| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A cselekvő Isten, a hálaadó ember

Lekció Zsoltárok 100.

¹Hálaadó zsoltár. Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!

²Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!

³Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.

⁴Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

⁵Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.

Textus: Zsoltárok 100, 3 és 5.

³Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.

…

⁵Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.

Kedves Testvérek,

Egy hálaadó istentisztelet kezdetén hangzik ez a zsoltár az ókori Izraelben. Akkor, amikor még a szentély kapujában állunk, s az Úrral való találkozásra összesereglett gyülekezet a belépésre vár. Kívül még a templomon, hálaadásra gyűltek össze, s ennek az alkalomnak a hangulatát indítja el, hozza létre ez a zsoltár. Az istentisztelet első hangjai, megszólalásai ezek a mondatok, a kezdet, a bevezetés. Meghívás. Örömre, ujjongásra, aktivitásra invitálnak ezek a szavak, hiszen hálaadó istentisztelet következik majd, valaminek a lezárása, valaminek a méltó ünneplése. A résztvevők tudják, hogy ezután még több más zsoltár is elhangzik majd, és hálaáldozat is következik az istentiszteleten, amelynek egy részét a gyülekezet közösen fogyasztja majd el. Egy aktív istentiszteletre készülünk. De hogyan jutottunk el idáig, mi tette és teszi lehetővé a hálaadást, az ünneplést?

A zsoltáros bizonysága szerint egy szoros kapcsolat, egy tartós összefonódás. Jahve és az ember. Ez a zsoltár és ez az ünneplés alapja, kiindulópontja. Ez teszi lehetővé az alkalmat, a hálaadást, az, hogy Isten és ember együtt van, mert ez tette lehetővé mindazt, ami megtörtént, amiért hálát lehet adni. A zsoltár közepén hangzik a bizonyságtétel első fele: az Ő alkotásai, az övéi, az ő nyája, népe vagyunk. Az istentisztelet kezdete ez a zsoltár, az események kezdete viszont az, hogy az övéi vagyunk. Innen indul minden.

Isten és ember kapcsolatáról tudósít a zsoltáros ezzel a zsoltárral. Arról ad bizonyságot, hogy az Istennel járó embernek olyan az élete, hogy az hálaadásra is ad okot. Hogy vannak örömteli pillanatok, ujjongásra lehetőséget adó alkalmak, ünnepek. Hogy olyan az Úr gyermekének az élete, hogy az az élet megelégedéssel tölti el. Hogy megéri az Úrhoz tartozni, mert abból öröm fakad.

De valójában kiről szól ez a zsoltár? Istenről, emberről vagy Istenről és emberről? Azt kell mondanunk, hogy Istenről. Hiszen minden, amit elbeszél a zsoltáros, az Istenről szól. Minden, ami kijelentés, megállapítás az az Istenhez kapcsolódik. Ezért olvastam fel a 3. és 5. verset, mert ezek azok a bizonyságtévő versek, amelyek a zsoltár kulcspontjain, azaz a közepén és a végén szerepelnek, ezek csak Istenről szólnak. Így hangzik ez a bizonyságtétel: Ő az, aki alkotott, aki birtokol bennünket, és aki jó, aki szeret, aki hűséges.

Hát hol van az ember? – kérdezhetnénk. Nem a kulcspontokon. Nem a kijelentésben, nem a megállapításban. Hanem a felszólításban, amit úgy lehetne összefoglalni, hogy adjatok hálát. Az ember szerepe ebben a zsoltárban a hálaadás. Az Isten szerepe pedig az aktív megtartás. Isten először, majd az ember másodszor. Mert Isten az, aki megmutatta magát, aki cselekedett, aki a történéseket irányította. Isten az, aki jó, aki szeret, aki hűséges. Mint már korábbi zsoltárokban is láttuk, itt is a felénk forduló, az utánunk jövő, az aktív megtartó Istenről szól a zsoltáros. Nemcsak a hálaadásról van itt szó – nemcsak a hálaadás szükségességéről, a lelket épen tartó voltáról –, hanem nagyon hangsúlyosan Isten- és emberismeretről. Az első lépést újra és újra megtévő Istenről. A meg nem fáradó Istenről, akinek jósága, szeretete és hűsége tartja fenn az embert és kettőjük kapcsolatát. Aki olyan sokszor fordult az Ószövetség választott népe felé, annak minden hűtlensége és elhajlása után is. Bűn után, özönvíz után, háború után, fogság után. És aki a vele való közösségre irányuló akaratát végül minden emberre kiterjesztette: Fiát, Jézus Krisztust küldte el, hogy eltöröltessen a bűn, a távoltartó erő. Hogy a hozzá fűződő szoros kapcsolatunknak ne legyen akadálya. Aki ma is, a mi életünkben is nap mint nap cselekszik azért, hogy megmaradjunk és örök életünk legyen.

A „mi az, amit ne kaptál volna” kérdést fordíthatjuk meg: mi az, amit adsz vagy mi az, amit teszel? Mi az, amit mi adni tudunk Istennek, vagy mi az, amit mi tenni tudunk életünkért? Hol vagyunk mi saját történetünkben, és hol van benne az Isten? A 100. zsoltár alapján a miénk egyértelműen a ’válasz-szerep’. A hálaadás. Mert akármi kedves és jó történik az életünkben, az az Istent dicséri. Ha jól alakul életünk, az az Isten munkája. Az ember sorsának pozitív alakításában passzív. De ebből a passzív állapotból mozdít ki a zsoltár. A kimozdulást az aktív hálaadás jelenti. Ez az emberi szerep, Isten tetteire ezzel válaszolhatunk: adjunk hálát. Közeledett, közeledjünk mi is. Lépjünk ki a mozdulatlanságunkból, nézzünk az Istenre és vegyük észre, amit életünkben tett. Lássuk meg azt a nagy áldást, hogy tehetetlenségünk nem jelenti sorsunk pecsétjét, mert az Isten tartja a mi napjainkat az ő kezében.

Kezdő-zsoltár a 100. zsoltár. Elindítja a hálaadó istentiszteletet, biztat az aktív részvételre, az Isten előtt való örömre és hálaadásra. Mert Isten áldó keze megjelent az életünkben, mert cselekedett értünk. Ez teszi lehetővé a templomba való belépést, hogy Isten hűséges az emberhez és ott áll mellette. És ez teszi szükségessé is a belépést és a hálaadást, mert az Isten jósága nélkül az ember örök passzivitásra lenne ítélve sorsának pozitív alakításában. De az Úr cselekszik, mert szereti az embert, és azt akarja, hogy a szoros kapcsolat, a tartós összefonódás örökké tartson. Hogy az ember ’viszont-közeledjen’, hogy a Jahvéval való kapcsolatát a hálaadás közelítő aktivitásával munkálja. Válaszoljunk Isten alkotására, jóságára, szeretetére és hűségére mi is. Adjunk hálát, azért, hogy velünk van az Úr, és azért, hogy minden erőtlenségünk ellenére munkálkodik értünk. Adjunk hálát örömmel minden nap, mindenért, amivel életünkben jelen van az Úr. Tegyük meg a kilépést tehetetlen voltunkból, engedjük, hogy szoros kapcsolatunk az Úrral egyre szorosabb lehessen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |