1Mózes 48. fejezet 1-4; 8-9; 13-20. és 49. fejezet 28. vers

¹Történt ezek után, hogy megmondták Józsefnek: Apád beteg! Ekkor odavitte két fiát, Manassét és Efraimot.

²Jákóbnak jelentették: Nézd, József, a fiad jön hozzád! Izráel összeszedte erejét, és felült az ágyon.

³Ezt mondta Jákób Józsefnek: A mindenható Isten megjelent nekem Lúzban, Kánaán földjén, megáldott engem, ⁴és azt mondta nekem: Megszaporítalak és megsokasítalak, népek gyülekezetévé teszlek, és a te utódaidnak adom ezt a földet örökségül.

⁸Amikor Izráel meglátta József fiait, ezt mondta: Kik ezek?

⁹József ezt felelte apjának: Az én fiaim, akiket itt adott nekem az Isten. Jákób így szólt: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg őket!

¹³Azután fogta József mindkettőjüket, és odavitte jobb kezével Efraimot Izráel baljára, bal kezével pedig Manassét Izráel jobbjára.

¹⁴Izráel kinyújtotta a jobb kezét és Efraim fejére tette, pedig ő volt a kisebbik. A bal kezét meg Manassé fejére tette, keresztbe téve a kezét, pedig Manassé volt az elsőszülött.

¹⁵Azután így áldotta meg Józsefet: Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig, ¹⁶az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúikat! Nevemről nevezzék őket, meg őseimnek, Ábrahámnak és Izsáknak a nevéről! Szaporodjanak el, legyen sok utódjuk ezen a földön!

¹⁷Amikor József látta, hogy apja Efraim fejére tette a jobb kezét, rosszallotta ezt. Megfogta apja kezét, hogy Efraim fejéről Manassé fejére tegye át.

¹⁸József ezt mondta apjának: Nem úgy, apám, mert ez az elsőszülött, az ő fejére tedd a jobb kezedet!

¹⁹Apja azonban elutasította, és azt mondta: Tudom, fiam, tudom. Ő is néppé lesz, ő is nagy lesz, de a kisebb testvér nagyobb lesz nála, és utódaiból népek tömege lesz.

²⁰És így áldotta meg őket azon a napon: A ti nevetekkel mondanak majd áldást Izráelben: Tegyen Isten olyanná, mint Efraimot és Manassét! De Efraimot megint Manassé elé tette.

²⁸Ez Izráel tizenkét törzse. Ezt mondta el nekik apjuk, amikor megáldotta őket; mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg.

Imádkozzunk:

Mennyei Édesatyánk!

Köszönjük, hogy a sok-sok évezreddel ezelőtti történetek által is tanítasz minket. Jó tudnunk, hogy Te vezetted a te népedet különböző történelmi helyzetekben, és Te vezetted a tieidet különböző élethelyzetekben. És jó tudnunk azt, hogy Te vagy ma is ugyanaz, és kérünk, vezess minket is Szentlelkeddel. Megvalljuk, hogy gyakran vagyunk tanácstalanok, tétovázók. Segíts nekünk, hogy felismerjük a cselekvésre való időt, és engedelmesek legyünk. Segíts nekünk, hogy felismerjük az időt a szólásra, hogy ne fölöslegesen beszéljünk, de merjünk szólni, ha szükséges. Szülőként, nagyszülőként hadd jöjjünk az utánunk következők elé, a Te kegyelmes szereteteddel. Gyermekként, pedig adj nekünk hálás és megelégedett szívet, és Te segíts a köszönetmondásban is. Jézus Krisztusért hallgass meg minket, és légy jelen közöttünk. Ámen.

Péter első levele 3. fejezet 9. vers

„Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.”

Szeretett Testvérek!

Néhány pillanatra gondoljuk át, hogy milyen áldásra, milyen személyes áldásra emlékszünk életünkből. Talán édesanyánk, talán édesapánk, talán lelkészünk nagyon szép szavaira emlékezhetünk most. Mennyire tartottuk fontosnak ezeket a szavakat, áldásokat? Vagy éppen nyűgnek? Az áldás: kimondott szóval üdvhozó erőt közvetíteni a másik ember számára. Áldást mondani azt jelenti, hogy az Isten üdvhozó erejét akarjuk továbbadni, továbbmondani. És tudjuk a másikat az üdvhozó erő hordozójává tenni. Az ószövetségi történetek most számunkra hadd álljanak ilyen nagyon fontos példaként előttünk.

Jákób kimondta, ki merte mondani, hogy őt mennyire megáldotta az Isten. És aztán ki meri mondani, tovább meri mondani azt az áldást, amit ő nyert az Istentől.

Családegyesítés történik Egyiptomban: József elhozatja a testvéreivel apját, azt, akit már régen látott. Feltolulnak bennük emlékek, vádak, szomorúság, bocsánatkérés, és bocsánatadás. Keverednek örömök és félreértések, keverednek az egymás bántása, és az egymásnak való szemrehányás gondolatai. Együtt vannak mégis, és ez feledteti velük azt, ami régen történt. És Jákób most már különösképpen arra akar figyelni, hogy mi lesz az ő gyermekeivel, unokáival.

Először tekintsünk vissza arra, hogy Jákób mennyire fontosnak tartotta az Isten áldását. Azt olvastuk a 48. rész elején, hogy ő maga mondja el Józsefnek, hogy a mindenható Isten megáldott engem. Itt csak egyet említ, azt, amit majd én is említek, de mi tudjuk, hogy amikor még csak Jákób névre hallgatott, csalóként ő maga szerezte meg az áldást testvére Ézsau elől. Megszerezte ezt az áldást, mert érezte, hogy erre neki nagyon szüksége van. Nagyon fontosnak tartotta Isten áldását. A Zsidókhoz irt levél majd így beszél Ézsauról – aki számára az elsőszülöttségi jog nem volt olyan fontos, és ezt eladta egy tál lencséért –, Ézsauról így ír tehát a Zsidókhoz írt levél, hogy „ne legyetek olyan közönséges lelkűek, mint Ézsau, aki egy tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát”. Később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították. A maga idejében tartsuk fontosnak az Isten áldását, az Isten adását. Így Ézsau valóban nem lett birtokosa az elsőszülöttségi áldásnak.

Aztán, amit itt említ Jákób, az az áldás, amit úgy nyert, hogy nem nagyon dolgozott meg érte. Így is mondhatnánk, hogy kegyelemből kapta. Amikor ott álmot lát, amikor kő a vánkosa, és amikor az égig érő létrán fel- lejárnak az angyalok, maga az ÚR áldja meg őt, tulajdonképpen érdemtelenül menekülése közben, de boldogan kel fel ezután az álom után, mert azt mondja neki az ÚR, hogy „én veled vagyok, akárhová mész, megőrizlek téged akárhová mész, és visszahozlak erre a földre”. És milyen boldogság így felébredni, ilyen ígérettel. Mekkora biztatás és bátorítás a menekülés közben.

És aztán a harmadik, amit majd úgy kap, hogy egy új nevet is kap hozzá Jákób, visszatérőben, amikor vissza akar menni atyái földjére, akkor a Jabbók folyónál újra áldást kíván, mert fél belépni, újra visszalépni arra a földre. Ézsaunak elkészítette az ajándékot, azt előreküldte, aztán előreküldi a feleségeit, gyermekeit, rokonságát, és ő maga valahogy visszamarad, mert még szüksége van valamire, mert még nincs merészsége visszamenni. Valamit nagyon fontosnak tartana. Tudjuk, hogy az a titokzatos küzdelem, azzal a valakivel – Isten emberével –, utána pedig azt mondja ez a valaki, akivel küzdött, hogy engedj el, most már nekem vissza kell mennem. Akkor Jákób tudja mondani, hogy nem engedlek el. Addig nem engedlek el, míg az Isten áldását nem mondod nekem: „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz engem”. Mekkora ragaszkodás Isten áldásához! És milyen jó, hogy Isten megadja neki ezt a biztatást, sőt többet: új nevet kap, már nem csalóként kell tovább gondolkoznia, és élnie, hanem Isten harcosaként, Isten embereként.

Azt mondja tehát Jákób, hogy Isten megáldott engem, és éppen ezért én is szeretném megáldani a te gyermekeidet. Hozd ide a te fiaidat, hadd áldjam meg őket. Jákób által adott áldás a következő nemzedékeknek szól. Megáldja József fiait, vagyis unokáit, és tulajdonképpen ez által fiát, Józsefet is. Hozd ide őket, hadd áldjam meg őket.

Vajon bennünk van-e ez a vágy, hogy a mi gyermekeink, unokáink ilyen áldottak legyenek? A mi közvetítésünkkel, a mi áldásunkkal is felvértezve tudjanak menni az élet különböző területeire. Isten megáldja ezeket a fiukat, pedig nagyon messze voltak az atyai háztól. Isten megáldja ezeket az unokákat és benne Józsefet is. És Jákób aztán megáldja 12 fiát. Azt olvassuk – és ez megint nagyon elgondolkoztató –, hogy „mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg”. A ráillő áldás nagyon személyes, mert az áldás nemcsak szép szavakat mutat, nemcsak szép szavakat foglal magában, hanem az áldás lehet személyesen bátorító, lehet vigasztaló, de lehet figyelmeztető is. Lehet akár ítéletes is, de igaz minden tekintetben. Nem szentbeszéd csupán, és nem is csak dicséretmondás, hanem Isten ígéretének és akaratának a meghirdetése: hogy mit akar Isten a jövendőben ezekkel a fiúkkal. Mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg. És így van szó arról, hogy az egyik fiú eljátszotta elsőszülöttségét. Aztán van szó olyanról, hogy szétszéled egyik vagy másik törzs, beolvad a másik törzsbe. Aztán van szó arról, hogy valamelyik kiváltságos lesz közülük. Aztán van szó arról, hogy harcok is fognak következni az életükben. Aztán van szó arról, hogy gazdagság és boldogság lesz a része a fiaknak. Igen, mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg. És József, mint a család megmentője, kettős áldást nyer, kettős örökséget: az ő két fia Efraim és Manassé. Igen, Manassé azt jelenti – és József így van megáldva –, hogy „elfeledtette velem Isten minden vesződségemet”. Efraim pedig azt jelenti, hogy „megszaporított Isten, a nyomorúság földjén”. Vagyis „ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra gondolta azt fordítani” – tudjuk a másik igéből.

Így jutunk el Péter leveléhez, amikor Péter azt tudja mondani buzdításul, hogy „mondjatok áldást”. Mondjatok áldást! Itt nem feltétlen nemzedékek felé hangzik ez az áldás, hanem a Krisztus-hívők feladata az, hogy áldást mondanak. Péter itt előtte arról beszél, hogy „ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást.” Merjetek áldást mondani a titeket bántókra is. Tehát ugyanez, amit Jézus mondott, hogy a Hegyi Beszédben: „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, áldjátok azokat, akik átkoznak titeket. Imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.” Valóban így van? Valóban tudunk mi a gonoszért nem gonosszal fizetni, hanem áldással? Hol van a keresztyének életében ez az áldó lelkület? Míg sokszor az általunk legszeretettebbek felé sem tudjuk ezt közvetíteni. Hát még az igazán messze lévő, vagy az igazán rosszindulattal közeledő emberek felé. Mikor mondtunk áldást? Szokványosat, talán a templomajtóban minden istentisztelet előtt és után. Remélem, komolyan gondoljuk! Az áldásmondás többet jelent, mint egy köszöntés, áldáskívánás. Az áldás lehet ünnepélyes szó, lehet olyan szó, kimondott szó, ami másokat nagyon is meg tud erősíteni.

„Mondjatok áldást, hiszen arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek.” Az áldás örököseinek ilyen aktivitásra van szükségük. Jákób miután áldást nyert, igyekszik továbbadni fiainak, unokáinak, és benne megáldatnak a föld minden nemzetségei, mint ahogyan Ábrahám áldását viszi tovább ő maga is. Az áldás örököseinek tehát ilyen aktívnak kell lenni az áldás továbbadásában. Családban, a generációk egymás felé is. Tudjuk-e ezt az áldó lelkületet mutatni? Isten felhatalmazása által, az Ő nevében kell továbbadni az Ő áldását. Ma Anyák napja van, de hadd szóljak az édesapákhoz is, mert sokszor úgy érzem, a mai magyar családokban nem igazán élnek az édesapák ezzel a felhatalmazással, ezzel a feladattal. Nem igazán tartják úgy, hogy nekik ez feladatuk lenne, a családfői szerepbe beletartozna, hogy bátorítsák, vigasztalják, erősítsék a rájuk bízott gyermekeket.

Egy költő Kiss Benedek néhány sorát olvasom: „Kezemet fiam fejére teszem, mint rég enyémre nagyapám.” Bárcsak így lenne sokaknál! Talán ma Anyák napján is szabad, hogy mint ahogy nagyapám engem megáldott, úgy tudjam továbbadni azt az áldást, és másoknak is része legyen benne. Nem teátrális dolgokra gondolok, hanem őszinte és mély tartalommal merjünk szólni, és merjük közvetíteni Isten akaratát. És a viszont, a viszont dolog sem közömbös.

Egy tanár feladatot adott két diákjának, akik panaszkodtak a szüleikre neki, és azt mondta, hogy menjetek haza, és öleljétek meg az apátokat. És akkor az egyikőjük azt mondta, hogy az én apám nem bírná ki; a másik: úgyis tudja, hogy szeretem, csak most éppen összezördültünk valamin. Aztán, mikor megtették ezt az ölelést, akkor visszajöttek, és ők maguk is megrendültek azon, ami történt: Apám elsírta magát, mert olyan régen vágyott már erre. A másik arról számolt be, hogy apja könnyek között csak ennyit mondott: köszönöm fiam. Oda és vissza szükség lenne egymás megerősítésére. Szükség lenne az atyai áldásra, az apai áldásra, és szükség lenne a fiúi szeretet megnyilvánulására.

Az édesanyákhoz: vajon nem merülünk-e mi sokszor ki éppen abban – és ezt magamra is mondom –, hogy mindennap gondoskodunk gyermekeinkről, és úgy gondoljuk, hogy ezzel mindent megtettünk. Ez nagyon fontos is, de olyan sokszor hiányzik az, amikor tanácsot tudunk adni gyermekeinknek. Vagy olyan sokszor hiányolják talán a bizalmas beszélgetést. „Most nem érek rá” alapon nem igazán szakítunk rá időt, és aztán elmúlnak ezek a lehetőségek.

Aztán hiányzik gyakran a vigasztalás, hiányzik gyakran az, amikor felemelhetnénk, segíthetnénk a gyermekeinket, talán hitet találni.

Páskándi Géza néhány sora jutott eszembe: „Édesanyám, édesanyám te rázz fel legalább! Szabadíts ki, szabadíts meg, szabadítsd, szabadítsd hitem madarát!”

Mintegy felkiáltás van benne: te rázz fel legalább! Mert ez a világ lehúzza gyermekeinket, lehúz minket is, de hogyha van valaki, talán ott közvetlen mellettünk, aki fel tud rázni, hitre tud segíteni, akkor már nem éltünk hiába. A gondoskodást sokszor megteheti helyettünk más is, főznek a menzán és stb.… de édesanyai tanács, édesanyai vigasztalás, felrázás, az csak tőlünk jöhet. Tartsuk fontosnak az áldást, tartsuk fontosnak ezeket a pillanatokat, ezeket az időket.

Jézus magához hívja a gyermekeket. Azt mondja a szülőknek: „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket… és megáldotta őket”. Az egészen kicsiket is. Így kell nekünk, ezzel az áldó lelkülettel lenni, már az egészen kicsik felé is.

Kisebb nagyobb dolgokban, most csak egyet említek: talán az, ha reggel békességben válunk el egymástól, vagy kísérjük a mi figyelmünkkel, hogy hogyan megy el a gyermekünk, vagy talán mondunk néhány szót útravalóul. Milyen fontos lenne akár minden reggel megtenni.

Aztán nagyon fontos lenne nagy eseményeknél, hogy merjünk bátorítani, vigasztalni, áldani.

Tegnap voltak a ballagások, és biztos nagyon szép szavak, biztatások hangzottak el, akár osztályfőnököktől, akár diáktársaktól, vagy tanároktól, vagy akár lelkészektől is. Volt-e szülői áldás, volt-e áldás kívánása, és voltak-e szívből jövő áldó szavak szülők életében? És persze ez nem csak szavakon múlik: vajon érzik-e a mi fiataljaink, hogy bízunk bennük, és szeretjük őket? Aztán ott van a másik nagy esemény, amikor felnőtté, önállóvá válik valaki: el merjük-e engedni ilyen áldó lelkülettel? – az ÚR áldja és őrizze meg a mi gyermekeinket, amikor önálló életbe kezdenek, hogy valóban boldogan élhessenek.

Lehet, hogy Arany Jánossal együtt mondjuk: „Örökül nem sokat hagyok, legfeljebb mocsoktalan nevet, a tömegnél hitvány érdemet.” De tudjuk, hogy ebben a versben is, és máskülönben is igyekezett Arany János hitre, imádságra, Krisztus-követő életre segíteni gyermekeit. Lehet, hogy örökül nem sokat hagyunk, de arra vagyunk elhívatva, hogy áldást örököljünk, és arra vannak elhívatva a mi gyermekeink is, hogy áldást örököljenek. Hitre, imádságra, Krisztust követő életre áldjuk-e meg gyermekeinket?

Aztán a nagy búcsúzások alkalmával, Jézus, mielőtt mennybe ment, megáldotta tanítványait. Sőt, miközben emelkedett föl, áldó kezeit kitartotta, kiterjesztette tanítványai felé, és miközben áldotta őket, aközben vitetett fel a mennybe. Jézus Krisztus áldó kezei alatt élnek az Ő tanítványai. Jézus Krisztus áldó kezei alatt élhetünk mi is, mai tanítványok. Merjünk így áldást mondani megfáradt testvéreinknek, megfáradóknak, vagy éppen nagy küldetésre induló testvéreinknek.

És az élet végén… Erről olyan sok szép regény, könyv, film, vers született, hogy milyen fontos, hogy hogyan szóljunk az élet végén. Persze nem tudjuk mindig, hogy mikor jön el az élet vége. Jákóbnak különös kegyelem adatott, hogy ő tudhatta, érezhette, hogy nemsokára itt van az életének a vége. És tudunk-e olyan szavakat mondani? És tudom, hogy tudunk, mert sokan emlegetnek gyülekezetben is olyan testamentumszerű áldásokat, amik kísérik az életüket, amik kísérnek, és példát adnak az élet során. Legyen így a mi búcsúzásunk, legyen így tulajdonképpen minden búcsúzásunk ilyen testamentumszerű áldás is. Hiszen nem tudjuk, hogy mikor látjuk újra egymást.

Bálám próféta, amikor arra akarják megkérni, hogy átkozza meg Isten népét, akkor így szól: Áldásra kaptam parancsot, és amit az ÚR mond, azt nem másíthatom meg. Áldásra kaptunk parancsot. Áldásra kaptunk parancsot, a nép életére is, és legyünk így népünk életében is áldássá, és reménység hordozóivá. És legyünk így keresztyénként a kegyelem hordozói, hirdetői. És vegyük komolyan, hogy áldásra kaptunk parancsot: mondjatok áldást, hiszen arra vagyunk elhívatva, hogy áldást örököljünk. Így erősítsünk hitben indulókat, megfáradtakat. Irányítsuk Isten szeretetére a másik figyelmét, kérjük Isten jelenlétét a másik életére, hogy áldást örököljön sok-sok embertársunk. Ha hallgatjuk, ha nem tartjuk fontosnak, elmarad.

Hadd áradjon rajtunk keresztül ma is az ÚR áldása. Ámen.

Imádkozzunk:

Mennyei Édesatyánk! Megköszönjük most Neked együtt, hogy áldó kezeid oltalmában élhetünk. Jó tudnunk, hogy a Te kiterjesztett kezeid fölöttünk vannak, és testi, lelki áldásaidat érezhetjük naponként. Köszönjük biztató ígéreteidet, és add, hogy mindenkor bizalommal legyünk irántad. Köszönjük figyelmeztető, előre tanító áldásaidat, amikor óvó szeretettel bánsz velünk. Köszönjük simogató, megérintő szeretetedet, hogy tudhatjuk, hogy Te velünk vagy. URunk, mi, akik áldást nyertünk, szeretnénk áldáshordozók lenni, és továbbadni azt a sok jót, amit Tőled nyertünk. Segíts kimondani családunkban, közösségünkben, de még idegenek számára is biztató, bátorító áldásaidat. Kérünk gyermekeinkért, fiataljainkért, vezesd őket. Kérünk a tegnap ballagókért, akik holnaptól számot kell, hogy adjanak tudásukról. Segítsd őket, és a többi vizsgázót is becsülettel helytállni.

Kérünk családokért, hogy minél szebben élhessék meg a nevedben való szeretetközösséget. Te adj kibékülést és megértést most krízisben levő házaspárok számára, és építsd meg az ő egységüket.

Kérünk az édesapákért, hogy felelősséggel tudják vezetni családjaikat.

Kérünk az édesanyákért, hogy szeretettel szolgálhassanak otthonaikban, és olyan légkört teremtsenek, amiben jól érezheti magát mindenki. Kérünk azokért az édesanyákért, akik éppen most adnak életet kisgyermeküknek. És kérünk azokért az édesanyákért, akik sok gond és teendők között megfáradtak. Te adj nekik új erőt, és mégis örömöt. Kérünk édesanyákért, akik már felnőtt gyermekeiket várják haza, akiknek most már viszont-gondoskodásra lenne szükségük. Te ébreszd fel a gyermeki felelősségtudatot is. És tölts el minket a Te lelkedből, hogy lélekből tudjunk szólni egymáshoz áldó szavakat.

Így könyörgünk betegeinkért, akik nehezen viselik testi-lelki terheiket. Légy velük, és állíts melléjük segítőket. Te áldd meg a mi népünket, országunkat, a Te hűségeddel, a Te kegyelmeddel, és Te áldd meg egyházunkat, a keresztyéneket szerte e világban, hogy Rád mutassunk együtt, és általunk dicsőíttessék a Te neved.

Jézus Krisztusért áldj és szentelj meg minket. Ámen.

„Isten békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a mi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.” Ámen.

Emlékeztetek az igére: Mondjatok áldást!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |