Lekció: Zsoltárok 107,4-32

¹Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!

²Így szóljanak az ÚR megváltottai, akiket megváltott az ellenség kezéből, ³és összegyűjtött a különböző országokból; keletről, nyugatról, északról és délről.

⁴Vannak, akik bolyongtak a pusztában, úttalan utakon, nem találtak lakott várost.

⁵Éheztek is, szomjaztak is, elcsüggedt a lelkük.

⁶De az ÚRhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kimentette őket szorult helyzetükből.

⁷A helyes útra vezette őket, hogy lakott városba jussanak.

⁸Adjanak most hálát az ÚRnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, ⁹mert megitatta a szomjazókat, és jól tartotta az éhezőket.

¹⁰Vannak, akik sötétségben ültek, a halál árnyékában, nyomorultan vasra verve, ¹¹mert engedetlenek voltak Isten parancsával szemben, megvetették a Felséges döntését.

¹²Ezért szenvedéssel törte meg szívüket, elbuktak, nem volt segítőjük.

¹³De az ÚRhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket szorult helyzetükből.

¹⁴Kihozta őket a sötétségből, a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte.

¹⁵Adjanak most hálát az ÚRnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, ¹⁶mert betörte az érckapukat, és leverte a vaszárakat.

¹⁷Vannak ostobák, akiknek szenvedniük kellett vétkes életük és bűneik miatt.

¹⁸Minden ételtől undorodtak, már a halál kapuihoz jutottak.

¹⁹De az ÚRhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket szorult helyzetükből.

²⁰Elküldte igéjét, meggyógyította, és a sír mélyéről kimentette őket.

²¹Adjanak most hálát az ÚRnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, ²²mutassanak be hálaáldozatot, beszéljék el ujjongva tetteit!

²³Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték.

²⁴Ezek látták az ÚR tetteit, csodáit a mélységes tengeren.

²⁵Szavára forgószél támadt, fölemelték őket a hullámok.

²⁶Égig emelkedtek, majd a mélybe zuhantak, kétségbeestek a veszedelemben.

²⁷Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, bölcsességük egészen odalett.

²⁸De az ÚRhoz kiáltottak nyomorúságukban, és kiszabadította őket szorult helyzetükből.

²⁹Lecsendesítette a forgószelet, elcsitultak a hullámok.

³⁰Örültek, amikor azok elsimultak, és a kívánt kikötőbe vezette őket.

³¹Adjanak most hálát az ÚRnak szeretetéért, és az emberekkel tett csodáiért!

³²Magasztalják őt a nép gyülekezetében, és dicsérjék a vének gyűlésében!

³³A folyókat pusztává tette, a forrásokat sivataggá, ³⁴a gyümölcstermő földet szikessé a rajta lakók gonoszsága miatt.

³⁵A pusztában bővizű tavat árasztott, a szomjú földön forrásokat.

³⁶Éhezőket telepített oda, akik várost alapítottak lakóhelyül.

³⁷Mezőket vetettek be, és szőlőket ültettek, amelyek termést és gyümölcsöt hoztak.

³⁸Megáldotta őket, és nagyon elszaporodtak, állatokban sem láttak hiányt.

³⁹De azután megfogyatkoztak, és görnyedeztek az elnyomás, a baj és gond miatt, ⁴⁰amikor gyalázatot zúdított az előkelőkre, és úttalan pusztaságban kellett bolyonganiuk.

⁴¹De a szegényeket oltalmazza a nyomorúságban, nemzetségüket megszaporítja, mint egy nyájat.

⁴²Látják a becsületesek, és örülnek, az álnokok pedig befogják szájukat.

⁴³Aki bölcs, jegyezze meg ezeket, és értse meg az ÚR kegyelmes tetteit!

Textus: Római levél 7,24-25

„Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!”

Kedves Testvéreim!

A Római levélből felolvasott részlet lehetne akár a 107. zsoltár egy tömör összefoglalása is. Ez a három rövidke mondat ugyanazt a három mozzanatot mutatja fel, amely zsoltárunkban szinte refrénszerűen ismétlődik. Három mozzanat, amely alapvetően meghatározza az Isten-ember kapcsolat dinamikáját. Mondhatnánk három lépés az Istenhez vezető úton.

1. Először így kiált fel Pál: „Én nyomorult ember!” 

Talán a Római levél mélypontjának is nevezhetjük ezt a felkiáltást. Egy igen mélységes állapotban, önmaga tehetetlenségét felismerő ember kétségbeesett kiáltása ez. Egyszerre személyes és egyszerre általános. „Én nyomorult ember!” Én Pál, aki életem során felismertem, hogy minden erőlködésem ellenére sem vagyok önmagamtól igaz Isten előtt, és mi nyomorult emberek, akik Istentől elidegenedve próbálunk boldogulni, de hiába.

"Én nyomorult ember!" Ez a kiindulási helyzet, ez az a mélység, ahonnan már csak felfelé tudok tekinteni. Ez az alapállapot, amelyből az ember keresheti Istent. Nem véletlenül kezdődik így református hitvallásunk a Heidelbergi Káté is, hogy az ember nyomorúságát vallja meg. És erre az állapotra mutat rá zsoltárunk is, amikor felsorol néhány példát erre: "Vannak, akik bolyongtak a pusztában, úttalan utakon, nem találtak lakott várost.…Vannak, akik sötétségben ültek, a halál árnyékában, nyomorultan vasra verve…,Vannak ostobák, akiknek szenvedniük kellett vétkes életük és bűneik miatt… Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak… Imbolyogtak, tántorogtak, mint a részegek, bölcsességük egészen odalett.”

Igen, ilyen helyzetben van az ember a bűn miatt. Bolyongó, fogoly, ostoba és viharban hánykódó. És a sort lehetne még folytatni, míg előbb utóbb eljutnánk a magunk helyzetéig, a magunk nyomorúságos állapotáig. Mert mi is ilyen mélységekből indultunk és sajnos belekerülhetünk újra és újra. Ma is vannak, akik nehéz helyzetbe jutnak, vannak, akik céltalanul bolyonganak, akik megkötözöttségben élnek, vagy szenvednek saját istentelenségük miatt, vagy éppen hullámok csapnak át a fejük fölött. "Én nyomorult ember!" - mondhatjuk mi is Pál apostollal együtt.

2. De miután az ember megállapítja, hogy milyen nyomorúságos állapotban van, és hogy nem tud magán segíteni, körbenéz, és felteszi a kérdést: Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? És ez hozhatja meg a változást. Persze minden attól függ, hogy kihez jutok el ezzel a kérdésemmel. Az apostol hitvallásszerűen rögtön megválaszolja magának, és mindenkinek a kérdést: „A mi Urunk Jézus Krisztus.”

A zsoltárban is ez történik. Szinte refrénként ismétlődik a megszólított emberek életében bekövetkezett fordulat: „De az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban… és megszabadította/kimentette őket szorult helyzetükből.”

Ki szabadít meg tehát? A szabadító Isten – mondja a zsoltár. Az ember, aki felismeri nyomorúságát, és segítségül hívja az Urat, az számíthat Isten megmentésére. Kiáltottak az Úrhoz, és valami történt, valami megváltozott, sorsuk jóra fordult.

Talán mi is tapasztaltuk már a megmenteni akaró Isten közelségét. Aki várja, hogy kiáltsunk. És a jó hír, hogy lehet kiáltani, nem kell, hogy minden úgy maradjon, ahogy én elrontottam, nem kell örökké bolyongani, nem kell sötétségben maradni, nem kell ostobának maradni, nem kell elveszni a tengeren.

A mindent eldöntő szabadítás már megtörtént, erre emlékeztünk most, amikor Húsvétkor együtt ünnepeltük a Feltámadottat. És erre mutat rá Pál apostol is: „Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” …„A  mi Urunk Jézus Krisztus!”

Kedves Testvérek! Ma is, ő szabadít meg minket minden nyomorúságunkból. Ma is, amikor elbukunk, megbotlunk, folyamatosan szükségünk van Isten mentő kezére, Jézus Krisztusra.

A zsoltáros látványos változásokról számol be. A bolyongók célba érnek, a foglyok kötelei elszakadnak, az ostobák megmenekülnek szorult helyzetükből, a forgószél pedig lecsendesül, a hullámok elcsitulnak. Én nyomorult ember erre kapok esélyt, ha az Úrhoz kiáltok, ha tőle várom a szabadítást.

3. A folyamatnak pedig nincs vége. Noha az ember már felismerte nyomorult helyzetét, talán szenvedett is tőle, és bár megragadja Isten kinyújtott kezét, és megtapasztalja az Isten szabadítását, még egy lépésre szükség van. „Hála az Istennek” – mondja az apostol. Hála az Istennek, hogy van szabadítás, hogy van kiút – és ez az, ami még szükséges. Kedves Testvéreim! Meg kell fogalmazni ezt a hálát, hiszen ez az Istentől jövő kegyelemre adható egyetlen emberi válasz.

Nem véletlen, hogy a zsoltárunkban is ez kapja a fő hangsúlyt. Egy hálaadó zsoltár, amelyben mindenki megfogalmazhatja a maga háláját. Sőt szinte látjuk azt a nagy hálaadó ünnepséget, ahol a megszólított csoportok, vándorok, fogságból szabadultak, hajózó kereskedők, maguk viszik oda ajándékaikat Istennek, és bemutatják hálaáldozatukat. A zsoltár sorra felszólít mindenkit: „Adjanak most hálát az Úr szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért” mindazok, akik felismerték nyomorúságos helyzetüket, és megtapasztalták az Isten szabadítását. Mert lehetetlen, hogy akik hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.

Adjon hálát most ez a gyülekezet is, hogy túlélte a történelem viharait, hogy van templomunk, hogy ma is vannak megtérések, hogy minden nyomorúságunk ellenére érezhetjük a megmentő Isten közelségét. Adjunk hálát, hogy hétről hétre együtt ünnepelhetjük a vasárnapot az istentiszteleten, a zenés áhítatokon, adjunk hálát, hogy megváltottak vagyunk!

Kedves Testvéreim! Valósuljon meg életünkben ez a folyamat. Jussunk el nyomorúságunk felismerésétől az Isten iránti háláig. „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |