| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

Értsük helyesen az Igét

 

 

 

Máté 12. fejezet 9-21.

 

9Onnan eltávozva bement a zsinagógába, 10ahol volt egy sorvadt kezű ember. Megkérdezték Jézustól: "Szabad-e szombaton gyógyítani?" - hogy vádat emeljenek ellene.

11Ő pedig ezt mondta nekik: "Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki?

12Az ember pedig mennyivel többet ér a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton!"

13Ekkor így szólt ahhoz az emberhez: "Nyújtsd ki a kezedet!" Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze: ugyanolyan ép lett, mint a másik.

14A farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele.

15Amikor Jézus ezt megtudta, eltávozott onnan. Sokan követték; ő meggyógyította mindnyájukat, 16és meghagyta nekik: ne fedjék fel, kicsoda ő, 17hogy beteljesedjék, amit Ézsiás prófétált:

18"Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet a népeknek.

19Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon.

20Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet.

21És az ő nevében reménykednek majd a népek." 

 

 

 

Kedves Testvérek!

Szombat! Még ma is vannak, akik itt elakadnak. Szombat! Akkor miért vasárnap? Mit is olvastunk? Jézus szombaton bement a zsinagógába. Jézus számára fontos volt a nyugalom napja. Ő ott volt az akkori rend és gyakorlat szerint, hogy az Írást tanulmányozzák, hogy imádkozzanak. Neki szent a nyugalom napja. A 6+1-es rend Jézusnak fontos. A mi számunkra az Újszövetség jele, hiszen a szombat az az Ószövetség jele is egyúttal. A mi számunkra az Újszövetség jele, az Úr feltámadásának napja, amit mi vasárnapnak hívunk. De most nem ez a fontos. A fontos az, hogy Jézus szombatnapon bement a zsinagógába. És folytatódik tovább a szombattal kapcsolatos polémia, hiszen előtte már a kalásztépés rettenetes nagy bűne, amivel megvádolják Jézus tanítványait; hogy egy kicsit a markukba pörgetnek ki, és azt eszik, miközben mennek a búzatábla mellett. És ez munka, rettenetes, nem szabad munkát végezni! Nos, itt a mostani történetünk is ebbe a csokorba, témakörbe tartozik: szombat! És itt vannak a kegyes, istenfélő, törvénytisztelő farizeusok, akik túllőnek a célon. De van itt egy sorvadt kezű ember is. Hogy önként jött oda vagy odahozták, valószínűleg inkább az utóbbi, mert az egész beszámolóból kitűnik, hogy itt a farizeusok felkészültek. Biztosra mentek. Most tőrbe csaljuk Jézust, megfogjuk Jézust, rábizonyítjuk, hogy az Isten törvényét nem tartja be. Ahhoz pedig biztosnak kellett lenniük, hogy ott lesz. Egyébként lehet, hogy máskor is megjelent a zsinagóga környékén ez a sorvadt kezű ember. Föl is teszik azonnal a kérdést, csakhogy nem a farizeusok – ők csak magukban –, hanem Jézus megelőzi őket. És bizony az Úr Isten nem egyszer így cselekszik, amikor nem tiszta szándékkal közeledünk hozzá. Ő megelőz bennünket. Jézus megelőzi őket. Mert ugyan megkérdezték Jézustól, szabad-e szombatnapon gyógyítani, de Jézusnak már kész volt a kérdése, amivel megelőzi őket. És igazán Ő kérdezi meg, amikor is erről a bizonyos juhról beszél, amely a verembe esett szombatnapon. De a ti juhotok – hát nem veszitek ki? Nem is várja a választ, vagy legalábbis Máté nem írja le, hogy mertek-e válaszolni. Egyszerűen csak megállapítja Jézus, szabad tehát jót tenni szombaton. És itt elnémulnak. Elnémulnak, hiszen mit is mondhattak volna. Mit is mondhatunk akkor, amikor az Úr megelőz bennünket. Mi jövünk a magunk gondolataival, nem is mindig teljesen tiszta szándékkal, és ő megelőz bennünket, és önmagunkat fogjuk elítélni, ha egyáltalán merünk majd válaszolni. Hát persze hogy kiemelték a juhot, anyagi kár érne különben bennünket. Na de hát, ha azt megtesszük, akkor az emberen nem szabad segíteni? Jézus megállapítja, hogy igen, ebben a veszélyes helyzetben, lehet és kell. Na de akkor, hogy is van az Isten törvénye? Akkor most semmi munkát ne tégy? Akkor mi a törvény? Kolonc, amit az Úr Isten ránk rakott? Hadd szenvedjünk tőle, hadd nyögjünk alatta. Mi az Isten törvénye? Egy rablánc, ami nem hagy mozogni bennünket? Betű, ami le van írva, és mindig elő lehet rángatni? Vagy pedig, lélek és erő, vagy védőkorlát? Az élet veszélyes szakaszain, kanyarulataiban ne csússzunk ki. Hogy írja majd Jakab? A tiszta, igaz istentisztelet: árvákat, özvegyeket meglátogatni. Itt most a zsinagógába jönnek, jönnek ellenkezni, jönnek, hogy akkor is a mi igazunk lesz. Úgy lesz, ahogy mi értelmezzük az Írást. És tulajdonképpen Jézus számára egy igazi istentiszteleti lehetőséget kínálnak föl. Mert azzal, hogy szabad-e szombaton gyógyítani, hogy kötözködjünk, hogy megfogjunk, hogy rád bizonyítsuk, hogy te nem tartod meg az Isten Igéjét, azzal ők maguk teremtik meg a lehetőségét, hogy egy nyomorult emberen segítsen az Úr; istentiszteletet gyakoroljon. Az irgalmas Istent mutassa föl, és mutassa meg az ottaniak számára. Mert az ember, mindennél értékesebb, még a szombatnál is, nem hogy egy juhnál, ami a verembe esik. Félelmetes, hogy ott vannak, eljöttek a zsinagógába, eljöttek az imaházba. Ott vannak, ismerik a törvényt, legalábbis a szombatra vonatkozót nagyon. Ott vannak, és nem tudnak gyönyörködni az Úr tetteiben. Ez a félelmetes. Ott vannak és nem gyönyörködnek az Úrban, csak a kákán is csomót keresnek. Ott vannak, és nem bánják meg, még akkor sem, amikor lelepleződnek. Nem bánják meg kicsinyességüket, vétküket, hátsó szándékukat, hogy még az Úrral, Jézussal szemben is a maguk igazát próbálták védeni és hangsúlyozni. Mert amikor mindez megtörténik, tudniillik, Jézus visszakérdez, majd egyértelműen meggyógyítja a beteget, akkor mit olvasunk? Kimentek. A farizeusok kimentek. Ott hagyták a zsinagógát. Már nem volt fontos a szombat, már nem volt fontos az Úr magasztalása, már nem volt fontos az Úr ügye. Elmennek. Elmennek, és közben azon tanakodnak, hogyan végezzenek Jézussal. Milyen félelmetes dolog, milyen Káini indulat, aki áldozatot mutatott be, formálisan istentiszteletet gyakorolt, és közben gyilkos gondolatok fogalmazódnak benne. Közben a gonosznak ad helyet. Itt vannak ezek a kegyes, istenfélő emberek, és fel vannak háborodva, magukban morogva, egymás között tanakodva, kivonulnak a zsinagógából. A szombatnapi istentiszteletről. Az imádság helyéről. Nem megváltozni akarnak, elmennek. Felháborodva, hogy majd a magukét másképp próbálják folytatni. Egy valakin tudott Jézus segíteni, ez a sorvadt kezű volt. Mert amikor neki azt mondja, hogy nyújtsd ki a kezedet, akkor ő engedelmeskedik. Ő nem megy ki. Ő nem sorolja a kételyeit. Ő nem háborodik fel. Engedelmeskedik. Egyetlen valaki van, aki hitt Jézusnak, és gyógyult. Utána olvasunk egy rövid kis feljegyzést, nevezetesen, a farizeusok pedig kimentek, és elhatározták, hogy végeznek vele, ez az egyik rövid kis megjegyzés. A másik pedig, sokan követték Őt, meggyógyította mindnyájukat. Valakik nem tudtak gyógyulni, pedig a zsinagógába mentek. Pedig az Isten Igéjéről, a törvényről folytatnának, úgymond párbeszédet. A farizeusok nem gyógyultak meg. Mert itt nem csak sorvadt kezű, száradt kezű ember, ahogy a régi szép kifejezés mondja, hanem itt ugyanilyen száradt szívű farizeusok is vannak. De amíg a száraz kezű ember, a béna kezű ember meggyógyul, addig ezek a száradt szívű farizeusok nem gyógyulnak. Ezek elmennek, ott hagyják, nem engedik, hogy az Úr formálja őket, hogy tisztább látásra segítse őket, hogy meggyőzze őket az Írás helyes értelmezéséről és gyakorlatáról, a helyes istentiszteletről. Viszont sokan követik Jézust. És meggyógyította őket. Félelmetes ez a beszámoló. A legkegyesebb csoport tagjai, akik nem gyógyulnak. Sem ismeretben, sem Írás megértésében, sem indulataikban, szándékaikban. A sorvadt kezű meggyógyul, a tömeg beteg tagjai, akik követik Jézust, meggyógyulnak. Pedig hát, nem a farizeusok voltak, akik ismerték az Írást? Nem ők hozták szóba az Írást, Isten Igéjét? De ők. Nem a száradt kezű. Nem a sokaság. Hanem ezek, az Írást ismerő emberek. Ezek az Írásról kezdenek beszélni, éppen ők nem gyógyulnak az Írás által. Mai nyelven szólva, Bibliára hivatkoznak, csak éppen nem engedik, hogy az Írás szava őket formálja, megváltoztassa. Félelmetes és ítéletes mindez. És még akkor sem, ahogy az evangélista hozzáteszi, hogy itt most beteljesedett Ézsaiás próféciája. Még ez is kevés a farizeusoknak, hogy a maguk igazából kimozdíthatók legyenek. Ők a maguk vallásos gondolataikba belekeményedtek, és ez alapján gondolkoznak, cselekszenek és ítélkeznek, ha kell még az Úrral szemben is. Az is kevés nekik, hogy a prófécia, hogy az Írás teljesedik be. Félelmetes és ítéletes. És bizony nagyon el kell gondolkoznunk, hogy mi hogy vagyunk az Írást ismerve. Vagy legalábbis sokaknál jobban ismerve. Mert van még itt egy harmadik mozzanat is. A sorvadt, vagy szárazkezű meggyógyult. Ő engedelmeskedett az Úrnak. Nem kezdett azzal, hogy „de Uram, hát szombat van, nem hiszem, hogy Te meg tudod gyógyítani”. Sokan követték Jézust, meggyógyította őket, ők is gyógyultak, és aztán az evangélista ezzel zárja le a beszámolót, az Ézsaiási próféciát idézve: „és az Ő nevében reménykednek a népek”. A népek számára és a mi számunkra is, magyarok számára, így lesz az Úr reménység. A megígért Messiás reménysége, életünk tisztulásának, gyógyulásának forrása. „Az Ő nevében reménykednek majd a népek.” Egyetlenegy csoport, az ott lévők közül az Írást legjobban ismerők azok, akik nem gyógyulnak. Nem változnak, kivonulnak. Tüntetőleg elmennek. Kedves Testvérek! Milyen lelkülettel vagyunk mi? Hála Istennek, sok mindent tudunk az Írásról. Talán sok évtizede, talán jó néhány éve tanulmányozzuk az Írást. De hogyan viszonyulunk hozzá? Mire akarjuk mi fölhasználni az Írást? Hát a jelenlévők közül a farizeusok azonnal az Isten Igéjére hivatkoznak, csak éppen az életükre nem engedik, hogy hatással legyen. A többieknek pedig lesz életükben gyógyulás. Ők engedik. Vajon mi hogyan közeledünk az Igéhez? Hogyan közeledünk a templomhoz, közösségi istentisztelethez? Talán úgy néha, hogy előítéleteinket szeretnénk igazolva látni? Mert megkísért bennünket is, valljuk be… előítéleteinket például a világgal szemben. Mert az ilyen meg amolyan, az Írás is megmondja, hogy bizony milyen sok gonoszság van, és ez ugyan lehet, hogy mind igaz, csak közben már magunkról nem akarunk szólni, hogy nekünk, mit mond az Isten Igéje. Vagy, hogyan közeledünk mi az Úrhoz? Hogyan közeledünk az igéhez? Hogyan tekintünk arra, amikor a gyülekezet tagjaira gondolunk. Akkor is csak a magunk igazának a védésére akarjuk felhasználni az Írást? Mert itt a farizeusok Írásra hivatkoznak, és a maguk tételét akarják az Írás alapján igazolni. De a maguk beszűkített tételét, nem pedig az egész Írás odavonatkozó tanítását. És így ítélkeznek. Hogyan közeledünk mi az Isten Igéjéhez? Talán önigazságunkat hangsúlyozva az Úrral és testvéreinkkel szemben? Mert a kísértő itt tud leginkább megtámadni, meg itt akar leginkább megtámadni, ezen a területen. Hát te ismered az Írást, te istenfélő vagy, te olvasod a bibliát, te gyülekezetbe jársz…! És máris sokkal különbnek gondoljuk magunkat, és azt hisszük, hogy mindent tudunk, értünk és jól csinálunk. Pedig nekünk is vannak tévedéseink. Nekünk is vannak engedetlenségeink. És a kísértő milyen hamar meglegyezi a hiúságunkat, hogy mi sokkal jobbak vagyunk, és innen kezdve, olyan hamar csak elítélő módon tudunk másokhoz közeledni.

 

Szeretett Testvérek!

Ez a történet, amit olvashattunk, legyen a mi számunkra is valóban egy olyan tükör, amiben magunkat láthatjuk meg. És amikor meglátjuk magunkat, akkor lássuk meg az Urat is, aki azért jött, hogy gyógyítson, azért jött, hogy megújítson bennünket is. Legyünk készek tehát magunkat megvizsgálni, és hogyha kell, változni. Biztos kell másoknak is, de az az ő feladatuk. Amiben nekünk kell, abban nekünk kell engedelmeskedni. Mert az Úr kész minket is, mindenkit gyógyítani. Ahogyan a száradt kezűt is, a Jézust követő sokaság tagjait is. A farizeusokat is szerette volna, nem söpri le őket, kérdez, megpróbálja rávezetni őket, de ők elzárkóznak, kivonulnak, ott hagyják, mert a maguk igazából még az Úr sem mozdíthatja ki őket. Pedig Ő szeretné. Mindhárom úgymond csoport felé ilyen segítő szándékkal jön az Úr. Minket is szeretne gyógyítani abból, amiből éppen bennünket kellene. Azért is, hogy az Ézsaiási próféciának az utolsó mondata általunk is beteljesüljön: „Az Ő nevében reménykednek majd a népek.” Mert mindezt meg rajtunk keresztül szeretné tovább munkálni az Úr. Rajtunk, akiket megszólított már, rajtunk, akik elindultunk az Ő követésére, rajtunk keresztül, akik valamelyest ismerjük az Isten Igéjét, hogy sokan reménykedhessenek. De ehhez magunkat is meg kell vizsgálni, és nem csupán azt gondolni, mondani: igen, az Isten Igéje szerint meg kell változni az embereknek. Az igaz, hogy meg kell, de nekünk is a magunk területén.  Ámen!

 

 

Tökéletes volt minden tekintetben,

Mind amit. Uram. teremtél kezdetben.

Az ember testét te alkotád szépen,

és lelkét épen.

 

Tenmagad képét adtad ő reája,

Szent ártatlan­ság volt ékes ruhája,

Bölccsé is tetted, hogy téged ismerne

S élvén dicsérne.

 

Első szüleink de félre térének,

A kísértőnek mikor engedének,

Már mi mindnyájan, kik tőlük ered­tünk,

Bűnben születtünk.

 

Tagjaink mind, és bennünk minden részek

Res­tek a jóra, a gonoszra készek,

Nincs erőnk s a jót, noha jónak hisszük,

Véghez nem visszük.

 

Fertőbe estünk, Uram végy ki onnan,

Szülvén minket Szentlelkeddel újonnan;

Újítsd meg rajtunk, hogy legyünk te néped,

Isteni képed.

 

                                                                209. dicséret

 

 

Magasztalunk Istenünk, hogy a sorvadt kezűt meggyógyítottad. Magasztalunk, hogy mindazok, akik Jézus után itt elmentek, meggyógyultak. És hálát adunk azért is, hogy azok, akik ott voltak a zsinagógában, az Írást ismerték, tiszta, elkülönült életre törekedtek, azok felé is volt szava, a mi Urunk Jézusnak. Őket is szerette volna gyógyítani, teljesebb írásismeretre segíteni. Hálát adunk Urunk, hogy elénk is szóltál. A mi szívünket is megragadtad, mert a mi életünket is gyógyítani akartad. Köszönjük, hogy így térhettünk hozzád. Köszönjük, hogy a krisztuskövetés útján járhatunk. De bocsásd meg Urunk, amikor mi is meg-megbotlunk. Bocsásd meg, amikor az Írás egy-egy sorát, részét inkább a magunk igazságának védésére használjuk, minthogy a teljes kijelentésnek engedelmeskedjünk. Bocsásd meg nekünk, amikor a Te mentő szeretetednek nem eszközei, továbbadói, hanem olykor akadályaivá lettünk. Beszűkült szeretetünkkel, amikor a kegyelmet már-már kisajátítanánk magunknak, amikor nem vittük tovább a jó hírt. Bocsásd meg nekünk Urunk, hogy nem töltöttük be a küldetést, hogy a népek, hogy a körülöttünk élők benned reménykedhessenek. Mert életünk olykor megbotránkoztatott másokat. Mert gyülekezeti közösségünk nem volt igazán vonzó, rólad bizonyságot tevő, és nem volt mindig hiteles. Bocsásd meg Urunk mindezeket, és mindazokat, amiket személyesen ismertünk föl, saját életünkben. Teremts bennünk tiszta szívet, és formáld a mi életünket is, hogy kegyelmes szeretetednek megélői, ennek a jó hírnek továbbadói legyünk. Áldd meg így ünneplésünket. Ámen!

 

„Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ámen!

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |