| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten mint létfeltétel

Textus: Zsolt 104,24-31

²⁴Milyen nagy alkotásaidnak száma, URam! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel. ²⁵Ott van a nagy és széles tenger! Számtalan lény nyüzsög benne: kisebb és nagyobb állatok. ²⁶Ott járnak a hajók, és a cethal, amelyet azért formáltál, hogy játszadozzál vele.  ²⁷Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt.  ²⁸Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal. ²⁹Ha elrejted orcádat, megrémülnek, ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek.  ³⁰Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét. ³¹Dicsőség legyen az ÚRnak örökké!

Kedves Testvéreim!

Az idei tavasz első Zenés áhítata ez a mai, s talán nem véletlen, hogy éppen a teremtett világ szépsége felett örvendező zsoltár került ma sorra. Két évszak határán vagyunk, már érezhettük a nap melegét, a tavasz illatát, hallhattunk madárcsicsergést, de ahogyan a mai hó is jelzi, még most kezdjük hátrahagyni a telet. Látjuk az évszakok váltakozását, ahogyan a télből tavasz lesz, és emiatt talán a szokásosnál jobban rá tudunk csodálkozni a minket körülvevő természet nagyszerű működésére, a világ szép rendjére. A fák és bokrok fekete csontváza kezd lassan megelevenedni, a természet körforgása a megújulás szakaszához érkezik. Tényleg azt tapasztaljuk most meg, amiről a zsoltáros is ír, hogy mintha új teremtmények keletkeznének, mintha megújulna a föld felszíne.

Látjuk, hogy a világ jól működik, és a természet szépsége az Úr gondviselő szeretetét hirdeti az istenfélő ember számára. És valljuk be, hogy jól esik nekünk hallani az Isten gondviseléséről, biztonságot jelent számunkra, hogy van a világnak gazdája, jól esik megtapasztalni, hogy a gép forog, és az alkotó (kicsit eltérve a szépirodalomtól), ahelyett hogy pihenne, folyamatosan felügyeli és vigyázza ezt a működést. „Ne aggódjatok” – ahogyan Jézus is tanítja – hiszen mennyei Atyátok tudja, hogy mire van szükségetek. Ezt a békességet sugallja számunkra Isten gondviselése, és ez a most felolvasott zsoltár kétségkívül erről is említést tesz. Látjuk, ahogyan Isten etet és itat, öntöz és jóllakat, ültet és növényt sarjaszt. A világban rend van, és minden jól működik, mert az Isten gondot visel rólunk.

Jól látjuk mindezt, amikor megvan minden szükséges dolgunk. Talán hálásak is vagyunk érte. „Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.”– mondja a zsoltár, és mi is megláthatjuk a Gondviselő kezét abban, ha bőven jut, ha nem szenvedünk szükséget.

Aztán jön az égető kérdés: de mi van az éhezőkkel, a szenvedőkkel, a nélkülözőkkel? Mi van a haiti földrengés áldozataival, vagy városunk hajléktalanjaival? Róluk nem visel gondot az Isten? Miért van az, hogy magam is szükséget szenvedhetek? Miért van az, hogy már kezdtük megérezni a tavasz illatát, most mégis havat kell seperni? Hát még sincs kézben tartva ez a világ?

A textusként felolvasott igerész úgy beszél Isten gondviseléséről, hogy közben elsősorban nem simogatni akar, hanem kijózanít, és alázatra késztet bennünket. Ezt olvassuk. „Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal. Ha elrejted orcádat, megrémülnek, ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek.”

Isten gondviselésének egy nagyon alázatra indító, és valóban kijózanító megfogalmazása ez, amelyben az jut kifejezésre, hogy Isten nem automataként működik, aki mechanikusan végzi a dolgát, mert így van programozva. Mert sokszor így tekintünk a gondviselésre. Az Isten oldaláról értelmezzük, az ő feladatát, kötelességét látjuk meg benne, az én feladatom pedig csak annyi, hogy élvezem adományait.

Pedig nem ez az ember feladata, hanem valami sokkal nehezebb. Ez pedig a teljes ráhagyatkozás. Az Istentől való abszolút függés érzete. „Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom”– ahogyan az ének szavai mondják. Vagy Péter apostolnál olvassuk a következő szavakat: „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”. Az Istentől való teljes függés, az ő hatalmas keze alatti megalázkodás a kezdete annak, hogy megértsük Isten gondviselését. Nem könnyű ezzel azonosulni, hiszen a ma ember inkább nagy-nagy önbizalommal a mindentől és mindenkitől való függetlenségre és önállóságra törekedne, de a hívő embernek az Istentől való teljes függésben kell látnia magát. Mert ez a gondviselés másik oldala.

„Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.” DE „Ha elrejted orcádat, megrémülnek, ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek.”

Tudok-e teljesen ráhagyatkozni az Istenre, és ebben a ráhagyatkozásban, függésérzetben elfogadni a Gondviselőtől mindazt, amit ad, és mindazt, amit megvon tőlem? Mennyire más olvasata ez az isteni gondviselésnek, amely nem azt üzeni, hogy mindentől függetlenül nekünk meglesz minden szükséges, hanem éppen, hogy az Istentől való abszolút függésben élve lehet létbiztonságunk. Az Isten léte és tette feltétele a mi létünknek vagy jólétünknek. Ha Ő cselekszik, ha Ő ad, akkor ott élet van: „Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal. Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföld felszínét.” De ugyanettől az Istentől kell elfogadnunk azt is, ha elrejti az arcát, és nincs többé élet, vagy ha elveszi a lelkét, és akkor kimúlik minden, vagy ha kivonja kezét ebből a világból csak egy pillanatra is, és akkor az magára marad és elpusztul: „Ha elrejted orcádat, megrémülnek, ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek.”

Ez az élet rendje, és a gondviselő Isten ezt a rendet tartja fenn. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten a legalapvetőbb életfeltétel. Nem a jólét feltétele, ahogyan a gondviselést sokszor értelmezni szoktuk, hanem a lét feltétele. Ha az Úr engedi és élünk… innen kezdődik minden, ami velünk történik ebben a világban, legyen jó vagy rossz.

A zsoltárt olvasva Assisi Ferenc híressé vált Naphimnusza jutott eszemben. Biztosan többen ismerik a gyülekezetben is ezt a himnuszt. És talán sokan azt gondolják, hogy ez az ujjongó és Istent dicsérő ének, Assisi Ferenc sikerinek csúcsán, lelkesedésének tetőfokán íródott. Pedig éppen ellenkezőleg szinte a mélyponton. A legenda szerint Ferencet ekkor súlyos szemfájása és egyéb betegségei kínozták, nem tudott aludni, viskójában egerek zavarták, lelkére sötétség nehezedett.

Ezért szólhat ez a himnusz Isten dicséretéről, aki adta a Napot, a Holdat, a szelet, a vizet, a tüzet és mindet, de egyben arról az Istenről is, aki annak idején elveszi az ember életét.

Áldott légy, Uram, s minden alkotásod

Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap

Áldjon, Uram téged Hold nénénk

Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk…

Víz húgunk,… Tűz bátyánk;

Áldjon, Uram téged minden ember,

Áldjon, Uram, nővérünk, a testi halál,

Aki elől élő ember el nem futhat. ….
Dicsérjétek Uramat és áldjátok, ….
és nagy alázatosan szolgáljátok”.

Kedves Testvéreim!

Tudunk-e így ráhagyatkozni az Istenre, aki ha ad, akkor lesz, ha azonban elfordul, akkor elmúlunk. El tudom-e fogadni őt, mint legalapvetőbb életfeltételt, merem-e úgy élni az életemet, hogy teljesen az Istentől függök?

Legyen a böjti időszakban meghatározó ez a ráhagyatkozás, tanítson bennünket ez a zsoltár is alázatra, hogy így fogadjunk el mindent a gondviselő Isten kezéből.

ÁMEN!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |