Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart az Ő szeretete!

Böjti, úrvacsorás istentiszteletünk megáldása és megszentelése jöjjön az Úrtól, aki oltalmunk, erősségünk, biztos segítség a nyomorúságban! Ámen!

Szeretett ünneplő Gyülekezet, halljuk meg Istennek Igéjét, úgy amint meg van írva Máté evangéliumában a 6. fejezet 25. versétől a 34. versig terjedő szakaszban ekképpen:

^25. „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?

^26. Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?

^27. Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is?

^28. Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak,

^29. de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.

^30. Ha pedig a mezők füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?”

 ^31. „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?

^32. Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.

^33. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.

^34. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”

Válaszoljunk Urunk Igéjére, imádkozzunk ekképpen:

Örökkévaló és Mindenható Urunk!

Tiéd a dicséret, magasztalás, áldás, minden, azért mert örökkön-örökké voltál, vagy, és leszel. Áldott légy azért, hogy testet öltöttél Egyszülött Fiadban, a Jézus Krisztusban, és köszönjük Neked azt a csodát Urunk, hogy ha valaki megnyitja a szívét Előtted, a Te befogadásodra, azt bűnben fogant, vétekben fogant, bűnben született emberből, emberként az Isten gyermekévé teszed Lelked által! Köszönjük Neked Urunk, hogy a Te Igéd, a Te élő Igéd az, amelyik átformálhatja az életünket, megfordíthatja, megtöltheti örömmel, erővel, békességgel, mindazzal, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban is! Köszönjük Neked, ahogy Mária a szívében forgatta az Igét, a hallott Igét! Könyörülj rajtunk, hogy mi is úgy forgassuk a szívünkben a Te drága szavadat! Köszönjük Neked, hogy ez az Ige, az a mennyből aláhangzó Ige indította el a pásztorokat Hozzád, Úr Jézus Krisztus! Könyörülj meg rajtunk, hogy az elhangzó Ige, az indítson el bennünket is, gyógyítson betegségünkben, töltsön be Lelked békességével, örömével! Adjon megoldást megoldatlanságainkban! Töltsön be a Te Igédnek csodálatos gazdagságával! Urunk Jézus, Te egyszer a templomban úgy kiáltottál bele a csöndbe, hogy: „Ha valaki szomjúhozik, az jöjjön énhozzám és igyék”! Könyörülj meg rajtunk, hogy szomjas szívvel hallgassuk az élő Igét! Töltsön be bennünket is, indítson el Feléd, oldja meg megoldatlanságainkat!

Édesatyánk, Fiad nevében, Lelked által kérünk, hallgasd meg a mi imádságunkat!

Ámen!

Jehova, csak néked éneklek,

Ki volna más tehozzád fogható?

Dicséretet csak néked zengek,

Csak téged áldlak, ó Mindenható!

Jővel, segíts, én édes Jézusom;

Hogy könyörgésem mennybe eljusson!

Ó vonj, Atyám, Fiadhoz engem,

Hogy szent Fiad is hozzád elvigyen;

S míg jóvoltodat áldva zengem,

Keblem Szentlelked hajléka legyen;

Add békességed ízét érzeni

És dícséreted vígan zengeni!

228. dicséret 1. és 2. vers

Szeretett ünneplő Gyülekezet! Istennek az az Igéje, melynek alapján hirdetni szeretném az Ő üzenetét, írva található a Királyok első könyvében, a 17. fejezet 8. versétől a 16. versig terjedő szakaszban.

^8. Ekkor így szólt Illéshez az Úr igéje:

^9.Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.

^10.Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam!

^11.Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal!

^12. De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk.

^13. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! ^14. Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztes fazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az Úr esőt nem ad a földre.

^15. Az asszony elment, és Illés beszéde szerint járt el. És evett ő is, meg az asszony és háza népe is minden nap.

^16. A lisztes fazék nem ürült ki, az olajoskorsó nem fogyott ki, az Úr ígérete szerint, amit megmondott Illés által.

Csődeljárás. Nem kell megijedni, nem a mi gyülekezetünkben és nem is talán itt, környező cégeknél, de mindenképpen csődeljárás, amiről az elmúlt estéken hallottunk a felolvasott történet alapján. Egy országnak a csődje, hiszen úgy hallottuk, hogy Aháb, Izráel királya azt tette, ami utálatos az Isten szemei előtt, és ezáltal az ország olyan helyzetbe jutott, amikor Isten elküldi az Ő prófétáját, és azt mondja, hogy nem lesz eső három éven át. Ítélet hirdettetik azért, hogy az a nép, Isten népe, Izráel népe megtérjen. Az elmúlt napokban hallottuk azt is, hogy micsoda csődbe jutott eközben sok ember élete, többek között ennek az asszonynak az élete, aki eljutott odáig, hogy gyakorlatilag már szinte semmije nincs. Csőd, amiben Isten mégis készített megoldást.

Az előző estéken – hiszen a böjti előkészítő alkalmakon ez a történet állt előttünk napról-napra –, hallottuk azt is, hogy a böjtben arra van szükségünk, hogy áthangolódjék a mi életünk egy másik sávra, hogy másfajta hangot tudjon befogni, az Isten halk és szelíd szavát, de ehhez bizony szükség van arra, hogy ez az áthangolódás az életünk különböző területein megtörténhessen. Isten-nélküliségből az Isten szavára figyelő módon. Talán a várakozásból, az Ő szavára való indulással történő módon. A sürgős feladatokból időnként a megállni-tudás módján. Önző, önmagunkra figyelő állapotokból a másokkal együtt, és másokért élni akaró módra. A „legyen meg az én akaratom”-ból a „legyen meg a Te akaratod” sávjára.

Nem könnyű ez sokszor. És ha még mindig recsegne az adás, és még mindig azt érezzük, hogy ehhez még mindig kell valami, akkor hadd álljon előttünk a történet, és hadd hirdesse valóban, hogy mi is történt ezzel az asszonnyal, és hogyan is oldódott meg az ő életében ez a csődhelyzet. Tegnap este odáig jutottunk el, hogy Illés, a próféta, az Isten-függésben élő ember eljut Sareptába, meg is lepődik, hogy tényleg úgy van, ahogy az Isten meghirdette, ott van egy özvegyasszony. Odakiált neki: „Adj nekem inni… hozz nekem valami kenyeret!” – és hangzik az asszony válasza: „A te Istenedre, az élő Úrra mondom, nincs honnan vennem.”

Illés, a próféta, az Istenre figyelő ember találkozik egy asszonnyal, aki teljesen a realitásban él. Hadd mondjam azt, hogy nekem nagyon szimpatikus ez az asszony. Pontosan látja, hogy miben van az élete. Azt mondja, hogy nincs, már csak annyi van, hogy egy pici liszt és egy kevés olaj. Látja, szembenéz vele, megfogalmazza. Jaj, de fontos tulajdonság látni a realitást! Látni a realitást a dolgainkban és önmagunkban: mid van és mid nincs. Fontos ez, mert ha nem látjuk, veszélybe kerülhetünk. Csak két oldalát hadd említsem meg ennek a kérdéskörnek. Hány ember csak azt látja, amije nincs, és bizony ez az állapot elvezet a megkeseredéshez, a panaszhoz, a tehetetlenséghez. Nincs, mert talán másokhoz viszonyítja azt, amije még lenne. Mennyire hajlamos erre az ember!

Emlékszünk arra a történetre, amikor Izráel népe vándorol a pusztában szabadon, maguk mögött hagyva Egyiptomot, már nem rabszolgaként? Isten szövetséget köt velük, vezeti őket, szól hozzájuk, áldja őket. És mit tesz a nép? Először is zúgolódik, mert nincs víz. Aztán zúgolódik, mert nincs kenyér. Aztán zúgolódik, mert nincs hús. Újra és újra: „Nincs!” – mondják ők, és ezt a „nincs”-et nem Istenhez viszik, hanem mindig Mózeshez, és egymást egyre inkább hergelik ebben.

Vagy emlékezzünk egy picit előrébb a történetben, amikor Isten megszólítja Mózest, és azt mondja, hogy: „Mózes, menj és állj oda a fáraó elé, kérd el tőle a népet, mert te fogod kivezetni Egyiptomból, te fogod átvezetni őket a pusztán”; - és Mózes elkezdi sorolni az ő indokait, hogy miért nem jó ötlet ez. Azt mondja, hogy: „Dehát úgysem fognak nekem hinni, hát Úristen nem jól gondoltad Te ezt el, hiszen nem fognak rám hallgatni!” És válaszol az Úr: „Lesznek jelek, megtapasztalások. Indulj!” Folytatja Mózes, hogy: „Nem vagyok én ékesszóló, nem tudok én jól beszélni!” Válaszol neki az Úr: „Lesz segítőd, Áront melléd rendelem.” És Mózes csak mondja tovább: „Ó küldj már mást, nem vagyok én ehhez elég jó, nem jól gondoltad ezt Te el, nem vagyok én erre alkalmas! Nincs meg bennem ez a képesség.” Vagy készség? Azt látja, ami nincs.

Drága Testvérem! Nem keseredett még meg a lelked egy ilyen látásban: csak annyit látni, ami nincs? Tudunk-e még hálásak lenni azért, ami van? Meglátni. Tényleg ott látni Isten előtt körülményekben, önmagunkban, hívő életünkben, tálentumainkban. Olyan jó lenne hálás szívvel látni, ami van! De a realitásnak egy másik oldala az, hogy bizony látnunk kell azt is, ami viszont tényleg nincs. Mert ha nem jól látom, az megint veszélyes. Hogy mondja az Úr? „Aki tornyot akar építeni, vessen számot.” Jaj, de sok betegség, de sok vita, veszekedés, de sok hitel és csőd-állapot adódott és adódik abból: nem akarom meglátni azt, ami nincs. Nem reálisan látom azt, ami még van. Csődöt mondó emberek: hányszor onnan indul a történet – bármelyikünké –, hogy emberi tulajdonságokban többet vállalunk föl, mint amire készek lennénk, képesek lennénk. Többre mondunk igen-t, mert azt gondoljuk, hogy: „Ez még belefér az időbe, ez még belefér az erőmbe, erre én még képes vagyok!” –, különösképpen, hogyha kecsegtető az az ajánlat vagy az a hívás. Hogy tanított Jézus? „A ti igenetek legyen igen, és a nem nem.” Mind a kettőt meg kell tanulni kimondani. Realitás!

Emlékszünk a fogadkozó Péterre, aki azt mondja, hogy: „Uram, akkora hitem van, én ott leszek melletted, ha mindenki elhagyott is! Ismerem magam, én tudom, hogy kitartok melletted!”? Már aznap este elalszik, amikor Jézus azt kéri, hogy: „Maradjatok ébren!” – ő sem tud. Aztán másnap ez a nagy hit, amiről úgy gondolta, hogy van – neki aztán van! –, ezzel a hittel meg lehet tagadni Jézust. És mégis milyen nagy ajándék, hogy ez a realitás, ez nem csak tükörként kell, hogy ott álljon, és meglássa, hogy mit is tett, és ki ő valójában, hanem a realitást Krisztus szemében láthatja meg. Nem csak azt, hogy ki ő, de valahogy többet.

A realitás mindig fontos dolog, és bizony nagyon sokszor kemény. Úgy, ahogyan ez az asszony fogalmaz: „Megsütöm, megesszük, aztán meghalunk. Ez nem elég az élethez”. És hadd mondjam azt, hogy ennek az asszonynak tökéletesen igaza van. Akinek csak realitása, és kézzel fogható valósága van, az nem elég az élethez. Be kell, hogy valljuk önmagunknak. Én azt gondolom, hogy manapság nem is a halálfélelem a legnagyobb kísértésünk vagy félelmünk, hanem az élet-félelem. Félünk az élettől, mert sokszor csak azt látjuk, hogy mi van és mi nincs. Sokszor csak addig terjed az ember hite, kézzelfogható valósága, amennyi a materiális – és ez nem elég! Ideig-óráig lehet, de nem tarthat meg. És ha az előbb az hangzott el, hogy aki nem látja a realitást, az veszélyes dolog; hadd mondjam azt, hogy aki csak a realitást látja, az meg életveszélyes dolog! Elmondja az asszony: „A te Istenedre, az élő Úrra mondom, nincs honnan vennem – elfogyott, kimerült minden tartalékom!” Jaj, de éles ez a hang, mert ezen a hullámsávon mindig ilyen éles a hang, azt nagyon jól lehet hallani! Fel is adja: „Így én nem tudok már tovább küzdeni, nem érdemes így küzdeni!” De milyen jó, hogy ezt már van kinek elmondania, mert ezt már megfogalmazza Illésnek. József Attila szavai jutottak eszembe, aki így fogalmaz, hogy: „Vegyetek erőt magatokon és adódjatok össze!” Együtt könnyebb lehet. Együtt – de kivel?

Milyen különös, hogy Isten azért rendelte Illést emellé az asszony mellé, mert szüksége volt arra, hogy valaki hozza számára a jó hírt: „Te asszony! Igaz, hogy ennyid van, és igaz, hogy rengeteg dolgod nincs, de a valóság több! Van lehetőség továbbmenni! Ne csak azt lásd, ami a szemed előtt van! Lásd a láthatatlant, ahogyan Mózes látta, amikor a pusztába megy, és úgy olvassuk, hogy: „…és nem félt, hanem kitartott” – mint aki látja a láthatatlant. A nehézben, a pusztában, a hiányokban csak így lehet menni: látom a láthatatlant is. Két tehetetlen ember – ha belegondolunk: Illésnek még egy pohár vize sincs, az asszonynak kenyere sincs; hogy tudnának ők egymásnak segíteni? Nem ők tudnak egymásnak segíteni. De Isten egymáson keresztül akar mind a kettőjüknek segíteni. Kilátástalan helyzet – és mégis megoldással. Ó, de jó tudnunk azt, hogy az, ami elegendő, az soha nem a másiktól jön. A másik lehet ebben csoda eszköze, de az elegendő mindig csak az Úrtól jön. Mi, az Újszövetség népe vallhatjuk tiszta hittel, hogy a mi megváltó Krisztusunktól jön az elég, mindenre elegendő. Van, amikor bennünk jelenti ki ezt az eleget, és munkálja ki, és van, amikor a másikon keresztül. Mind a kettő fontos.

„Ne félj – mondja Illés -, hanem tedd a dolgod; de előbb hozd ide nekem!” Hogy mer Illés ilyet kérni? Azt a keveset is elkérni: „Add ide nekem!” Mit is mond Illés? Előbb azt, amid van, tedd oda az Isten kezébe. Merd megtenni ezt a lépést! Igen, mert ez a lépés a hit lépése: lépni a láthatatlanba. Miért is? Ó, nem azért, mert van nekem nagy hitem, és majd az Úr megsegít. Uram, Te mondtad, hogy így és ezért teszem. Nem merészség kell ehhez, de a hitnek a bátorsága: hiszek, mert Te ezt mondtad. Ezt mondja az Úr! Hogyan hallottuk az előbb? „Ne aggodalmaskodjatok az életetek felől, mert jól tudja, hogy mire van szükségetek!” Igen, Ő tudja. Keressétek először az Istennek országát! Ez a hit a hit bátorsága, az a hit, amikor nem aggódva számolom, hogy mire elég, hanem elkérem Istentől a bölcsességet, hogy általad hadd osszam be. Az a hit, amikor erre a világra vállalnak gyermekeket, az a hit, amikor lehet tervezni, építkezni, ha az Úr így mondta, akkor megyek előre, Vele! Vele számolva, de előbb odatéve. Milyen sorrendet követünk? Amikor már nagyon nem megy, amikor már teljesen bezárul minden, akkor jöhet az Úr, vagy mindig előbb? Minden napot úgy kezdve, hogy előbb odatéve, minden döntést úgy hozva, hogy előbb odatéve, minden útra úgy indulva: előbb Őt kérdezem.

Igen, bátorság ez, mint annak az özvegyasszonynak volt, aki azt a nagyon keveset, a „mindent” tette oda. Oda, az Úr kezébe. Vagy mint az a gyermek, akinek volt öt kenyere és két hala, és odateszi Jézus kezébe, pedig korog a gyomra. Miért is? Azért drága Testvérek, mert amikor merjük megtenni ezt a lépést, hogy odatettem Jézus kezébe, akkor abban a kézben mindig megváltoznak a dolgok, mindig! Vagy az változik, amit odatettem, és másképp adja vissza, vagy én változok azért, mert odatettem, vagy meglátom, hogy mi az elég és mi a nem elég. Mindig megváltozik, de csak abban a kézben! Abban az akaratban, abban az engedelmességben, és ekkor már a hit egyszer csak a lehetetlent is logikusnak tudja látni. Az asszony ugyanazzal az egyszerűséggel, amivel Illés is elindult, elindul. Megteszi! Teszi azt, amit hallott, mert valami már megújult benne: az akarat. Vajon sokszor nem ennek kellene megváltozni? Úgy, mint ahogy Saul akarata változott azon az úton. Az ő fordulatának a leglátványosabb jele az volt, amikor ki tudja mondani, hogy: „Mit akarsz, hogy mit cselekedjem? Te mit akarsz velem, Uram?” És megtörténik a csoda – nem lesz sok, nem lesz terülj-terülj asztalkám, sokkal több lesz: elég lesz.

Drága Testvérek! A sok a mi kezünkben soha nem elég. Mindig kéne több. De a kevés az Isten kezében elegendő lehet! Ez a legnagyobb matematika, ez a legkeményebb valóság! Merjük odatenni a kicsit, a keveset, a miénket, mert a kevés az Isten áldásával mindig elég. A történet azzal fejeződik be, hogy: „...és evett Illés, evett az asszony és az ő háza népe.” Micsoda bizonyságtétel lehetett ez! Tudta róla mindenki, és egyszer csak sokaknak jut, többeknek jut, megtartássá válik háza népének. Biztos, hogy megkérdezték tőle, hogy: „De hát hogyan? Mi ennek a titka?” – és nem hiszem, hogy ő mást mondhatott, mint az a vak: „Egyet tudok, vak voltam, de most látok. Jézus tette ezt.” „Egyet tudok: nekem nem volt, csak olyan nagyon pici, és most elég. Az Úr tette ezt!” Igen, ezek a hiteles történetek, megtanulni, elfogadni annak a csodáját, hogy „…és lett kenyér minden napra, amíg az Úr esőt nem adott.” Megtartatott a csődben is, mert merte elengedni, átengedni. Átengedni annak az Úrnak, akinek egyedül van hatalma megtartani életet, megtartani közösséget, annak az Úrnak, aki elénk adta és adja a megterített asztal által, hogy övé a hatalom és övé a kegyelem, amellyel tisztít, amellyel gyermekévé tesz. Hát így ráhangolódni az Úrra, és így megtapasztalni azt, hogy a „nincs” csődje az Istentől kapott „elég” megtapasztalásává lehet. Ezért ne félj!

Ámen!

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, mindeneknek Ura, megadója, teremtője, alkotója, egyedüli Úr, aki képes áldást adni. Köszönjük Neked, hogy így állhatunk most Eléd, Urunk! Megvalljuk azt, hogy bizony nagyon sokszor nem jó a mi látásunk. Nagyon sokszor nem akarjuk látni, ami van, és nagyon sokszor csak azt látjuk, ami kevés, vagy másképp látjuk a mennyiségeket. Bocsáss meg ezért! Adj nekünk Urunk a Te gyógyírodból, kend meg a mi szemünket, hogy lássunk lelki látással Urunk, ne csak a kézzel foghatót, ne csak a logikust: lássunk Téged! Köszönjük Neked, hogy a Te láthatatlan világod körülöleli a mi láthatónkat! Köszönjük Neked Mennyei Atyánk azt, hogy Te valóban beleláttathatsz minket abba, ami a Tiéd, ami elegendő, amely meg tud sokszorozni, és tud elegendővé tenni! Láttass minket Urunk! Láttasd meg a kenyérben és a borban a mi megváltó Krisztusunk, érettünk odaadott testét és vérét! Láttasd meg az emberi szavakban a Te üzeneted! Láttasd meg Urunk a mi földi életünkben annak a szükségét, hogy csak Veled mehet! Láttass minket! Köszönjük Neked, hogy így bízhatjuk Rád magunkat: sebeinket, bajainkat, kérdéseinket, így bízhatjuk Rád Urunk mindazt, ami nehéz! Láttass többet! Légy ott Urunk a betegágyaknál, hogy lássák a Te gyógyító kezed, talán emberi eszközökben és akkor is, amikor nincsenek emberi eszközök! Állj ott Urunk azok mellett, akiknek a szívét megszomorította a gyász, mert talán éppen az elmúlt héten álltak meg koporsók mellett, látva a halálnak a nagyon kemény realitását! Láttass többet: a Te vigasztaló szereteted, a feltámadás, örök élet reménységét, láttasd az élő Krisztust! Köszönjük Neked, hogy Te tudod bennünk elvégezni ezt a fordulatot, Te tudod megnyitni a mi szemünket! Cselekedd meg! Eléd jövünk Urunk, kérünk Téged: Lelked által járj át, szentelj meg, tisztíts meg, és segíts a Te utadon járni!

A Te Egyszülött Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérünk!

Ámen!

Lelkem, adj dolgot magadnak,

Hirdessed édes Uradnak

Jóvoltát és felségét.

Hirdessed ajándékinak,

Melyeket ad barátinak,

Nagyságát és szépségét.

Uram, te reád gerjedez Szívem, és rólad zengedez

Nyelvem kész indulattal,

Mert voltál és vagy te népedhez,

Áron vett örökségedhez

Drága jó akarattal.

Kijelentéd irgalmadban,

Szentséges végvacsorádban,

Hogy áldozattá lettél;

A benned bízó hívekért,

Halált nemző vétkeikért

Egyszer eleget tettél.

Kikkel is végig lakozol

És karjaidon hordozol,

Sőt azokkal egyesülsz;

Szentlelked által bennünk vagy,

Noha felséged dicső nagy,

S az Atyának jobbján ülsz.

 443. dicséret 1.-2. verse

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |