| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Világító élet

Lekció: Lukács 12:35-40

³⁵„Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.

³⁶Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki.

³⁷Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik.  

³⁸És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!  

³⁹Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. 

⁴⁰Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!"  

Textus: Lukács 12:39

³⁹Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. 

Kedves Testvéreim!

Ki szeret várni? Azt hiszem, ebben a felgyorsult tempójú világban, amelyben élünk, a várakozás nem túl népszerű. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire nem szeretjük azt, amikor hivatalos ügyben telefonálunk, és azt halljuk, hogy kérem, tartsa, és aztán elindul a Für Elise, és perceken keresztül hallgathatjuk a kagylón keresztül.

Emiatt a felgyorsult tempó miatt a 21. század arról szól, hogy a különböző szolgáltatásokat nyújtó cégek, igyekeznek minél jobban lecsökkenteni az ügyfelek várakozási idejét. Ezért találták ki a fénykép előhívókban, hogy akár egy óra alatt is meg lehet kapnunk a képeket, ezért vannak gyorséttermek, ezért rendelhetjük meg előre a vonatjegyet az Interneten, ezért rendezhetjük a banki teendőinket telefonon vagy online, vagy ezért állhatunk be egyes boltokban az úgynevezett gyorskasszához.

Nem szeretünk várni. Mégis, a felnőttek olyan ügyesen tudják a gyereket tanítgatni, hogy hogyan kell várni türelmesen. Ilyeneket mondanak, mint:

Nem, nem most. Majd ha nagyobb leszel. Várj egy kicsit, mindjárt. Mindjárt! Vagy: várd ki a születésnapodat. Majd jövőre.

Olyan könnyű másokat oktatni, hogy hogyan kell várni türelemmel, de vajon hitelesen hangzik el a szánkból?  Mert gondoljunk csak bele, milyen mérgesek tudunk lenni, amikor a boltban előttünk lévőnek éppen valami gondja akad a vonalkód leolvasásakor, és emiatt nekünk pár perccel tovább kell várakoznunk. Ilyenkor aztán néhány embernek azonnal forrni kezd a vére. Csakúgy, mint egyes sofőröknek, akik idegesen rádudálnak arra, aki nem száguldozik úgy, mint ők. Vagy ha 10 másodpercen belül nem érkezik meg a lift, akkor türelmetlenül újra megnyomjuk a hívógombot, mintha azzal tudnánk gyorsítani a folyamatot.

Az ember élete tele van várakozással. Van, amelyik csak néhány percig tart, mint a sorban állás, vagy amíg a piros lámpából zöld lesz, van, amelyik évekig tart, mint amikor valaki arra vár, hogy mikor gyógyul meg egy súlyos betegségből, és van olyan, amelyiknek egy egész életen át kell tartania. Erről az utóbbiról beszél Jézus a példázatban.

Jézus figyelmeztet bennünket, hogy nem tudja senki, melyik órában jön vissza hozzánk, ezért mindig készen kell állnunk az Ő fogadására. Nem csak mostanában, az adventi időszakban kell különösebb figyelmet szentelnünk Neki, nem csak most kell nagy buzgón várnunk Őt, hanem mindig! Hiszen a keresztyén életforma a várakozás állapotában lévő életforma! Hozzátartozik a keresztyén létünkhöz, hogy folyamatosan a várakozás állapotában vagyunk. De nem akármilyen várakozásunk kell, hogy legyen, hanem örvendező, hiszen mi valami nagy jót várunk! Várjuk Krisztus második visszajövetelét!

Sajnos nem mindenkinek van ilyen örvendező várakozása. Vannak színtelen, ízetlen, sótlan várakozások is.

Sokféleképpen lehet várni. Lehet várni valamire egyedül és másokkal. Lehet várni úgy, hogy a családban igazából csak engem érdekel, hogy karácsonykor Jézus születésére emlékezünk, de hát, inkább ne veszekedjünk, jobb, ha nekik nem is beszélek erről. Ilyenkor én sem tudok örülni felhőtlenül. De lehet várni úgy, hogy szenteste majd együtt akarunk elmenni a templomba meghallgatni az örömüzenetet, együtt akarjuk énekelni a karácsonyi énekeket, és már most megtanítjuk a gyerekeknek azokat, és együtt akarunk hálát adni imádságban az év áldásaiért.

Lehet várni idegesen és türelmesen. Várhatok úgy, hogy csak túl akarom élni az ünnepet, lehet bosszankodni, mert utálom a sok sütést-főzést, utálom a nagy bevásárlásokat, a tömeget a boltokban. És várhatunk úgy is, hogy kérjük Isten gondviselő szeretetét, hogy őrizze meg a békességet a családunkban, és erre tudatosan készülünk imádsággal és igeolvasással.

Lehet várni szórakozottan, félig-meddig: hol eszembe jut, hol nem.  Hol várom egy kicsit, hol meg nem.

És lehet várni aktívan vagy passzívan. Az Ige erre az aktív várakozásra tanít bennünket. Ez a fajta várakozás magában foglalja az imádkozást, a bibliaolvasást, a tudatosan élt keresztyén életet, amikor nem csak saját magammal foglalkozom, hanem igyekszem mások javára válni. És úgy kell várnunk a mi Urunk hazatértét, mint a szolga teszi a példázatban.

Arról hallottunk, hogy a ház ura menyegzőre volt hivatalos, de a szolga éberen várta a hazatértét. Nem felejtkezett el a teendőiről, a feladatáról, csak azért mert éppen nem volt otthon az ura. Nekünk is így kell várnunk Jézust: most nincs velünk fizikailag, de ettől még nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy milyen feladatokat bízott ránk és mit vár el tőlünk.

A passzív várakozás az olyan, mint amikor egy beteg ember sokáig ágyhoz van kötve, aztán végül meggyógyul, és amikor megkérdezi tőle valaki, hogy mivel töltötte az idejét, amíg beteg volt, azt feleli, hogy: semmivel. Vártam, hogy meggyógyuljak.

Ez a fajta tétlen és terméketlen váradalom úgy irányul a jövőbe, hogy közben elmulasztja a jelent. Ez nem a keresztyén várakozás! Sokan éppen amiatt csalódnak az Istenben, hogy csak várnak tétlenül, várják, hogy majd valami nagy csoda történik az életükben, várják, hogy majd valami csoda folytán megváltozik a hangulatuk, az arcuk, az emberi kapcsolataik. Várják, hogy az ígéretek beteljesednek, hogy meggyógyulnak testi-lelki sebeikből, várják, hogy értelmet nyernek a napjaik, hogy újjáélednek belülről és megújul körülöttük a világ, de mindezekért semmit nem tesznek! Az ilyen ember könnyen csalódik az Istenben.

De az Igében arra tanít minket Jézus, hogy aktívan várakozzunk! És ehhez két parancsot ad nekünk segítségül. Mindkettő az állandó készenlétről szól. Először is azt mondja Jézus: legyen derekatok felövezve. Ha a keleti ember munkára, harcra, vagy útra készült, egyrészt a hosszú ruháját övvel fogta fel, hogy ne akadályozza a mozgásban, másrészt a fegyvert is az övhöz erősítették. Nekünk tehát nem csak készenlétben kell állnunk, nem csak annyi a feladatunk, hogy várjuk, amíg az Urunk hazatér. Ez a passzív várakozás lenne.

Mind a szolgának, mind a katonának csak egyetlen emberre volt szabad hallgatnia: az ő urára. Ebben a várakozásban nemcsak szolgaként kell viselkednünk, hanem katonaként is.

Hiszen, nekünk nem csak az a feladatunk, hogy abban az országban, amit kaptunk tőle, az ő országában, várjunk tétlenül, hanem meg is védelmezzük azt. Mert ebben az országban van benne kinek-kinek az otthona, a családja, amit ránk bízott az Isten, hogy vigyázzunk rá.

Pál apostol is említi az Efézusi levél hatodik részében azokat a fegyvereket, amiket az Istentől kapunk, hogy ellen tudjunk állni a gonosznak: fel kell öveznünk magunkat igazságszeretettel, fel kell vennünk a megigazulás páncélját, lábunkon a békesség evangéliumának saruja kell, hogy legyen, kezünkben a hit pajzsa legyen, fejünkön az üdvösség sisakja, kezünkben pedig a Lélek kardja.

Nagyon sok fegyvert kapunk az Úrtól, hogy ellen tudjunk állni a gonosz minden álnokságának, és ne csak várjuk, hanem méltóképpen várjuk őt vissza.

A másik parancs a várakozásra vonatkozóan úgy hangzik, hogy legyen a lámpásunk meggyújtva. Jézus idejében a lámpást úgy készítették, hogy egy szövetdarabot rákötöttek egy botra, azt olajba mártották és meggyújtották. Egyébként a régi fordítás ezt nem is lámpásnak mondja emiatt, hanem szövétneknek.  A módszer tehát megkövetelte azt, hogy az olajos edény is kéznél legyen, mert ha leégett az olaj a szövetdarabról, akkor újra bele kellett mártani az edénybe.

Vagyis, nem elég, ha csak ezt a botot hordozzuk, rajta a szövetdarabbal, hanem gondoskodnunk kell a feltöltésről is! Gondoskodnunk kell az olajról! Sokszor azért siklik ki egy élet, egy házasság, vagy bármilyen emberi kapcsolat, mert nem gondoskodunk az olajról. Nem jut eszünkbe, hogy mi lesz, ha kialszik a lámpás. És sok életben lett emiatt sötétség. Egy ideig égett a lámpás, aztán kialudt. És akkor már lehet, hogy késő szaladni, megkeresni az olajat. Ezért mondja Jézus, ezért figyelmeztet bennünket, hogy égjen a mi lámpásunk, amíg rá várunk. Ne csak pislákoljon, ne csak ímmel-ámmal várjuk őt, ne csak félig-meddig vágyakozzunk az ő visszajövetelére, hanem valóban világítson ez a lámpás! És ahhoz, hogy az a lámpa igazi fényt árasszon, szükségünk van az olajforrásra.

Ez a forrás maga Jézus Krisztus, aki felkínálja nekünk az Ő Szentlelkét. Az olaj a Bibliában mindig a SzL jelképe, ezért a kérdés ebben a példázatban az, hogy bennünk meg van-e Krisztus Lelke. Ez a krisztusi lelkület ad erőt ahhoz, hogy megbocsássunk egymásnak, ez ad erőt a házastársaknak a hűséghez, ez hasít a szívünkbe, ha el akarjuk ferdíteni az igazságot, és ez bíztat bennünket a szelíd szóra.

Erre a világító-lámpa-életre ad parancsot Jézus ebben az Igében. Mert lehet élni úgy is, hogy nem foglalkozunk azzal, hogy világít-e a lámpásunk vagy sem, csak nem érdemes. Lehet úgy élni, hogy nincs tartalékolajunk, és ha elég az első adag a szövetről, akkor utána már csak a sötétség marad. Lehet élni úgy, hogy csak káromkodás, részegeskedés, hazudozás, féltékenység, fájdalom vagyunk, csak nem érdemes. Vagy lehet élni úgy, hogy a gyerekeink, unokáink büszkén emlékeznek vissza ránk, hogy milyen világító életünk volt.

Kb. egy hete beszélgettem az egyik unokatestvéremmel, és szóba került nagyapánk, aki 2 éve hunyt el. Visszaemlékeztünk, hogy milyen áldott élete volt, mennyit olvasta a Bibliát, kereste a kapcsolatot az Úrral és mindenben az Ő akaratát látta és fogadta el, akár jó, akár rossz történt az életében. Így tudta teljes méltósággal elhordozni az évekig tartó súlyos betegségét. Soha nem panaszkodott, mindig csak csendesen fohászkodott az Istenhez. Sajnos soha nem mondtuk el neki, hogy mennyire csodáltuk az ő világító életét.

Legyen a mi lámpásunk is meggyújtva és árasszunk fényt magunk körül a várakozásban! Lángoljon a szívünk, égjen a hitünk és így várakozzunk, hiszen ezt a parancsot kaptuk Krisztustól! Legyen az egész életünk egy adventi időszak, de különösen most figyeljünk erre a parancsra, amikor karácsonyra készülünk! Mert az, hogy milyen lesz az ünnepünk, nagyon sokban függ attól, hogy fel van-e övezve a derekunk az Ige kétélű kardjával, és hogy valóban világító lámpások akarunk-e lenni.

De akinek még nincs meg ez a világító élete, akinek még nincs meg az olaja, amivel utántölthetné a pislákoló szeretet, békesség, hit lámpását, az kérje bátran! Hiszen Jézus maga mondja a Máté evangéliuma 7. részében: kérjetek és adatik nektek! Kérjetek Szentlelket és megkapjátok!

Az Úr elé ha tárod a szív alázatát, Őt nem hiába várod. Betér hozzád, megáld. A testi gőg halál. De bűnödet ha bánod, Szentlelke bőven árad, s a szív üdvöt talál. Ó Jézusom, szegényed kér, vár, epedve hív. Te készítsd el, tenéked lesz otthonod e szív. Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás, de mindörökre hálás, úgy áldja Krisztusát. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |