| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A halálban is…

Lekció: Zsoltárok 88

„¹Kórah fiainak zsoltáréneke. A karmesternek: A „Betegség” kezdetű ének dallamára éneklendő. Az ezráhi Hémán tanítókölteménye.

²URam, szabadító Istenem, hozzád kiáltok éjjel-nappal.

³Jusson hozzád imádságom, figyelj esedezésemre!

⁴Mert tele van bajokkal a lelkem, életem közel került a holtak hazájához.

⁵A sírba roskadók közé sorolnak, olyan lettem, mint egy erőtlen férfi.

⁶A halottak közé kerülök, mint azok, akik leterítve fekszenek a sírban, akikre nem gondolsz többé, és kikerültek a kezedből.

⁷A sír mélyére juttattál már, mélységes sötétségbe.

⁸Rám nehezedett haragod, örvényeid mind lehúznak engem. (Szela.)

⁹Elszakítottad tőlem ismerőseimet, utálatossá tettél előttük. Fogoly vagyok, nem szabadulhatok, ¹⁰szemem elbágyadt a nyomorúságtól. Hívtalak, URam, minden nap, kitártam feléd kezemet.

¹¹Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak, hogy magasztaljanak téged? (Szela.)

¹²Beszélnek-e a sírban szeretetedről, hűségedről az enyészet helyén?

¹³Ismeretesek-e csodáid a sötétségben, igazságod a feledés földjén?

¹⁴De én hozzád fohászkodom, URam, már reggel hozzád száll imádságom.

¹⁵Miért taszítasz el engem, URam, miért rejted el orcádat előlem?

¹⁶Nyomorult és beteg vagyok ifjúságom óta, rettegek tőled, tanácstalan vagyok.

¹⁷Rám zúdult izzó haragod, rettentő csapásaid megsemmisítenek.

¹⁸Körülvesznek minden nap, mint az árvíz, teljesen bekerítenek engem.

¹⁹Elszakítottad tőlem jóbarátaimat, már csak a sötétség ismer engem.”

Textus: János evangéliuma 11,25

„Jézus ekkor ezt mondta neki: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él;”

Ez a hétvége érzelmek sokaságát kavarja nem egy emberben. Járni a temetőt, és emlékezni. Ilyenkor mindenkit megérint a halál gondolata, hiszen senki sincs, akinek ne nyugodna ismerőse valahol. Elindulnak ilyenkor a családok, viszik a kegyelet virágait, és emlékeznek. A halál közelségének megtapasztalása sokaknak mély fájdalmat jelent még sok-sok év múltán is. Elcsendesedni, megállni egy sír mellett, ahol szerettünk fekszik, nehéz érzés. Még akkor is, ha keresztyén reménységgel tekintünk a sírra, hiszen olyan valaki nyugszik ott, aki egykor életünknek része volt, akihez sok kötelék kapcsolt. Előkerülnek ilyenkor a fényképalbumok, a történetek. A temetőt járva pedig akarva-akaratlan, eszünkbe jut, hogy egy nap majd mi is megpihenünk, és elmegyünk a minden élők útján.

Egykor a 88. zsoltár szerzője is a halálra gondolt több ezer évvel ezelőtt. Mégpedig a sajátjára. Érdekes zsoltár ez. Egy reménytelenül reménykedő beteg ember imádsága. A legtöbb bibliai imádság esetében megtudjuk, hogy mi történik, hogy megoldódik a nagy nehézség, vagy legalább is reményt kap a szenvedő, üldözött, vagy megtört szívű imádkozó ember. Itt azonban nem. Válasz és reménység nélkül ér véget ez a könyörgés.

Nagyon nehéz kérdésekkel fordul Istenhez ez a nehéz helyzetben lévő ember. Mindenekelőtt tudjuk róla, hogy beteg, nem is akármennyire, hiszen így szól: „A sírba roskadók közé sorolnak, olyan lettem, mint egy erőtlen férfi. (…) Elszakítottad tőlem ismerőseimet, utálatossá tettél előttük. Fogoly vagyok, nem szabadulhatok. Nyomorult és beteg vagyok ifjúságom óta, rettegek tőled, tanácstalan vagyok.” Nagyon beteg ez az ember, és a törvény értelmében kitaszított, tisztátalan. Nem mehetnek hozzá ismerősei, sőt tudjuk, hogy abban az időben az efféle betegeknek bármerre jártak, kiabálniuk kellett: „Tisztátalan vagyok, tisztátalan vagyok.” Képzeljük csak el, milyen lenne, ha nekünk kellene így tenni. Mindenki menekülne előlünk, kitaszítottak lennénk, magányosak és megvetettek.

Ez a beteg, kétségbeesett ember a halált várja. Közben pedig imádkozik. Megdöbbentő ez! Ahhoz az Istenhez kiált, akitől nem kapott eddig választ, és abban az Istenben reménykedik, akiről a kor gondolkodása szerint úgy vélik, hogy nem gondol a megholtakkal.

A Szentírás szerint a halál legnagyobb tragikuma abban van, hogy elszakít Istentől. Egy olyan fordulópontja az életnek, amely véget vet vallásos aktivitásnak is. Márpedig az izraelita ember az élet értelmét abban látta, hogy kapcsolatban lehet Istennel, dicsőítheti Őt.  A meghalt ember nem gondolhat többé Jahvéra és csodáira, nem magasztalhatja Őt jóságáért és hűségéért. Bár Isten Ura a halottak világának is, úgy hitték, Ő maga nem gondol többé a meghaltakkal. Ezért Isten különös kegyelme a hosszú élet a törvényt megtartó ember számára. Ez az, ami valószínűleg ennek az imádkozó embernek nem adatik meg, hiszen készül a halálra. Válaszokat szeretne kapni, hogy mi lesz, milyen lesz a halálban: „Beszélnek-e a sírban szeretetedről, hűségedről az enyészet helyén? Ismeretesek-e csodáid a sötétségben, igazságod a feledés földjén?” Kétségbeesett, fél, amely nagyon emberivé, nagyon valóságossá és igazivá teszik szavait. Az ismeretlen vár rá, és mégis reménykedik. Reménytelenségben reménykedik, hogy Isten a halálban is tudni fog róla.

Így halottak napja táján jó megállni egy haldokló ember imádsága mellett. Különösen, hogy napjainkban oly sokan mennek el reménység nélkül a minden élők útján, tele fájdalommal. Manapság, amikor az emberek jelentős része élete során már nem gondol igazán Istenre, halálában, vagy szerettei halála idején nem tudja, hogy kihez fordulna, hol kaphatna válaszokat, reménységet.

Pedig a Szentírás sokat beszél a halálról. Jézusnak a halálhoz való viszonyából tudhatjuk, hogy ez az egykor zsoltárt imádkozó beteg ember nem hiába kiáltott, és nem hiába reménykedett! Jézus úr a halál felett. Nem véletlenül mondta magáról barátja, Lázár sírjánál, hogy Ő a feltámadás és az élet, aki hisz őbenne, ha meghal is él.

Nem igaz, hogy Istennek kedves a betegség vagy a halál. Ő ugyanis nem leli örömét abban, ha az embert szenvedni látja. De ilyen időkben érezzük igazán, hogy életünk ideje mennyire nem tőlünk függ, mennyire nem a mi kezünkben van az életünk, bármennyire is azt hittük korábban. Ő az életünket nem csupán a kezében tartja, társunkká akar szegődni annak megélésében a szép és nehéz időszakokban is. Hiszen, amikor Ő jelenlétét, erejét, vigasztalását ígéri nekünk, azt, hogy velünk jön életünk útján, az, maga a valóság, hiszen betegek között járt és élt, Ő maga is átélt emberként fájdalmat, halált és veszteséget. Éppen ezért lehet számunkra vigasztalóvá Isten szava, amikor Ő hűségéről biztosít bennünket, arról, hogy vezetőnkké akar lenni életünk útján. S a halál árnyékának völgyében járva is minden Jézus Krisztusra mutat. Isten hűsége, könyörülete, irgalmassága nem szűnik meg.

            Ezért jött Jézus Krisztus ebbe az Istenről tudni nem akaró, a saját feje után menő világba, és született meg Betlehemben, és ezért halt meg, bűneink terhét magára vette a Golgota keresztjén, hogy az a régen összetört kapcsolat helyreállhasson Isten és ember között. Így, általa gyógyulhatnak a mi emberi kapcsolataink is. Ő halálosan komolyan vette a halált, olyannyira, hogy Ő maga is szembenézett vele. Ez az Isten gondolata, amely jóval több a mi gondolatainknál, vágyainknál.

            Valóban, Benne és Általa nem csak a reményteljes földi életet, hanem a bűnbocsánatot, és az örök életet is adni akarja nekünk az Úr. Isten győzelmet ad a halál fölött Jézus Krisztus által. Ez a győzelem nem azt jelenti, hogy végtelen hosszan tart a földi életünk. Nem úgy adja ezt nekünk Istenünk, hogy eltörli a halált, hanem erejét és szeretetét még inkább megmutatja abban, hogy feltámaszt az utolsó napon.

            Isten ott is, akkor is, a halálban is tudni fog rólunk. Átvesz majd egyik kezéből a másikba, hiszen aki hisz, annak örök élete van. Nem ilyen terhekkel rakott, nyomorúságos, néhány évtizednyi életet ad, hanem olyat, amelyben nincs gyász, se szomorúság, se betegség, se könny. Istennek ez a hozzánk való szeretete az, ami nem szűnik meg. Ahogy az Újszövetségben ezt megerősítve olvashatjuk is: „sem halál, sem élet, sem jelenvaló, sem eljövendők nem választhatnak el Istennek ama szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”

Isten tud rólunk halálunkban is. A sok fájdalom mellett, amit a búcsú jelent, hálát is lehet adni Istennek mindazért, amit az élet során elvégzett bennünk. Egy napon életünk majd lezárul, de Istennek terve van valamennyiünkkel életünkben és halálunkban egyaránt. Hozzá lehet imádkozni, és Őt lehet keresni! Az imádságra nem Istennek van szüksége, hanem nekünk, mert ha vele kapcsolatban vagyunk, akkor az Ő életünkre vonatkozó tervei folyamatosan bomlanak ki előttünk, az Ő gondolatai, amelyek sokszor mások, nagyon mások, mint a mieink. A vele való kapcsolatban keresve Őt értheti meg az ember azt, hogy ki is ő, hogy hol a helye a világban, hogy hogyan lehet most, sok-sok kérdéssel továbbmenni.

Lesz olyan útja az életünknek, amelyet egyedül kell megjárjunk majd, Isten azonban nem fog magunkra hagyni bennünket. Rá támaszkodhatunk, ha erőre lesz szükségetek, úgy, ahogy egykor a zsoltáros reménykedett Istenben a reménytelenség idején, és bízott Lázár két testvére a gyász idején. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |