| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Kevélységtől békességig

Lekció: Máté 6. fejezet 1-8:

¹Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól.

²Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.

³Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, ⁴hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked."

⁵Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.

⁶Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked."

⁷"Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.

⁸Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle."

Textus: 131. zsoltár

(Zarándokének. Dávidé.)

¹URam, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.

²Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem.

³Bízzál, Izráel, az ÚRban most és mindörökké!

Kedves Testvérek!

Az emberi felfuvalkodottság, kevélység fájdalmát tapasztalhattuk, talán már önmagunkon is. Egy keserű mese hadd szemléltesse most ezt.

La Fontaine: A felfuvalkodott béka

Egy ökröt lát a béka s szép,

nagy testét irigyen csodálja.

És ő, ki csak kicsi, egy tyúktojásnyi épp,

jól felfuvalkodik, dagad, feszül a hája,

hogy oly ökörnyi nagy legyen. „Tudom, -

szól, – most se kell sok, nézd húgom,

elég-e mondd? no még! s most nézd, elég-e kérlek?”

- „Még nem.” – „Hát most talán?” – „Most sem”.

- „Hát nincs szemed?”

- „Meg sem közelíted.” S a pöttömtestű féreg

addig dagad, míg szétreped.

Sok ilyen ostoba teremt itt zűrzavart:

a kispolgár kastélyt építtet, mint a herceg,

kis herceg nagykövettel henceg

s a márki apródot szalajt.  (Ford.: Radnóti)

            De ismerhetjük a mesét a kevély kiskakasról, aki talál egy szép ragyogó gyöngyöt, azzal illegeti magát, senki másnak nem adja oda. Aztán meglátja magát a víz tükrében, és attól a ‘másik kakastól’ el akarja venni a gyöngyöt, így mikor kinyitja száját belepottyantja a vízbe azt.

            Felfuvalkodottság, kevélység. Tudjuk jól, milyen rossz tulajdonságok. Ismerjük őket. Meg lehet bennük pukkadni. Vagy el lehet könnyen veszíteni, amit értékesnek tartunk. És mégis van, hogy nehéz lemondani róluk. Van, hogy nagyravágyóak vagyunk. És most a szó negatív jelentéstartalmára gondoljunk. Mert van különbség aközött, hogy vágyunk valami nagyra. Vagy nagyravágyóak vagyunk.

            Mert vágyhatunk valami nagyra, amit elérhetünk. Sőt vágyhatunk a legnagyobbra. De ha nagyravágyóak vagyunk, akkor ebben a szóban érezzük, hogy valami felfuvalkodottság, kevélység is van.

            Aki nagyravágyó, sosem elégedik meg. A mai igénk viszont éppen a megelégedettségről szól. Elérhetetlen álmokat, célokat űzni hiábavalóság, és csakis csalódottságot szül. Félreértés ne essék. Jó álmodozni, vágyakozni. És nem az álmainktól szeretne az Úr megfosztani bennünket! Éppen ellenkezőleg, szeretné, ha boldogok lennénk, mert elérjük álmainkat. De ehhez elérhető célok, álmok, vágyak kellenek.

            De mitől lesznek mindezek reálisak? Mitől lesznek kifelé irányuló, rajtunk kívül eső célok iránt való érzéseink valósak? Attól, hogy a befelé látásunk, magunkba tekintésünk is reális. Ha magunkat is megfelelően értékeljük. Se nem alábecsülve, se nem túl értékelve magunkat.

            Meg kell ismernünk a saját magunk képességeit és korlátait is.

Az előbbit, van, akinek nehéz, van, akinek könnyebb meglátni. Aki könnyen megtalálja, gyakran válik olyanná, aki a saját képességeit tartja a legfontosabbnak, és emiatt válik felfuvalkodottá, kevéllyé.

            A korlátokat viszont bizony mindannyiunknak sokszor nehezünkre esik beismerni. De azokra mégis akár akarunk, akár nem, előbb utóbb rá kell döbbennünk. És a gyakorlatban megélni, megtapasztalni azokat, sokkal nagyobb kudarcélmény, mint időben belátni korlátainkat.

            Ez a belátás pedig nem szabad, hogy kétségbe ejtsen bennünket. Meg kell nyugodnunk! Bele kell nyugodnunk! Mert vannak korlátaink, de az Úrtól képességeket is kaptunk!

            Legyünk olyanok, mint az anya által megnyugtatott kisgyermek. Mert bár a kisgyermeknek is vannak elérhetetlen vágyai, szeretne mindent megfogni, szeretne mindent kipróbálni, szeretné tudni mindenről, hogy mi az és miért van, és szeretne sokszor olyan dolgokat tenni, amiket nem tud, vagy nem jó, ha megtesz. De amikor egy izgő-mozgó kisgyermeket megnyugtat az anyukája, mesél neki, akkor olyan békességet lehet látni rajta, ahol már nyoma sincs a szekrény tetejére mászásnak, a mosógépbe bújásnak vagy a macska farkának meghúzásának.

            De persze már nem vagyunk gyerekek. Nem az a legnagyobb vágyunk, hogy a legmagasabb fa tetejére másszunk, vagy hogy azt vizsgáljuk meg, hányszor esik a vajas felére a kenyér. De mégis vannak nekünk is olyan vágyaink, amelyek nekünk, vagy másoknak fájdalmat, csalódást okoznak. Ahogy a kisgyerek megsérül, ha leesik a fáról, úgy sérülünk meg, amikor nagyra törünk, és kudarcot vallunk. Vagy ahogy a vajas kenyér foltja nehézséget okoz a szülőnek a takarításkor, olyan károkat tudunk okozni önző, másokat eltipró, felfuvalkodott, kevély vágyainkkal másoknak.

            Kedves Testvérek! Mindenki békés életet szeretne. Ebben egyetérthetünk. És mégis sokan úgy gondolják, hogy ezt a békességet úgy lehet elérni, ha minél több mindent megpróbál az ember elérni, ha minél több mindent megkaparint az ember ahhoz, hogy meglegyen a békessége. Érezzük az ellentmondást? A zaklatott élet hogy vezethet megnyugvásra? Csendességre? Így sosem lesz elég. S így sosem lesz békesség.

            Mert lehet, hogy ami elsőre kevesebbnek tűnik, mégis több. A békességet is sokkal egyszerűbb lehet elérni, mint gondolnánk. „Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem.” A sok vágyódás után a gyermek egy valamit kap meg. A szülői szeretetet, odafigyelést, és ennyi elég. És csendes békességben van. Amire mi is vágyunk.

            Nekünk is van mennyei Atyánk, aki képes megnyugtatni. Akibe vethetjük bizodalmunkat. Nem kell ‘nagyravágynunk’, de nem kell magunkat alábecsülni sem. Nem kell minden bizodalmunkat csak gőgösen önmagunkba vetni, de nem is kell elvesztenünk a bizalmat. Mert van, aki bizton mellettünk van. Aki ismeri vágyainkat, aki megnyugtat, mert tudja, mire van szükségünk. És akkor mégis lehetünk nagyravágyóak, mert a legnagyobbra vágyhatunk. Az Atya szeretetére. Magára a Teremtő Istenre, és az örök életre az Úr Jézus Krisztus által. És benne megtaláljuk a békességet, a nyugalmat.

            Bízzál az Úrban most és mindörökké!

Ámen!

Imádkozzunk!

            Mennyei Édesatyánk!

Hálát adunk neked az Ige üzenetéért! Hálát adunk, hogy te el tudsz bennünket csendesíteni. Elcsitítasz bennünket, ahogy most is tetted.

Kérünk, vegyél ki szívünkből minden vágyat, amely képességeinket meghaladja, vedd el azokat az álmainkat, amely ábrándok, csak csalódásokat szülnének.

Segíts abban, hogy ismerjük meg általad igazán magunkat! Ne ragadjon el bennünket a kevélység, felfuvalkodottság! Hanem segíts, hogy ismerjük fel képességeinket és korlátainkat is. S így vezess el bennünket kiegyensúlyozott, békességgel teli életre.

Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |