| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Vizsga-prédikáció

Lekció: Ézsaiás 40:12-31

¹²Ki mérte meg markával a tenger vizét, ki mérte meg arasszal az eget? Ki mérte meg vékával a föld porát, ki tette mérlegre a hegyeket, és mérlegserpenyőbe a halmokat?

¹³Ki irányította az ÚR lelkét, ki volt tanácsadója, aki oktatta?

¹⁴Kivel tanácskozott, ki világosította fel őt? Ki tanította meg a helyes eljárásra, ki tanította tudományra, és ki oktatta értelmes cselekvésre?

¹⁵A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn, a szigetek egy homokszemnek számítanak.

¹⁶A Libánon fája nem elég a tűzre, állata nem elég az égőáldozathoz.

¹⁷A népek mind semmik előtte, puszta semmiségnek tartja őket.

¹⁸Kihez hasonlíthatnátok az Istent, és hogyan készíthetnétek el képmását?

¹⁹A mesterember bálványszobrot önt, az ötvös bevonja arannyal, és ezüstláncot forraszt hozzá.

²⁰Aki szegény ilyen áldozathozatalra, nem korhadó fát választ, ügyes mesterembert keres, hogy olyan bálványszobrot készítsen, mely nem inog.

²¹Hát nem tudjátok, nem hallottátok, nem mondták el nektek régtől fogva, nem magyarázták meg a föld alapozását?

²²Az, aki ott trónol a föld pereme fölött, melynek lakói csak sáskáknak tűnnek, az eget fátyolként teríti ki, kifeszíti, mint lakósátrat.

²³Semmivé teszi a fejedelmeket, a föld bíráit megsemmisíti.

²⁴Alig ültették el, alig vetették el őket, alig vert gyökeret törzsük a földben, ő csak rájuk fúj, és kiszáradnak, elragadja őket, mint szélvész a polyvát.

²⁵Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze? - mondja a Szent.

²⁶Tekintsetek föl a magasba, és nézzétek: ki teremtette az ott levőket? Előhívja seregüket szám szerint, néven szólítja mindnyájukat. Olyan hatalmas és erőteljes, hogy egy sem mert hiányozni.

²⁷Miért mondod ezt, Jákób, miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé.

²⁸Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az ÚR? Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.

²⁹Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.

³⁰Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.

³¹De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.

Mennyei Atyánk!

Hálás szívvel hajtjuk meg fejünket előtted, megköszönve az elmúlt hetet és annak minden áldását. Dicsőítünk, Urunk, kegyelmedért és szeretetedért. Áldunk téged megtartásunkért, gondoskodásodért, erőnkért. Köszönjük, Istenünk, ezt az új vasárnap reggelt, amelyen újra eljöhettünk, hogy hallhassuk a te szavadat, figyeljünk a te üzenetedre. Köszönjük, hogy szólsz hozzánk, úgy, ahogyan szóltál a prófétákhoz, az apostolokhoz, az első keresztyénekhez.

Kérünk, hogy nyisd meg értelmünket, adj csendességet szívünkbe, hogy befogadhassuk, amit elkészítettél számunkra. Add, Urunk, hogy méltatlanságunk ellenére is változtatni tudjon minket a szó, amelyről hisszük, hogy tőled jön, és általad van ereje hatni életünkre. Tégy késszé bennünket a veled való találkozásra. Ámen.

Textus: 1Pétet 1, 3-12

³Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, ⁴arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.

⁵Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.

⁶Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, ⁷hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.

⁸Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, ⁹mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.

¹⁰Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, ¹¹kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről.

¹²Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni.

Kedves Testvéreim!

Jean-Paul Sartre Nincs kijárat című drámájában a pokolról alkotott saját elképzelését tárja elénk. Két nő és egy férfi, kárhozatra ítélve, egy szobába lépnek be, egy olyan szobába, amely semmiféle kínzással nem fenyeget. De arra vannak ítélve, hogy mindörökre ebben a szobában maradjanak – alvás nélkül, szemhéjak nélkül. Mind a hárman el akarják tagadni valódi múltjukat. A férfi úgy tesz, mintha a forradalom hőse lett volna. A valóságban azonban egy vonatbalesetben halt meg, miközben menekülni próbált, miután elárulta társait. A nők még ennél is hitványabb életből lépnek a szobába. A szoba kényszeres intimitásában bűnnel terhelt titkaik mind napfényre jutnak. Semmit sem lehet elrejteni, és semmit sem lehet megváltoztatni. Sartre képzeletvilága felkészít bennünket híres sorára: a pokol a másik ember. De a dráma tanulsága az ítéletnek az a vonala, amely felé a mű mozdul: ami vagy – az az életed, és semmi több.

Sartre elutasította a keresztyénséget, de ez a dráma önmagunk vizsgálatára indít. Ki mondaná azt, hogy az vagyok, ami voltam, nem pedig, ami lenni szerettem volna vagy ami lenni szeretnék? Sartre egyik lehetséges interpretációja: a pokol ott kezdődik, ahol a remény meghal. Sartre elképzelése a pokolról alulmarad a valósághoz képest, hiszen Isten ítélete nemcsak a másik bűnös ember szemhéj nélküli szemei elé tárja a bűnöst, hanem Isten mindent látó tekintete elé is. Ugyanakkor Sartre arra figyelmeztet bennünket, hogy mennyire szükségünk van a reményre. Amíg van élet, van remény, mondjuk. De ha a remény meghal, mi marad?

Honnan jöhet akkor a reménység? Hogyan tekinthet az ember életére, jövőjére, vagy egyszerűen önmagára örvendezve és reménységgel? Hogyan küzdhető le az életet is megtörő mély pesszimizmus? Mit tehet az ember saját magáért? El tudja-e bűneit hagyni, és képes-e egy szabadabb életre vezetni önmagát? Tapasztaljuk erőtlenségünket minden nap. Szenvedésünkről és az ezt megváltoztatni nem tudó passzivitásunkról ír József Attila is: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok”. Valami együttérzésre, lehajlásra, szelíd odaadásra vágyik a tehetetlen ember, hogy kiemelje a semmiből, a vacogásból, a reménytelen űrből. 

Péter levele a reményről szól. Egy olyan reménységről, amely elérhető és kézzel megfogható, mivel Isten, aki Atya is, új életet adott nekünk. Ez a kiindulópontja az új életnek, Istenünknek és Atyánknak ez az elhatározása, hogy megmenti az embert a bűnből és reménytelenségből. Péter fogalmaz így: Jézus Krisztus Istene és Atyja az, aki újjászült bennünket. Ezt a liturgikus formulát használja Péter, mert az Úr mindkét ’arca’ egyformán hangsúlyos. Isten, aki hatalmas, mindenek fölött Úr, uralkodó. Aki megtehet bármit, mert őt semmi nem korlátozza. Akinek hatalmáról a próféták is bizonyságot tettek. Aki képes újjászülni az embert. Ez a hatalmas erő hajol le az emberhez, minden egyes, hozzá képest oly kicsi teremtményhez, és ad neki új életet. Mert nemcsak Isten ő, hanem Atya is, aki szereti az embert, és ebből a szeretetből induló akarattal adja az új életet gyermekének. Ennek az Istennek és Atyának az elhatározása az, ami döntő ebben a folyamatban. Az önmagát pusztító, tehetetlen ember még segítségért is alig tud kiáltani. Legtöbbször „hangtalan vacog”. De ha el is jut odáig, hogy felemelje szavát az Istenhez, a kérésnél többre nem képes. Nem tudja helyrehozni azt, amit elrontott, nem tud kimászni abból a gödörből, amit saját maga ásott magának. Ennek a tehetetlen embernek az életébe lép be az Isten, saját akaratából, s elküldi Fiát, hogy új életet adhasson az embernek. Új életet, amely a remény jegyében kezdődhet el, és ez a reménység kíséri, vezeti végig útján. Egy olyan reménység, amely nem az emberen, hanem az Isten akaratán alapul. Egy olyan reménység, amely nem tőlünk függ. Ezért van örök, el nem múló, meg nem szakadó távlata, mert a mindig eleső ember nem önmagára, hanem arra az Istenre hivatkozva remél, aki tökéletes Isten és Atya. Reménységünk van tehát, a mennyben számunkra fenntartott „el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre”.

Az Úr szenvedett és feltámadt értünk, biztos reménységünk van az örök üdvösségre. Erről hallottuk az örömhírt és ezt ünnepeltük egy héttel ezelőtt, húsvétkor. Készen van az üdvösség, amely egy napon, jelenlegi korszakunknak végső fázisában nyilvánvalóvá is lesz, mondja Péter. Valóban van örömünk, amely betölti a jövőnk felőli kétségek helyét. Van biztos pontunk az életben, amely örömre ad okot, olyan biztos pontunk, amely felől szemlélhetjük megváltott életünk múltjának eseményeit és nézhetünk jövőnk felé.  

Mindezek ellenére mégis mondhatnánk, mondjuk is sokszor: miért érhetnek bennünket szenvedések nap mint nap? Van okunk a szomorkodásra is. Bánat fogja el szívünket, amikor egy-egy szeretett testvérünk megbetegszik, vagy végleg leteszi a földi életet. És vannak nehézségeink: mindennapjainkban szembe kell néznünk erőszakkal, csalással, anyagi gondokkal, az idő hiányával, kudarcainkkal. Nem volt ez másképp a kisázsiai gyülekezetek esetében sem. Péter itt különösen azokra a szenvedésekre utal, amelyeket az üldöztetések jelentettek. A megváltott keresztyén élet nem jelentett mentességet a küzdelmektől, a problémáktól.

Péter az örömre biztat mégis. Természetesen nem arról a mazochisztikus érzésről beszél, hogy a szenvedéseknek örüljünk, hanem azzal az örömmel biztat, amely a szenvedések után következik. Az eszkatológikus örömre mutat előre, amelyet nem szabad elfelejtenünk. A jelent veszteség jellemezheti, de a jövőt minden bizonnyal öröm tölti majd be, hiszen ezt az ígéretet kaptuk Jézustól. A veszteség próba, amely a hitet tökéletesítheti. Ahogyan az arany megtisztul a tűzben, és elveszti a tőle idegen, kevésbé értékes anyagokat, úgy az ember hite is tisztulhat a próbák által, hogy minél nemesebb és tisztább legyen. A hit próbája ugyanúgy az elköteleződéshez tartozik, mint a látás nélküli hit. Ahogyan Péter címzettjei, mi sem láttuk őt testben és sohasem úgy, ahogyan majd látni fogjuk egykor. Nem láttuk, és nem is látjuk most sem. A múlt és a jelen áll ellentétben azzal a jövővel, amikor majd valóban meglátjuk Krisztust. Szenvedések vannak, mert még nem látjuk őt. Amikor azonban Krisztus eljön, a szenvedéseket öröm váltja fel. A biztatás ott rejlik a megfogalmazásban is: az örömöt olyan igealak fejezi ki a görög nyelvben, amely tartósságot jelent, folyamatosságot, hosszú időt; míg a szomorkodás mozzanatos, ideiglenesen tartó dolog. Ha érnek is bennünket veszteségek, ha van is miért szomorkodni, tudnunk kell azt, hogy mindez csak múló állapot és töredéke annak az időnek, amelyet az öröm tölt majd be teljesen. Ahogyan a levél végén írja Péter: „A minden kegyelem Isten pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni” (5,10).

Felolvasott igénk utolsó része az Ószövetség prófétáit kapcsolja be az események folyamatába, akik egykor a Krisztusban megjelent kegyelemről prófétáltak, ahogyan most az evangélium hirdetői. A régi idők prófétái, a Péter jelenének evangélium-hirdetői és mi is, mind ugyannak a megváltó isteni tervnek a részesei vagyunk. Ézsaiás próféta szabadulást hirdet az erős nép fogságában szenvedő zsidó népnek. Miért lehetséges a szabadulás? Azért, mert a hatalmas Isten mindenek fölött Úr. Képes megmenteni a hozzá tartozókat bármilyen körülmények közül is. Előtte egy-egy nép csupán „puszta semmiség” (Ézs 40,17). „A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn…” (Ézs 40,15). De nemcsak mindenható Isten ő, hanem szerető Atya is, aki számon tartja a benne bízókat és törődik életükkel. Aki ki akarja hozni választottját a fogságból, aki meg akar kegyelmezni. Az Úrtól jövő reménységet hirdeti a próféta az emberi reménytelenségben, Isten válaszát az emberi szóra.

Tudták a próféták, s Péter emlékezteti veszteségek között élő olvasóit, hogy Krisztus dicsőségét is megelőzte a kereszten való szenvedés. Jézus jól tudta ezt: „… tanítani kezdte őket arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Jézus nyíltan beszélt erről a dologról” (Mk 8,31-32). Akkor pedig Péter mennyire tiltakozott ez ellen! Még a kertben is megpróbálta megvédeni Jézust kardjával. Az ószövetségi próféták már tudták, hogy a Messiásnak szenvednie kell megdicsőülése előtt. Kijelentetett nekik a Lélek által, Isten, Krisztus Lelke által. Ugyanez a Lélek szól hozzánk is.

Nekünk is hirdettetik az evangélium, hirdettetik az örömhír, a jövő dicsőségéről szóló jó hír, mindazzal a vigasztalással együtt, hogy a jelenbeli nehézségek hamarosan véget érnek. Nem abban a keretben látunk, amit a jelen biztosít számunkra, hanem egy sokkal messzebb terjedő, mindent átfogó látásból kaptunk bizonyságot az életünkre nézve. Tudunk a Krisztus szenvedéséről és haláláról, de nem állunk meg ennél, mert hisszük húsvéti feltámadását, megdicsőülését. Szenvedése és feltámadása által birtokoljuk azt a reménységet, amely az örök életre kísér minket. Azt a reménységet, amely nem enged bűneinkben örökre megmaradni, hanem kiemel minket tehetetlenségünkből, reménytelenségünk poklából.

A mai napra ebben az országban sokan reménységgel tekintenek. Úgy gondolják, hogy nemzetünk egy újabb szakaszt kezdhet el. Bíznak az emberekben, akik pozitív változást tudnak hozni. Fontos ez a reménység is, de nekünk van egy még nagyobb reménységünk. Az Ige reménysége olyan reménység, amely az emberekben való csalódás idején is megmarad. Ugyanakkor pedig reménységet is ad az emberi megújulásra vonatkozóan. Két héttel ezelőtt nagy öröm volt hallani gyülekezetünkben felnőttek hitvallástételét, megtapasztalni, hogy Isten ma is meg tud ragadni embereket és meg tudja őket változtatni. Mi is új életet kaptunk, ezzel a reménységgel tekinthetünk a másik emberre is, s bízhatunk megújulásában. Ez a remény kell, hogy növelje odaadásunkat, elköteleződésünket az Isten ügye iránt. Ez a reménység kell, hogy a veszteségeken átemelve utat mutasson nekünk a mindennapjainkban, hogy bátorítson az evangélium továbbadására, a mások felé történő misszióra.

Isten saját maga határozott úgy, hogy az elbukott és bűnét elhagyni nem tudó ember után menjen. Hogy legyen kiút a reménytelenség Sartre által is megjelenített poklából. Ő döntött úgy, hogy megbocsát az embernek, hogy önmaga részét, Fiát küldi el, hogy felvegye az emberi testet és váltságot hozzon az emberi bűnért. Isten számunkra is reményt készített. Olyan reményt, amely túlmutat és átsegít az ideiglenes nehézségeken, szenvedéseken, fájdalmakon. Már akkor elkészítette, amikor mi még nem is éltünk, amikor mi magunk egyen-egyenként, személyesen még fel sem ismertük reménytelenségünket. Ezért a reménységért kell kinyújtanunk a kezünket, elfogadni azt és hirdetni másoknak is. Ebben az évezredek óta hirdetett reménységben érdemes járni mulandó földi utunk véges napjain az „el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan” örökség felé. Ámen.

Urunk, Istenünk!

Köszönjük, hogy nem hagytál minket a reménytelenség sötétségében. Köszönjük, hogy te a legnagyobb áldozatot hoztad értünk, hogy eltöröld bűneinket, amelyek elszakítottak tőled, hogy remény csillanjon bűnös elveszettségünkben, hogy új életünk legyen. Dicsérünk téged azért, hogy bocsánatod már születésünk előtt készen volt számunkra. Csak el kell fogadnunk kinyújtott kezedet, és életünk az üdvösség reménysége felé fordulhat. Hálát adunk neked, Urunk, hogy ennyire számítunk Neked, hogy szereteted ilyen nagy irántunk.

De látjuk, Urunk, hogy mindezek ellenére mennyit vétettünk ellened. Tudjuk, hogy saját magunk nehezítjük meg utunkat, amikor nem rád tekintünk, hanem mi próbáljuk irányítani az életünket. Bocsásd meg nekünk, amikor veszteségeink eltávolítanak tőled, és nem tudunk közeledni hozzád, rád tekinteni. Bocsásd meg számos bűnünket, tégy minket szabaddá tőlük. Emeld fel lelkünket a benned való élet magaslatáig.

Urunk, áldj meg bennünket krisztusi lelkülettel. Add, hogy a reménység vezesse életünket, hogy ez sugározzék rólunk a mindennapokban, akkor is, ha veszteségek érnek minket. Add, hogy tudjunk erről a reménységről bizonyságot tenni, másoknak is utat mutatni az el nem múló üdvösség felé. Add, hogy gyülekezetként is világíthassunk környezetünkben, ebben a városban, úgy, mint akiket a te váltságod és ígéreted vezérel. Kérünk most téged mindazokért, akikre vezetés, irányítás bízatott és bízatik. Adj, Urunk, nekik bölcsességet a helyes döntésekhez, a felelősségteljes vezetéshez. Könyörgünk hozzád országunkért, magyar népünkért, te légy őrzője és megtartója ennek a nemzetnek. Legyen így, a Jézus Krisztus nevében kérünk, akit elküldtél, hogy ne vesszünk el, hanem örök üdvösségre szóló reménységünk legyen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |