| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

 

 

Jöjj, és kövess!

 

 

 

Lekció: Lukács evangéliuma 15. fejezet 1-10.

 

1A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.

2A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”

3Ő erre ezt a példázatot mondta nekik:

4„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?

5És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 6hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.

7Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.”

8„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?

9És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem.

10Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.”

11Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia.

12A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont.

13Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.

14Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.

15Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.

 

 

Textus: Lukács 5:27-32

 

27Ezután kiment, és meglátott egy Lévi nevű vámszedőt, aki a vámnál ült. Így szólt hozzá: „Kövess engem!”

28Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.

29Lévi nagy vendégséget készített neki a házában, és nagy sokaság volt ott, vámszedők és mások, akik velük együtt telepedtek asztalhoz.

30A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: „Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?”

31Jézus így válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.

32Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.”

 

 

Bevezetés

           

Az elmúlt négy hétben a missziónk fő elemeit vettük át, mint keresztyén életünk kiváltságát Lukács evangéliuma alapján. Először Isten magasztalásáról volt szó a béna meggyógyításának történetéből, aztán a szolgálatról esett szó az ötezer ember megvendégelése kapcsán. Két hete a tanítványképzésről, illetve a Szentírás helyes értelmezéséről, múlt héten pedig a közösség gyakorlásáról, annak megnyilvánulási formájáról. Ma, most ezen az istentiszteleten pedig, az utolsó, ötödik pont kerül előtérbe, mégpedig az evangélium hirdetése, és annak következményei Lévinek, a vámszedőnek a tettei, és Jézus szavai alapján.

 

 

Vámszedőségből követésre hívás

 

A Római Birodalomban minden tartomány vámszedési területnek számított, s kötelessége volt a megállapított vámbevételt a birodalmi kincstárnak megküldeni. Rómának csupán az állt érdekében, hogy a kialkudott összeget megkapja, a vámhely bérlőjének pedig, hogy a kötelezően befizetendő díjon túl minél nagyobb egyéni haszonra tegyen szert. Így a törvényesen előírtnál sokkal magasabb vámot követeltek. Azonban nemcsak csalásaik, és visszaélések miatt váltak gyűlöletessé, hanem azért is, mert a pogány államhatalom a Római Birodalom szolgálatában álltak. A pogányokkal való érintkezés pedig kultikus tisztátalanságnak számított. Aki vámszedőkkel tart fenn kapcsolatot - a közgondolkozás szerint -, maga is tisztátalanná válik. A vámszedőket így együtt emlegették a bűnösökkel.

Egy ilyen, bűnösnek számító ember volt egykoron Kapernaumban a vámszedő Lévi. Alapvetően nem sokat tudunk róla. Az első két evangélista Mátéként emlegeti, az Alfeus fiaként, de itt még ezt sem olvassuk róla. Mindössze annyit, hogy Jézus, miután meggyógyította az emberektől tömött házba, a tetőn át leeresztett bénát, kilép a tömegből, és az utcán egyenesen odamegy a vámszedő asztalhoz, és egyetlen mondatot mond: „Kövess engem!”

Mit érezhetett Lévi? Nem tudjuk, mert erről nem ír a Szentírás, csak arról, hogy abban a pillanatban dönt. Nem tétovázik, nem mérlegel. Nem kezd el azon tépelődni, hogy ki veszi át a helyét az asztalnál, miből fog megélni, egyáltalán mit jelent a jövőjére nézve, ha Jézussal megy, hogyan fog változni ő maga, mit fognak szólni a barátai, a rokonai, hogyan fog változni az élete, helyt fog-e tudni állni, mi lesz, ha esetleg nem tehet meg olyan dolgokat, amelyeket addig nagyon szeretett, hanem dönt. Feláll, mindent hátrahagy és azonnal követi Jézust. Nem csupán elkíséri egy darabon, hallgatja szavait, próbál ettől kezdve nem becsapni senkit, és tisztességes jó emberként élni. Nem, ennél jóval több történik. „Jézus így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.” Ennek a napnak egy perc törtrésze alatt végbement az esemény: néhány lépés a vámszedő felé, egyetlen mondat, döntés, és minden radikálisan megváltozik, soha semmi nem lesz már az, ami korábban volt.

Erről szól Jézus követése: döntést és teljes változást. Bonhoeffer, a mártírteológus, aki 1945-ben történt kivégzéséig komolyan vette, hogy mit jelent Jézus követése megalkuvás nélkül, így fogalmazta ezt meg: „Követni azt jelenti, határozott lépéseket tenni. Már a hívásra megtett első lépés elválasztja a követőt eddigi helyzetétől. Kizárt dolog a régi helyzetben maradni és úgy követni. Jézus a vámszedőnek új istenismeretet közvetíthetett volna. Ha Jézus nem az emberré lett Isten Fia lett volna, úgy ez lehetséges lenne. Mivel azonban Jézus a Krisztus, ezért kezdettől fogva világossá kellett lennie, hogy szava nem tanítás, hanem a lét újjáteremtése. Valóban Jézussal kellett menni.” (D. Bonhoeffer: Követés, Luther Kiadó, Bp. 2007. 42.o.)

 

 

Vendégség, avagy a szolgálatba állás

 

Ez az isteni követésre hívás, ha valaki komolyan veszi az életére nézve, mindig kétirányú: egyrészt kihív a bűnből, másrészt pedig behív a szolgálatba. Ezt látjuk Lévinél is, aki azonnal nagy vendégséget csap. Egyrészt, mert az örömébe be akar vonni másokat is, másrészt pedig, hogy azok, akik fontosak neki a környezetében, vagy más hasonló sorsú emberek, szintén részeseivé válhassanak mindannak, amit ő átélt, és kapott.

Hiszen amikor Jézus megszólította ott a vámszedő asztalnál, Isten kegyelmét és szeretetét élte át. Hiszen nem fért kétség ahhoz, hogy kis is volt ő. Nyilvánvaló volt az életmódja, és az, hogy az anyagiak mennyire fontosak az éltében, lévén, hogy különben soha nem választott volna egy olyan, egyébként jól jövedelmező hivatást, amellyel az emberek megvetése járt. Azzal, hogy Jézus pont hozzá ment oda a sok utcán lévő között, a köztudottan bűnöshöz, őt szólította meg, és hívta követésére, megmutatta Lévinek, hogy bár az emberek leírhatták, elítélhették, Isten Jézus által igen-t mond rá. Mi ez, ha nem kegyelem, és szeretet?

Ezt akarja most továbbadni társai felé. Együtt örülni másokkal, – mindenki ismeri azt a határtalan örömöt, ami betölti az embert, amikor odaszánja magát teljes valójával Jézus követésére, amit nem lehet kioltani, ami átsüt az ember egész lényén, – és közben esetlegesen megadni a lehetőségét annak, hogy mások is megismerhessék Jézust a tanítványaival együtt. Aki valaha találkozott Jézussal, és az ő megbocsátó szeretetével, az nem tudja nem továbbadni ezt a kincset.

 

 

Betegek és egészségesek

 

Ez volt az, amit a farizeusok nem értettek meg, és egyből hőbörögni kezdtek, hogy mégis hogyan képzeli Jézus, hogy egy asztalhoz ül bűnös emberekkel. A farizeusokat gyakran nagyon elítéljük a viselkedésük, gondolataik miatt, pedig ők nagyon komoly istenfélő emberek voltak. Évszázadokon át a nép között élve, de külön pártot alkotva, igyekeztek ébren tartani a választott nép hívő lelkiismeretét egy olyan időszakban, amikor Isten nem küldött prófétákat, nem történtek csodák, amikor elnyomó hatalmakkal voltak körülvéve. Vagyis abban az időben, amely az Ó- és Újszövetség keletkezése között húzódott. Mivel a nép nagy része tanítójának és példaképének fogadta el őket, így az uralkodók is jobbnak látták a farizeusok kedvét keresni. Döntő szavuk volt a nagytanácsban, az igazságszolgáltatásban és a köznevelésben. Nekik köszönhető például, hogy Kr. e. 1. század közepére az iskolakötelezettség általánossá vált mindenki számára.

A farizeusok mozgalmának célja az volt, hogy Izráel az Úr számára elkülönített, szent néppé váljon. Hittek az isteni gondviselésben és az utolsó ítéletben és várták a Messiást. Egyszerre vallották Isten hatalmát, de az ember szabad akaratát is, miszerint megvan bennünk mind a jóra, mind a rosszra való hajlam, és szabadon dönthetünk, melyiket akarjuk követni. Igen ám, de a szabad akarat óriási kockázatot is jelent, hiszen az ember könnyen összetéveszti a jót a rosszal. Ezt a veszélyt akarták a farizeusok kiküszöbölni azzal, hogy az élet minden helyzetére kidolgozott, aprólékos szabályok sokaságával jelölték ki a helyesnek tartott utat. Hiszen a szentség, amely nekik oly fontos volt, szerintük nem jelentett egyebet, mint Isten parancsolatainak pontos ismeretét és szó szerinti megtartását. A tóratanítók ezért pontos eligazítást adtak arról, hogy mi jó és rossz, mi számít tisztának és tisztátalannak, mit szabad és mit nem szabad cselekedni. Ezzel könnyíteni akartak az egyéni döntés terhén, nehogy az ember eltérjen Isten útjáról, vagyis így a nép szentté válhasson.

 Így érthető meg a farizeusok viselkedése, hallva Jézus szavait és tetteit. Elképzelhetetlen, sőt értelmezhetetlen volt számukra, hogy ők valaha egy emberként leírt vámszedővel elbeszélgessenek, tanítványukká tegyék, vagy asztalközösséget vállaljanak. Kizárt volt a keveredés a szent, a tiszta és a tisztátalan között. Nem értik Jézust, akinek tanítói voltát elismerik, hogy hogyan szólíthat meg egy ilyen embert, hívhat el követésre, hogyan vállalhat vele és társaival asztalközösséget. Nem fér bele a teológiai gondolkodásukba.

Mielőtt pedig mi is megbotránkoznánk ezen, gondoljuk csak végig, hogy hány és hány esetben van ez hasonlóképpen ma is! Különböző kegyességűek vagyunk, különböző képünk van Istenről, és a vele való járásról. Vannak, akiknek például teljes megbotránkoztatást jelent, ha egy keresztyén ember elmegy táncolni a kedvesével, vagy épp, ha lány, rövidebb szoknyát vesz fel a templomban. Vannak, akik nem értik, hogy egy hívő ember miért nem szívesen imádkozik hangosan egy közösségben, vagy tesz bizonyságot, amikor ez a hívők „kötelessége”. Megint mások épp ennek fordítottján botránkoznak, hogy efféle belső dolgokról hogyan lehet oly könnyedén beszélni! Vannak, akik elvitatják, ha valaki felemelt kézzel imádkozik egy istentiszteleten, mert csak az alázatosan lehajtott fejjel lehet az az igazi, más pedig épp azon botránkozik meg, hogy hogyan lehet ennyire örömtelennek látszó keresztyénséget élni, amikor élő Urunk van. Különbözőek vagyunk. Ez nem baj. Ahogy otthonról különböző szokásokat hozunk, más-más nevelést kaptunk, ugyanúgy a hitünk megélésében is lehetnek különbözőségek. Mindegyik nagyon áldott és mély lehet a különbözőségek ellenére, azonban régen rossz, ha a keresztyénségünk csak a „vagy-vagy”-ig jut el! Valami, ami olyan, mint az enyém, az a jó, és csak úgy jó, a többi az gonosz, az ördögtől való, vagy legalábbis veszélyes.

Jézus magatartása az „is-is”-ről szól. Arról, hogy szívesen asztalközösséget vállal (ami köztudottan a másik vállalását is jelenti keleten) a kegyes farizeusokkal, de a leírt vámszedőkkel is, sőt mi több, egy ilyen embert még tanítványául is hív. Ez az Atyának is emberekhez való hozzáállása Jézus Krisztus által.

Ezért is nyitogatja Jézus oly sokszor a fariezusok szemét példázatokkal, beszélgetésekkel sok helyen. Nem igaz, hogy mindig csak elítélően bánt velük. Dehogy! Történeteken át próbálja nekik, a nép tanítóinak megmutatni az Atya hozzáállását az elveszettnek tartott, bűnös emberekhez. Kifejezetten nekik mondja el az elveszett juh, az elveszett drahma és az elveszett fiúk, vagy ahogy mi nevezzük a tékozló fiú példázatát több más mellett. Mindegyik történet arról szól, hogy az Úrnak fontosak, számítanak azok, akik elkóboroltak, elvesztek, vagyis nincsenek a helyükön, mert drágák és értékesek. Lehet, hogy 100 juhból egy az nem olyan sok, de a pásztor, aki ismeri egyenként az összes juhot, annak szokásait, születését, természetét, annak bizony hiányzik az az egy eltéved bárány is. Pontosan úgy, ahogy az asszony sem nézheti tétlenül, hogy a menyegzőjére a férjétől kapott, fejkendőre varrható láncon egy drahma hiányozzék, mert az nem pótolható. Hiába rakna be helyette másikat, ugyanolyan értékűt, az nem az a bizonyos. Isten ugyanígy tekint az emberre, egy Lévire, aki vámszedő, egy samáriai asszonyra, akinek teljes káosz az élete, egy bénára, akit a barátai a tetőn bocsátanak le, vagy épp egy Tibor bácsira/Kati nénire, akiknek a történetét az előbb hallottuk. Istennek fontosak vagyunk valamennyien. Azok is, akik elkóboroltak az Atyai háztól, vagy napjainkban talán nem is ismerik, mert már semmiféle emlékük, ismeretük sincs róla, de azok is, akik abban nőttek fel, és mást elképzelni sem tudnak, annyira természetes nekik. Ezért van az, hogy a tékozló fiú történetében az apa az egyik fiúnak elébe fut, amikor hazatér, a másik után pedig kimegy, amikor önmagáig lát. Mindkettő egyformán drága gyermeke az apának, nincs különbség.

Jézus szavai és tettei épp azt mutatják, hogy az Atya a bűnbocsánat által új közösséget teremt az emberrel, olyat, amely minden korábbit felülmúl. Ezért oly fontos a Lévi vendégségének asztalközössége, hiszen normális körülmények között az igazak és bűnösök között éles határ húzódott, amelyet nem lépett át egy hithű izráelita. Hiszen azért is ügyeltek olyan kínosan arra, hogy kivel ülnek egy asztalhoz, mert sok minden más mellett ilyenkor kifejeződött Isten országában való közösségük és a messiásvárásuk, márpedig egyiknek sem lehetett elvileg egy bűnös a részese.  Jézus közösségvállalása ezt sérti meg.

A farizeusok felháborodására Jézus házigazdaként válaszol. Nem írja le azokat sem, akik mindent megtettek eddig azért, hogy tiszta és szent közösségben lehessenek Istennel, hiszen a farizeusokra Jézus azt mondja (talán velünk ellentétben), hogy: egészségesek, vagyis igazak, akik egyébként is hivatalosak lennének a mennyei lakomára. Azonban Jézus olyan, mint az orvosok: nem az egészségesekért van elsősorban, hanem a betegekért, vagyis a bűnösökért. Azért jött, hogy a bűnöst Isten közelébe emelje, hiszen mint orvosnak az a feladata, hogy azokat gyógyítsa, akik az életüket elveszítették. Jézus gyógyítani, helyreállítani jött az ember életét, bűnbocsánatot adni, az Atyával való közösségbe visszavezetni a nem helyén lévőt. A bűnbocsánat pedig, amit ő ad, valóban új életet jelent. Minden bűnt elfed Jézus értünk kiontott vére, a múltat lezárja, és újat ad. Közösségben lenni újra az Istennel, aminél nincs nagyobb ajándék. Ugyanezt fejezi ki az úrvacsorai közösségünk: közösség Istennel, és közösség egymással az egy kenyér és az egy kehely által, amelyek által Jézus valamennyiünk megtöretett testére és kiontott vérére, vagyis valamennyiünkért hozott áldozatára emlékezünk majd és lélekben átélhetjük a Vele való találkozást.

Jézus egykoron újat adott Lévinek, de újat adott közülünk sokaknak, akik oly sok mindenből jöttünk hozzá, sőt Isten hívja és várja azokat közülünk, akik úgy érzik, ők még olyanok, mint az a bizonyos elkóbort bárány, elveszett drahma, vagy épp elrontott életű Lévi. Van orvosunk, aki gyógyít, aki bocsánatot ad, aki közösséget vállal velünk, és aki visszaemel Istenhez, akinek mi mind drágák vagyunk.

Mi vagy hát? Már megigazult egészséges? Jöjj a Jézussal való közösségbe. Még beteg, akinek lelke, élete talán sok sebből vérzik? Gyere az orvoshoz, hogy meggyógyíthasson, bekötözhessen. Jöjjünk hozzá mind a közös örömre, sőt ünnepre, amelyre hívta egykor farizeusokat és a bűnösöket, és amelyre hív bennünket is. Kövessük őt teljes odaszánással, ahogy egykor Lévi is tette, hívogatva hozzá másokat is, hogy megismerhessék az Isten országának vendégségét. Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |