| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Ne feledd, mennyi jót tett veled”

Lekció: Zsoltárok 103.

Dávidé. Áldjad, lelkem, az URat, és egész bensőm az ő szent nevét!

Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!

Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.

Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.

Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR.

Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival.

Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy.

Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.

Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.

Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.

Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.

Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.

Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.

Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága.

Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.

De az ÚR szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével.

Az ÚR a mennyben állította fel trónját, királyi hatalmával mindenen uralkodik.

Áldjátok az URat, angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek parancsát, és hallgattok parancsszavára!

Áldjátok az URat, ti seregei, szolgái, akaratának végrehajtói!

Áldjátok az URat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az URat!

Textus: Zsoltárok 103. 10-12.

¹⁰Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.

¹¹Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.

¹²Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.

Kedves Testvéreim!

Mennyi mindenünk van nekünk, akik most itt vagyunk, amiért áldhatjuk az Urat! A ma reggeli első istentiszteleten hálát adtunk azért, hogy tegnap volt lehetőségünk segíteni azokon, akiknek szükségük van rá. A hajléktalanok között szolgálva újra ráébredhettünk arra, hogy mennyi minden van az életünkben, amely Istent dicséri. Mennyi minden, amelyet természetesnek veszünk, amelyért talán nem is mindig jut eszünkbe hálát adni. Otthonunkért, családunkért, biztonságunkért vagy egészségünkért… A felolvasott 103. zsoltárban a zsoltáros önmagához szól a zsoltár elején, önmagához fordul: áldjad, lelkem az Urat (…) ne feledd el, mennyi jót tett veled. Önmagához fordul, mert az ember számára egyáltalán nem természetes, de tudnia kell, és észben tartani, hogy az élet minden részletével együtt az Istennek köszönhető. Önmagát szólítja fel a zsoltáros, hiszen szükséges a figyelmeztetés, mert az embernek nehéz megállni és figyelmét az Istenre irányítani. És nehéz meglátni az áldást, és megfeledkezni a vélt szükségről. Az Istenre figyelésnek az ideje van: áldani az Urat és róla elmélkedni.

Sorolja is a zsoltáros a sok jót, amit az Úr a szövetséget megtartó emberrel tesz. Sorolhatnánk bizonyára mi is életünk áldásait a zsoltárossal együtt. De a mindennapi áldásoknál tovább megyünk most: hiszen Isten olyan nagyon szeret minket, mint amilyen messze van az ég a földtől. Emberek vagyunk, mulandók, gyengék, vétkesek. Nem tudjuk a bűnöket elhagyni, bármennyire is szeretnénk. S bűneinkért méltó büntetés járna nekünk, ha az Úr nem lenne olyan nagyon különböző az embertől: hiszen Ő nem bünteti az istenfélőt, nem a bűnök szerint bánik vele. Beláthatatlan messzeségbe dobja el bűneinket, és irgalmasan bánik velünk.

Az ókori Izraelben szokás volt, hogy az áldozati állatra képletesen ráhelyezték bűneiket, s az állat szaladva vitte a bűnöket a pusztába, el messzire, ahol nem léteznek többé.

Az egyszeri és elegendő áldozat, Jézus Krisztus, ugyanígy vitte bűneinket magával, hogy aki Őrá tekint, többé ne lássa a bűnt, és akire Isten tekint, abban Ő ne a bűnt lássa. Mert az Atyának így tetszett, hogy ragaszkodó gyermekeihez véget nem érő irgalommal szóljon. Olyan szeretettel, amelyet emberben nem látunk, amely kizárólag isteni valóság, az Ő lénye. Meglepő az ember számára, hogy az Isten teljesen eltér az emberi mértéktől, nem  aszerint ítél. Az ember mulandó és megbízhatatlan, az Isten teljesen más: rendíthetetlen és igazságos, ha az ember betartja a szövetség feltételeit. Ez az Isten hatalmasan megváltoztatja a dolgokat, Őt nagylelkűség vezeti és nem emberi számítás, Ő mentes minden konvenciótól.

Ez az áldásmondás kiindulópontja, és az emberi élet lehetséges alapja, hogy Isten irgalmas és szereti az embert. Így lehet tovább lépni az élet útjának kövein, amelyekbe bele-belebotlunk. Így lehet újra talpra állni és felnézni. Mert a megújulás alapja nem a szükséget szenvedő emberben van, hanem a szerető Istenben, Atyában. Nem az ember, nem a gyermek tud felemelkedni, hanem az Atya emeli őt fel. Nem az ember, nem a gyermek feledi el vétkeit, hanem az Atya dobja őket messzire. Méghozzá olyan szeretettel és olyan messzire, hogy az az egész életet megváltoztathatja. Újra lehet kezdeni. Meg lehet változni. Ha magunkban már nem is hiszünk, akkor is. Hiszen nem az ember cselekszik, hanem a mindent elvégezni, mindent megváltoztatni tudó Isten. Ennek az isteni szeretetnek egy kicsi emberi töredékét példázza egy történet, amely egy nehezen elviselhető, depressziós emberről szól:

„Évekig neurotikus voltam. Ideges voltam, depressziós és önző. Mindenki azt hajtogatta, hogy milyen neurotikus vagyok. Én persze nehezteltem rájuk, bár beláttam, hogy igazuk van, és meg akartam változni. De sehogy sem sikerült, bármennyire is akartam. Leginkább az fájt, hogy a legjobb barátom is azt hajtogatta, hogy milyen neurotikus vagyok. És ő is állandóan arra kért, hogy változzam meg. Vele is egyetértettem, bár rá nem tudtam neheztelni. Erőtlennek és csapdába zártnak éreztem magam.

Egyszer azonban így szólt hozzám a barátom:

– Ne változz meg! Maradj olyan, amilyen vagy! Igazán nem számít, hogy megváltozol-e vagy sem. Én úgy szeretlek, amilyen vagy; nem tudlak nem szeretni.

Olyanok voltak ezek a szavak a fülemnek, mint a legkedvesebb muzsikaszó!

– Ne változz! Ne változz! … Szeretlek.

Görcseim fellazultak. Életre keltem. És, igen, csodák-csodája megváltoztam!

Most már tudom, hogy addig nem tudtam volna megváltozni, amíg nem találok valakit, aki szeretett engem, függetlenül attól, hogy megváltozom-e, vagy sem.”

Mekkora áldás, hogy Isten mindig így szeret bennünket, hogy szeretete és megbocsátása nem tőlünk függ. Nem azon múlik, hogy tökéletessé és bűntelenné tudunk-e válni önmagunktól. Isten olyan Atya, aki csak annyit vár tőlünk, hogy mindenben Rá számítsunk, és Hozzá forduljunk, hogy életünket az Ő kezébe tegyük le. Ha ezt megtesszük, Ő szeretetével és irgalmával irányítja életünket, megannyi jót tesz velünk.

Áldjuk ezért mi is az Urat a zsoltárossal együtt. Áldjuk Őt azért, hogy megbocsát nekünk, hogy nem nézi vétkeinket. És ne feledkezzünk meg mindennapjaink áldásairól se. Adjunk hálát neki minden napon életünkért és létünk minden csodájáért. Ámen.

Istenünk,

magasztalunk Téged mindazért a sok jóért, amellyel elhalmozod életünket. Hálát adunk életünkért és azokért, akik szeretettel fordulnak felénk. Hálát adunk otthonainkért, az ételért, a biztonságért és a nyugalomért.

Köszönjük, Urunk, hogy legnagyobb ajándékodat adtad nekünk Fiadban, a Jézus Krisztusban. Köszönjük, hogy megbocsátod bűneinket és eldobod őket messzire. Köszönjük irgalmadat és kegyelmedet.

És kérünk, Urunk, hogy adj nyitott szívet mindig látni az áldásaidat életünkben. Hogy ne csak azt lássuk, ami hiányzik, hanem azt, ami által öröm van az életünkben. Kérünk Téged ezért az estéért és éjszakáért, Te légy őrizőnk és következő hetén a megtartónk. Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |