| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Amikor torkig vagyunk…

Lekció: Zsoltárok 123

¹Zarándokének. Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!

²Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az ÚRra, míg meg nem könyörül rajtunk.

³Könyörülj, URam, könyörülj rajtunk, mert torkig vagyunk a gyalázattal!

⁴Torkig vagyunk már az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával.

Textus: Zsoltárok 123:3

³Könyörülj, URam, könyörülj rajtunk, mert torkig vagyunk a gyalázattal!

Kedves Testvéreim!

Elegem van. Nem bírom tovább. Feladom. Otthagyom. Torkig vagyok. Ismerősen cseng? Azt hiszem, nincsen olyan ember, aki néha ne érezné azt, hogy betelt a pohár, az egész világ összeesküdött ellene. És sokszor felcsattanunk, és csak panaszkodunk, siránkozunk és semmi másra nem vágyunk, csak egy kis nyugalomra. Csak arra vágyunk, hogy hagyjanak már minket békén, hogy hadd kezdjünk mindent elölről, hadd próbáljunk meg valami mást, vagy valaki mást, hadd lapozzunk egyet és felejtsünk el mindent, ami eddig történt, mert torkig vagyunk. Torkig vagyunk az unalmas életünkkel, az újra és újra előkerülő feladatokkal, az újra és újra ismétlődő teendőkkel. Sokan torkig vannak azzal, hogy minden reggel ugyanabban az ágyban kelnek fel, ugyanazokat a régi ruhákat veszik fel, ugyanahhoz a kis asztalhoz ülnek le reggelizni a konyhában, ugyanahhoz az emberhez térnek vissza munka után. Sokszor torkig vagyunk azzal, hogy a gyerekek visongatnak körülöttünk, nem tudunk pihenni egy kicsit délután, torkig vagyunk a főnökünkkel, a barátainkkal, néha még a családunkkal is.  És sokszor a lelkiekkel is torkig vagyunk. Torkig vagyunk azzal, hogy becsapnak minket, hogy megaláznak minket, hogy cserbenhagynak minket, hogy mindenki csak kihasznál, és önző érdekek mozgatják a segítségnyújtásban. Torkig vagyunk azzal, hogy nem azt a szeretetet kapjuk vissza, amit mi adtunk, hogy nem tudunk bízni abban, aki a legfontosabb volt számunkra, hogy bármennyire is a kedvére próbálunk tenni a másiknak, annak semmi sem jó. Torkig vagyunk.  A hívő embernek is lehetnek mélypontjai, amikor úgy érzi, megkötözi a szomorúság. Még a legkisebb szomorúság is visszavesz az energiánkból, még a legkisebb negatív érzés is befolyásolja a kapcsolatainkat. A legkisebb hiba is fájdalmat okoz, a legkisebb félrelépés is bizalmatlanságot szül. Hát még ha nem kis hibákról van szó! Egy ideig tűrünk, próbálunk pozitívan gondolkozni, hátha megváltozik, hátha nem gondolta komolyan, de egyszer elegünk lesz, és odáig jutunk: torkig vagyunk!

A zsoltáros ilyen nehéz lelkiállapotban van. Megalázzák, kicsúfolják, meggyalázzák, és azt olvassuk, Istenhez kiált segítségért, mert torkig van. Ez a zsoltár egy nagyon mélyen lévő ember imádsága. Sokszor a negatív érzések lehúznak minket, de talán éppen ilyenkor mutatkozhat meg leginkább a hitünk. Ilyenkor merül fel a kérdés: be tudjuk-e ismerni, hogy milyen mélyen vagyunk, mennyire tehetetlenek vagyunk egyedül, mennyire szükségünk van Istenre, hogy kihúzzon bennünket ebből a „torkig vagyunk”-állapotból.  Ilyenkor kell őszintén Istenhez imádkoznunk és tőle kérni a könnyítést. Tőle kérni az erőt. A zsoltáros ezt tette. Érdekes, hogy ha megfigyeljük, az egész imádságon végigvonul a kép, hogy merre néz az ember tekintete. A zsoltáros azzal kezdi az imádságot, hogy szemét az egekben lakozó hatalmas Istenre emeli. Nagyon mélyen van az élete, de ebben a mélységben nem lehorgasztott fejjel ül és siratja magát, hanem felfelé néz! És olvasunk utána egy szép hasonlatot: úgy néz Istenre, mint a szolga az urára és a szolgálólány az úrnőjére. Ez nem egy rabszolgatartó és rabszolga kapcsolatát idézi, nem egy szeszélyes uralkodó képe kell, hogy megjelenjen előttünk, hanem itt egy végtelenül bensőséges viszonyról van szó, amellyel a zsoltáros bizalmat akar árasztani. Ezt a szolgát nem a kényszer köti urához! A zsoltáros olyan bizalommal néz Istenre, mint amilyen bizalommal a szolga néz az ő urára. A záró versekben is megjelenik a tekintet, habár ott csak rejtetten. Elbizakodottakról és gőgösökről beszél. Kire néznek ezek az emberek? Magukra! Kitől várják a segítséget? Nem az Istentől, hanem maguktól! A legnagyobb akadály, ami megakadályozza, hogy szilárd kapcsolatunk legyen az élő Istennel, nem más, mint mi magunk. Ha azt szeretnénk, hogy teljesen benne bízzunk, és őszintén őt szeressük, akkor ne lefelé, vagy magunkba nézzünk, hanem felfelé, az élő Istenre, aki nemcsak az ég és föld Ura, hanem a mi életünknek is Ura szeretne lenni! A legnagyobb akadály, ami eltávolít bennünket Istentől, azok mi magunk vagyunk. Ha torkig vagyunk, akkor is tudjuk ráemelni a tekintetünket és tőle kérni a segítséget! Lehet, hogy nem fog az életünk 180 fokos fordulatot venni egy csapásra, lehet, hogy csak lassan fogunk felemelkedni a mélységből, de érezni fogjuk a segítségét abban, hogy nem adjuk fel! Érezni fogjuk a jelenlétét abban, hogy harcolunk továbbra is azért, hogy a békességet megőrizzük otthon, szemet tudunk hunyni az apró hibák felett, nem rovunk fel minden egyes kis botlást a másiknak és tudunk továbbra is szeretettel tekinteni arra, aki megbántott bennünket. Hogyan? Nem magunktól, hanem azért, mert felfelé tekintünk, és onnan várjuk a segítséget. Aki hűséges tud maradni a megpróbáltatásokban, mint a zsoltáros, az tudja, hogy az élet ajándék attól, aki teremtő, megtartó és megmentő király! Emeljük mi is tekintetünket az Úrra, tudjunk a golgotai keresztre nézni, amikor lehúznak a gondok, és torkig vagyunk mindennel. És emlékezzünk arra az Igére, amelyet a Jeremiás Siralmaiban olvashatunk a 3. fejezet 26. versében: Jó csendben várni az Úr szabadítására. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |