A mi segítségünk jöjjön az Atya, Fiú és Szentlélek Istentől! Ámen.

Testvéreim, hallgassuk Isten igéjét, amint olvasom azt a 40. zsoltárt, válogatott verseiből.

40. zsoltár 2- 4; 10-11; 17-18.

²Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. 

³Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. 

⁴Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az URat, és bíznak benne.  

¹⁰Hirdetem igazságodat a nagy gyülekezetben, és nem zárom be számat, jól tudod, URam! 

¹¹Igazságodat nem rejtegetem szívem mélyén, hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.  ¹⁷Örüljenek, és örvendezzenek benned mindazok, akik téged keresnek. Akik szabadításodra vágyódnak, hadd mondhassák mindig, hogy nagy az ÚR! 

¹⁸Én nyomorult és szegény vagyok, de gondol rám az Úr. Te vagy segítségem és megmentőm, Istenem, ne késlekedj!

A nagyerdei orgona felszentelésének 30. évfordulóján a hálaadás szavát ebből a zsoltárból vesszük, és zengjük tovább.

Ez a Zsoltár egy olyan ember imádsága, aki nem hiába várt. „Meghallgatta kiáltásomat az ÚR, és kivont engem a pusztulás gödréből”.

Riasztóan hangzik ez a két szó: a pusztulás gödre. Így hívták a kiszáradt, ásott kutakat, ciszternákat, azoknak a gödreit, kútmaradványokat a Júda pusztájában. Ezekből itatták valamikor a nyájat, nyájakat, és ezekből a kutakból ittak a pásztorok is a sivatagi pusztaságban. Idővel aztán kiaszott a föld, eltűnt a víz, kiszáradtak a kutak, s maradtak ott az ásító, ijesztő mély gödrök. Immár nem az enyhülés forrásai, hanem a veszedelem helyei, a pusztulás gödrei. Ahogy a zsoltár nevezi őket. Sok szemetet elnyeltek ezek a gödrök. Ide dobták az elhullott állatok tetemét, és az elhalt embereket. Egy ilyen gödörbe dobták be Józsefet a testvérei, amikor atyjuk utánuk küldte a pusztába, hogy nézné meg őket, hogyan élnek a nyájak mellett. És amikor egyiptomi kereskedők tűntek fel, kivonták a fiatal testvért a kút mélyéről, a gödörből, és eladták a testvérüket rabszolgának Egyiptomba. Ilyen módon nem veszett el a gödör mélyén József. Megszabadult. És ugyanezért hálás a zsoltáríró is. Mert valami módon ő is megjárta ezt a mélységet. De őt meg kivonta az ÚR, és így szabadult meg a pusztulás gödréből.

Egy jubiláló orgonánál nekem, mint orgonistának azt is mondja ez a szó, hogy a pusztulás gödre, hogy napjainknak egy különleges, ijesztő jelensége jelenik meg általa. A mai életben, a dicső 21. században is sűrűn követik egymást ezek a gödrök, a pusztulás gödrei.

Elmondhatom, hogy az az orgonaépítő cég, amely építette a nagyszerű nagytemplomi orgonát, megszűnt azóta. Akármilyen ragyogó produkciók hirdetik egykori híres nevüket, csődbe vitte a gazdasági válság. Akárcsak a göttingeni céget, amely a nagytemplomi, nagyerdei orgonához, és szerte a világon számos híres hangszerhez a csodálatos nyelvjátékokat, trombitákat gyártotta.

Belehullott a pusztulás gödrébe. Nem volt ugye elég megrendelés, kevesebb lett a pénz a világban, és el kellett veszni az orgonaépítő cégnek.

Annál inkább örvendezünk azon, hogy az a mester, aki ezt az orgonát építette, a mai napig dolgozhat a kis egyszemélyes műhelyében Gyömrőn.

„Vígan hirdetem a te igazságodat”. Meglehet, hogy most furcsát fogok mondani. Az pedig valahogy így hangzik: ez a nagyerdei orgona olyan hangszer, amely megépülésétől immár 30 év óta IGAZAT szól. Az Isten igazságáról szóló zenét közvetíti, adja tovább nekünk. Rajta csak olyan zene szólal meg, amely az Isten igazságában fogant, és arról zeng.

Napjainkban terjed egy járvány, amely mindent összehord, összemos az orgona műsorán. Jópofa akar lenni, haladni akar a korral, tetszeni akar a közönségnek, ezért mindent belegyömöszöl egy koncert műsorába. Van ott mindenféle átírat, filmzene, az alacsony közízlés által megkívánt divatos slágerzenék, csak az Isten igazságáról szóló megszentelt zene hiányzik. S ezzel hamissá, hazuggá lesz a hangszer. Így kell fogalmaznom: nem mond igazat az orgona, mert egy rákent, ráerőltetett üzenetet képvisel, nem pedig azt az igazi orgonatartalmat, amely az évszázadok során megszentelt Isten igazságától tündöklő utat járt be. S ez megalázza az orgonát, mint ahogy a cirkusz porondja megalázza az állatok királyát, a büszke oroszlánt, amikor arra kényszerítik, hogy tüzes karikákon ugráljon át. Majd arra idomítja a három tonnás elefántot, hogy a hátsó részére ülve magasan föltartsa az ormányát, és a mellső lábaival integessen a közönségnek. És ezzel még nincs vége a műsornak, most jön a zenebohóc, aki mindenféle hangszeren, mindenféle zenét produkál, hadd mondjam így, mindenféle zenét parodizál. Megtiporja, megcsúfolja a zenét. Ennyi elég legyen ebből.  

„Kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből és lábamat kősziklára állította.” Mondja tovább a zsoltár. Ez felidéz bennem egy jelenetet: amikor a beteg felől érdeklődik valaki kedvesen szeretettel, megértéssel: hogy van a beteg? S a válasz ez rá, hogy köszönöm, valamivel jobban. Hát az Isten nem így dolgozik. Ő nemcsak valamicskét igazít a sorsunkon, valamicskét odamosolyog ránk, Ő teljességgel felemel, kiemel, és sziklára állít.

Sok küzdő mai embertársunk életsorsát figyelemmel kísérve lépten-nyomon találkozunk a devalvált, lefokozott reménységnek ezzel a kicsi igényével, hogy csak egy picivel, jaj ha csak egy picivel is jobban lenne már. Kiálltjuk feléjük: a mi Istenünknél teljes megoldás van! Kőszikla fundamentum van. Arra vágyakozzál, és oda tedd a lábad. És új lesz az ének a szájamban, új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét. Megint arra kényszerülök, hogy kitérjek a példa kedvéért. Ősi megfigyelés, hogy amikor vihar közeledik, a madarak éneke elhallgat. Elnémul az erdő és a fák lombja, és csak akkor kezdenek újból énekelni, amikor elült a vihar, s beköltözött az ágak közé a béke.

Újra szól a dal, és itt még csak nem is erről van szó, hogy újra szól, hanem új dal szól. Mert új minden, mert Isten szabadítása ment végbe. És az mindent újjá tesz. Bizony boldog ember az, akivel így cselekszik az Isten.

Mi, akik benne hiszünk, és tőle ilyeneket kapunk, ezzel az üzenettel megyünk a mai ember felé, a gödörbe esett 21. századi ember felé. És rámutatunk arra, aki megáll a gödör felett, és lenyúl értünk és kivon onnan minket. Bizony jogos a sikoly: „kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” Ahogy Pál apostol kérdezte egykor. S az Isten válasza az egyik zsoltár szerint: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én, megszabadítalak téged.”

Ha úgy érzed, hogy életed lehangoló gödre felett a szabadító Krisztus áll, akkor engedd, hogy megfogja a kezedet, és fölemeljen, kivonjon onnan téged.

„Vígan hirdetem a te igazságodat a nagy gyülekezetben.” És még utoljára engedjenek meg nekem egy példát: elgyötört turista, nagy zsákkal a hátán, izzadtan, fáradtan vonszolja magát az erdei ösvényen, és amikor találkozik egy szembejövő turistával, azt kérdezi, hogy kell itt lenni valahol egy forrásnak, nem tudja merre? Ó dehogynem, menjen csak itt tovább egyenesen az ösvényen, mindig fölfelé, ott van a forrás, bő a vize, remek ízű víz. Vígan hirdeti, van forrás. Nem kell elveszni, sem a gödörben, sem a víz nélkül, mert van forrás, remek a vize és jut mindenkinek. Erre a hírre vár ez a mai világ. Érzi, hogy valaminek történni kell, csak nem tudja az irányt, hogy merre keresse a forrást. „Nem rejtem el, nem hallgatom el, nem titkolom el az Isten kegyelmét és igazságát” – zeng a 40. zsoltárban.

Napjaink keresztyénségének mulasztási bűne, hogy valahogy visszahúzódott az evangéliummal, elhallgatott a bizonyságtétellel, szinte rejtegeti azt, titkolja, elég, hogy bennem világít az ige fénye, elég, hogy én tudom, hogy van szabadító, és hogy Krisztussal szép az élet. De jaj, kinevetnek, jaj, lesodornak, megvetnek, inkább hallgatok, maradjon ez az én titkom. Azt mondja a zsoltár: dehogy, éppen fordítva, nem rejtem el, nem titkolom el, és vígan hirdetem: „magasztaltassék fel az ÚR!” Ebben csúcsosodik ki az elragadtatása. Zengj hát nagyerdei orgona!

És most megint engedjenek meg nekem egy szubjektív kitérőt. Ez az orgona az én első „gyermekem”, azok közül a Debrecenben megépült orgonák közül, amelyeket én terveztem meg. Amikor 30 évvel ezelőtt ez az orgona megszólalt, akkor hallgattak el a csúfondáros hangok, amik addig csak úgy csapkodtak felém, hogy mit álmodozik ez, miről beszél? Csupa rózsaszínre festi az eget, ugyan mit akar? És amikor meghallották, hogy egy orgona másképp szól, mint amihez eddig voltak szokva, no, azt nem mondták, hogy neki volt igaza, de elhallgattak. S még továbbfolytathatom, hogy azóta öt további új orgona, szép hangszer épült Debrecenben. Tehát 30 év óta összesen 6. Tessenek mondani még egy várost Magyarországon, ahol van ilyen. Úgy látszik, hogy lenyúlt az ÚR Debrecenbe jó mélyre, és kezd fölemelni bennünket.

Szólj hát igazat Nagyerdei orgona! Ezután is vígan hirdesd a nagy gyülekezetben: „Az ÚR a szabadító, őbenne van az igazság, és nála van a kegyelem.” Ámen.

Imádkozzunk!

Hálaadással áldjuk neved jóságos Istenünk, hogy tanúi lehetünk igazságod győzelmének, kegyelmed új életet jelentő munkájának mind a magunk, mind a világ életében.

Magasztalunk a kőszikláért, amely lábunk alatt biztos talaj. Az útért, amelyen járva senki nem téved el. Áldunk téged Jézus Krisztus, Te vagy az út, az igazság és az élet. Boldogok vagyunk, hogy megtalálhattunk Téged. Köszönjük, hogy megújítottad melletted való döntésünket. Vígan hirdetem a Te igazságodat. Megerősítettél elhatározásunkban, hogy nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy gyülekezetben. Mindezek betöltik szívünket, és boldog hálaadásra indítanak. Ezzel a lélekkel kiálltjuk: magasztaltassék fel az ÚR! Szívünkből megvalljuk, hogy ebben a vígan örvendezésben 30 év óta áldott eszközöket adtál nekünk a Nagyerdei orgona hangja és az itt folytatott Zenés áhítatok által. Vígan hirdetjük igazságodat, és szívbéli odaadással mondjuk: magasztaltassék fel az ÚR! Te vagy segítségünk, szabadítónk, ó Istenünk, ne késsél. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |