„Orcámat Istenhez emelem, és keresem őt böjtöléssel. A mi segítségünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett, megtart, és bölcsen igazgat mindeneket.”

Imádkozzunk:

De jó nekünk, drága Urunk, hogy kereshetünk Téged. Kereshetünk akkor, amikor eljövünk ide a gyülekezetbe, a közösségbe, kereshetünk a mi imáinkkal, kereshetünk a mi kérdéseinkkel, kereshetünk a böjttel. Áldunk Téged azért, Urunk, hogy miközben olyan sokan most is szaladnak kint, mi megérkezhettünk ide. Légy áldott a lehetőségért, és légy áldott azért, mert hisszük azt, hogy a Te jelenléted vonz bennünket. Vonz a Te hajlékodba, vonz bennünket az igealkalmakra. Urunk, Te látod, hogy, hogy vagyunk most itt. Mi minden történt velünk ezen a napon, mennyi érzés és mennyi gondolat kavarog a mi fejünkben. Kérünk Téged, hogy segíts most nekünk elcsendesedni. És segíts abban is, hogy valóban a Te halk és szelíd hangod hagy hasson át minden zakatoláson, vagy minden görcsön, amit esetleg a lelkünkben őrzünk. Szent Lélek Isten, légy itt jelen közöttünk, és szólíts meg bennünket Igéd által!

Ámen!

Kedves Testvérek! Istennek Igéjét ezen a mai napon és a következő napokban a sareptai özvegy története alapján olvasom a Királyok 1. könyve 17. fejezetéből.

Tegnap hamvazó szerda volt. Elkezdődött a böjti időszak. A böjt, amelyről talán keveset szoktunk beszélni. A böjtnek a lényege, hogy áthangoljon, hogy az a hullámhossz, amin éljük a mi életünket, egy kicsit meg tudjon csendesedni, és valami mást halljunk meg. Talán áthangol azáltal, hogy a testiről a lelkire figyelhetünk. A lemondások által talán jobban megragadhatjuk az Istent, Isten Lelkét. Ebben a folyamatban hadd segítsen bennünket a következő estéken át és a vasárnapi istentiszteleten a történet, amelyet ahogy hallottunk, a Királyok 1. könyvében van megírva.

1Királyok 17. fejezet 1-3; 7-9.

 ¹A Gileádban lakó tisbei Illés ezt mondta Ahábnak: Az élő ÚRra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra.  ²Ezután így szólt hozzá az ÚR igéje: ³Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre!

 ⁷Egy idő múlva azonban kiszáradt a patak, mert nem volt eső az országban. ⁸Ekkor így szólt hozzá az ÚR igéje: ⁹Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott!

Kedves Testvérek!

Nem tudom, hogy ki hogy szokott a kezébe venni egy regényt, hogy vajon mennyire természetes számunkra, hogy nem a történeteket kezdjük azonnal olvasni, hanem elolvassuk a bevezetést. Vannak, akik határozott mozdulatokkal lapozzák át ezt az egy-két oldalt, pedig sokszor a bevezetés nagyon fontos gondolatokat tartalmaz arról, hogy miért is született meg az a könyv, ki az, aki azt írta, milyen korban írta - sok-sok hasznos információ, amire a későbbiekben nagy szükség lesz. Ma este, amikor azt mondtam az előbb, hogy a sereptai özvegy története áll előttünk, mégis egy kicsit korábbról szólalt meg Isten Igéje. Egy bevezetésről. Bevezetésről, mert én hiszem azt, hogy minden történet előtt vannak bevezetések, amik nagyon-nagyon fontosak lehetnek. Események, amelyek mégis egy hosszú folyamatba ágyazódnak be.  És ma, így hadd álljon előttünk ez a bevezetés, mint a történetnek fontos része, hadd tanítson ezáltal bennünket Isten Igéje. Hol is történt mindez? Mi is volt abban a korban? Ki is volt ez az Illés, és mi is történt körülötte? Izráel életéről van szó, ahol Aháb volt a király, kr.e. 875-től 22 éven keresztül uralkodott, és ilyeneket olvasunk róla a Szentírásban, az előző fejezetben:

„Aháb, Omri fia, Ászának, Júda királyának a harmincnyolcadik évében lett Izráel királya. Huszonkét évig volt Aháb, Omri fia Izráel királya Samáriában. ³⁰Aháb, Omri fia azt tette, amit rossznak lát az ÚR, még inkább, mint valamennyi elődje. ³¹Nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát.”

Egy király, akinek igen hosszú idő adatott a gonosz cselekedetekre. Isten nem állította félre, nem állította meg ezt a 22 éves uralkodást valahol félidőben, valahol az elején. Megengedte… mit is? Azt, hogy egy felvirágzó országot kezdjen el építeni. Roppant nagy lett a külső gazdagság. Az építkezések kora volt. Fényűzés kora. Ilyeneket írnak erről a korról, hogy elefántcsont intarziákkal rakták ki a bútorokat – de ahogy lenni szokott az, ez volt a palotában és annak környékén, és az ország távolabbi részeiben sok-sok nyomorúság. Baált imádták, istentelenül hittek egyfajta Istenben. Ki volt ez a Baál? Hát a természetnek az ura, a kézzelfogható gazdagságnak az ura. És szobrot állítottak Asérának, a napistennőnek, mágikus, misztikus, féktelen mulatozás közben dicsőítve őt. Izráel népe, a választott nép, Isten országa, és él így. Sőt, ahogy olvassuk a történetben, eljut egy olyan mélypontra, ahol az ő idejében építették újjá Jerikót a bételi Híél. Bételben egy átkozott valaki egy átkozott cselekedetet hajt végre. Felépül Jerikó, ami 500 évvel korábban romboltatott le, és ötszáz évvel korábban mondta ki Isten, hogy átkozott, aki ezt újra felépíti. És Isten nem feledkezett meg. Eltelhetett ötszáz év, de az ember emlékezete sokszor olyan rövid.

Egy ilyen országban, ilyen körülmények között él ez a sareptai asszony, és jelenik meg Illés. Ki ez az Illés? Izráel első nagy prófétája. Hiszen korábban a próféták Júdeából jöttek. Mintha a semmiből állt volna elő, egyszer csak megjelenik ott Aháb palotájában. Megjelenik Isten szavát hozva. Isten szavát, akinek ez az üzenete: fel akarom végre rázni ezt a népet. Fel akarom ébreszteni az én népemet, mert nem jól van ez így. Mit keres a Baál kultusz Izráel országában? Miért nem az élő Istent imádják? És ha ez a nép nem hallgatott a szelíd és halk szóra, és nem hallgatott talán prófétáknak a szavára, sokféle jelre, akkor majd jön az éhínség, jön a nehézség, hátha az felrázza ezt a népet. Így jön Illés, és már a neve hirdeti: az én Istenem az Úr. Nekem is van Uram, de nem az, aki mellett mindenki kiáll, vagy legalábbis nagyon sokan. Illés Istene az, akit Izráel elhagyott. Igen, a sok-sok gonoszság közepette megjelenik valaki ott a király előtt, aki az igazságnak a tanúja. Az élő Isten szavát hirdeti, aki tudja azt, hogy az az Isten akarata, hogy megszenteljen az igazság. És mit mond Illés? Elvétetik az, amiben eddig bíztatok. Nem lesz eső ebben az országban. A Baál istene megadja a termékenységet, a gazdagságot. Elvétetik. Elvétetik, mert Isten ébreszteni akar. Ítéletet hirdet Illés? Egy időre igen, de azért, hogy ez a nép a kegyelemmel szembesüljön. Micsoda hatalmas erővel jön ez az ember, és micsoda hatalmas erővel megy majd el egy tüzes szekéren. Nem véletlen, hogy amikor keresztelő János sok száz évvel később ott áll a nép között, akkor sokan azt kérdezik, hogy nem Illés támad föl? Mert ahol Isten Lelke tud így munkálkodni, tűzzel, erővel és hatalommal, talán csak egyetlen emberen keresztül is, ott megérzik az emberek, hogy itt Isten van jelen. Illésben, és keresztelő Jánosban és bárhol, ahol valaki így hirdeti: Isten az én Uram! Megjelenik majd a megdicsőülés helyén, Jakab is rá hivatkozik levelében. Nem az emberre, hanem mindig Őrá. Aki bent van, ott az erő, és aki küldi az embereket, hogy hirdethessék minél többen: Isten az én Uram! De mi közünk nekünk mindehhez?

Azzal kezdtem, hogy egy hosszú bevezetés, egy bevezetés a történet előtt, merthogy minden történetnek van előzménye – a mi életünkben is. Akkor, amikor a kórházba bekerül valaki, nem csak azt kérdezik meg, hogy mije fáj, mi a tünete, hanem fölveszik az anamnézist. Honnan indult ez a történet? Hol csúszott valami félre? Mi történhetett az ő életében? Mi miatt jutott ide? Miért kellett? Hogy ne tüneti kezelés történjen, hanem a gyökerek kerüljenek a helyére. Mélyreható gyógyulás lehessen. Isten mindig mélyreható gyógyulást akar a mi életünkben kimunkálni. Olyan jó lenne ezeken a estéken most így  megállni Isten előtt. Hol tart az én életem Istenem? Az én hívő életem, az én keresztyén életem. Milyen jeleket mutatok föl, milyen tüneteket látnak rajtam talán mások, talán a családom, vagy milyen tüneteket lát a nagyobb környezetem? Mi vezetett ide? Talán éppen az örömökbe, mert akkor hálát tud adni az ember, hogy köszönöm Istenem, hogy valahol megállítottál, helyreigazítottál, és most már, rendben vannak a dolgaim. Vagy éppen a hiányok, vagy éppen a „nincsek”. Mi vezetett idáig? Vannak csődjeink? Nekem vannak. Amikor úgy gondolom, hogy nekem a keresztyén embernek már nem kellene így reagálni, szólni, tenni, megállni vagy éppen elindulni. Olyan jó, hogy Isten Igéje ilyenkor is szólni akar. Vagy elfogyott valami? Miért is? Mikortól nem annyit engedtünk ki a kezünkből, amit kellett volna? Mikortól használtuk másképp az erőforrást? Miért is nincs soha időnk? Miért is nincs soha erőnk? Mi a baj? Hol indult el? Mi a jelen történet bevezetése? Mert a megoldás a gyökerektől indul. Illésnek Aháb elé kell állni, és őt kell emlékeztetni arra: Aháb elhagytad az Urat, de Isten ébreszteni akar. És olyan nagy ajándék az, hogy Isten pont abban az állapotban ébreszti föl ezt a népet, amikor úgy gondolják, hogy legnagyobb a mélység. Itt már semmi nem változhat. Én nem tudom, hogy amikor a mi népünkre gondolunk, akkor szoktunk-e ilyen lemondó mondatokkal gondolni rá. Mi lehet itt jobb? Mi lehet itt más? Isten bármit megtehet, de ehhez kellett egy Illés, aki odaáll, és azt mondja: Isten az én Istenem! Én rá figyelek. Van változási lehetőség, ha felhangozhat: Ő az én uram. Nem látszatra. Nem attól lesz az én Uram, hogy ott ülök minden vasárnap a templomban, vagy be vagyok jegyezve valahová, valamelyik gyülekezetbe. Attól lesz az én Uram, hogy Ő diktál, mindenben és mindig Ő diktál. És Illés ott áll, és hirdeti az ítéletet, mert lehet, hogy Isten felrázó ereje eleinte az ítélet szavával indul. A „nincs”-csel. Ha az roskasztja térdre az embert, akkor Isten ezt az eszközt használja. Ó, de sok „nincs” indított és állított meg embereket. Emlékszünk Saulra? Elveszett a békessége, mert eltávolodott Istentől. Vagy Dávid egy ponton már nem látja az igazságot. Ő a tisztánlátó ember, az Istenre figyelő ember, egyszer csak már nincs igazsága Istennek az ő életében, mert valahol eltávolodott. És Péterék, amikor mennek a maguk útján és nincs hal a hálóban, ezen az úton kell emlékezniük.

Drága Testvérek, amikor készültem erre az alkalomra, akkor arra gondoltam, hogy vajon akikkel én a kórházban találkozom, mennyire olyanok, mint a Nagyerdei gyülekezet. Hiszen nagyon sokféle ember megfordul ott, és újra és újra azok a történetek jönnek elő, amik arról szólnak, hogy valami nagyon-nagyon nincs. Valami nagyon régen elmaradt már. Hát merjünk megállni, odafordulni a mi Urunk felé, és kérni, hogy Uram mutasd meg! Mutasd meg, hogy honnan indult! Ott áll Illés, és így hallottuk, hogy meghirdeti az ítéletet, és Isten azt mondja neki, hogy most pedig kelj fel, menj el Kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak mellett, a Jordántól keletre. Illés sorsközösségben van az ő népével. Mert nem lehet ez másképp. Teljesen mindegy, hogy ki az oka, vagy mi az oka annak, hogy egy nép ott tart, ahol tart. Illés annak a népnek a fia. Nem vonulhat ki közülük, nem borít rá Isten egyfajta burát, ott él azon a földön, ahol az ítélet bekövetkezik, és ez rá is hatással van. Mennyivel más, amikor az ember rádöbben arra: Igen Uram igazad van, valamit elrontottam, és ennek ez a következménye. És hogy viseljük azt, amikor csak mutogatni tudunk másokra – ő rontotta el, és miért nekem kellett hordozni az életemben, családon belül, munkahelyen, országban. Sorsközösségben vagyunk. Isten így teremtett bennünket. Egy közösségben a mieinkkel. A mi népünkkel is. A közösségi vétek ugyanúgy hatással van. Ha nincs eső, nincs víz, nem lesz kenyér. Emlékszünk arra, amikor Jákob és családja vétkeztek? Vagy Naomi és családja, és menekülniük kell. Nekik sincs. Ó de sokan teszik fel a kérdést, hogy mi az Uram, hogy nekem nincs munkahelyem? Egy ilyen korban élünk. Borzasztó dolog. De sorsközösségben. Mi az Uram, hogy megbetegszem, és esetleg én nem jutok be a műtőbe, mert a várakozási lista már nem fog odáig jutni, hogy én is megkapjam azt a sorszámot? Mi az Uram, hogy már nekem nem jut sok mindenből? Ugye ismerjük ezeket a kérdéseket? Együtt a mi népünkkel. Ahogyan Illés is. Ó mennyi tiltakozás fogalmazódik meg sokszor az ember szívében. Sorsközösség. A társaddal is, jóban és rosszban. A családoddal, a gyermekeddel, a gyülekezettel, a református egyházunkkal, ezzel a világgal. Együtt hordozva hitetlenséget, bajt, nélkülözést, sebeket. Mert Isten népe, mindig együtt hordozza a bajokat, együtt kell, hogy hordozza. A miénk is. Minden szenvedőnek, éhezőnek, hajléktalannak, árvának, gyilkosnak a terhe is. Nem lehet csak jótékonykodni. Együtt, együtt kell ezt vinni. Örüljetek az örülőkkel, de sírjatok a sírókkal! Egymás terhét hordozzátok! Ismerjük az Igéket. Tudunk e így, így együtt másokkal. Nem kivonulva, nem magunkra zárva a magunk ajtaját. Mi közöm a szomszédomhoz? Mi közöm a másikhoz? Isten valamiért mellé helyezett. Valamiért éppen akkor élek, amikor ő lakik ott mellettem. Ővele dolgozom egy munkahelyen, ő a főnököm. Sorsközösség. De az a különös ajándék, hogy bármennyire is jön a nehézség, Isten mégis oltalma alá veszi Illést. Elvezeti a Kerít-patak mellé, ahol lesz tápláléka, és lesz vize a patakból, és a hollók hordják neki. Egy darabig kikerül Aháb fennhatósága alól, de soha nem felejtheti el, hogy nem a jó rejtekhelyben bízhat. Nem a meghúzódásban. Nem a patakban és nem a hollókban, hanem egyedül Isten kegyelmében. Miért is? Mert ez a ma esti lét azzal fejeződik be, hogy de szárad a patak. Illés napról napra átéli azt, hogy nincs eső, és az ahol olyan biztonságban lehetett, az is elkezd száradni. Mindaz, amit látott, amit naponta átélt, az vagy kétségbeesésbe vezette, vagy még közelebb az Istenhez. És ő ezt a második utat választotta. Soha nincs más út, vagy kétségbe esünk, panaszkodunk, zúgolódunk, mondjuk a magunkét, vagy az Isten elé esünk. Mert csak Ő tud tovább vezetni vagy megtartani, ott, ahol éppen vagyunk. Ó de sok minden szokott apadni! Lelkesedés. Mekkora erővel indul valami! Aztán apad. Apad a termés, apadnak segítő források, apadnak a segítő kezek. Apad a hit is? Akkor, amikor sok minden történt körülöttünk, vagy velünk, apad a hit? Vagy még inkább kapaszkodunk? Még inkább szorítjuk azt a kezet, amely minden körülmények között megtarthat? Ahogyan az énekünk mondja: „csak vezess uram végig, és fogd kezem, míg boldogan a célhoz megérkezem.” Mennyire szeretjük az állandóságot? Mi történik akkor, ha Isten egyszer csak azt mondja, „most indulj!” Fogom a kezed, és most megyünk tovább. Mert ez a történet itt azzal fejeződik be, hogy azt mondja Isten Illésnek, kelj fel, és menj el Sareptába. De aki az Úrban bízik, az tudja, nincs itt maradandó városunk. Miért is rendezkednénk be annyira a láthatóra, a kézzelfoghatóra, hiszen bármikor mondhatja: most indulunk tovább! Talán más helyre, talán haza. Bármikor. A kórház különös hely, ahol meghalnak kisbabák és fiatalok, és kilencven évesek. És hosszú út után, vagy éppen hirtelen és váratlanul. Bármikor. De Illés tudta azt, hogy a száradó a patak is tanítja őt, emlékezteti arra, hogy Isten tarthatja meg a hároméves nyomorúságban is, Isten vezetheti tovább, és Isten lesz az, aki talán majd abban a forgószélben megérkezve, ugyanúgy fogja az ő kezét és viszi haza. És ő ezért nem esett kétségbe. Aháb palotájában sem, a Kérit patak mellett sem, és akkor sem, amikor kiszáradt a patak. Fogta az Isten a kezét. Böjt van. Tanuljuk az elengedést. Elengedni mindazt, ami nagyon megkötözne itt. Azért, hogy megragadjuk még inkább azt a kezet, akkor is, ha nincs, ha kiszárad a patak, ha bármi történik velünk. De amíg van megszólaló isteni szó, és amíg tart az a kéz, addig a nincs mindig elhordozható. Ámen!

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Nem szeretjük a „nincseket”. És nem szeretjük azt sem, amikor lehetőségek szűkülnek, amikor azt érezzük, hogy valami nem jól működik körülöttünk, és keressük a felelősöket, és bízunk abban, hogy talán majd minden megváltozik. Köszönjük neked Urunk, a nehézségek idejét. Köszönjük neked azt, amikor valóban olyan dolgok is elvétetnek, amikbe nagyon kapaszkodnánk. Köszönjük Urunk, hogy tanítasz. Egyedül a Te kezed tarthat meg. Áldunk és magasztalunk Téged mennyei Atyánk, mert hisszük, hogy valóban a Te néped lehetünk, és a Te néped számára Te mindig jó tervet készítettél. Kérünk Téged, hogy erősítsd a mi hitünket. Növeld azt a bizalmat, amely nem a körülményekre néz, hanem valóban Rád. És növeld bennünk Urunk, annak a biztos hitét és bizonyosságát, hogy mi úgy élhetünk, hogy Te vagy a mi Istenünk. Add, hogy ezt tudjuk vállalni Urunk. Ne csak a szavainkkal, hanem az életünkkel. Segíts nekünk Urunk, úgy jelen lenni, ami környezetünkben, hogy talán egyedül is, mégis hirdethessük, hogy Te vagy a mi Urunk. Köszönjük Neked a mi népünket, köszönjük ez a szomorú, sok teherrel megrakott, sok-sok lelkesedést elveszített magyar népet. Kérünk Téged, taníts bennünket Tiédnek lenni, taníts bennünket megfelelő módon a helyünkön lenni, és így vállalni azt, hogy éppen magyarok vagyunk. Légy áldott az Igéért, légy áldott közösségért, és légy áldott azért a kézért, amely életben és halálban megtarthat bennünket. A Te egyszülött Fiadért kérünk, könyörülj rajtunk, és hordozz bennünket. Ámen!

„Ha az urat tartod oltalmadnak, nem érhet téged baj, mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád, minden utadon.” Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |