|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Útravaló
Mennyei Édesatyánk!
Magasztaljuk és áldjuk a te háromszor szent nevedet
azért, mert te nemcsak megteremtetted ezt a világot, hanem gondod is van
rá. Hálás szívvel hajtjuk meg fejünket előtted az elmúlt hét minden
áldásáért, megköszönjük jóságodnak számos jelét, amellyel körülvettél
bennünket. Köszönjük Urunk, hogy te nem fordulsz el tőlünk, bár ezt
érdemelnénk kicsinyhitűségünk, szeretetlenségünk, békétlenségünk miatt.
Bocsásd meg, hogy sokszor számon kérünk téged, vagy szemrehányást teszünk
neked azért, amit cselekedtél velünk.
Segíts most úgy megállni előtted, ahogy illik:
magunkat megalázva és feltétel nélküli bizalommal.
Kérünk Istenünk, cselekedj most csodát közöttünk,
lépj most mellénk, és szavaddal tanácsolj bennünket. Kérünk, adj kérdéseinkre
választ, tanácstalanságunkban jó döntést, gyengeségeinkben erősíts meg
minket.
Urunk, egyedül te látod igazán, hogy mi van a mi
szívünkben, te látod, hogy milyen gondokkal terhelten, milyen problémákkal
jöttünk most ide. Kérünk, teremts most bennünk csendet, hogy ne csak
meghalljuk a te szavadat, hanem valóban a szívünkig érkezzen el a te
üzeneted és munkálja bennünk az új életet. Jézusért kérünk, hallgass meg
minket. Ámen.
Lekció: 2Korinthus 13.
fejezet
1Most harmadszor megyek hozzátok: „Két vagy három tanú
szava erősítsen meg minden vallomást!”
2Előre megmondtam, most is előre mondom, mint
másodszori ottlétemkor, és most távollétemben is azoknak, akik előzőleg
vétkeztek, de a többieknek is: ha még egyszer elmegyek, nem leszek
kíméletes;
3minthogy annak bizonyítékát keresitek, hogy általam
valóban az a Krisztus szól, aki veletek szemben nem erőtlen, hanem hatalmas
közöttetek.
4Mert ha meg is feszíttetett erőtlenségből, él az
Isten hatalmából, és ha mi erőtlenek vagyunk is őbenne, élni fogunk vele
együtt az Isten hatalmából közöttetek.
5Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?!
Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus
Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok.
6De remélem, felismeritek, hogy mi viszont kipróbáltak
vagyunk.
7Imádkozunk az Istenhez, hogy semmi rosszat ne
tegyetek, nem azért, hogy mi kipróbáltaknak mutatkozzunk, hanem azért, hogy
a jót tegyétek, mi pedig mintha nem volnánk kipróbáltak.
8Mert semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak
az igazságért.
9Mert örülünk, ha mi erőtlenek vagyunk, ti pedig
erősek vagytok. Könyörgünk a ti épülésetekért.
10Azért írom ezeket távollétemben, hogy ottlétemkor ne
kelljen keményen bánnom veletek aszerint a hatalom szerint, amelyet az Úr nekem
építésre, és nem rombolásra adott.
11Végül, testvéreim, örüljetek, állítsátok helyre a jó
rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre,
éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz.
12Köszöntsétek egymást szent csókkal; köszöntenek
titeket a szentek mind.
13Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és
a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!
Kedves Testvéreim! Bizonyságtételem alapigéje, amelyről Isten Szentlelke
segítségével kívánok bizonyságot tenni közöttetek, írva található a már
felolvasott igeszakaszban, Pál apostolnak a Korinthusi gyülekezethez írott második levelében, a 13. fejezet 13.
versében:
13Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és
a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!
Kedves Testvéreim!
A Korinthusbeliekhez írott második levél Pál
apostolnak a legszemélyesebb levele, ebben Pál egészen közel enged a
szívéhez. Ebben a levélben olvashatunk arról, hogy Pálnak milyen sok
szenvedésen kellett keresztülmennie, mennyi megaláztatást kellett
elviselnie, amikor a Korinthusban élő hamis tanúk miatt a gyülekezet tagjai
kétségbe vonták apostolságát, sárba tiporták a tekintélyét, vagy éppen a
szemére vetették, hogy megbízhatatlan, mert elmaradt a megígért
látogatása. Ahol, és amikor csak
tudták, aláaknázták az apostol munkáját. Nem véletlen, hogy a levél záró
fejezeteit az úgynevezett „könnyhullatással írott” levélnek szokták
nevezni. És mégis, a sok megpróbáltatás és testi-lelki fájdalom ellenére,
ennek a kissé viharos hangú levélnek a végét, egy nagyon szép áldással
fejezi be Pál apostol.
Egy olyan áldással, amelyet mi is gyakran hallhatunk
az istentiszteletek végén. Bizonyosan nem véletlenek Pál levelében ezek a
záró sorok, mint ahogy az sem, hogy mi is sokszor szívesen idézzük ezt az
Igét: „Az Úr Jézus Krisztusnak
kegyelme, az Isten szeretete és a SZL közössége legyen mindnyájatokkal.”
Hiszen, azért jövünk az Isten házába, hogy
hazavigyünk magunkkal valamit. Ha valaki bejön ide reményvesztetten,
bánatosan, akkor tudjon innen hazamenni bizakodva. Ha valaki bejön ide
könnyesen, tudjon elmenni mosolyogva, ha valaki bejön ide gyásszal és
fájdalommal, tudjon elmenni az örök élet bizonyosságával. Innen erőt,
békességet, szeretetet, reménységet, örömöt vihetünk a hétköznapjainkba. És
ebben az áldásban mindez megtalálható. Pál apostol ezzel az Igével
útravalót akart adni a korinthusi gyülekezetnek, és útravalót akar adni
most nekünk is, hogy ne üresen, ne egyedül térjünk haza otthonainkba, hanem
az Isten ígéreteiben, szeretetében és hűségében megerősödve. Ez volt a korinthusi
gyülekezetnek az útravalója és ez a mi útravalónk is.
Mindannyian ismerjük a bűn, lelkiismeret-furdalás,
kísértések, szégyen, kishitűség, elhagyatottság, elárultság, gondok terhét,
de Isten egy ilyen csodálatos áldással ajándékoz meg bennünket. Kegyelmét,
szeretetét és Szentlelke közösségét kínálja ezek helyett.
Persze, sok mindent kell megtanulnia az embernek
addig, amíg ez az áldás valóban útravalóvá és megtartó erővé válik.
A korinthusi gyülekezetnek is sokat kellett tanulnia.
Forgalmas kikötőváros lévén, Korinthus híres volt laza erkölcséről, paráznaságáról,
részegeskedéseiről, de vallási élete is rendkívül változatos volt: a
hellénizmus idején bekövetkezett valláskeveredés számtalan istenséget
hozott magával. Ha nekik egy erős, harcos istenre volt szükségük, akkor egy
ilyen szobrot állítottak fel. Ha egy bosszúálló istent akartak, faragtak
egy bosszúálló szobrot. Sokan azt akarták, hogy olyan legyen az isten,
amilyen nekik tetszik.
Nem könnyű megtanulni, hogy Isten nem olyan,
amilyennek mi akarjuk, hanem nekünk kell olyannak lennünk, amilyennek Isten
akar bennünket. Sokszor nem könnyű meghajtanunk a fejünket az Isten akarata
előtt, és hagynunk, hogy munkálkodjon a szívünkben és megváltoztassa az
életünket. Pedig csak az kapja
meg az Isten áldását, aki engedi, hogy olyanná legyen az élete, amilyenné
Isten szeretné formálni azt. Annak könnyű
az élete, és az kapja meg
útravalóként ezt az áldást, aki kitárja a szívét Isten előtt, és engedi, hogy az Úr betérjen oda, és
új életet teremtsen benne.
De talán vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy nekik
nem erre az áldásra van szükségük. Akiknek anyagi gondjaik vannak, vagy
éppen valami más hiányzik az életükből, nincs békesség a családban, nincs
egyetértés a testvérek között, nem tisztelik egymást a házastársak, nincs
mosoly az arcokon, csak fagyos tekintetek minden szobában, és bár érzik,
hogy valami hiányzik, valami kell, mégsem ezt az áldást keresik.
Hányan élnek úgy a világban, hogy nincs szükségük az
Isten szeretetére, hatalmára, gondviselésére! Hányan élnek úgy a világban,
akik úgy érzik, hogy mindenre képesek erőben, ügyességben, okosságban.
Hiába gondoljuk azt, hogy megoldhatjuk az életünk nehézségeit a magunk
erejével, mert valahányszor így akarunk valamit megoldani, összeroppanunk,
megtörünk a nehézségek súlya alatt, vívódó lelkű emberekké válunk, és nagyon
sokan roncsokká. Szükségünk van a felülről jövő erőre. Még az Isten Fiának
is szüksége volt a legnehezebb órákban a felülről jövő segítségre, ezért
küldi el Isten az Ő angyalát a Gecsemáné kertjébe, hogy erősítse Krisztust
abban a nehéz órájában, amikor egészen magára maradt.
Aztán, lehet, hogy vannak olyanok is, akik nem érzik
át az áldás fontosságát, mert úgy gondolják, hogy minden rendben van
körülöttük: van egy kedves családjuk, aranyos gyerekeik, unokáik, szép
otthonuk, jól fizető munkahelyük és nekik nincs is szükségük semmire.
Pedig, ha ez így van, ha nem érezzük, hogy milyen nagy szükségünk van a
Krisztus kegyelmére, az Isten szeretetére és a SZL közösségére, akkor
elveszett emberek vagyunk.
Mert ebben az áldásban minden benne van, amire nekünk
szükségünk van ahhoz, hogy boldog életünk lehessen: a kegyelem, a szeretet
és a SZL ereje. Ha hittel felismerjük azt, hogy milyen hatalmas Krisztus
kegyelme, aki az életét áldozta értünk, akkor nem vagyunk elveszett
emberek. Ha belátjuk azt, hogy az Isten szeretete nélkül összezúzódhat a
családi boldogságunk, lelki békességünk egyik pillanatról a másikra semmivé
lehet, akkor nem vagyunk elveszett emberek. Ha őszintén ki tudjuk mondani
azt, hogy szükségünk van az Isten SZL-re, ahhoz, hogy igazi közösségünk lehessen
Istennel és embertársainkkal, akkor nem vagyunk elveszett emberek. Ha a
miénk lesz ennek az Igének az igazi jelentése, akkor áldással hazatérő
emberekké lehetünk, és mások számára is áldássá válhatunk.
Azt olvassuk a János első levele 3. részének 16.
versében, hogy abból
ismerjük a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért
mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. Így válhatunk áldássá mi is.
Csodálatos dolog az Isten kezében eszköznek lenni valakinek az életében, de
még csodálatosabb rádöbbenni arra, hogy valójában nem is mi cselekedjük meg
ezeket, hanem az Isten.
Az igazán keresztyének ezt
komolyan veszik, és ők úgy boldogok, hogy odaadják az életüket másokért.
Tudják azt, hogy egyetlen kimondott szó sem veszhet kárba! Egyetlen
kimondott szó sem tűnhet el nyomtalanul! Ha szólunk valakihez egy jó szót,
ha valakinek letöröljük a könnyét, ha valakit megvigasztalunk, ha valakiért
imádkozunk, amit szóltunk, tettünk, az mind útra indul! Megfogan egy másik
ember szívében, gyümölcsöt terem és tovább terjed! Nemcsak a bűnnek van
hatalma, hanem a szeretetnek is! Ha Krisztus szeretetére emlékszünk, és azt
továbbadjuk, akkor vele együtt a mi szeretetünk is egy nagy körútra indul,
és talán egyszer visszaér hozzánk egy másik ember segítő kezén, vigasztaló
szaván vagy imádságán át.
Isten áldása abban van, hogy a jóság is tud terjedni,
nemcsak a bűn! Isten megáld bennünket ezzel az Igével, és felhasznál minket
arra, hogy mi is áldássá váljunk mások számára.
Ennek az áldásnak a három fontos alappillére közül az
első: az Úr Jézus Krisztus kegyelme.
Habár Korinthus egy bűnös város volt, ebben a záró
versben mégis ott van ez a csodálatos szó, amelyet úgy is mondhatunk, hogy
bocsánat. Tökéletes bocsánat. Mi mindannyian halálraítéltek vagyunk, Istentől
elszakadt emberek, de ebbe a halálra ítélt világba eljött Jézus, aki magára
vette a bűneinket, és vérével felírta minden lélek fölé, hogy kegyelem.
Nincs többé halál, csak meghalás a bűnnek és feltámadás az örök életre. Oda
van írva a mi fejünk felé is ez a szó, csak el kell fogadnunk. Ezt jelenti
a kegyelem: nem vagyunk többé halálraítéltek. Járuljunk a golgotai kereszt
alá, és kérjünk erőt Istentől, amikor gyengék vagyunk. Kérjünk Tőle élő
reménységet, hogy őszintén ki tudjuk azt mondani, hogy nem vagyunk többé
halálraítéltek, hanem vár minket az örök élet.
A kegyelem azt is jelenti, hogy nem vagyunk többé
elveszett emberek.
Engedjetek meg egy személyes történetet. Édesanyám
testvérét egy alkalommal a nagyszüleim nem vitték haza az óvodából.
Valamilyen félreértés, kommunikációs hiba következtében valahogy mindenki
azt gondolta, hogy a másik megy aznap a gyerekért. Már minden gyerek,
óvónéni hazament, csak egy dajka és ő maradtak az óvodában. Édesanyám
testvére egyre kétségbeesettebb lett, egyre elveszettebbnek érezte magát, s
egy alkalmas pillanatban, kihasználva a dajka figyelmetlenségét, megszökött
az óvodából és hazáig meg sem állt.
A Szentírásban is arról olvasunk, hogy ugyanígy
veszett el az ember Isten nélkül, s ugyanúgy várja az üdvösség bejáratánál
a mindenható Isten az embert, mint ahogy időnként a gyermek vár a szülőre,
vagy a szülő a gyerekre.
Néha egy-egy betegség idején azt halljuk az orvostól,
hogy most már Isten kezében van a beteg élete, ők már nem tudnak tenni
semmit. És ilyenkor annyira megrémülünk, hogy minden emberi segítségnek
vége, és mostantól csak az Isten tud segíteni. De hát nem éppen ezzel
kellene kezdeni? Ennek nem egy félelmetes hírnek kellene lennie, hanem egy
csodálatos üzenetnek, biztatásnak, hogy az életünk, boldogságunk, múltunk,
jelenünk és jövőnk Isten kezében van!
Az áldás másik fontos üzenete az Isten szeretete. Hát
milyen is az Isten szeretete? Nem olyan, mint a mi emberi szeretetünk, mert
abban, mindig van egy kis önzés: szeretünk valakit, mert gondoskodik
rólunk, mert kedves velünk, segít nekünk, de nem szeretjük azt, aki
barátságtalan, goromba vagy becsap bennünket. Azt hiszem, mindannyian
tudnánk készíteni egy hosszú listát, hogy milyen az az embertípus, akit
szeretünk, és milyen az, amelyiket nem. Az Isten szeretete más. Isten
szeretete önzetlen szeretet. Isten mindig szeret. Akkor is, ha megbántjuk,
akkor is elfordulunk tőle, akkor is, ha kicsinyhitűek vagyunk. Mindig.
Talán a legjobban a szülői szeretet példáján
érthetjük ezt meg: a szülő – ha igazi szülő –, nem azért szereti a
gyermekét, mert neki ebből valami haszna származik. Nem is azért, mert
különösebben szép, vagy okos, hanem azért, mert az övé. Szereti, mert nem tudja nem szeretni. Isten is ezért
szeret bennünket.
És milyen jó,
hogy belesimulhatunk ebbe az isteni szeretetbe: lelkileg megtörve, betegen,
reményvesztetten, idősen, vagy fiatalon, mert az Isten szeretete mindig
kész átölelni bennünket. Isten úgy szeret bennünket, ahogy vagyunk. Ezt a
szeretetet kínálja nekünk Isten. Nem kell sok szó hozzá, hogy elfogadjuk,
elég egy csendes ima, egy hálás köszönet, el lehet fogadni ezt a szeretetet,
és már nem is vagyunk egyedül.
A harmadik, amiről az áldás szól, az a SZL-nek a
közössége. Mindannyiunk élete egy külön regény, amelyet a többiek csak
részben ismernek. Csak az Isten és mi tudjuk igazán, hogy mik vannak az
életünk lapjaira írva. Olyan sokféle szív van, olyan sokféle érzés lakik a
szívekben. Itt ülünk most a templomban, és aki melletted van, egész másféle
gondokkal küzd, mint te. Egészen másféle érzései, félelmei, gondolatai
vannak. Más bánatok, más bűnök, más örömök, más kérdések. És mégis, ezt a sok szívet, eggyé teheti
az Isten SZL-ke Jézus Krisztusban. Nélküle hiába akarnánk eggyé lenni,
széthullana a gyülekezetünk. De akik odateszik a szívüket Jézus lábához,
azokat egybeköti a SZL ereje. Mint ahogyan most is a SZL megindít ennyi
szívet vasárnapról vasárnapra, hogy halljuk az Isten hozzánk szóló
üzenetét. Nem kényszerből jövünk ide, hanem azért, mert egy láthatatlan erő
összeköt bennünket. Szívünk-lelkünk egy valamiben: érezzük, hogy szükségünk
van Krisztus kegyelmére, Jézus szeretetére és a SZL velünk való
közösségére.
És milyen jó, hogy egy ilyen csodálatos áldást,
mennyei útravalót kapunk az Istentől! Milyen jó, hogy Isten mindig
megtartja az ígéreteit, és azzal a tudattal élhetünk, hogy Jézus Krisztus –
amint megígérte –, velünk van minden napon, a világ végezetéig. Ezzel a
krisztusi kegyelemmel, isteni szeretettel és a SZL megelevenítő erejével
térjünk ma is haza. Ámen.
Imádkozzunk
Mennyei Édesatyánk!
Megköszönjük neked, hogy te ma is szóltál hozzánk
Igéd által, és tanítasz bennünket a te követésedre. Köszönjük, hogy mindig
letehetjük eléd a terheinket, és újult erővel, hitben megerősödve, lélekben
megtisztulva indulhatunk tovább a te vezetésed nyomán. Köszönjük ezt a
csodálatos áldást, amivel lehajoltál most hozzánk, és egészen közel
érezhetünk téged magunkhoz. Cselekedd meg Urunk, hogy amit most hallottunk,
az mély gyökeret verjen a mi szívünkben, és onnan semmi ki ne szakíthassa
azt. Köszönjük, hogy bár sokfélék vagyunk, mégis összeköt bennünket a te
SZL-ked ereje, és most hívő testvérekkel együtt imádhatunk téged.
Megvalljuk neked Urunk, hogy sokszor méltatlanok vagyunk a te áldásaid
befogadására, de alázatosan kérünk, ne fossz meg bennünket azoktól,
amelyekkel eddig elhalmoztál bennünket. Kérünk, légy őriző pásztorunk az
elkövetkezendő héten is, hogy mindent a te dicsőségedre és embertársaink
javára, jó lelkiismerettel végezhessünk. A te Fiadért kérünk, aki így
tanított minket imádkozni: … Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|