Lekció: 137. zsoltár

¹Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk.

²Az ott levő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. 

³Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből!

⁴Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön?

⁵Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem!

⁶Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!

⁷Emlékezz, URam, az edómiakra, akik ezt mondták Jeruzsálem napján: Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!  

⁸Babilon pusztulásra méltó népe! Boldog lesz, aki megfizet neked azért, amit velünk elkövettél.

⁹Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet!

Textus: 137. zsoltár 3-6.

³Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből!

⁴Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön?

⁵Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem!

⁶Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!

Kedves Testvérek!

            A sínen fekvő ember mosolya nem a legtermészetesebb. Ugyanígy, ha valakit messzire deportálnak az otthonától, attól ne várja senki, hogy öröméneket fog énekelni. Teljesen egyértelmű! Vagy mégsem annyira?

            Hát a babiloniak számára nem volt ilyen egyértelmű. Ők voltak a boldog, dicsőséges, győztes fél. Hát akkor énekeljen nekik mindenki öröméneket, szórakoztassák őket a vesztesek. Gondolhatták, hogy: „Itt vannak ezek a zsidók. Úgyis híresek a Sion-énekekről, a boldog, vidám, hangulatos mulatságaikról, hát akkor most szórakoztassanak minket!”

            De a zsidók nem szórakoztatták őket. Illetve nem mindannyian. Mert az ember bűnössége, és hajlékonysága folytán sok zsidó volt, akik a fogságban asszimilálódtak, beolvadtak. Elfelejtették régi hagyományukat, a régi kultuszt, a hazát, mindent. És boldogan, de gyökértelenül éltek tovább az idegen országban.

            Bizony megtisztító hatása volt a népre nézve a babiloni fogságnak. Mert kiderült, ki az, aki erős, aki kötődik Istenéhez, népéhez, múltjához, történelméhez, testvéreihez. És kiderült, hogy ki az, aki a pillanatnyi boldogulása érdekében képes mindezt feladni. És bizony ez a nép nagyobb része volt. Különösen a gazdagok és előkelők, beleélték magukat a babiloniai viszonyokba, elsajátították az ottani szokásokat, s így beleolvadtak a pogányokba.

            Bizony vannak olyan történelmi helyzetek, amik ilyen tisztító hatásúak hitre, nemzetre tekintve. Ki maradt meg a keresztyénüldözések alatt krisztuskövetőnek? Ki maradt meg az ellenreformációban hitvalló reformátusnak? Ki maradt meg magyarnak Trianon után az önkényesen meghúzott határokon túl? És az utolsó kérdést nem is kell feltennem. Jövő vasárnap december 5-e lesz…

            A leigázó babiloniak éneket követeltek. Azonban a hithű zsidók ennek nem tehettek eleget. Hangszereiket demonstrációképpen is a fákra aggatták. Mert voltak és vannak, akik még a túlerővel szemben is megmaradnak annak, amik. Zsidó a zsidónak, magyar a magyarnak, keresztyén Krisztushoz tartozónak. Akkor is, ha az, van, akinek nem tetszik. De ez iszonyatosan nehéz. És ez a gyötrődés a bűnös emberből bűnös gondolatokat is felszínre hoz. Mert közel sem tökéletes ez a zsoltár. Van hiányossága, van benne gonosz indulat.

            Az első, hogy nem szólítja meg az Istent. Bizony ilyen az ember. Ha valami fáj, nehéz, azonnal csak kiáltunk az Istenhez, és soroljuk a panaszt, a kérést. Amikbe aztán annyira belelovalja magát, hogy nem is azért könyörög, hogy ők szabaduljanak meg, hanem az ellenség kegyetlen megbüntetéséért. És bár a korabeli győzteseknél nem kirívó a csecsemők falhoz csapása, mégis szörnyen gonosz és kegyetlen kívánság ez.

            Van tehát bűnös oldala is a szenvedő embernek, mert valóban nagyon nehéz a mások okozta szenvedést harag és indulat nélkül megélni. De van a zsoltárnak rendkívül példamutató oldala is. Hiszen a zsoltáros nem a gyenge, beolvadásra kész rétegéhez tartozik a népnek. Hanem ragaszkodik mindahhoz, ami összeköti őt Istennel, népével, hazájával. Ragaszkodik a szülőföldjéhez, ahol az istenimádat kultusza folyhatott, ahol azokkal élhetett együtt, akikkel összetartozik. Minderre emlékezik. Jeruzsálemre. A földre, ami eddig az övé volt, ahonnan kikényszerítették őket. És most boldogtalan, mert idegen nép között kell élnie. Ki veti meg őt ezért? Ki vet meg egy olyan embert, aki azt szeretné, hogy ami az övé volt eddig, az ezután is az övé legyen? Hogy országában azokkal élhessen, akik testvérei. Hogy ott gyakorolja tisztességesen vallását, nem mások szórakoztatására, nem gúny tárgyaként, hanem az Isten dicsőségére, ahogyan és ahol ő szeretné. Ki vet meg valakit, aki az anyanyelvén szeretné mindezt tenni? Költői kérdések…

            Akkor miért vetik meg sokan azokat, akik ma emlékeznek így? Azokat, akik még nem asszimilálódtak, nem olvadtak be teljesen, egy ateista, istentagadó, istenkáromló tömegbe. Akik még emlékeznek és ragaszkodnak hitükhöz. Vagy azokat, akik majd egy évszázad alatt sem olvadtak be a szándékosan közéjük telepítettek népébe. Akik még emlékeznek, hogy őseik még magyar földön születtek, de azóta már több országban is éltek anélkül, hogy szülőfalujukat elhagyták volna. És azokat, akik emlékeznek arra, hogy mi volt a miénk? Miért vannak, akik elítélik még az emlékeket is?

            S ha nem énekelnek öröméneket, még nagyobb ítélet következik? Ki az, aki földön fekvőbe beletapos, és még jó sokáig felügyeli, nehogy felállhasson? De még csak ne is gondolhasson rá.

            De ki az, aki ilyen helyzetben szenvedőként képes kitartani? És mégis van, aki képes kitartani!

„Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!

Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!”

            Nincs más helyzetben ma sem, aki idegen országba kényszerült. De emlékezni, hinni, gondolni engedély nélkül is lehet!

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!

Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

Rajtunk áll a döntés! Az uralkodó rétegnek engedünk, és beolvadunk az igaz istenhit nélküli tömegbe? Elfogadjuk a felsőbb akaratot, és beolvadunk egy olyan világba, ahol nincs múlt, nincs történelem, nincs nemzet? Ahol nincs közösséget összetartó erő, mert úgy könnyebb az emberekkel bánni. Vagy elfogadjuk a sokszínűséget, és azt, hogy mi is egy külön szín vagyunk? A zsoltáros döntött. Megmaradt az igaz Isten mellett, és megmaradt nemzete, hazája mellett.

            Ma már nem hadsereg ellen kell harcolnunk. Nem egy katonai leigázó hatalom ellen. „A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen.” (Ef 6:12.)

            Krisztus vezetésével győzedelmeskedni fogunk! Ő vezet, de az ítélkezés is az övé. Ne vegyük el tőle, mi ne nyúljunk gonosz eszközökhöz! Mert az igazságos ítélet az Istené. De van, ami miénk, és ami bőven elég ebben a harcban. Miénk a hit a remény és a szeretet!  Mindörökké! Ámen!

Imádkozzunk:

Urunk Istenünk!

Hálát adunk neked, hogy nekünk nem kell attól rettegnünk, hogy elhurcolnak idegen országba, vagy hogy elveszítjük földünket.

De Te látod, hogy a testi veszedelmek helyett ma a lelkiek korát éljük. Kérjük, segíts szembeszállni az istentelenséggel! Segíts, hogy őseinkre, történelmünkre tudjunk emlékezni, és visszatekintve lássuk meg az ő eredményeiket és hibáikat is, és azokból tanuljunk!

Segíts Urunk mindig hozzád ragaszkodni és Te általad látni a világot!

Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |