|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
„Zengj hát nagyerdei orgona!”
A mi segítségünk jöjjön az Atya, Fiú és Szentlélek
Istentől! Ámen.
Testvéreim, hallgassuk Isten igéjét, amint olvasom azt
a 40. zsoltárt, válogatott verseiből.
40. zsoltár 2-
4; 10-11; 17-18.
2Várva vártam az
URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.
3Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból.
Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.
4Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét.
Sokan látják ezt, félik az URat, és bíznak benne.
10Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem
zárom be számat, jól tudod, URam!
11Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem
beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és
hűségedet a nagy gyülekezet előtt. 17Örüljenek, és
örvendezzenek benned mindazok, akik téged keresnek. Akik szabadításodra
vágyódnak, hadd mondhassák mindig, hogy nagy az ÚR!
18Én nyomorult és szegény vagyok, de gondol rám az Úr.
Te vagy segítségem és megmentőm, Istenem, ne késlekedj!
A nagyerdei orgona felszentelésének 30. évfordulóján
a hálaadás szavát ebből a zsoltárból vesszük, és zengjük tovább.
Ez a Zsoltár egy olyan ember imádsága, aki nem hiába
várt. „Meghallgatta kiáltásomat az
ÚR, és kivont engem a pusztulás gödréből”.
Riasztóan hangzik ez a két szó: a pusztulás gödre.
Így hívták a kiszáradt, ásott kutakat, ciszternákat, azoknak a gödreit,
kútmaradványokat a Júda pusztájában. Ezekből itatták valamikor a nyájat,
nyájakat, és ezekből a kutakból ittak a pásztorok is a sivatagi
pusztaságban. Idővel aztán kiaszott a föld, eltűnt a víz, kiszáradtak a
kutak, s maradtak ott az ásító, ijesztő mély gödrök. Immár nem az enyhülés
forrásai, hanem a veszedelem helyei, a pusztulás gödrei. Ahogy a zsoltár
nevezi őket. Sok szemetet elnyeltek ezek a gödrök. Ide dobták az elhullott
állatok tetemét, és az elhalt embereket. Egy ilyen gödörbe dobták be
Józsefet a testvérei, amikor atyjuk utánuk küldte a pusztába, hogy nézné
meg őket, hogyan élnek a nyájak mellett. És amikor egyiptomi kereskedők
tűntek fel, kivonták a fiatal testvért a kút mélyéről, a gödörből, és
eladták a testvérüket rabszolgának Egyiptomba. Ilyen módon nem veszett el a
gödör mélyén József. Megszabadult. És ugyanezért hálás a zsoltáríró is.
Mert valami módon ő is megjárta ezt a mélységet. De őt meg kivonta az ÚR,
és így szabadult meg a pusztulás gödréből.
Egy jubiláló orgonánál nekem, mint orgonistának azt
is mondja ez a szó, hogy a pusztulás gödre, hogy napjainknak egy
különleges, ijesztő jelensége jelenik meg általa. A mai életben, a dicső 21.
században is sűrűn követik egymást ezek a gödrök, a pusztulás gödrei.
Elmondhatom, hogy az az orgonaépítő cég, amely
építette a nagyszerű nagytemplomi orgonát, megszűnt azóta. Akármilyen
ragyogó produkciók hirdetik egykori híres nevüket, csődbe vitte a gazdasági
válság. Akárcsak a göttingeni céget, amely a nagytemplomi, nagyerdei
orgonához, és szerte a világon számos híres hangszerhez a csodálatos
nyelvjátékokat, trombitákat gyártotta.
Belehullott a pusztulás gödrébe. Nem volt ugye elég
megrendelés, kevesebb lett a pénz a világban, és el kellett veszni az
orgonaépítő cégnek.
Annál inkább örvendezünk azon, hogy az a mester, aki
ezt az orgonát építette, a mai napig dolgozhat a kis egyszemélyes
műhelyében Gyömrőn.
„Vígan hirdetem
a te igazságodat”. Meglehet, hogy most furcsát fogok mondani. Az pedig valahogy így
hangzik: ez a nagyerdei orgona olyan hangszer, amely megépülésétől immár 30
év óta IGAZAT szól. Az Isten igazságáról szóló zenét közvetíti, adja tovább
nekünk. Rajta csak olyan zene szólal meg, amely az Isten igazságában
fogant, és arról zeng.
Napjainkban terjed egy járvány, amely mindent
összehord, összemos az orgona műsorán. Jópofa akar lenni, haladni akar a
korral, tetszeni akar a közönségnek, ezért mindent belegyömöszöl egy
koncert műsorába. Van ott mindenféle átírat, filmzene, az alacsony közízlés
által megkívánt divatos slágerzenék, csak az Isten igazságáról szóló
megszentelt zene hiányzik. S ezzel hamissá, hazuggá lesz a hangszer. Így
kell fogalmaznom: nem mond igazat az orgona, mert egy rákent, ráerőltetett
üzenetet képvisel, nem pedig azt az igazi orgonatartalmat, amely az
évszázadok során megszentelt Isten igazságától tündöklő utat járt be. S ez
megalázza az orgonát, mint ahogy a cirkusz porondja megalázza az állatok
királyát, a büszke oroszlánt, amikor arra kényszerítik, hogy tüzes
karikákon ugráljon át. Majd arra idomítja a három tonnás elefántot, hogy a
hátsó részére ülve magasan föltartsa az ormányát, és a mellső lábaival
integessen a közönségnek. És ezzel még nincs vége a műsornak, most jön a
zenebohóc, aki mindenféle hangszeren, mindenféle zenét produkál, hadd
mondjam így, mindenféle zenét parodizál. Megtiporja, megcsúfolja a zenét.
Ennyi elég legyen ebből.
„Kivont engem a
pusztulás gödréből, a sáros fertőből és lábamat kősziklára állította.” Mondja tovább a zsoltár. Ez
felidéz bennem egy jelenetet: amikor a beteg felől érdeklődik valaki
kedvesen szeretettel, megértéssel: hogy van a beteg? S a válasz ez rá, hogy
köszönöm, valamivel jobban. Hát az Isten nem így dolgozik. Ő nemcsak
valamicskét igazít a sorsunkon, valamicskét odamosolyog ránk, Ő
teljességgel felemel, kiemel, és sziklára állít.
Sok küzdő mai embertársunk életsorsát figyelemmel
kísérve lépten-nyomon találkozunk a devalvált, lefokozott reménységnek
ezzel a kicsi igényével, hogy csak egy picivel, jaj ha csak egy picivel is
jobban lenne már. Kiálltjuk feléjük: a mi Istenünknél teljes megoldás van!
Kőszikla fundamentum van. Arra vágyakozzál, és oda tedd a lábad. És új lesz
az ének a szájamban, új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét.
Megint arra kényszerülök, hogy kitérjek a példa kedvéért. Ősi megfigyelés,
hogy amikor vihar közeledik, a madarak éneke elhallgat. Elnémul az erdő és
a fák lombja, és csak akkor kezdenek újból énekelni, amikor elült a vihar,
s beköltözött az ágak közé a béke.
Újra szól a dal, és itt még csak nem is erről van
szó, hogy újra szól, hanem új dal szól. Mert új minden, mert Isten
szabadítása ment végbe. És az mindent újjá tesz. Bizony boldog ember az,
akivel így cselekszik az Isten.
Mi, akik benne hiszünk, és tőle ilyeneket kapunk,
ezzel az üzenettel megyünk a mai ember felé, a gödörbe esett 21. századi
ember felé. És rámutatunk arra, aki megáll a gödör felett, és lenyúl értünk
és kivon onnan minket. Bizony jogos a sikoly: „kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Ahogy Pál
apostol kérdezte egykor. S az Isten válasza az egyik zsoltár szerint: „Hívj segítségül engem a nyomorúság
idején és én, megszabadítalak téged.”
Ha úgy érzed, hogy életed lehangoló gödre felett a
szabadító Krisztus áll, akkor engedd, hogy megfogja a kezedet, és fölemeljen,
kivonjon onnan téged.
„Vígan hirdetem
a te igazságodat a nagy gyülekezetben.” És még utoljára engedjenek meg nekem egy
példát: elgyötört turista, nagy zsákkal a hátán, izzadtan, fáradtan
vonszolja magát az erdei ösvényen, és amikor találkozik egy szembejövő
turistával, azt kérdezi, hogy kell itt lenni valahol egy forrásnak, nem tudja
merre? Ó dehogynem, menjen csak itt tovább egyenesen az ösvényen, mindig
fölfelé, ott van a forrás, bő a vize, remek ízű víz. Vígan hirdeti, van
forrás. Nem kell elveszni, sem a gödörben, sem a víz nélkül, mert van
forrás, remek a vize és jut mindenkinek. Erre a hírre vár ez a mai világ.
Érzi, hogy valaminek történni kell, csak nem tudja az irányt, hogy merre
keresse a forrást. „Nem rejtem el,
nem hallgatom el, nem titkolom el az Isten kegyelmét és igazságát” –
zeng a 40. zsoltárban.
Napjaink keresztyénségének mulasztási bűne, hogy
valahogy visszahúzódott az evangéliummal, elhallgatott a bizonyságtétellel,
szinte rejtegeti azt, titkolja, elég, hogy bennem világít az ige fénye,
elég, hogy én tudom, hogy van szabadító, és hogy Krisztussal szép az élet.
De jaj, kinevetnek, jaj, lesodornak, megvetnek, inkább hallgatok, maradjon
ez az én titkom. Azt mondja a zsoltár: dehogy, éppen fordítva, nem rejtem
el, nem titkolom el, és vígan hirdetem: „magasztaltassék
fel az ÚR!” Ebben csúcsosodik ki az elragadtatása. Zengj hát nagyerdei
orgona!
És most megint engedjenek meg nekem egy szubjektív
kitérőt. Ez az orgona az én első „gyermekem”, azok közül a Debrecenben
megépült orgonák közül, amelyeket én terveztem meg. Amikor 30 évvel ezelőtt
ez az orgona megszólalt, akkor hallgattak el a csúfondáros hangok, amik
addig csak úgy csapkodtak felém, hogy mit álmodozik ez, miről beszél? Csupa
rózsaszínre festi az eget, ugyan mit akar? És amikor meghallották, hogy egy
orgona másképp szól, mint amihez eddig voltak szokva, no, azt nem mondták,
hogy neki volt igaza, de elhallgattak. S még továbbfolytathatom, hogy azóta
öt további új orgona, szép hangszer épült Debrecenben. Tehát 30 év óta
összesen 6. Tessenek mondani még egy várost Magyarországon, ahol van ilyen.
Úgy látszik, hogy lenyúlt az ÚR Debrecenbe jó mélyre, és kezd fölemelni
bennünket.
Szólj hát igazat Nagyerdei orgona! Ezután is vígan
hirdesd a nagy gyülekezetben: „Az ÚR
a szabadító, őbenne van az igazság, és nála van a kegyelem.” Ámen.
Imádkozzunk!
Hálaadással áldjuk neved jóságos Istenünk, hogy tanúi
lehetünk igazságod győzelmének, kegyelmed új életet jelentő munkájának mind
a magunk, mind a világ életében.
Magasztalunk a kőszikláért, amely lábunk alatt biztos
talaj. Az útért, amelyen járva senki nem téved el. Áldunk téged Jézus
Krisztus, Te vagy az út, az igazság és az élet. Boldogok vagyunk, hogy
megtalálhattunk Téged. Köszönjük, hogy megújítottad melletted való
döntésünket. Vígan hirdetem a Te igazságodat. Megerősítettél
elhatározásunkban, hogy nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy
gyülekezetben. Mindezek betöltik szívünket, és boldog hálaadásra indítanak.
Ezzel a lélekkel kiálltjuk: magasztaltassék fel az ÚR! Szívünkből
megvalljuk, hogy ebben a vígan örvendezésben 30 év óta áldott eszközöket
adtál nekünk a Nagyerdei orgona hangja és az itt folytatott Zenés áhítatok
által. Vígan hirdetjük igazságodat, és szívbéli odaadással mondjuk:
magasztaltassék fel az ÚR! Te vagy segítségünk, szabadítónk, ó Istenünk, ne
késsél. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|