| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A Szent közelében és küldetésében

Lekció: 2Móz 3,1-14

¹Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez.

²Ott megjelent neki az ÚR angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor.

³Akkor ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?

⁴Amikor az ÚR látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok!

⁵Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!

⁶Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.

⁷Az ÚR pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.

⁸Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és jebúszi nép helyére.

⁹Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak.

¹⁰Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!

¹¹Mózes azt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból?

¹²De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.

¹³De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?

¹⁴Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.

Textus: Mt 17,1-9

¹Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. ²És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény.  ³És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. 

⁴Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: "Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek." 

⁵Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!" 

⁶Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. ⁷Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: "Keljetek fel, és ne féljetek!" ⁸Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.

 ⁹Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: "Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül."

Kedves Testvéreim!

Vannak az evangéliumokban tipikus történetek. Események, melyek szinte megismétlődnek, melyeknek hasonló a forgatókönyvük, vagy éppen azonos a műfajuk. Így találkozunk számtalan gyógyítási történettel, tele ismerős fordulattal, tipikus csodatörténetekkel, tanításokkal, vitabeszédekkel, vannak elhívási történetek, melyek szinte teljesen azonos lefolyásúak és még sorolhatnánk. A megdicsőülés hegyén történtek azonban kilógnak a sorból. Egy párhuzam nélküli esemény az evangéliumban. Ha hasonlót keresünk, akkor talán a Jelenések könyvének apokaliptikus képei között kellene válogatnunk.  Evilági vagy mennyei esemény ez, látomás vagy valóság, teofánia vagy csak egy audíció? Nehéz meghatározni, de nem egy szokványos evangéliumi történet.

Mitől más, mitől egyedi?

Odatéve ezt a történetet a többi evangéliumi esemény mellé, talán olyan érzésünk támad, mintha betekinthetnénk a kulisszák mögé. Mintha ennek a három tanítványnak (Péternek, Jánosnak és Jakabnak) megadatott volna, hogy ne csak a jéghegy csúcsát lássák, ami mindenki számára látható, hanem azt a láthatatlan világot is, amely ott van Jézus mögött, sőt amely Jézusban lakozott.

Hitvallásaink szépen megfogalmazzák, hogy Jézus egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. Olvasva az evangéliumokat, azt látjuk, hogy azok Jézus élettörténetét az emberi oldal felől ragadják meg. Az tárul elénk, hogy mit láttak, hallottak, tapasztaltak a szemtanúk, hogy milyen volt az Isten az ő emberi formájában. De nem titkolják el istenségét sem, sőt a csodákban, a tanításban meg-meg mutatkozik isteni természete is, de alapvetően az emberré lett Isten áll előttünk az evangéliumokban.

A megdicsőülés történetében azonban mintha valaki lerántaná a leplet, Jézust látjuk isteni dicsőségében és teljes szentségében. Látjuk a helyét Mózes és Illés mellett, azaz a törvény és a próféták egy-egy reprezentatív alakja mellett napként fénylő arccal, fényesen ragyogó ruhában. Ezúttal Istenként. Máté evangélista mondanivalója világos: Jézus az Isten Fia. Az, aki egyedül betöltötte a törvényt, és akiben beteljesedtek a próféciák. Ő a második Mózes, (aki most ott áll az első mellett), aki új parancsolatot ad, az egymás szeretetét. És Ő a Messiás, akinek Illés próféta az előhírnöke, ahogyan azt Malakiás próféta megjövendölte. Jézus a legtökéletesebb kijelentés, Ő az Ige, Ő az Isten maga. A tanítványok sok mindent megtapasztaltak már ebből, hiszen látták a csodákat, hallották Jézus tanítását a törvényről, Péter még a hitvallását is meg tudja fogalmazni éppen ez előtt a történet előtt, de ott a hegyen, félreérthetetlenül és világosan látják, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Ez még soha nem volt ennyire egyértelmű. Az ember formájában közöttük lévő Urat, most Isten formájában látják.

Ezt erősíti tovább majd később az isteni szózat is. Az sem szokványos itt az evangéliumban, hogy a mennyei, szent Istent halljuk direkt módon megszólalni. Jézus születésénél angyalok révén jut el az isteni szó az érintettekhez, ahogyan a feltámadás örömhírét is angyalok közvetítik. Most hang hallatszik a mennyből, az Isten maga szólal meg az evangéliumban. Egyszer hallottuk márt ezt a hangot, Jézus megkeresztelésekor, ráadásul szinte ugyanezeket a szavakat: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!”– mondja most az Úr.

Nem véletlenül ismétlődik meg a megdicsőülés hegyén ez a mondat. Ez a két mennyei szózat keretezi Jézus galilei munkásságát, vagyis földrajzi és teológiai fordulóponthoz érkezünk. Cezárea Filippinél Jézus megfordul, és Jeruzsálem felé indul, a passió helyére. Éppen az előző versekben szól először haláláról és feltámadásáról, innen már egyenes az út a Golgotára. Most a megdicsőülés hegyén a Jordán folyónál elhangzottakhoz képest azt teszi még hozzá az Úr: „Reá hallgassatok!”. A hang tehát Jézusra irányítja a figyelmet, az Ő személye és az ő szavai, parancsai kerülnek itt a középpontba, mert Ő az Isten Fia. Már arra az időre készíti fel az Isten a tanítványokat, amikor Jézus nem lesz velük. Azok az igék maradnak, amiket Jézus mondott. Ezekből kell élnie majd a tanítványoknak, amikor elindulnak a szolgálatukra, ebből kell élnie ma is az egyháznak.

Kedves Testvéreim!

A Szentírásban sokszor egy rejtőzködő Istent látunk, akit keresni kell, akit esetleg meg lehet sejteni, akit fel kell ismerni az álruhájában a legkisebbek között, a felebarát irgalmasságában, a természet rendjében. Talán mi magunk is küzdünk ezzel: Hol van most az Isten? – kérdezzük, és közben lehet, hogy elmegyünk mellette. Erről szólnak ez evangéliumi történetek is. Jézusban ez a rejtőzködő Isten jelenik meg, aki nem harsonával, nem szép tüzes nappalon, nem angyalsereg kíséretében jött el a földre, hanem szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá. Istenként van jelen, de emberi formában, ezért sokan nem ismerik fel őt. Persze vannak, akik olvasnak a jelekből, és Isten hatalmát fedezik fel Jézusban, de a többség mégis elmegy a rejtőzködő Isten mellett. Sőt sokan egyenesen szembeszállnak vele, és mindennek az lesz a vége, hogy az ember megöli az Isten Fiát.

Most azonban egy szűk kör számára, egy rövid időre nem rejti el magát az Isten, hanem megjelenik, kijelenti magát egyértelműen és világosan. Ettől más ez a történet. Most felismerhető az Isten, most nincsenek kérdések, nincs semmi, ami eltakarná szemünk elől a Szentet. A fénylő arcú Krisztusban, ott áll az Isten a maga teljes dicsőségében. Az isteni hang pedig tovább erősíti mindezt, amikor ezt a mennyi látványt szavakba is önti: Ő az én szeretett Fiam, ő a Messiás, itt van Izráel Szentje közöttetek, rá hallgassatok.

A Szent tehát kijelentette magát. Lássuk most, hogyan reagál az ember erre a nem mindennapi találkozásra. Merthogy az Isten, a Szent megjelenése után következik az ember reakciója. Először Péter válik ebben főszereplővé. Sokszor van ez így, hiszen Pétert a tettek és szavak emberének ismerjük az evangéliumokból. A mostani események előtt éppen ő volt az, aki szép hitvallást tett, majd pedig megfeddi Jézust, amikor haláláról beszél. Mindig ő reagál először. Most is ő szólal meg: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.”

Mi tehát az első reakció ebben a helyzetben? Konzerválni azt, ami jó nekünk. Megtartani, birtokolni. Az embernek megnyilvánuló Szent, a Szentség sokszor váltja ki ezt a reakciót. A vonzalmat, az érzést, hogy ennek én is része akarok lenni, sőt birtokolni szeretném. Nem véletlenül mondja sokszor a zsoltáros is, hogy szeretne az Úr házában lakni, mert az ember vonzódik a szenthez, lenyűgözi, csodálatot vált ki belőle. Ahogyan Mózesről is olvastuk: „Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát.” Vonzza őt, mert valóban jó nekünk a Szent közelében lenni.

Aztán a másik emberi reakció a Szenttel való szembesüléskor, az a félelem. Jézus fénylő alakja még nem, de az égi hang komoly félelmet váltott ki a tanítványokból: „arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket.” Mert a Szenttel való ilyen közeli találkozás nemcsak lenyűgöz, de el is rettent. Egyszerre vonz és taszít. Előbb még sátrat készítettek volna, most félve takarják el arcukat. Ez a reakció is ismerős, amikor az Istennel való találkozáskor az ember eltakarja az arcát, leborul, leveszi saruit, és félni kezd, ami szinte megbénítja. Sokszor látjuk az Ószövetségben, hogy a szent dolgokat nem lehet megérinteni, nem lehet megmaradni a közelükben. Gondoljunk megint Mózesre, vagy éppen Ézsaiás prófétára, de eszünkbe juthat az asszonyok félelme az üres sírban lévő angyal láttán.

Történetünkben tehát a Szent Isten és az ember frontális találkozása történik meg. Vonzódás vagy rettegés? Hogyan viszonyuljunk a Szenthez, hogyan éljünk az Isten közelében? Mi a teendő, amikor kijelenti magát nekünk az Isten, amikor titkokat fed fel az Ige?

Ilyen és hasonló kérdéseinkre az igazi választ abban találjuk meg, ahogyan ez a történet folytatódik. Tudniillik, hogy Jézus és a három tanítvány lemennek a hegyről. Ez a válasz Péter maradási és konzerválási szándékára, és az a válasz a tanítványokat megbénító félelemre is.

Mert nekünk sem az a feladatunk, hogy konzerváljuk a Szentet magunk számára. Sok veszélyt rejt magában ez a Péteri szándék, ami alapvetően nem mondható rossz szándéknak, de emberinek annál inkább. Egy szűk kör lehet csak tanúja ennek a kijelentésnek, de az rögtön meg is akarja tartani magának. A megőrzés az fontos, de ez nem lehet soha kisajátítás. „Jó nekünk itt lennünk”, aztán, hogy a többivel mi van, az nem érdekel. Nagy kísértése ez az egyháznak is, sokszor jellemző, hogy titkok egyedüli tudójaként tetszeleg az egyház, vagy a hívő ember.  Megtaláljuk saját békességünket, jól esik vasárnapról vasárnapra igét hallani, jól érezzük magunkat a közösségben, jó nekünk a Szent közelségét élvezni, de hogy mi van a többiekkel, az nem foglalkoztat igazán. A konzerváló egyház, konzerválni akaró keresztyéni lét sokszor ilyen önző.

Péter sátorépítési javaslatára nem érkezik direkt válasz. Mégis világos, hogy nem ez a teendő. Mert ami a hegyen történt az nem Péter, János és Jakab tulajdona, hanem Isten kijelentése a világ számára. Ami az egyházban történik, amit az Ige üzen az sem titok, nem a mi tulajdonunk. Nem zárhatjuk be Istent szűk köreinkbe, nem tuszkolhatjuk be a templomépületeinkbe, nem zárhatjuk be vallásos nyelvezetünkbe az Isten szentségét, hogy még véletlenül se értse senki. Ahogy mondani szoktuk, a hit nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy. Gyülekezeti szolgálatunk sem szólhat arról, hogy magunkra zárjuk az ajtót, mert jó nekünk itt lenni. A konzerválás lehet, hogy a gyümölcsnek vagy zöldségnek megnöveli az élettartamát, de egy gyülekezetnek biztosan nem. Ez az élmény nem azért adatott Péteréknek, hogy megtartsák maguknak, vagy eltegyék későbbre, hanem hogy a feltámadás örömhírét erősítsék a megdicsőülés hegyén szerzett bizonyossággal. Jézus nem azért jött, hogy sátrat építsünk neki, és beküldjük oda. Hanem azért, hogy elvigyük őt minden emberhez, és ehhez bizony le kell szállni a magas lóról, le kell jönni a hegyről, ki kell lépni belterjessé tett köreinkből.

De a félelem sem béníthat meg minket, mert akkor sem vagyunk alkalmas tanítványok. Jézus szavát kell meghallani: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amit láttatok, hallottatok és megéreztetek a Szentből, az ne bénítson meg titeket. Amikor Isten nagyságát megtapasztaljuk, természetes, hogy nagyon kicsinek érezzük magunkat, amikor Isten szentségét megtapasztaljuk, természetes, hogy nagyon tisztátalannak és alkalmatlannak látjuk magunkat, de nem a félelemnek Lelkét kaptuk. „Keljetek fel, és ne féljetek!” Nemcsak sátorozási szándékkal, de a földre borulva sem lehet ott maradni a hegyen. Lehet, hogy rémisztő a feladat, ahogyan Mózes is megijedt a feladattól, amit ráruházott az Isten, lehet, hogy félelmet kelt bennünk az a hatalom, amit Istenben megismertünk, de ne féljetek, hanem keljetek fel.

Nem lehet tehát a hegyen maradni. Sem önszántunkból, mert jó nekünk, sem megbénulva, mert félelem fog el. Sem Jézusnak, sem pedig a tanítványoknak. Le kell jönni. Szép az a jelenet, ahogyan ezután a felfoghatatlan, látomásszerű esemény után az Isten és az ember, egymással beszélgetve együtt lejönnek a hegyről. Ahogy Mózes is megkapta a megerősítést Istentől, a VAGYOK-tól: „Bizony, én veled leszek”. Ő sem egyedül jött le a hegyről, nem egyedül kellett belevágnia küldetésébe. Jézus tehát a tanítványokkal továbbmegy, mert van még feladata Jézusnak is, éspedig egy másik hegyen, a Koponya hegyen. És van még feladata a tanítványoknak is, és pedig nem ott a megdicsőülés helyszínén, hanem a népek között.

Jézus így összegzi az eseményeket: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.” Talán felmerül a kérdés, hogy hát nem az lenne a lényeg, hogy ezt megtudja a világ? Miért ad Jézus hallgatási parancsot? De nem hallgatási parancs ez, hanem Jézus a lényegre irányítja a figyelmet. Még kell az üzenet teljességéhez a Megváltás örömhíre, a feltámadás csodája. Nem az az igazi üzenet, hogy láttuk a végidők nagy alakjait: Mózest, Illést és az Emberfiát. Hanem az, hogy Jézus Krisztus feltámadt és megváltottak vagyunk, és mi ezzel a reménységgel nézhetünk az utolsó napok elébe. Ezzel együtt nyer értelmet mindaz, ami a hegyen történt. Mert Jézus sem maradt a hegyen, hanem befejezte a küldetését, hogy megváltsa a világot.

Valaki egyszer azt mondta: „A megdicsőülés hegyén időzni sokkal kellemesebb, mint végezni a napi teendőket, vagy a kereszt útján járni.” Pedig az utóbbi a mi feladatunk is, ugyanis mi sem maradhatunk a hegyen. Mert ma már csak rajtunk múlik, hogy mindenki megismerje Jézus megdicsőülésének eseményét, a hegyen történtek, és a feltámadáskor történtek alapján. És ha ebben részt akarunk venni, akkor nem lehetünk mindig ott, ahol „jó nekünk.” Mehetünk oda mindig erőt meríteni, de nem maradhatunk ott. A megdicsőülés hegyének éppen az a jelentősége, hogy a megerősítés helye legyen.

Ugyanez a szerepe istentiszteleteinknek, az imaórának, a bibliaórák, ifiórák alkalmainak, egyéni csendességünknek, amikor egy időre egészen közel kerülünk a Szenthez. Aztán azonban tovább kell menni, és Isten és ember együtt indulhat szolgálatra, végezve az Isten országának építését. Ahogyan Mózesnek azt mondja az Úr: „Elküldelek!” Erre való a hegy. Hogy ezt megértsük, ebben megerősödjünk.

Eszünkbe juthatnak a gyülekezeti táboraink is. Amikor felmegyünk a hegyre. De az ott szerzett élmény sem az üzenet maga, hanem ott megerősödve, aztán lejőve a hegyről, itt kell hirdetnünk a feltámadott Krisztust. 

Kedves Testvéreim!

Az Isten ma is szól.  Ma is van, hogy nem rejtőzködő, hanem önmagát kijelentő Istenként tapasztalhatjuk meg őt. Ma is lehet találkozni a Szenttel.

És bár ez a találkozás egyszerre vonz és taszít, egyszerre lenyűgöz és elrettent, de egyiknek sem szabad átadnunk magunkat teljesen. Ne akarjuk birtokolni, mint valami titkot, de ne is kerítsen hatalmába a félelem. A Szenttel való találkozás nem önmagáért való élmény akar lenni, hanem erősíti az üzenetet, erősíti a küldetést, amelyben Isten és ember együtt vesz részt.

ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |