| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

>

A cselekvő Úr szolgálatába állni

Lekció: Mózes 4. könyve 11. fejezet 16-23.

¹⁶Azután ezt mondta az ÚR Mózesnek: Gyűjts össze hetven férfit Izráel vénei közül, akikről tudod, hogy a nép vénei és elöljárói. Vidd oda őket a kijelentés sátrához, és álljanak föl ott veled.

¹⁷Akkor leszállok és beszélek ott veled. Elveszek abból a lélekből, amely benned van, és nekik is adok, hogy veled együtt hordozzák a nép terhét, és ne magad hordozd azt.

¹⁸A népnek pedig mondd meg: Szenteljétek meg magatokat holnapra, mert húst esztek! Hiszen így siránkoztok az ÚRnak: Ki tart jól bennünket hússal? Milyen jó dolgunk volt Egyiptomban! Ezért majd ad nektek az ÚR húst, és ehettek.

¹⁹Nemcsak egy napig ehettek, nem is két napig, nem öt napig, nem tíz napig, nem húsz napig, ²⁰hanem egy álló hónapig, míg csak ki nem hányjátok, és míg meg nem undorodtok tőle, mivel megvetettétek az URat, aki köztetek van, és így siránkoztatok előtte: Miért is jöttünk ki Egyiptomból?

²¹Akkor ezt mondta Mózes: Hatszázezer gyalogos van ebben a népben, amely között vagyok, és te ezt mondod: Húst adok nekik enni egy álló hónapig?!

²²Vajon lehet-e annyi juhot és szarvasmarhát vágni nekik, hogy elég legyen? Vagy össze lehet-e gyűjteni a tenger minden halát, hogy elég legyen nekik?

²³De az ÚR ezt mondta Mózesnek: Hát olyan kevés az ÚR ereje? Majd meglátod, beteljesedik-e az én beszédem, vagy sem.

Textus: Lukács 9:10-17.

¹⁰Amikor az apostolok visszatértek, elbeszélték neki mindazt, amit tettek. Akkor maga mellé vette őket, és elvonult velük külön egy Bétsaida nevű városba.

¹¹De amikor a sokaság észrevette, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik az Isten országáról, és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította.

¹²Amikor a nap már hanyatlani kezdett, a tizenkettő odament hozzá, és ezt mondta neki: „Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és településekre, hogy ott megszálljanak, és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk”.

¹³Ő azonban ezt mondta nekik: „Ti adjatok nekik enni!” Ők így válaszoltak: „Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak”.

¹⁴Ugyanis mintegy ötezer férfi volt ott. Jézus erre így szólt tanítványaihoz: „Ültessétek le őket csoportokba ötvenenként!”

¹⁵Így tettek, és leültették valamennyit.

¹⁶Ő pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, és a tanítványoknak adta, hogy tegyék a sokaság elé.

¹⁷Ettek és jóllaktak mindnyájan; azután összeszedték a megmaradt darabokat, tizenkét kosárral.

Mind a négy evangélista leírta az ötezer megvendégelése történetét. Most az egyik résztvevőt kérdezem:

– Néhány év távolából mire emlékszel szívesen?

– Fantasztikus dolgokat éltünk át. Először is gondold el: Jézus elküldött bennünket, hogy menjünk és hirdessük az Isten országát. Elküldött bennünket, hogy gyógyítsunk. Hatalmat adott hozzá. Megvallom őszintén, azért féltünk. Azért félelem volt bennem. Az Isten országát hirdetni? Betegeket gyógyítani, mi? Hogy fogadnak bennünket? És ahogy kimentünk, fantasztikus volt! Mert emberek megtértek, betegek gyógyultak. Mindez az ÚR hatalma által. De nekünk kellett meghirdetni. Aztán gondold el, gondoljátok el, hogy visszajöttünk, és az ÚR számon tartotta a szolgálatunkat. Számon tartott bennünket. Összegyűjtött bennünket, tizenkettőnket, és ott Betsaida mellett, egy csöndes lakatlan helyen letelepedtünk. Beszámolhattunk. Elmondhattuk az örömeinket, a gondjainkat. Fontos volt ez a kis csapat. Fontos volt az Úrnak a szolgálatunk. Csak miközben ezt tettük, aközben megint jött a tömeg, megint jött a sokaság, jöttek, hozták a betegeiket, pedig nekünk olyan jó volt egy kicsit szűkebb körben az Úrral együtt lenni. És az ÚR meggyógyította a betegeiket, tanította őket az Isten országára.

Vagyis, hogy mire emlékezem szívesen?

Arra a szolgálatra, amit az ÚR nevében, az ÚR ereje által mi is végezhettünk.

– Kinek az ötlete, gondolata volt az ötezer ember megetetése?

– Nehéz a válasz! Nehéz a válasz, no, de hát mi hoztuk szóba – ahogy ma mondanák: nem akarom magunkat fényezni. Jézus csak tanított, tanított, gyógyított, gyógyított, a nap meg szépen haladt. Ott volt az a hatalmas sokaság, csak a férfiakat ötezerre becsülték ott többen, aztán, ahogy a nap már hanyatlani kezdett, hát elkezdtünk gondolkozni rajta, hogy mi lesz. Ezek itt vannak, órák óta hallgatják Jézust. Hát gondoljátok el, hogy egy óra múlva nem nézték a karórájukat, hogy “befejezhetnék már!”. Ott voltak, némelyek egész nap, étlen szomjan, hát nem ehhez készültek. Jöttek, hozták a betegeiket, és ott maradtak. Úgyhogy mi elkezdtünk gondolkozni, most már valamit tenni kell. A mi Urunk, annyira belemerült a tanításba, és annyira belemerült a gyógyításba – elfelejti, hogy testi táplálék is kellene? Hát kidőlnek az úton, hogyha hazafelé mennek. Szóval, mi összedugtuk a fejünket, és elkezdtünk gondolkozni, mert már aggódtunk. Számba vettük a lehetőségeinket, elkezdtük számolni, a tanítványi csapatnak öt kenyere volt. Mi se ehhez készültünk igazán, hogy ilyen sokasággal meg kellene majd osztani. Aztán még kiderült, hogy van két halunk, talán elég nagy volt, no de hát ötezer ember! Meg még az asszonyok, meg még a gyerekek. Szóval elkezdtünk gondolkozni, aztán fölmerült az is, hogy hát itt van a kis tanítványi közösség erszényébe a kis összegyűjtött adomány, hát esetleg elmegyünk, veszünk valami ennivalót. De beláttuk, hogy szűkösek a lehetőségeink. Szóval mi hoztuk szóba, de végül is odafordultunk Jézushoz. Odavittük az aggódásunkat, a gondolatainkat, a javaslatunkat, a gondunkat, és Jézus azt mondta: ti adjatok nekik enni!

– Valójában akkor ki volt a gazdája az ötezer ember megvendégelésének?

Jó így egy kis idő távolából elolvasni mindazt, amit följegyeztek az evangélisták. Nagyon fontos lehet ez a történet, ez a Messiás-i jel, hiszen ezt mind a négy evangélista följegyezte. És ilyeneket hallhatunk: az ÚR vette – tudniillik átvette ezt a néhány kenyeret, az ÚR az égre nézett… Az ÚR megáldotta… Az ÚR megtörte… – az ÚR adta nekünk.

– Hogy ki volt a gazdája végül is mindennek? Hát az ÚR! Ezt be kell vallanunk. Mi kezdeményeztük, hogy most már valamit tenni kellene, de itt az ÚR cselekedett. Az Ő kezében sokasodott meg az étel. Az ÚR cselekedett, az ÚR-nál már kész volt a válasz. Az ÚR-nál már megvolt a megoldás. Mi itt aggódtunk, ötleteltünk, számolgattunk, de nem találtuk a megoldást. Az Úrnál kész volt, valójában Ő irányította az eseményeket. Valahogy egy kicsit tudod olyan volt ez, mint napjainkban egy jól kiirt pályázat. Hiszen valaki már előre gondolkozott. Valaki előre gondolkozott, volt javaslata, szándéka. Valamit szeretett volna megvalósítani, és ehhez ereje, eszköze szintén volt, és ezt a tervet kiírta egy pályázat formájában. Valahogy egy kicsit ehhez tudnám hasonlítani, hogy ti is értsétek. És akiben van készség, akiben van nyitottság, az erre rámozdulhat, de ehhez is kell egy kis önerő, ahogy ezt ma mondanák. Egy kis önerő, a készségünk, a szándékunk, a nyitottságunk, a gondolatunk: az- az öt kenyér, az a két halacska, hogy készek vagyunk, és akkor beállhatunk ebbe a nagy gondolatba, ebbe a nagy szándékba. A magunk kicsijét odaadhatjuk. Ebbe a nagyba! Igen valójában az ÚR volt a gazdája mindezeknek. Valójában ő vendégelte meg, mi csak munkatársai voltunk.

– Valóban volt feladatotok is, ha Jézus volt a gazdája?

– Hát emlékezzetek, éppen a nagy kiküldetésből jöttünk vissza. Éppen abból a kiküldetésből, hogy „menjetek, hirdessétek az Isten országát”. Járjátok be Izrael városait, falvait. Éppen abból a kiküldetésből jöttünk vissza, ahol elmondhattuk, hogy részben emberek megtértek, betegek meggyógyultak. Nem általunk, hanem az ÚR hatalma által, de nekünk kellett meghirdetni. Meg arról is beszámolhattunk, hogy volt, ahol a port is le kellett verni a lábunkról, mert töményen elutasítottak. Éppen erről számolhattunk be, amikor jött ez a sokaság. Éppen arról, hogy az ÚR munkatársaivá fogadott bennünket. Hogy nekünk is volt feladatunk. Az az ÚR, aki azt mondta, hogy az Ő megjelenésével az Isten országa itt van, és azt mondta, hogy menjünk és hirdessük meg ezt. És most itt, amikor éppen erről beszámoltunk, jött ez a nagy sokaság, és késő délután jutottunk el oda, hogy az Úr azt mondta – amikor mi fölhívtuk a figyelmét, hogy Mester most már valamit enni is kellene – az ÚR azt mondta, hogy adjatok nekik enni. Szóval valahol nekünk is volna feladatunk. Valamit ránk bízott! Mit is bízott ránk? Mi volt az, amire azt mondtam, hogy az önerőnk volt. Amit mi adhattunk. Először is azt mondta, hogy ültessétek le őket. Hát erre meg lehet sértődni, hogy azért a mi képességeink azért ennél többre valók. Leültetni? De tudjátok nem is olyan egyszerű ügy ez. Én emlékszek egy olyanra is, amikor közel négyszáz embert egy tábor végén fényképezéshez kellett összerendezni. Nem is olyan egyszerű. Hogy mindenki ott legyen időben, hogy ne lógj ki a képből, mert nem leszel rajta… hogy ide figyelj előre, és ne bújj el a másik mögött, mert utólag hiába reklamálsz. Nem is olyan egyszerű ügy ez. Leültetni, elrendezni mindenkit, ráadásul azt mondta a Mester, hogy ötvenenként. Azért most gondoljátok el, hogy az a hatalmas tömeg! Hány okos ember volt ott: „Már annyit ültem, éppen hogy öt perce, hogy felálltam egy kicsit, hogy kinyújtózzak, most megint leülni? De te most mit dirigálsz itt nekünk? Meg mi az, hogy ötvenenként? Nem volt az jó, ahogy eddig ültem? – a szomszéddal, meg az ismerőssel, meg mi egy faluból valók vagyunk. Mi az, hogy ötvenenként, hogy ilyen rendben?” Szóval nem is volt olyan egyszerű ez a feladat. Aztán az ÚR azt mondta, hogy vegyük az Ő kezéből a táplálékot. Vegyük a kenyeret. Na de hát tudjátok, mi tudtuk, hogy öt kenyér van csak. A sokaság ezt nem tudhatta. Meg hogy két hal. Hát odamentünk, mert azt mondta az ÚR, hogy vegyétek át tőlem. Na de mit kellett még tenni? Hogy adjátok át nekik! Hát elindultunk, na de mi van, amikor elfogy az öt kenyér, mit fogok mondani a következő embernek? Neked már nem jut, te már nem vagy olyan rendes ember? Rád már nincs gondja az ÚR-nak? Vagy én személyválogató vagyok, nem akarok neked adni? Látszólag nagyon egyszerű volt, hát ez egy manuális feladat! Venni a kenyeret, meg odaadni! Hát nem is volt ez könnyű! És nem könnyű ez soha, odatenni eléjük! Egy harmadik feladat, ami ránk vár, amivel nekünk kellett beszállni az ÚR nagy cselekedetébe, az volt, hogy szedjétek össze a maradékot. Maradékot? Hát azon tanakodtunk, hogy olyan kevés az egész! Hogy talán nekünk, tizenkettőnknek, meg még néhány embernek elég lett volna. Összeszedni a maradékot?! Odamenni az emberekhez, és azt mondani, hogy szedjük össze a maradékot. Az ÚR vette kezébe az ügyet, Ő tartotta végig kezében ezt az ügyet, ez az Ő ügye volt! Ez az Ő szolgálata volt. De nagyon megdöbbentő volt, hogy bennünket bevont ebbe. Nagyon megdöbbentő volt, hogy az ÚR felhasználta a meglévőt! Megtehette volna, ahogy a teremtésnél, de nem, felhasználta a meglévőt. Felhasználta az öt kenyeret, felhasználta a két halat, és még gondoljátok el a mi készségünket is! Nem azt mondta, hogy „majd én”. A mi készségünket is fölhasználta. Szolgálhattunk! Szolgálhattunk valahogy úgy, mint ahogy emlékeztek annakidején Mózes maga mellé kellett, hogy vegyen hetven vént, hogy a nép ügyét tudják szolgálni. Valóban igazad van, az ÚR ügye volt ez. De látod, látjátok, mennyit lehet ebben cselekedni, milyen sokat szolgálhattunk.

– Részesévé lehettetek egy ilyen csodának – mit jelent ez most számodra, több év távlatából?

– Először is talán jobban értem az Írást. Jobban értem az Írást, a láncszemek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Emlékezzetek csak a mannára, a fürjekre. Aztán emlékezzünk Elizeus próféta egyik cselekedetére, ahol nem sokkal több kenyér volt, mint nekünk ez az öt. Nem ötezer ember volt, száz, de annak kevés volt, és mégis elég lett. Aztán itt volt ez, most már értjük, hogy ez egy Messiási jel volt, ez az ötezer ember megvendégelése. És amikor újra- meg újra az evangélisták följegyzéseit elolvasom, akkor még többet értek az egészből. Hiszen az ÚR vette, tekintetét az égre emelte, megáldotta, megtörte, és adta, hogy továbbadjuk. Most már még többet értek. Értem, hogy azok az előképek, hogyan vezetnek el az Úrvacsoráig. Aztán, hogy mit is jelentett mindez? Jobban értem az Írást is, hiszen Lukács az evangéliumot úgy szerkesztette, hogy a mi kiküldetésünkkel kapcsolatosan, az ötezer ember megvendégelése története előtt azt is leírja, hogy Heródes nyugtalanul megkérdezte, hogy ki ez? Ki ez a Jézus? Mert olyan dolgok történtek, ami elgondolkoztatta. Nos ezt olvassuk, utána az ötezer ember megvendégelését, ezt a hatalmas Messiási jelt, és mi a folytatása? Azzal folytatódik, hogy Péter pedig elmondja a nagy hitvallást, hogy Te vagy az Isten Krisztusa! Megint, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz… Ki ez a Názáreti? A Názáreti, a Megváltó, a Messiás a Krisztus, akit az Isten küldött, és most itt messiási jelt tett, mutatva, bizonyítva az Ő hatalmát! Hogy így kell olvasni az igét is. Most már ezt is értem jobban, és javaslom, hogy így olvassátok az Igét. Aztán harmadszor számomra nagyon fontos tanulság volt, hogy részesei lehettünk ennek a hatalmas messiási jelnek. Nem az, hogy a napsütésben sütkérezhettünk az ÚR mellett, hanem mi voltunk a segítői. Valami sorrendet meg kellett tanulni. A sorrend nevezetesen, hogy igenis szét kell néznünk. Észre kell vennünk, hogy vannak feladatok. El kell gondolkoznunk. Nem a sült galambot várni, hanem gondolkoznunk kell. Mit lehetne tenni? Cselekvésre késznek kell lenni! Tanítványnak lenni, Krisztus-követőnek lenni, ez aktív életet jelent. A cselekvésre késznek lenni. És amikor mindez megvan, akkor nem a nyüzsgés következik, hogy na, most aztán csináljuk, hanem az, amit bevallok, amit akkor kicsit kényszerűségből tettünk meg: oda kell vinni az Úrhoz az ügyet! Oda kell vinni az Úrhoz az ügyet! Lehet, hogy nekünk van gondolatunk, nekünk van ötletünk, nekünk van javaslatunk, hogy mint lehetne cselekedni, előrébb vinni az ÚR ügyét. Hát mi is gondolkoztunk, hogy ezt a kevés kenyeret szétosztani nem jó. Menjünk el, vegyünk, nem biztos, hogy van annyi pénzünk. Oda kell vinni az Úrhoz! Ez a következő lépés! És azután következik, hogy az Úrnak engedelmeskedve cselekedni. Ti adjatok nekik enni!  Először mi is gondolkoztunk rajta, hogy meg tudnánk-e oldani ezt? De a keresztyénküldetésünknek, szolgálatunknak ez a rendje: felismerni, szétnézni, késznek lenni a cselekvésre, megkérdezni az UR-at, és amit az ÚR mond, azt cselekedni! Ezt megtanultam! Aztán, hogy mit jelent még? Jelenti azt is, hogy legyünk a táplálékot adó Úrnak a szolgái! Mert sok mindenki akar a szolgálatába állítani bennünket. Az ÚR-nak legyünk a szolgái! Azt is jelenti számomra, hogy nagyszerű a cselekvő ÚR szolgálatába állni. Ez egy nagyszerű dolog. Ennél nagyszerűbbet nem éltem még át! És végül: hívok és bátorítok mindenkit, titeket is. Hívlak és bátorítalak benneteket, és minden hívő embert ilyen szolgálatra. A cselekvő ÚR ügyében, az Ő küldése alapján beállni és szolgálni az Ő ügyét!

- Mi is szeretnénk veled menni! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |