| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten igazsága

Lekció Zsoltárok 106.

„Dicsérjétek az URat! Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!

Ki tudná elmondani, milyen hatalmas az ÚR, ki beszélhetné el minden dicső tettét?

Boldogok, akik megtartják a törvényt, akiknek tettei mindenkor igazak.

Gondolj rám, URam, amikor megkegyelmezel népednek, gondoskodj rólam, amikor megszabadítod!

Hadd láthassam választottaid jólétét, örülhessek néped örömének, és dicsőíthesselek örökségeddel együtt!

Vétkeztünk őseinkkel együtt, bűnt, gonoszságot követtünk el.

Őseink Egyiptomban nem értették meg csodáidat, nem gondoltak nagy szeretetedre, hanem engedetlenek voltak a tengernél, a Vörös-tengernél.

De az ÚR megszabadította őket nevéért, hogy megismertesse hatalmát.

Megdorgálta a Vörös-tengert, és az kiszáradt, átvezette őket a mély vizen, akár a pusztában.

Megszabadította őket gyűlölőik kezéből, megváltotta az ellenség kezéből.

Üldözőiket víz borította el, egy sem maradt meg közülük.

Akkor hittek ígéreteiben, és dicséretet énekeltek.

De csakhamar megfeledkeztek tetteiről, nem bíztak tervében.

Sóvárgás fogta el őket a pusztában, próbára tették Istent a sivatagban.

Teljesítette ugyan kérésüket, de csömört támasztott bennük.

Féltékenyek lettek a táborban Mózesre, és Áronra, az ÚR szent emberére.

Megnyílt a föld, és elnyelte Dátánt, eltemette Abirám csoportját.

Tűz gyulladt ki csoportjukban, láng pusztította el a bűnösöket.

Borjút készítettek a Hóreb-hegynél, leborultak a bálványszobor előtt.

Fölcserélték dicsőséges Istenüket növényevő bika képmásával.

Megfeledkeztek szabadító Istenükről, aki hatalmas dolgokat vitt véghez Egyiptomban, csodákat Hám földjén, félelmes dolgokat a Vörös-tengernél.

Elhatározta, hogy elpusztítja őket, de választottja, Mózes, közbelépett nála, és elfordította pusztító haragját.

Megvetették a kívánatos földet, nem hittek ígéretének,

hanem zúgolódtak sátraikban, nem hallgattak az ÚR szavára.

Ezért rájuk emelte kezét, és elhullottak a pusztában, utódaikat a pogányok közé juttatta, és szétszórta országaikba.

Azután odaszegődtek Baal-Peórhoz, és holt bálványoknak szóló áldozatokból ettek.

Ingerelték tetteikkel az URat, ezért csapás szakadt rájuk.

De előállt Fineás, végrehajtotta az ítéletet, és megszűnt a csapás.

Igaz tettnek számít ez neki nemzedékről nemzedékre mindörökké.

Meríbá vizeinél is felháborították, Mózes is rosszul járt miattuk, mert elkeserítették lelkét, és meggondolatlanul beszélt.

Nem pusztították ki a népeket sem, pedig meghagyta nekik az ÚR.

Sőt összekeveredtek a pogányokkal, és eltanulták tetteiket.

Bálványaikat tisztelték, amelyek csapdába ejtették őket.

Feláldozták fiaikat és leányaikat a szellemeknek.

Ártatlan vért ontottak, fiaik és leányaik vérét, akiket a kánaáni bálványoknak áldoztak, vérontással gyalázták meg az országot.

Beszennyezték magukat cselekedeteikkel, erkölcstelen tetteikkel.

Ezért haragra gerjedt népe ellen az ÚR, és megutálta örökségét.

Pogányok kezébe adta őket, gyűlölőik uralkodtak rajtuk.

Sanyargatták őket ellenségeik, és meg kellett alázkodniuk előttük.

Sokszor megmentette őket, de ők önfejűen engedetlenek maradtak, és mélyre süllyedtek bűneik miatt.

Mégis rájuk tekintett nyomorúságukban, meghallgatta esedezésüket.

Visszaemlékezett a velük kötött szövetségre, nagy szeretettel megkönyörült rajtuk.

Irgalmasságra indította mindazokat, akik fogságba vitték őket.

Segíts meg minket, URunk, Istenünk, és gyűjts össze a népek közül, hogy hálát adhassunk szent nevednek, és dicsőítve magasztalhassunk téged!

Áldott az ÚR, Izráel Istene öröktől fogva mindörökké! Az egész nép mondja: Ámen! Dicsérjétek az URat!”

Textus: Római levél 3. fejezet 22-26.

²²Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: ²³mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.

²⁴Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.

²⁵Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte ²⁶türelme idején, hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.

Kedves Testvéreim!

Egy egész történelem áll előttünk a 106. zsoltár soraiban. Izrael története, az egyiptomi időktől kezdve a pusztai vándorláson keresztül. Események, amelyek úgy épülnek egymásra, mint egy sinus-görbe, mint a hullámzó tenger: egyszer fent – egyszer lent: Istennel, Isten ellen. Hullámzó történelem ez, az emberi és az isteni párbeszéde. Engedetlen ősök, akik nem hallgattak Isten szavára a Vörös-tengernél, lázadók, mert éhesek voltak a pusztában, féltékenyek Mózesre és Áronra. Majd imádták az aranyborjút, szándékosan elfelejtve, hogy a Mindenható kiszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból. Sátraikban zúgolódva visszautasítják az Ígéret Földjét. Bálványokat imádnak, gyermekeiket is feláldozzák. Istent elfeledve élnek, majd szükségükben visszatérnek az Úrhoz, de Isten tettei után újra eltávolodnak.

Sokszor állítják párhuzamba az izraeliták történelmét a magyar történelemmel. A mi történelmünk is értelmezhető hasonlóképpen: az Isten áldásairól és az ember hűtlenségéről, felejtéséről beszél Himnuszunk is. Tovább menve, ha mi is készítenénk egy ilyen számadást eddigi személyes életünkről, vajon nem egy hasonló sinus-görbét rajzolhatnánk-e? Hányszor válaszoltunk engedetlenséggel az áldásra, elfordulással az odafordulásra! Közömbösséggel az Isten szeretetére. S vannak idők, amikor újra Istenhez fordulunk. Amikor már semmiképpen sem megy egyedül, nélküle. Segítségért kiáltunk és vissza-visszaemlékezünk arra, hogy hogyan cselekedett Ő korábban az életünkben, ebből merítve erőt a továbblépéshez. Ilyen fent és lent az életünk, ragaszkodunk Istenhez, majd megfáradunk és eltávolodunk.

Ebből a változó, ide-oda forduló életből hozott váltságot az Isten. Mert Ő tudta, hogy mindenki bűnös, „nincs különbség, mindenki vétkezett”- ahogyan Pál mondja. Mert Isten türelmes és a bűnöket elnézte, a vétkekre váltságot szerzett. Igazzá teszi az embert, ha hisz a Jézus Krisztusban, akit ő engesztelő áldozatul szerzett. S fontos, hogy itt figyeljünk a megfogalmazásra: „Isten őt rendelte engesztelő áldozatul”. A mártíromság akár zsidó, akár kora keresztyén elképzeléseire ha gondolunk, egész más koncepcióval találkozunk. A mártír feláldozza önmagát, magát adja másokért, saját lényéről, életéről mond le, azért, hogy másoknak szerezzen vele valamit. Másokat előtérbe helyez, önmagát leghátulra állítja. Az egyén a közösségért, az egy a sokért szenved. Kész elviselni a szenvedést, a halált, másokért, a közösségért, egy jobb jövő lehetőségéért.

Jézus Krisztus mindezt vállalta, és végig is ment a szenvedés útján másokért. De ami itt még ennél is több, az az, hogy nemcsak Jézus, hanem maga az Atya rendelése áll előttünk. Jézus úgy engesztelte ki az Atyát, hogy az Atya már előtte akarta ezt a kiengesztelést, akarta a megbocsátást. Nem az ember indult meg az Isten felé, még csak nem is Jézus, hanem az Isten döntése volt ez, ő nyúlt az ember után a megbocsátásban is. Még fel sem ismertük bűneinket, még bocsánatért sem esedeztünk, amikor az Atya elkészítette a megbocsátást. Ahogyan Pál mondja két fejezettel később: „Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” Az Atya már akkor megbocsátotta a bűneinket, amikor még el sem követtük azokat. Ez a megelőlegező kegyelem és szeretet az, ami minden más mártíromságot felülmúl, Krisztus kereszthalálában az Isten akar megbocsátani, és az Isten szenved. „Ki tudná elmondani, milyen hatalmas az Úr, ki beszélhetné el minden dicső tettét?” - kérdezi a zsoltáros. Ez a megbocsátó szeretet kísérte az izraelieket a pusztában is. A szörnyű bűnök, hálátlan elfordulások ellenére is Isten rájuk tekintett és meghallgatta őket. Bármeddig is jutottak, idegen istenekig, bálványimádásig, saját gyermekeik feláldozásáig – Isten ugyanaz maradt és újra és újra megkönyörült rajtuk nagy szeretetével. Erről a szeretetről vall a zsoltáros és Pál apostol is. De erről a szeretetről vallunk mi is. Hiszen mindannyian tudnánk beszélni róla. Mai istentiszteletünk is annak záloga, hogy számítunk az Istennek, mert itt lehetünk, és Ő szól hozzánk. Mi dicsőíthetjük őt, és ő válaszol. Velünk lesz, fogja a kezünket és vezet bennünket az úton, amíg tart földi pályánk. Vezet minket, hogy hozzá érkezzünk meg, hogy eljöjjön az az idő, amikor színről-színre fogjuk őt látni. Ebből az ismeretből megerősödve, gyertek, adjunk hálát és könyörögjünk!

Mennyei Atyánk, aki ma is az vagy, aki voltál…

Köszönjük, hogy te nem változol, és könyörületed nem múlik el. Köszönjük, hogy életünkben olyan sokszor odahajoltál hozzánk, felemeltél bennünket. Hogy bűneink ellenére sem hagytál el minket, hanem már életünk kezdete előtt elkészítetted a megbocsátást. Köszönjük, hogy szenvedtél értünk. Pedig mi ezt milyen sokszor semmibe vesszük tetteinkkel, szavainkkal, gondolatainkkal. Úgy élünk, mint akik nincsenek megváltva: félünk, reménytelenek vagyunk, vagy éppen elbizakodottak és vakmerőek. Bocsásd meg nekünk, és bocsásd meg többi bűneinket is. Valljuk, Atyánk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, hogy általa van lehetőségünk az életre. Hálát adunk áldozatáért most is, és kérünk Krisztuson keresztül tekints ránk, és bocsásd meg bűneinket.

Légy velünk, Istenünk. Kísérd gondolatainkat, és te fegyelmezd azokat. Kísérd szavainkat, hogy tükrözzék az evangéliumot. Kísérd lépteinket, hogy a te utadon maradjanak lábaink. Kérünk, add áldásodat ránk, Urunk. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |