| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A NINCS mint tény – mozdulj!

A mi segítségünk és esti áhítatunk megáldása és megszentelése jöjjön az Úrtól, aki teremtett, megtart, és bölcsen igazgat mindeneket.

Hajtsuk meg fejünket és imádkozzunk:

„Benned bízó emberek mind boldogok” – Urunk, olyan könnyű ezt elénekelni, elmondani, és egyedül Te látod azt, hogy a mi szívünk, a mi lelkünk, valóban Benned örvendező élet-e. Hogy mi, akik most itt vagyunk előtted, és talán mosolyogva üdvözöljük egymást… olyan jó tudni azt, hogy ott ülünk egymás mellett a padokban, egy közösséghez tartozunk – tényleg boldogok vagyunk? Légy áldott azért Urunk, hogy Te arra hívsz, hogy Benned, Veled békességre találjunk, és örvendező életre! Kérünk Téged, hogy vidámíts meg bennünket, adj nekünk a Te örömödből, taníts és nevelj! Szentlelked által szólj hozzánk ma is!                 Jézus Krisztus nevéért kérünk.                                                                                        Ámen!

Kedves Testvérek!

Istennek Igéjét ezen a mai estén a tegnap elkezdett történet folytatásaként a Királyok első könyvéből olvasom a 17. fejezet 8. és 9. verseit ekképpen:

^8. Ekkor így szólt Illéshez az Úr igéje:

^9.Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.

Előzmények: tegnap így kezdtük ezt a történetet, kicsit visszafelé nézve, hogy mikor is történt mindaz, amiről Isten Igéje bennünket akar tanítani, hogy is történt, hol történt, ki volt a király, és miért küldte el Isten az ő prófétáját, Illést azzal a szóval, amely felrázó szó volt, amely talán nagyon nehezen érkezett el a nép szívéig. Eleinte csak a király füléig, de ahogy teltek-múltak a hetek, hónapok, sőt még hosszabb idő, egyre inkább átélte a király és Izrael népe, hogy valami nagyon-nagy gond van. Nem esik az eső, egyre több minden kiszárad, egyre nagyobb a nyomorúság, egyre nagyobb az éhség. Előzményekről hallottunk, aztán véget ért egy szakasz, és kezdődött egy új.  Lezárult a Kerít-pataknál lévő történet, és folytatódik úgy, ahogy ma elkezdtük.                                                                                           Ekkor így szólt Illéshez az Úr Igéje: „kiszárad a Kerít-patak”; és én azt gondolom, hogy ez nem egyik napról a másikra történt, hanem talán szépen lassan egyre jobban vékonyodott az a patak meder, és ahogy vékonyodott, Illés belegondolt, hogy mi lehet ebből. Isten nem szól, hallgat. Legalábbis a Szentírás nem adja annak jelét, nem ír le ilyen mondatokat, hogy: „Nyugi Illés, ne félj minden rendben lesz.” És a patak szűkül, a patakmeder egyre vékonyabb, és eljön az a pillanat, amikor kiszáradt a patakmeder, nincs tovább. És az az Illés, aki eddig rejtőzködhetett ott a pusztában, eddig talán egy bizonyos állapotban úgy el is volt, átéli azt, hogy most valaminek történnie kell. Innen mozdulni kell, mert itt nem lehet már tovább maradni. És ekkor szólal meg az Úr Igéje; lezárul valami, és akkor szól hozzá Isten: „Kelj fel, indulj!” Ekkor. Mikor, mikor kell indulni? Amikor Isten szól, mindig akkor kell indulni. Mennyire egyszerű lenne ez így, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az életünknek mennyire nagy kérdése a „mikor”: mikor menjek, mikor álljak meg, mikor lépjek, mikor döntsek, mikor szóljak, mikor hallgassak. Mikor? Kinek a kezében van az idő? Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan jól tudjuk azt, hogy a Szentírás az időre, az Újszövetség, a görög nyelv két kifejezést is használ: a kronoszt és kairoszt. A kronoszt a folyó időről, a kairoszt a rendelt időről. A görögök ábrázolták is ezt a két „istenséget”. A Kronoszt, mint egy hosszú, fehér szakállú bölcs öreget. A Kairoszt meg, mint egy fiatal embert, akinek szárnyak vannak nem csak a hátán, hanem még a lábán is, mert amikor van valaminek kairosza, rendelt ideje, akkor az borzasztó gyorsan el tud telni. Azt akkor meg kell ragadni nagyon-nagyon gyorsan, miközben az idő múlását, azt mi magunk nem tudjuk befolyásolni.

Isten népének mikor kell mozdulnia, hogyan kell bánnia az idővel? Eszembe jutott a vándorlás időszaka. Mózes második könyvében ezt olvassuk: „Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik és éjjel nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” Amikor felkelt ez az oszlop, akkor nekik indulni kellett, ha megállt a felhőoszlop, akkor ők is megálltak. Olyan egyszerű volt. Tényleg? Ó hányszor érezték azt, hogy most menni kéne már. Miért nem mozdul már az az oszlop? Vagy talán nagyon fáradtak voltak időnként, és úgy érezték, hogy: „álljunk már meg, hát  merre megy még tovább, merre vezet bennünket még tovább?” Jelzést adott, de soha nem erőltette rá a népre az Ő akaratát.

Kinek a kezében van az idő? Seneca, aki nagyon bölcs volt, ilyet mondott az időről, hogy az élet elég hosszú, sőt bőségesen kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészet jól osztjuk be. Minden másé, de az idő, az a miénk. Nem tudom, hogy így van-e, de hogy az időzítés nem a miénk, az egészen biztos. Lehet saját kézbe venni, de ha nélküle indulunk, az ellenség azonnal ránk talál. Jaj, hányszor éltünk már át ilyet! Nem tudtunk tovább várni, mentünk, indultunk, és jaj, de megbántuk később! Mi osztjuk, vagy a feladatok osztják, amik sokszor olyan sürgetőek, vagy Isten rendje, szava,  jelzése? Nagy tudatosság kell ehhez, mert kiszalad, kiszalad a rendelt idő is, és azt gondoljuk, hogy ez is csak olyan „kronosz” volt. Nagyon nehéz megragadni az időt, és nagyon nehéz várni is, de hiszem azt, hogy Illés várakozása nem fölösleges idő volt. Talán ebben a csendben készülnie kellett. Milyen nehéz sokszor várni, pedig valóban így van, hogy a várakozás az soha nem „üres járat”. Az is lehet ajándék. Ha most Melindától azt kérdeznénk, hogy milyen érzés  neki várni, vagy bármelyik kismamától itt, akkor talán: „időnként nehéz” – mondaná ő, de pontosan megvan az ideje, hogy még várni kell. És hány ilyen helyzet van az életünkben, amikor tudjuk azt, hogy szükséges a várakozás; szükséges a felkészülésre. Szükséges a felkészülésre a böjt, szükséges a felkészülésre a jegyesség, az úrvacsorai előkészítők, és a hétköznapi életünkben mennyi minden. Mert így vagyunk kitalálva, hogy a lelkünk nem olyan gyors, mint a testünk. A lelkünk sokszor lemarad, lassabban jár. Ó, de sokszor futunk munkába, hazafelé, talán még ide is. Milyen nagy ajándék, ha meg lehet állni egy kicsit csendben és várni. Várni, hogy a lelkünk is odaérjen.

Amikor készültem erre az igehirdetésre nagymamám jutott eszembe, aki a vasárnapot szombat délben kezdte el, mert elkezdte főzni a vasárnapi ebédet, aztán kivasalni a vasárnapi ruhát. Mindent pontosan elkészített, mert vasárnap az az Úr napja, akkor már csak a templomba megyünk, és várjuk, hogy együtt legyünk, és beszélgessünk és imádkozzunk. Felkészült rá. Annyira más a mi életünk már, jól tudjuk. De hova is szaladunk? Van, amikor kell – de biztos, hogy ott van már az ekkor? Ekkor szólt az Isten szava. Akkor, amikor az élet ott már nem mehetett tovább. Illésnek nem akkor kellett mozdulnia, amikor nehézzé vált, hanem akkor, amikor már nem lehetett tovább maradni azon a helyen, mert Isten mondta ki, hogy nem. Bezárult a lehetőség, és sokszor ez is egy jelzés: bezárul valami, de Isten nyit egy másik ajtót; de mindig kivárni az indító szót!

Eszembe jutott Saulnak a története, akiről azt olvassuk, hogy egy csata előtt várja Sámuelt, hogy vajon mit mond az Úr. Sámuel nem érkezik, és akkor úgy gondolja Saul, hogy jó, akkor bemutatjuk az áldozatot és indulunk. Megérkezik Sámuel, és azt kérdezi: „Mit tettél?” Saul így felelt: „Amikor láttam, hogy a nép széledezni kezd tőlem, te pedig nem érkeztél meg a megállapított időre, de a filiszteusok már összegyűltek, azt gondoltam, hogy mindjárt rám törnek a filiszteusok Gilgálban, és én még nem esedeztem az Úrhoz. Összeszedtem tehát magam, és bemutattam az égő áldozatot.” Azt gondoltam, hogy… Mások sokszor az Ő útjai, és lehet, hogy az utolsó pillanatban szól. Merj várni! Merd megvárni az Ő szavát! Nem sietni, úgy ahogyan Péter megvárta azt, hogy az utolsó éjszakán, azon az éjszakán, amikor másnap már döntenek róla, hogy éljen vagy haljon, az Isten elküldi az ő angyalát. És Ezékiás, amikor ott áll, hogy az asszírok betörnek a városba és: „Mindannyian itt pusztulunk” - és Isten Igéje azt mondja, hogy: „Nem, nem fognak”. És az utolsó éjszakán jön a hír, és elmennek abból a táborból. Nem késik el az Úr, csak merj rá várni! Ekkor kiszáradt a patak és ekkor,  ekkor szól az Úr, és mit mond? „Kelj fel, és menj el Sareptába.” Újabb feladatot ad Isten Illésnek, pedig nem oldódott még meg a szárazságnak a gondja. Ahábbal még nincs dolga. Nem a királyi palotába kell visszamennie, de van feladata; nem az, amit ő gondolt, de van más. Mert aki az Úré, annak folyamatosan van feladata. Folyamatosan kell munkálkodnia. Nem azt mondja neki az Úr, hogy: „Jó akkor most vészeld át ezt az időszakot valahol máshol”. Soha nem átvészelnünk kell időket, hanem mindig látni az isteni terv megvalósulását. Soha nincs értelmetlen időszak, csak meg nem értett időszak a mi életünkben. Ahábnak még érnie kell arra, hogy Illés megállhasson előtte, de van már valahol valaki, aki talán még imádkozni sem tud, de várja talán a csodát, vagy már azt sem. Valaki, akire Isten már rátekintett, és Illésnek oda kell most menni, ott már érett a helyzet. Nem Samáriában, hanem Sareptában.  Ötletelés helyett mindig van egy pontos terv. Nem nekünk kell kitalálni: készen van, csak el kell kérni és követni azt, amire Isten mutatja az irányt. Ó, de sokszor a mi problémamegoldó gondolkodásainkban tényleg csak az Isten által jelölt feladatokat kellene tennünk! Ráhangolódni. Hogy kezdtük tegnap? A böjt a nagy áthangolódásnak az ideje, amikor másik hullámsávot kell keresnünk. Lehet, hogy recseg-ropog az a vonalvég, vagy az a hullámhossz, de merd, merd meghallani azt a másik hangot! És Illés újra tanulja, hogy az első mozdulás az mindig az imára kulcsolt kéznek a mozdulata, különben csődöt mond. Bárhol és bármikor. Vajon a mi életünk sok-sok csődjének egyik oka nem ez? Mozdulunk, csak nem akkor, nem arra, és nem úgy. Olyan különös dolog, hogy amikor Isten indít akkor bármennyire is úgy tűnik, hogy: „de hát Uram az idő!”.        

Emlékszünk arra a történetre, amikor egy rettegő édesapa ott áll Jézus előtt: „Gyere, mert nagyon beteg a lányom” - és elindulnak Jairus otthona felé. És úgy olvassuk a történetben, hogy egyszer csak Jézus megáll. Hát egyre gyorsabban kellene, hogy menjen! Az lenne az ésszerű, hogy még időben odaérjen! De megáll, mert: „Valaki megérintett engem.” – mondja. Az evangéliumban így olvassuk, hogy: „Megáll a menet” – talán egyedül Jairus az, aki legszívesebben kiáltana, hogy: „Gázt! Ne állj meg! Erre nincs időnk!” Odaáll az a vérfolyásos asszony Jézus elé, és így olvassuk a történetben, hogy: „...és mindent elmondott neki.” Van erre idő? Igen, Jézusnak volt, pedig nagyon jól tudta, hogy mi történik közben Jairus lányával. De Ő tudta, hogy azon az úton mi érett be, hol van az a pont, és hol van az az irány, amely az Ő terve megvalósulása.                                                                                               Vagy még egy történet: amikor Samárián kellett Jézusnak átmennie. Dehogy kellett! Hát minden izráeli kikerülte inkább! Na de hát volt ott egy asszony a kútnál, akivel Jézusnak kellett beszélnie! Akinek kellett Jézussal beszélnie! Pedig a tanítványok is talán azt gondolták, hogy: „Uram, ne erre!” De Ő tudta. Ilyen Mesterünk van, aki mindig tudja, hogy merre és mikor. „Kelj föl Illés – mondja – és menj a Szidónhoz tartozó Sareptába és lakj ott!” Eddig azt mondta Isten Illésnek, hogy: „Menj a Kerít-patakhoz, menj a pusztába, és rejtőzz el!” A visszahúzódásnak volt az ideje. De most azt mondja, hogy nem! „Kelj föl és menj egy városba! Mozdulj meg, Illés! Mozdulj ki abból az állapotból, amiben eddig voltál!” Ugyanaz a kifejezés áll itt, mint amivel egy gyermek felé, egy halott gyermek felé hangzik a szó: Talitha kúmi! Ébredj fel! Kelj föl! Mozdulj meg, mert használni akarlak, mert ki akarlak emelni abból, ahol éppen most vagy! Lépj ki azokból a csendes pihenőkből - és ha az előbb arra tanított bennünket Isten Igéje, hogy van, amikor várni kell, van, amikor mozdulni, van, amikor nem szabad tovább a csendes pihenőkben lenni. Életveszély kell ehhez?     

Eszembe jutott több kedves beteg is a kórházból. Volt valaki, aki nagyon-nagyon sokszor próbálta meg az öngyilkosságot, számtalanszor hozta a mentő. Aztán egyik nap berohant a kápolnába zokogva: „Közölték velem, hogy rákos vagyok.” – mondta. Másnap visszajött, kicsit megcsendesedve és ezt mondta, hogy: „Ez kellett ahhoz, hogy akarjak élni? Mert most nagyon akarok.” Életveszély? Vagy egy másik beteg, aki elmondta azt, hogy: „Nem tudok az anyámmal megbékélni, állandóan vitázunk. Pedig olyan nehéz a sorsom, olyan sok mindenben segíthetne, de mindig egymásnak feszülünk!” Aztán megbetegedett az édesanyja és már nem volt helye a hangos szónak. Ez kell hozzá? Kellenek a bajok, hogy Isten ki tudjon mozdítani olyan állapotokból, amit nem tudunk magunktól elrendezni, amiből régóta nem akarunk mozdulni? Hiszem, hogy nem kell a baj, de kell a nyitottság, mindig kell a nyitottság, és mindig kell az engedelmesség. Illésnek mozdulni kell egy új szakaszra, és ebben már nem várakozhat, nem késlekedhet: „Feladatod van Illés, mire vársz? Kire vársz? Hogy valaki tegyen valamit? Nincs valaki, de ott vagy te!” „Kelj föl, Illés, és menj el Sareptába, és vegyél részt ott egy idegen város, pogány város hétköznapjaiban!” Mert Sarepta egy főníciai, meghatározó nagyváros volt Galilea északi részén. Illés még mindig kívül maradt Aháb fennhatóságán, de már belül egy közösségen. Ó, de különös az Isten gyöngédsége, hiszen biztos helyen volt Illés a pusztában, de egyedül volt és egyedül lenni sem jó! És amikor eljön annak az ideje, hogy: „most már ne egyedül tovább Illés”, Isten továbbküldi. Egy pogány városba. Emlékszünk arra az Igére, amikor Jeremiás így ír a levelében, hogy: „Munkálkodjatok annak a városnak a békességén, mert annak a békességétől függ a ti békességetek!” Babilonban vannak, idegenek között, rabszolgaként: ők tegyenek értük?! Igen. Mindig Isten népe tegyen azért, aki még nem ismeri az Urat. Olyan sokszor volt az egyháztörténelem folyamán kérdés, hogy mi is az egyház feladata: evangélium-hirdetés, üdvösségre hívás vagy részvétel valami szociális munkában, társadalmi életben? Soha nem vagy-vagy! Megújult élet és a megújult élettel munkálkodni, ahogyan Jézus tette. Ő soha nem vonult ki. Ő bevonult az emberi életbe, bevonult a mélységekbe, magára vette a testit, a nehezet, a nyomorúságosat és ment oda, ahol a legnehezebb, a lepráshoz, a gyászolókhoz, a bajban levőhöz, a magányoshoz, a samáriaihoz. Van-e más utunk, vagy követni Őt?

A történet itt azzal fejeződik be, hogy ezt mondja az Úr: „Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjon rólad.” Nem különös dolog? A történetből ki fog derülni, holnap halljuk, hogy ez az özvegyasszony nem is ismeri Istent. Megparancsolta neki az Úr? Hát hogy? Nem is tud Istenről, nem is tud Illésről, nem is tudja, hogy mi fog történni. Jaj, de nagy dolog, hogy Isten úgy ad parancsokat és úgy munkálkodik, hogy az ember még nem is tud róla. Vajon amikor Mózes megfogant és nevelkedett, mint kisgyermek, sejtette valaki azt, hogy Isten már válaszol a sóhajtozó imákra, hogy: „túl nehéz a mi utunk, Istenünk?” Isten már készítette akkor a megoldást. Vagy akkor, amikor azt a kicsiny lánykát elrabolták és elvitték Naamán házába szolgának, és mindenki kétségbe volt esve, tudta-e valaki, hogy Naamán leprás lesz és ez a gyermek fogja hirdetni, hogy van próféta Izráelben, van megoldás, van Isten, aki tud ennek segíteni! Gondolta-e valaki is valaha? Vagy akkor, amikor még mindig a Messiást várták vagy várják, hogy Ő már itt járt, ő már közöttünk volt? Ilyen Urunk van, aki így tervez és így munkálkodik: „Megparancsoltam egy özvegyasszonynak”. Ugyanaz a szó, amivel megparancsolta egy cetnek, hogy menjen oda, ahol éppen ki fogják Jónást dobni. Ki ez, aki így szövi össze ilyen szálakat, életutakat? Az az Úr, akiről hogy énekeljük? „Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet”. Drága Testvérem, ha ilyen Istenünk van, van mitől félnünk? Hogy is van az, hogy akkor nem két kézzel ragaszkodunk hozzá és kapaszkodunk belé? Mert ha ez az Isten vette kézbe a mi kicsi életünket, a mi bajainkat, a mi nyomorúságainkat, a mi fájdalmainkat, ha Ő szövi az élet szőnyegét, miért aggódunk? Mert ha Rá nézünk, különös biztonságban leszünk. Honnan tudod, hogy min munkálkodik éppen most? Az életedért, a gyermekedért, a házasságodért, a jövődért? Hát ezért hangolódjunk át! A saját elképzelések helyett csendre és engedelmességre. A várakozás helyett hittel teli mozdulásra. A „nincs” keserve helyett Krisztus mosolygó szemének a meglátására. Induljunk így az engedelmességben! Ámen!

Imádkozzunk:

Nagy vagy Te, Isten és nagy a Te hatalmad! Drága mennyei Királyunk, úgy szeretnénk látni a Te igazi nagyságod! Hiszen jól tudod, hogy sokszor csak a magunk bajainak a nagyságát látjuk, problémákat, gondokat, terveket, feladatokat. De köszönjük Neked, hogy Te vagy a nagyobb, Te vagy az Úr! Áldunk Téged Illés példájáért! Áldunk Téged Urunk a kiszáradó patakokért, és áldunk a mozdító szóért! Magasztalunk Téged, amikor engedelmességet ébresztesz a szívünkben, és köszönjük Neked, hogyha tudunk lépni, tudjuk azt tenni, amire hívsz! Bocsásd meg, hogy sokszor nem tudjuk! Kérünk Téged, hogy ne hagyd abba a mi életünk nevelését! Kegyelmes Isten, sződd tovább a szálakat! Köszönjük Neked, hogy mindig úgy tekinthetünk Rád, mint aki jót munkálsz, mint akinek biztos terve van, és mint aki pontosan tudja, hogy mikor, minek kell megvalósulni! Adj nekünk sokkal nagyobb bizalmat Benned! A Te Egyszülött Fiadért, az Úr Jézusért kérünk, aki így tanított minket imádkozni:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

Szenteltessék meg a Te neved:

Jöjjön el a Te országod;

Legyen meg a Te akaratod,

Mint a mennyben, úgy itt a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket,

Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;

És ne vígy minket kísértésbe,

De szabadíts meg minket a gonosztól.

Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

Mindörökké. Ámen.

Hagyjad az Úrra a Te utadat és bízzál benne, mert Ő munkálkodik! Ámen!

Szólsz hozzám, Istenem s én választ adni készen

Már-már megindulok, hogy rádbízzam magam,

De, látod,köt s lehúz még régi csüggedésem,

Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó Uram.

Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed,

Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked.

Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged,

Bús, gyarló bűnös én, hadd légyek gyermeked.

Nagy lelked élt, Uram, a prófétás időkben.

Az fénylett át a szent s apostol életén;

Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven,

Hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én.

                                              445. dicséret 1, 5-6. verse

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |