|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Jöjj, és kövess!
Lekció: Lukács
evangéliuma 15. fejezet 1-10.
1A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek
Jézushoz, hogy hallgassák őt.
2A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak:
„Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”
3Ő erre ezt a példázatot mondta nekik:
4„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít
közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és
nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?
5És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 6hazamegy,
összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek
velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.
7Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a
mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek
nincs szüksége megtérésre.”
8„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít
egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem
keresi-e gondosan, míg meg nem találja?
9És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait,
és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet
elvesztettem.
10Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai
egyetlen megtérő bűnösnek.”
11Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia.
12A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki
nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont.
13Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett
mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát,
mert kicsapongó életet folytatott.
14Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon
a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.
15Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik
polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.
Textus: Lukács 5:27-32
27Ezután kiment, és meglátott egy Lévi nevű vámszedőt,
aki a vámnál ült. Így szólt hozzá: „Kövess engem!”
28Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.
29Lévi nagy vendégséget készített neki a házában, és
nagy sokaság volt ott, vámszedők és mások, akik velük együtt telepedtek
asztalhoz.
30A farizeusok és a közülük való írástudók pedig
zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: „Miért esztek és isztok a
vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?”
31Jézus így válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek
van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.
32Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a
bűnösöket megtérésre.”
Bevezetés
Az elmúlt négy hétben a
missziónk fő elemeit vettük át, mint keresztyén életünk kiváltságát Lukács
evangéliuma alapján. Először Isten magasztalásáról volt szó a béna meggyógyításának
történetéből, aztán a szolgálatról esett szó az ötezer ember megvendégelése
kapcsán. Két hete a tanítványképzésről, illetve a Szentírás helyes
értelmezéséről, múlt héten pedig a közösség gyakorlásáról, annak
megnyilvánulási formájáról. Ma, most ezen az istentiszteleten pedig, az
utolsó, ötödik pont kerül előtérbe, mégpedig az evangélium hirdetése, és
annak következményei Lévinek, a vámszedőnek a tettei, és Jézus szavai
alapján.
Vámszedőségből követésre
hívás
A Római Birodalomban minden
tartomány vámszedési területnek számított, s kötelessége volt a
megállapított vámbevételt a birodalmi kincstárnak megküldeni. Rómának
csupán az állt érdekében, hogy a kialkudott összeget megkapja, a vámhely
bérlőjének pedig, hogy a kötelezően befizetendő díjon túl minél nagyobb
egyéni haszonra tegyen szert. Így a törvényesen előírtnál sokkal magasabb
vámot követeltek. Azonban nemcsak csalásaik, és visszaélések miatt váltak
gyűlöletessé, hanem azért is, mert a pogány államhatalom a Római Birodalom
szolgálatában álltak. A pogányokkal való érintkezés pedig kultikus
tisztátalanságnak számított. Aki vámszedőkkel tart fenn kapcsolatot - a
közgondolkozás szerint -, maga is tisztátalanná válik. A vámszedőket így együtt
emlegették a bűnösökkel.
Egy ilyen, bűnösnek számító
ember volt egykoron Kapernaumban a vámszedő Lévi. Alapvetően nem sokat
tudunk róla. Az első két evangélista Mátéként emlegeti, az Alfeus fiaként,
de itt még ezt sem olvassuk róla. Mindössze annyit, hogy Jézus, miután
meggyógyította az emberektől tömött házba, a tetőn át leeresztett bénát,
kilép a tömegből, és az utcán egyenesen odamegy a vámszedő asztalhoz, és
egyetlen mondatot mond: „Kövess
engem!”
Mit érezhetett Lévi? Nem
tudjuk, mert erről nem ír a Szentírás, csak arról, hogy abban a pillanatban
dönt. Nem tétovázik, nem mérlegel. Nem kezd el azon tépelődni, hogy ki
veszi át a helyét az asztalnál, miből fog megélni, egyáltalán mit jelent a
jövőjére nézve, ha Jézussal megy, hogyan fog változni ő maga, mit fognak
szólni a barátai, a rokonai, hogyan fog változni az élete, helyt fog-e
tudni állni, mi lesz, ha esetleg nem tehet meg olyan dolgokat, amelyeket
addig nagyon szeretett, hanem dönt. Feláll, mindent hátrahagy és azonnal követi Jézust. Nem csupán elkíséri
egy darabon, hallgatja szavait, próbál ettől kezdve nem becsapni senkit, és
tisztességes jó emberként élni. Nem, ennél jóval több történik. „Jézus így szólt hozzá: „Kövess engem!”
Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.” Ennek a napnak egy perc
törtrésze alatt végbement az esemény: néhány lépés a vámszedő felé,
egyetlen mondat, döntés, és minden radikálisan megváltozik, soha semmi nem
lesz már az, ami korábban volt.
Erről szól Jézus követése:
döntést és teljes változást. Bonhoeffer, a mártírteológus, aki 1945-ben
történt kivégzéséig komolyan vette, hogy mit jelent Jézus követése
megalkuvás nélkül, így fogalmazta ezt meg: „Követni azt jelenti, határozott lépéseket tenni. Már a hívásra
megtett első lépés elválasztja a követőt eddigi helyzetétől. Kizárt dolog a
régi helyzetben maradni és úgy követni. Jézus a vámszedőnek új istenismeretet
közvetíthetett volna. Ha Jézus nem az emberré lett Isten Fia lett volna,
úgy ez lehetséges lenne. Mivel azonban Jézus a Krisztus, ezért kezdettől
fogva világossá kellett lennie, hogy szava nem tanítás, hanem a lét újjáteremtése.
Valóban Jézussal kellett menni.” (D. Bonhoeffer: Követés, Luther Kiadó, Bp.
2007. 42.o.)
Vendégség,
avagy a szolgálatba állás
Ez az isteni követésre hívás,
ha valaki komolyan veszi az életére nézve, mindig kétirányú: egyrészt kihív
a bűnből, másrészt pedig behív a szolgálatba. Ezt látjuk Lévinél is, aki
azonnal nagy vendégséget csap. Egyrészt, mert az örömébe be akar vonni
másokat is, másrészt pedig, hogy azok, akik fontosak neki a környezetében,
vagy más hasonló sorsú emberek, szintén részeseivé válhassanak mindannak,
amit ő átélt, és kapott.
Hiszen amikor Jézus
megszólította ott a vámszedő asztalnál, Isten kegyelmét és szeretetét élte
át. Hiszen nem fért kétség ahhoz, hogy kis is volt ő. Nyilvánvaló volt az
életmódja, és az, hogy az anyagiak mennyire fontosak az éltében, lévén,
hogy különben soha nem választott volna egy olyan, egyébként jól
jövedelmező hivatást, amellyel az emberek megvetése járt. Azzal, hogy Jézus
pont hozzá ment oda a sok utcán lévő között, a köztudottan bűnöshöz, őt
szólította meg, és hívta követésére, megmutatta Lévinek, hogy bár az
emberek leírhatták, elítélhették, Isten Jézus által igen-t mond rá. Mi ez,
ha nem kegyelem, és szeretet?
Ezt akarja most továbbadni
társai felé. Együtt örülni másokkal, – mindenki ismeri azt a határtalan
örömöt, ami betölti az embert, amikor odaszánja magát teljes valójával
Jézus követésére, amit nem lehet kioltani, ami átsüt az ember egész lényén,
– és közben esetlegesen megadni a lehetőségét annak, hogy mások is
megismerhessék Jézust a tanítványaival együtt. Aki valaha találkozott
Jézussal, és az ő megbocsátó szeretetével, az nem tudja nem továbbadni ezt
a kincset.
Betegek és egészségesek
Ez volt az, amit a farizeusok
nem értettek meg, és egyből hőbörögni kezdtek, hogy mégis hogyan képzeli
Jézus, hogy egy asztalhoz ül bűnös emberekkel. A farizeusokat gyakran
nagyon elítéljük a viselkedésük, gondolataik miatt, pedig ők nagyon komoly
istenfélő emberek voltak. Évszázadokon át a nép között élve, de külön
pártot alkotva, igyekeztek ébren tartani a választott nép hívő
lelkiismeretét egy olyan időszakban, amikor Isten nem küldött prófétákat,
nem történtek csodák, amikor elnyomó hatalmakkal voltak körülvéve. Vagyis
abban az időben, amely az Ó- és Újszövetség keletkezése között húzódott.
Mivel a nép nagy része tanítójának és példaképének fogadta el őket, így az
uralkodók is jobbnak látták a farizeusok kedvét keresni. Döntő szavuk volt
a nagytanácsban, az igazságszolgáltatásban és a köznevelésben. Nekik
köszönhető például, hogy Kr. e. 1. század közepére az iskolakötelezettség
általánossá vált mindenki számára.
A farizeusok mozgalmának
célja az volt, hogy Izráel az Úr számára elkülönített, szent néppé váljon.
Hittek az isteni gondviselésben és az utolsó ítéletben és várták a
Messiást. Egyszerre vallották Isten hatalmát, de az ember szabad akaratát
is, miszerint megvan bennünk mind a jóra, mind a rosszra való hajlam, és
szabadon dönthetünk, melyiket akarjuk követni. Igen ám, de a szabad akarat
óriási kockázatot is jelent, hiszen az ember könnyen összetéveszti a jót a
rosszal. Ezt a veszélyt akarták a farizeusok kiküszöbölni azzal, hogy az
élet minden helyzetére kidolgozott, aprólékos szabályok sokaságával
jelölték ki a helyesnek tartott utat. Hiszen a szentség, amely nekik oly
fontos volt, szerintük nem jelentett egyebet, mint Isten parancsolatainak
pontos ismeretét és szó szerinti megtartását. A tóratanítók ezért pontos
eligazítást adtak arról, hogy mi jó és rossz, mi számít tisztának és
tisztátalannak, mit szabad és mit nem szabad cselekedni. Ezzel könnyíteni
akartak az egyéni döntés terhén, nehogy az ember eltérjen Isten útjáról, vagyis
így a nép szentté válhasson.
Így érthető meg a farizeusok viselkedése, hallva
Jézus szavait és tetteit. Elképzelhetetlen, sőt értelmezhetetlen volt
számukra, hogy ők valaha egy emberként leírt vámszedővel elbeszélgessenek,
tanítványukká tegyék, vagy asztalközösséget vállaljanak. Kizárt volt a
keveredés a szent, a tiszta és a tisztátalan között. Nem értik Jézust,
akinek tanítói voltát elismerik, hogy hogyan szólíthat meg egy ilyen
embert, hívhat el követésre, hogyan vállalhat vele és társaival
asztalközösséget. Nem fér bele a teológiai gondolkodásukba.
Mielőtt pedig mi is
megbotránkoznánk ezen, gondoljuk csak végig, hogy hány és hány esetben van
ez hasonlóképpen ma is! Különböző kegyességűek vagyunk, különböző képünk
van Istenről, és a vele való járásról. Vannak, akiknek például teljes
megbotránkoztatást jelent, ha egy keresztyén ember elmegy táncolni a
kedvesével, vagy épp, ha lány, rövidebb szoknyát vesz fel a templomban. Vannak,
akik nem értik, hogy egy hívő ember miért nem szívesen imádkozik hangosan
egy közösségben, vagy tesz bizonyságot, amikor ez a hívők „kötelessége”.
Megint mások épp ennek fordítottján botránkoznak, hogy efféle belső
dolgokról hogyan lehet oly könnyedén beszélni! Vannak, akik elvitatják, ha
valaki felemelt kézzel imádkozik egy istentiszteleten, mert csak az
alázatosan lehajtott fejjel lehet az az igazi, más pedig épp azon
botránkozik meg, hogy hogyan lehet ennyire örömtelennek látszó
keresztyénséget élni, amikor élő Urunk van. Különbözőek vagyunk. Ez nem
baj. Ahogy otthonról különböző szokásokat hozunk, más-más nevelést kaptunk,
ugyanúgy a hitünk megélésében is lehetnek különbözőségek. Mindegyik nagyon
áldott és mély lehet a különbözőségek ellenére, azonban régen rossz, ha a
keresztyénségünk csak a „vagy-vagy”-ig jut el! Valami, ami olyan, mint az
enyém, az a jó, és csak úgy jó, a többi az gonosz, az ördögtől való, vagy
legalábbis veszélyes.
Jézus magatartása az „is-is”-ről
szól. Arról, hogy szívesen asztalközösséget vállal (ami köztudottan a másik
vállalását is jelenti keleten) a kegyes farizeusokkal, de a leírt
vámszedőkkel is, sőt mi több, egy ilyen embert még tanítványául is hív. Ez
az Atyának is emberekhez való hozzáállása Jézus Krisztus által.
Ezért is nyitogatja Jézus oly
sokszor a fariezusok szemét példázatokkal, beszélgetésekkel sok helyen. Nem
igaz, hogy mindig csak elítélően bánt velük. Dehogy! Történeteken át
próbálja nekik, a nép tanítóinak megmutatni az Atya hozzáállását az
elveszettnek tartott, bűnös emberekhez. Kifejezetten nekik mondja el az
elveszett juh, az elveszett drahma és az elveszett fiúk, vagy ahogy mi
nevezzük a tékozló fiú példázatát több más mellett. Mindegyik történet
arról szól, hogy az Úrnak fontosak, számítanak azok, akik elkóboroltak,
elvesztek, vagyis nincsenek a helyükön, mert drágák és értékesek. Lehet,
hogy 100 juhból egy az nem olyan sok, de a pásztor, aki ismeri egyenként az
összes juhot, annak szokásait, születését, természetét, annak bizony
hiányzik az az egy eltéved bárány is. Pontosan úgy, ahogy az asszony sem
nézheti tétlenül, hogy a menyegzőjére a férjétől kapott, fejkendőre
varrható láncon egy drahma hiányozzék, mert az nem pótolható. Hiába rakna
be helyette másikat, ugyanolyan értékűt, az nem az a bizonyos. Isten
ugyanígy tekint az emberre, egy Lévire, aki vámszedő, egy samáriai
asszonyra, akinek teljes káosz az élete, egy bénára, akit a barátai a tetőn
bocsátanak le, vagy épp egy Tibor bácsira/Kati nénire, akiknek a történetét
az előbb hallottuk. Istennek fontosak vagyunk valamennyien. Azok is, akik
elkóboroltak az Atyai háztól, vagy napjainkban talán nem is ismerik, mert
már semmiféle emlékük, ismeretük sincs róla, de azok is, akik abban nőttek
fel, és mást elképzelni sem tudnak, annyira természetes nekik. Ezért van
az, hogy a tékozló fiú történetében az apa az egyik fiúnak elébe fut,
amikor hazatér, a másik után pedig kimegy, amikor önmagáig lát. Mindkettő
egyformán drága gyermeke az apának, nincs különbség.
Jézus szavai és tettei épp
azt mutatják, hogy az Atya a bűnbocsánat által új közösséget teremt az
emberrel, olyat, amely minden korábbit felülmúl. Ezért oly fontos a Lévi
vendégségének asztalközössége, hiszen normális körülmények között az igazak
és bűnösök között éles határ húzódott, amelyet nem lépett át egy hithű
izráelita. Hiszen azért is ügyeltek olyan kínosan arra, hogy kivel ülnek
egy asztalhoz, mert sok minden más mellett ilyenkor kifejeződött Isten
országában való közösségük és a messiásvárásuk, márpedig egyiknek sem
lehetett elvileg egy bűnös a részese.
Jézus közösségvállalása ezt sérti meg.
A farizeusok felháborodására
Jézus házigazdaként válaszol. Nem írja le azokat sem, akik mindent
megtettek eddig azért, hogy tiszta és szent közösségben lehessenek
Istennel, hiszen a farizeusokra Jézus azt mondja (talán velünk
ellentétben), hogy: egészségesek, vagyis igazak, akik egyébként is
hivatalosak lennének a mennyei lakomára. Azonban Jézus olyan, mint az
orvosok: nem az egészségesekért van elsősorban, hanem a betegekért, vagyis
a bűnösökért. Azért jött, hogy a bűnöst Isten közelébe emelje, hiszen mint
orvosnak az a feladata, hogy azokat gyógyítsa, akik az életüket
elveszítették. Jézus gyógyítani, helyreállítani jött az ember életét,
bűnbocsánatot adni, az Atyával való közösségbe visszavezetni a nem helyén
lévőt. A bűnbocsánat pedig, amit ő ad, valóban új életet jelent. Minden
bűnt elfed Jézus értünk kiontott vére, a múltat lezárja, és újat ad. Közösségben
lenni újra az Istennel, aminél nincs nagyobb ajándék. Ugyanezt fejezi ki az
úrvacsorai közösségünk: közösség Istennel, és közösség egymással az egy
kenyér és az egy kehely által, amelyek által Jézus valamennyiünk
megtöretett testére és kiontott vérére, vagyis valamennyiünkért hozott
áldozatára emlékezünk majd és lélekben átélhetjük a Vele való találkozást.
Jézus egykoron újat adott
Lévinek, de újat adott közülünk sokaknak, akik oly sok mindenből jöttünk
hozzá, sőt Isten hívja és várja azokat közülünk, akik úgy érzik, ők még
olyanok, mint az a bizonyos elkóbort bárány, elveszett drahma, vagy épp
elrontott életű Lévi. Van orvosunk, aki gyógyít, aki bocsánatot ad, aki
közösséget vállal velünk, és aki visszaemel Istenhez, akinek mi mind drágák
vagyunk.
Mi vagy hát? Már megigazult
egészséges? Jöjj a Jézussal való közösségbe. Még beteg, akinek lelke, élete
talán sok sebből vérzik? Gyere az orvoshoz, hogy meggyógyíthasson,
bekötözhessen. Jöjjünk hozzá mind a közös örömre, sőt ünnepre, amelyre hívta
egykor farizeusokat és a bűnösöket, és amelyre hív bennünket is. Kövessük
őt teljes odaszánással, ahogy egykor Lévi is tette, hívogatva hozzá másokat
is, hogy megismerhessék az Isten országának vendégségét. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|