Lekció: Kolossé 1, 12-20.

¹²Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek.

¹³Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, ¹⁴akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.

¹⁵Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül.

¹⁶Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.

¹⁷Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

¹⁸Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.

¹⁹Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, ²⁰és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.

Textus: 2Korinthus 4, 7-10. és 16-18.

⁷Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak:

⁸Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; 

⁹üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk; 

¹⁰Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.

…

¹⁶Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.

¹⁷Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,

¹⁸mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

„Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.”

Kedves Testvérek!

Így kezdődik a Nícea-Konstantinápolyi hitvallás. Ezt a hitvallást ugyan nem használjuk a református liturgiában, de mint ökumenikus keresztyén hitvallási irat, teljes egyetértéssel fogadjuk el tételeit. 

Azért idéztem most ennek a hitvallásnak az első tételét, mert az általunk használt Apostoli Hitvalláshoz képest egy kicsit részletesebben belemegy, hogy mit is teremtett a mindenható Atya, milyen is az a teljes valóság, amit mi teremtett világnak nevezünk. Itt azt olvassuk, hogy minden láthatónak és láthatatlannak teremtője, akárcsak a Kolossé levélből felolvasott szakaszban is: „benne (ti. Krisztusban) teremtetett minden… a láthatók és a láthatatlanok.” Látható és láthatatlan világról van tehát szó, fizikai és metafizikai valóságról. Nem platonizmus ez, hanem egy differenciált világlátás, amely elfogadja azon dolgok létezését is, amelyek nem láthatóak.

Látható és láthatatlan. Ezt a fogalompárt említi meg textusunk is több irányból megközelítve, és lényegében azt a kérdést járja körül, hogy hogyan viselkedjen az egyház ill. keresztyén ember a látható és a láthatatlan világ határán? Mert kétségtelenül e kettő határán él az egyház, e kettő határán értelmezhető a keresztyén hit.

Pál apostol személyes példájából és hitbizonyosságából indul ki, és levelében három kísértéstől akarja megóvni a gyülekezetét, a keresztyén egyházat és végső soron a keresztyén embert.

1. Legelőször a látványosság kísértése merül fel. Pál ebben a nagyon szenvedélyes hangú levélben apostolságát védi. Az derül ki a levélből, hogy több ponton megtámadják Korinthusban, kétségbe vonva isteni küldetését és üzenetét. Az egyik támadási pont, és kritika az apostollal szemben éppen az, hogy Pál fellépése, kiállása nem valami látványos. Idejön egy ember, és hatalomról, Isteni erőről prédikál, holott megjelenése nem éppen hatalomról árulkodik. Pál üldözött, gyenge, meghurcolt, ami nem túl jó reklám.

A levélben tehát küldetése és üzenete mellett érvel, amikor ezt mondja az apostol: „kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak”

Pál tehát a látványról a tartalomra irányítja a figyelmet. Szerinte a keresztyén küldetésünk nem látványos, hanem tartalmas kell, hogy legyen. Ahogyan az egyháznak is nem látványában, hanem a tartalmában van a lényege.

Megvan a kísértés, hogy elvesszünk a külsőségekben. Legyen az egyéni hitgyakorlat, vagy egyházi élet. Mert megkísért bennünket olykor-olykor a farizeusi látványkegyesség: kegyes frázisok, nagy adományok, szorgalmas templomba járás, és még sorolhatnánk azokat a látványelemeket, amihez nem mindig társul tartalom.

És van, hogy az egyház is látványos akar lenni. Történelmi ismereteinkből is tudhatjuk, láthatjuk, hogy pl. a középkori egyház micsoda külsőségek mellett akart igaz egyház lenni. Gondoljunk a pompás katedrálisokra, fényűző egyházi szertartásokra, ahol sajnos ezek megléte mellett elveszett a tartalom. Éppen a reformáció hívja majd fel erre a figyelmet, és hozza meg azt a váltást, hogy az egyház, a hívő ember a látvány helyett újra a tartalommal kezdett foglalkozni.

Az Ige a tartalomra irányítja a figyelmet. Van-e kincs a cserépedényben? Egyéni hitgyakorlatunk és gyülekezeti életünk alapkérdése ez. Merthogy életünk törékeny cserépedény csupán, az nem kérdés. Elég csak Pál életére nézni, elég a mi nyomorúságainkra nézni. De lehet kincs a cserépedényben, munkálkodhat rendkívüli erőt bennünk, amely az Istentől származik, és „ha külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.”

Akarunk-e látványos gyülekezet lenni? Úgy gondolom igen. Teljesen jó szándékúan szeretnénk felhívni magunkra a figyelmet, szeretnénk az előnyös oldalunkat megmutatni, szeretnénk vonzóvá válni, örülünk a pozitív gyülekezeti statisztikáknak.

Az Isten más utat választott. Szolgai formát vett föl, emberekhez lett hasonlóvá, szenvedett és meghalt. A láthatatlan Isten láthatóvá lett, de nem látványossá. Az Isten egy törékeny, nem túl díszes cserépedény lett, de kincset hozott nekünk, és átadta azt a mi cserépedényeinkbe.

Az Ige tartalmas egyházzá akar minket formálni. Inkább legyünk cserépedény kinccsel, mint egy üres ékszerdoboz. Gondoljunk azokra a reklámokra, melyek nagyon meggyőzőek, mégis értéktelen dolgot kínálnak. Az egyház és a keresztyén lét sokszor arról szól, amit Pál így fogalmaz meg: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk”. Nem vonzó és nem látványos, de az Isten megtartja, és kész tartalommal is megtölteni.

Kérjük Istentől ezt a tartalmat, a kincset egyéni hitéletünkben, gyülekezeti életünkben, törekedjünk a belső ember napról napra történő megújulására, mert az látványosság nélkül is vonz, és hatni tud a világban.

2. A látványosság kísértése mellett megjelenik a másik véglet: a láthatatlanság kísértése.

Az egyházról szóló keresztyén tanítás megfogalmazza a látható és láthatatlan egyház kettősségét. A tan arról szól, hogy az egyháznak van egy emberek által megszervezett és működtetett intézményes formája, egy látható manifesztációja, amilyen többek között a Magyar Református Egyház is. Másrészről azonban beszélhetünk egy nagybetűs Egyházról is, a misztikus Krisztus-testről, mely úgy van jelen ebben a világban, hogy nincsenek látható határai, tagja mindenki, akiket Isten magának titkon vagy nyilvánvalóan kiválasztott. Nyilván nem két egyházról van szó, hiszen ideális esetben a látható egyház része a láthatatlannak. Az egyház természetének ez a fajta megragadása azt hiszem egészen jól érthető, és bizonyos szempontból szükséges is a jobb megértés érdekében.

Miért nevezem mégis kísértésnek a láthatatlanságot? Mert az egyháznak, a keresztyén életnek láthatónak kell lennie. Lehet hogy nem mindig látványos, de mindig látható. Ezt olvastuk Pálnál: „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.”

Pál is ezt képviselte életében. Nem szégyellte szenvedéseit, üldöztetését, hanem ezek által is Krisztus életét akarta láthatóvá tenni a gyülekezetben. Lehet, hogy nem látványos az ő fellépése vagy beszéde, de Krisztusra mutat, őt láttatja meg a világban.

Egy 20. századi teológus kicsit sarkosan fogalmazva azt mondta, hogy az az egyház amelyik láthatatlan, megszűnik egyháznak lenni, mert az igazi egyház mindig látható. A hit képes meglátni a Szentlélek munkája nyomán a "látszólagos" egyház, vallásközösség, dogma, kultusz, egyházi hivatal mögött az igazi egyházat úgy, ahogyan egy fényreklám fekete betűi is életre kelnek, olvashatóak és láthatóak lesznek az elektromos áram bekapcsolása után.

Az egyház tehát nem takarózhat azzal, hogy mi egy láthatatlan dimenziónak vagyunk a részei. Az egyháznak jelen kell lennie a világban, és azon kell igyekeznie, hogy valamit láttasson láthatatlanból.

.

Az Ige nemcsak az egyházat, de a keresztyén embert is óvja a láthatatlanság kísértésétől. Sok hívő emberben kialakul az az igény, hogy láthatatlan maradjon. Sokan megpróbálnak anonimnak maradni, inkognitóban jelen lenni a közösségben.

A keresztyén hit nem láthatatlan, Jézus hatása az életemben nem láthatatlan. Krisztus halálának és feltámadásának a dinamikája, az óember meghalásának és megelevenedésének a dinamikája, a bűnbánat és bűnbocsánat dinamikája igenis látható és láttatható. Pál egy fejezettel korábban azt írja: „ti Krisztus... levele vagytok…, mégpedig nyilvános levél, olyan, amelyet ismerhet és olvashat minden ember.

Lehet, hogy a kincsünk nem aranytálcán van, csak cserépedényben, de a kincset nem szabad rejtegetni, elásni, hanem meg kell mutatni. Ahogy Jézus is tanít: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.  ¹⁶Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."

Ne maradj láthatatlan, akkor sem, ha boldog vagy, akkor sem, ha szenvedsz, ne légy láthatatlan, hanem mutasd meg, hogyan kell Krisztusban örülni, és az Úrban szenvedni.

3. A harmadik nagy kísértés: a láthatókra tekintés kísértése.

Pál ezt írja: „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

Nyilvánvaló, hogy a láthatóra nézni könnyebb, azon belül pedig arra, ami éppen a szemünk előtt van. Az ember sokszor úgy gondolkodik, és ez a keresztyén ember egyik kísértése is, hogy amit látok, csakis az a valóság, abban lehetek biztos, abba kapaszkodhatok. Amit nem látok,  az bizonytalan, talán nem is létezik.

Ennek kísértésétől óv az apostol, amikor látszólag valami lehetetlent kér. Tekints a láthatatlanra! Nézz arra, amit „szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett."

Nyilvánvaló, hogy egy másik típusú látásról van itt szó, nem a szem, hanem a hit látásáról, ahogyan a Kisherceg is megmondta már: „jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan”. A Biblia erről a másik típusú látásról, a hit látásáról így ír a Zsidókhoz írott levélben: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Hitről akkor beszélhetünk, amikor már nem a látható dolgokra tekintünk, hanem a szemnek láthatatlanokra. És megfordítva a tételt: csak a láthatókra tekinteni kicsinyhitűség, sőt hitetlenség.

Ha az egyház vagy a keresztyén ember csak a láthatókra tekint, akkor lemarad a lényegről, sőt eltávolodik a láthatatlan Istentől. Az Isten népe életében sokszor megjelenik ez a kísértés, ez a gyökere annak, amikor a nép a bálványimádás útjára téved, amikor aranyborjúban ábrázolják ki Istent, mert könnyebb a láthatóra tekinteni. De eszünkbe juthat Tamás hitkrízise is. Jézus Krisztus aztán a feltámadása után választ ad erre a „hiszem, ha látom” mentalitásra: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Boldogok, akik túl tudnak látni egy határon, túl tudnak nézni a láthatón, mert ez a hit. Erre hív bennünket az apostoli tanítás is.

Aztán a láthatatlanra tekinteni a hit mellett reménységet is jelent. Reménykedni az előttünk álló, de most még nem látható jövőben, reménykedni Isten ígéreteiben, reménykedni az örökkévalóban. Aki csak a láthatókra tekint, annak nincs ilyen reménysége. Ha Pál csak a pillanatnyi szenvedésére tekintett volna, aligha lett volna reménysége bármire is. De ő szenvedései helyett a „minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőség”-re tekint, ami még láthatatlan, de már lehet benne reménykedni.

„Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk” – mondja az, aki a láthatatlanra tekint, aki az örökkévalóból merít, akinek van reménysége.

Hova tart az országunk, hova tart a házasságom, a családom, a tanulmányaim, a gyülekezeti élet? Sok kérdés, amiben kétségtelenül lehetnek reményteljes emberi próbálkozások, előrelépések, de nem lehet csak erre tekinteni. A „láthatók ideig valók” –mondja Pál, azaz nem igazi forrásai a reménységnek. A „láthatatlanok pedig örökkévalók” ami hosszú távú látást ad. Tekints a láthatatlanra, meríts onnan erőt, mert az nem ideig való, hanem örök.

Kedves Testvérek!

Hogyan éljünk a látható és láthatatlan határán?

Egyházunk, gyülekezetünk, egyéni hitéletünk nagy kihívása ez. Óvakodjunk a látványosság, a láthatatlanság és láthatókra tekintés kísértései elől. Merjünk a láthatatlanokra tekinteni, legyen a cserépedényeinkben igazi kincs, és mutassuk meg másoknak is. ÁMEN

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |