a nyugdíjas szeretetkörbe, vagy tessék eljönni vasárnap”, akkor „jaj, kedves, nem érek én rá, jaj, kedves, hát fáj a lábam” – igaz, hogy egy óra múlva is az utcasarkon látom állva beszélgetni. Vajon nem csak üres mellébeszélés ez sokszor? Panaszkodunk, panaszkodunk, amikor pedig hívnak, amikor vigasztalni szeretnének, amikor magányosságodból közösségbe szeretnének segíteni, akkor „nem érek rá”. Akkor kikkel? A panaszkodókkal, zúgolódókkal maradok egy platformon, vagy pedig a hitvallókkal: itt van a mi Istenünk! Úgy is lehetne fordítani ezt a mondatot, hogy ez a mi Istenünk. Tudniillik, akinek ősrégi terve van, és aki megvalósítja az ő tervét – bár mi a szabad akaratunkkal nagyon sokszor igyekszünk keresztbe tenni, vagy nem akarjuk még mi sem észrevenni, hogy itt van, jelen van, jelen van az Isten abban a világban, ahol a zajongók bitorolják a hatalmat, hatalmaskodók éneke szól, de jelen van az Isten!

Jelen van. Mi kimondjuk ezt - itt van a mi Istenünk! – az Úr követőivel? A jövő népével énekelünk együtt, vagy a múlttal, mert a jelenleg hatalmat bitorlók az már múlt. Az Isten ősrégi terve fog megvalósulni, bármi is történik most, vagy húsz év múlva, vagy száz év múlva, vagy amíg még lesz ez a világ, bármilyen emberi gonoszság és sok minden pillanatnyilag uralkodik. A hívő embernek tudnia kell, hogy az Úr az Ő ősrégi tervét megvalósítja, és a halált is eltörli, és ezért tud könnyeket letörölni. Erre utal a Jelenések könyve is, meg erre utal az Újszövetségben az apostol is, amiről itt Ézsaiás könyvében olvastunk. Az Úr követőivel, a jövő népével énekeljük, hogy itt van a mi Istenünk. Az Úr által készített, reményt adó jövendőről énekeljünk. 

A mostani igehirdetésnek ezt a címet is adtam: Reményt adó jövendő. De ez az Úrnál van, és tőle lehet elkérni, és így lehet a mi részünk is ez. Mindezek után meg kell fogalmaznunk azt is: reformálódjanak gondolataink és tetteink is. Mert ez az igeszakasz bizony nagyon komoly reformálódásra hív bennünket, a mai Isten népét. Bennünket hív, gondolataink vonatkozásában és tetteink vonatkozásában. Gondolataink vonatkozásában, hogy tudniillik az élet több mint, ami itt látszik, mert gyakran mi se hisszük komolyan ezt. Nagyon sokszor az Isten népe közösségében is olyan istentelen gondolatokat lehet hallani az életről, minthogyha Jézus nem is támadt volna föl. Minthogyha az Isten már teljesen tehetetlen lenne. Bizony, gondolatainknak az Igéhez kellene igazodni, az életről alkotott gondolatainknak is. Mert istenfélő emberként is nagyon sokan átvették az ateista propagandát: annyi van, amennyit látok, az életünk hát néhány esztendő, aztán úgysincs semmi, nagy semmi.

Az Isten jövendőt készített, lakomára hív. Ha szeretnél benne részt venni, akkor gyere. Ha nem, akkor kimaradsz. Reformálódnia kell gondolatainknak, nemcsak azért, mert október 31-e tegnap volt, hanem azért, mert ezen igeszakasz fényében is rá kell jönnünk, hogy mi hiszünk az Úrban, de mintha nem hinnénk, hogy a bűn fölött győztes Úr. „Hát, bocsásd meg vétkeinket”, de hogy Ő annyira meg tudja bocsátani, hogy a Zákeusok megváltozzanak, hogy a paráznák megváltozzanak, hogy emberek megtérjenek, ezt néha már mi se nagyon hisszük. Legfeljebb amikor kishitűségünk ellenére mégis látunk ilyet, akkor „ó, hála az Úrnak”. Na de hát nem az a feladatunk, hogy ezt a jó hírt vigyük az embereknek, hogy meg lehet változni, egy süllyedő nemzetnek fel lehet emelkedni az Úr által? Ez a mi küldetésünk. Nem kellene gondolatainknak vajon itt is reformálódnia, hogy az Úrnak hatalma van minden bűn, gonoszság fölött is? Mert ha ezt tényleg komolyan hisszük, akkor egészen másképp kell, hogy viselkedjünk.

Reformálódnia kell a gondolatainknak a kegyelem és a cselekedetek vonatkozásában is, hiszen a kegyelem által lehet, az Isten kegyelme által lehet változni. Itt lakomát készít minden népnek. Ingyen. Majd Ézsaiás könyve másik fejezetében egyenesen az van: vegyétek ingyen. Ez az „ingyen kegyelemből” ószövetségi megfogalmazása. Mi nagyon sokszor mégis úgy gondolkozunk, istenfélő emberként is, hogy „egy kicsit lehetnél rendesebb is, ha már templomba jársz”. Nem. Közeledj az Úrhoz, a kegyelmes Isten elfogad, és ez a kegyelem fog majd megváltoztatni, nem az a feltétele, hogy ide be gyere, hogy előbb jobb legyél, hanem az Úrhoz közeledve fogsz megváltozni. Ez az evangélium. A másik jószándékú emberi erőlködés a társadalom megjavítására. Bizony reformálódnia kellene gondolatainknak, hogy az igazi jövő az az Úr által van. Ez nem zárja ki, hogy nekünk nem kell tervet készíteni dolgainkra, de az igazi jövendő az nem politikai propaganda kérdése, hanem az ősrégi tervét megvalósító Isten hatalmában van. Nekünk így kellene látni a világot is, és reformálódnia kellene tetteinknek is, tudniillik, hogy valóban éljünk az Úrral és népével való közösségben, mert nekünk egy ilyen összegyülekezésünk is ennek része. A közösség. Ki lehet hagyni egy ebédet a családban: ma nem ebédelek, oda se ülök – de ez már azért egy kicsit üzenet: ja, nem vagyok éhes, én ezt nem szeretem. De ha ezt tartósan csináljuk, az a család széthullik, magunk is tönkremegyünk. Nekünk igenis össze kell gyülekezni, és meg kell erősödni az Úrral és egymással való közösségünkben.

Azzal kezdődött ez a szakasz, hogy az Úr, Uram, Te vagy Isten, magasztallak – és elérkezik oda, hogy itt van a mi Istenünk. A személyes vallástétel nagyon fontos, aminek közösségivé kell formálódnia, hogy egymást is erősítsük. Igen, lehet kihagyni egyszer-egyszer az étkezést, de aki tartósan nem táplálja a testét, az tudja, hogy hova fog érkezni. És hogyha tartósan nem tápláljuk lelkünket, és nem tápláljuk a közösséget, az összetartozást, akkor tudjuk, hogy lelkileg is hova fogunk süllyedni. Cselekedeteinkben is nagyon komolyan kell venni, hogy lakomára hív az Úr, és egy közösségben akar az Isten minket vezetni és megtartani. Reformálódnia kell tetteinknek úgy is, hogy énekeljünk bátran az Istenről és az Isten szándékáról, tetteiről, és nem mindig pillanatnyi, ilyen-olyan ígérgetésekben reménykedjünk, meg csalódjunk, hanem először is és mindenek fölött az Úrról beszéljünk, megismerve az Ő üdvözítő szándékát. Reformálódjanak tetteink, tudniillik mindez mozgósítson bennünket akarata cselekvésére – na itt jönnek a hétköznapi jócselekedetek, hogy hétköznapi életünkben, személyes és közösségi életünkben is valóban az Isten szerinti jót igyekezzünk cselekedni, mert ez lesz hasznos nemzetünknek is.

Szeretett Testvérek, azzal kezdtem, mit csinálsz, amikor egy lakodalomba szóló meghívót megkapsz? Mi történik ott, akkor és az utána következő hetekben? Nos, most egy meghívó hangzott el. Az Úr lakomát készít minden népnek. Nekünk is – és nekünk az Úrvacsorára is így kell tekintenünk. Ha élünk még e testben, jövő vasárnap az Úr asztalát megterítjük. Az Úrvacsora nem egy szomorú esemény, hogy némelyek Jézust keresztre juttatták, és erre emlékezünk, hanem az örvendetes jövőkép kifejezője. Annak az előképe, hogy az Úr az Ővele való zavartalan közösségre hív bennünket, és kóstolgatjuk az előízét. Az Úrvacsora ebben erősít bennünket, és ezért kellene örvendező alkalomnak lenni, mert ha már a bűneinket megbántuk, és az Úr megbocsátott, akkor a fölszabadult szívnek örvendeznie kell és nem még mindig bánkódnia.

Az Úr lakomát készít, jöjjetek! Mondjuk személyesen is: „Uram, Te vagy Istenem, magasztallak” – és mondjuk együtt is, mert erre is szükségünk van: „Itt van a mi Istenünk.”

Ámen!

Istenünk, csodálatosan teremtett világodban gyakran érezzük magunkat bűneink és azok következményei miatt tehetetleneknek, szomorúaknak, sokszor megfeledkezünk arról, hogy semmit nem hoztunk ebbe a világba, és semmit nem viszünk ki, bármennyit is dolgozunk, küzdünk. Láttasd velünk bűnt, gonoszt legyőző hatalmadat, Krisztus által adott új élet távlatait! Láttasd velünk társadalmi bűnök között a Te életet és közösséget védő törvényeidet! Láttasd velünk a halál közelében, szeretteinkre is emlékezve a Krisztus által felkínált örök életet! Láttasd velünk magányosságunkban a Te hatalmadat és a Te népedet, azt a hívó szót, a lakomát, a Veled való közösséget, annak nagyszerűségét, örömét! Könyörgünk most különösképpen a szeretteikre emlékezőkért, özvegyekért és gyászolókért, hogy az együtt töltött évekért hálát adva keressék a Veled és a Te népeddel való közösséget! Könyörgünk a gyülekezetekért, önmagunkért, hogy hitünkben megújulva, gondolatainkban és cselekedeteinkben reformálódva, a Tőled kapott reménységgel munkáljuk nemzetünk lelki, erkölcsi megújulását is!

Ámen!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a Te neved;

jöjjön el a Te országod;

legyen meg a Te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket

add meg nekünk ma.

És bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól.

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

mindörökké.

Ámen!

A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által! Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |