| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isten gyermekeihez méltóan…

1János 3. fejezet 1-12.

¹Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt.

²Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.

³Ezért akiben megvan ez a reménység, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.

⁴Aki bűnt cselekszik, törvényszegést követ el, mert a bűn törvényszegés.

⁵Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn.

⁶Aki őbenne marad, az nem vétkezik: aki vétkezik, az nem látta őt, és nem is ismeri őt.

⁷Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz.

⁸Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.

⁹Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.

¹⁰Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét.

¹¹Mert ez az az üzenet, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;

¹²nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg? Mert az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvére cselekedetei pedig igazak.

Kedves Testvéreim!

Van egy olyan élmény, amely biztosan nem maradt ki egyikünk életéből sem, és ez összeköt bennünket, a világ bármely részén élőket. Kinek boldogabb volt, kinek boldogtalanabb, ki többre emlékszik, ki kevesebbre, de biztosan nincsen olyan itt közöttünk, akinek ne lett volna valamilyen gyermekkora. Így tehát nyugodtan feltehetjük a kérdést, hiszen valószínűleg valamennyien meg tudnánk válaszolni: milyen érzés gyereknek lenni?

Én azt mondanám, boldog, önfeledt, szórakoztató. Minden gyerek tudja ezen a világon, hogy mit jelent játszani. Még azok is, akik szegény országban nőnek fel. Mert ha nincs Barbie baba, akkor készítenek maguknak gallyakból, levelekből valami babára emlékeztető formát. Ha nincs pöttyös labda, akkor is találnak valamit a gyerekek, amit rugdoshatnak. Ha nincs számítógép, zsákban futást játszanak, vagy fogócskáznak, vagy homokvárat építenek vagy bújócskáznak.

Mit jelent gyereknek lenni? Azt, hogy ők mások a felnőtt emberektől. A gyerekeknek feltétlen, ösztönös bizalmuk van, hisznek a csodákban, a Mikulásban, a manókban, a tündérekben… hisznek a mesékben, eljön hozzájuk éjjel a fogtündér. A semmit mindenné varázsolják át!!

Tudjuk azt, hogy mit jelent gyereknek lenni, hiszen mindannyian átéltük. De azt se felejtsük el a játék mellett, hogy minden gyermek valójában gyámoltalan. Segítségre szorul. Viszonylagos tapasztalatlanságuk miatt minden gyermek sebezhető célponttá válik. Szükségük van arra, hogy gondoskodjanak róluk. Valakinek fel kell őket ruházni, etetni, itatni kell őket. Nem tudják magukat ellátni. Szükségük van valakire, aki törődik velük.

A gyerekek függőségi viszonyban élnek!! Mi, Isten gyermekei is így függünk az Atyától. Szükségünk van arra, hogy tápláljon bennünket hittel, reménnyel, szeretettel, amikor ezek megfogyatkoznak az életünkből. Szükségünk van arra, hogy tápláljon bennünket az élet kenyerével és borával, amitől új erőre kapunk, és megerősítést nyerünk az örök élet boldogságáról.

A gyerekeknek talán még inkább szükségük van arra, hogy szeressék őket, mint a felnőtteknek. Bárhol a világon, a gyerekeknek szükségük van arra, hogy az édesanyjuk és az édesapjuk szeresse. Érezniük kell az anyai szeretet gyengédségét és az apai szeretet biztonságát.

Nekünk, Isten gyermekeinek is szükségünk van rá, hogy az Úr átöleljen bennünket, ha összetörünk, szükségünk van rá, hogy megáldjon bennünket az ő megmagyarázhatatlan békességével, csodálatos gyógyulásával. Szükségünk van a mennyei Atyára, hogyha majd egyszer árván maradunk és a szülői kéz már nem tud utánunk nyúlni, akkor az atya érintése ott legyen és meggyógyítson, megvigasztaljon bennünket. És ez az érintés olyan, mint a szülői simogatás, de ez az érintés halálunkig elkísér bennünket. Sok minden más, hatalmas, csábító dolog létezik a földön, de az Atya érintése nélkül, a szeretet érintése nélkül minden üres és sivár marad.

Néha elcsodálkozom, hogy mi történt azzal az édes kicsi gyermekkel, aki belül élt. Mi történt a kisfiúval, kislánnyal, aki belül volt? A kicsik olyan udvariasak, életrevalóak, nyitottak, boldogok, kedvesek… És aztán évekkel később, amikor fiatal férfivá és nővé cseperednek, sokan fontolgatják magukban a kérdést: mi történt?? Hogy válhattak ilyen undokká, ilyen érdektelenné?! Mi történik velük? Mi történik velünk?

Azt hiszem, a gond sokszor ott van, hogy elfelejtjük, kik voltunk. Elfelejtjük, honnan jövünk. Elfelejtjük a múltat, és csak a jelen problémáira tudunk figyelni.

Az Isten gyermekeivel ugyanez történik: sokszor elfelejtjük, kik vagyunk. Ezért erre emlékeztetni kell bennünket! Emiatt írja János ennek a fejezetnek az elején: lássátok meg!! Vagyis, emlékezzetek, vegyétek már észre, hogy milyen hatalmas az Atya szeretete, aki gyermekeivé fogadott minket!

Sokszor bizony milyen könnyen elfelejtjük ezt, milyen sokszor vagyunk bizalmatlanok, amikor sodródunk az élet próbatételei között, milyen könnyen megkeseredünk egy-egy csalódás után, milyen sokszor kétségbeesünk! Ezért emlékeztetni kell bennünket az Isten szeretetének megnyilvánulására! Emlékeztetni kell minket arra, hogy bár lehet, hogy a földi gyermekéveknek már vége van, de mi attól még most is az Isten gyermekeivé lehetünk az Úr Jézus által nekünk ajándékozott bűnbocsánat alapján! Ha az Isten gyermekei vagyunk, az nem azt jelenti, hogy a régi életünknek egy javított kiadását éljük, hanem azt, hogy valami teljesen újat kezdünk! Valami radikális változásnak kell bekövetkeznie az életünkben! Nem elég, hogyha csak lelkesedünk, de nincs igazi belső változás! Aki nem teljesen újat akar, hanem csak a régit kiegészíteni, annak a szíve valójában érintetlen marad, mint amikor a patakban a kavicsot körülfolyja a víz, ott van a mederben évekig, évtizedekig, de amikor kivesszük, és feltörjük egy kalapáccsal, akkor a belseje teljesen száraz.

Ma is van ilyen. Emberek hallgatják az Igét, elvileg egyetértenek sok mindennel, amiről a Biblia beszél, vagy amiről egy-egy igehirdetés szól, de valójában semmi közük Jézushoz, mert továbbra is ők maradtak a maguk életének az urai.

Az újjászületett ember nem kavics, hanem szivacs. Magába szívja az evangéliumot, és ki lehet belőle facsarni. Aztán megint magába szívja, és megint ki lehet belőle facsarni. Így adja tovább az örömüzenetet.

És hogyha az Isten gyermekeinek nevezzük magunkat, akkor ez azt is jelenti, hogy az Isten családjába tartozunk!

 
Ebből a gondolatból következik a jánosi levél egyik üzenete: senki nem választhatja meg a szüleit. Sokszor annyira meghatározzák a lényünket, hogy megkísérthet minket a vágy: bár lenne másként! Bár nem így néznék ki, lennék egy kicsit magasabb, vagy egy kicsit vékonyabb, vagy lehetne kicsit hosszabb a béketűrésem. De ettől még nem változik meg a tény, hogy szükségszerűen hasonlítunk a szüleinkre. A hasonlóság pedig a rokonság bizonyítéka.

És amit mi földi származásunk vonatkozásában mindannyian elfogadunk, azt János a mennyei Atyánkhoz fűző lelki rokonságunkra alkalmazza. A hasonlóság pedig itt is a rokonság bizonyítéka. Ha azt mondjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor ezt kegyességünkkel be is kell bizonyítanunk. Ahhoz, hogy ezt egy kicsit jobban megérthessük, szeretnék elmondani egy rövid történetet, ami egy angol lelkipásztortól származik:

Anglia királyának két fia Londonban játszott egy parkban, amikor az egyik odaszólt a másikhoz:

– Fogadjunk, hogy minden kövér rendőr kopasz.

A másik válaszolt, jól van, fogadjunk. Nem sokkal ezután arra jött egy rendőr, a szokásos angol sapkában. Persze, ahhoz, hogy megtudják, tényleg kopasz-e a rendőr, valahogyan el kellett mozdítani a sapkát a fejéről, csakhogy ezt már egyik sem merte megtenni. Arra jött viszont egy utcagyerek, akit meg is kértek azon nyomban: gondolod, hogy valahogyan el tudnád mozdítani a sapkát a rendőr fejéről? Adunk neked 1 fontot, ha megteszed. Persze - mondta a fiú - nem gond. Pár pillanat múlva a sapka már a földön landolt, a fiúk pedig nagy vihogásban törtek ki. A rendőr mérgesen odament és megkérdezte, mi a nevük. Az első fiú azt válaszolta: én vagyok a walesi herceg. A rendőr még mérgesebb lett, hogy gúnyt űznek belőle, mire megkérdezte a másik fiút is, hogy hívják. Az azt mondta: én vagyok a kenti herceg. A rendőr még mérgesebben mondta: nem hiszek nektek, szemtelen kölykök, mit képzeltek magatokról?! Megkérdezte a harmadikat is: neked mi a neved? Az utcagyerek rákacsintott a másik kettőre és nagy diadalmas arccal válaszolt a rendőrnek: én vagyok a canterbury érsek!

Miért nem hitt sem a rendőr, sem az utcagyerek a két hercegnek? Mert nem úgy viselkedtek, ahogyan egy herceghez illik.

Mi sem várhatjuk el az emberektől, hogy elhiggyék, keresztyének vagyunk, az Isten gyermekei vagyunk, ha nem ennek a címnek megfelelően viselkedünk. Az apostol arra figyelmeztet ebben a levélben, hogy a nevünk egyezzen a viselkedésünkkel!

Azt mondja János: nézd meg, hogyan élsz! Valóban Isten gyermekei vagyunk, vagy csak szeretnénk azok lenni? Nézzünk körül az életünkben, a szívünkben. Mert sokszor mi is vagyunk úgy, hogy azt hisszük, hogy már fölégettük a bűneinket, de gyakran bizony a szívek mélyén ott van a sok elfeledett bűn, ott van a sok eltemetett önzés, amibe már talán bele is nyugodtunk, amivel már megalkudtunk, hogy jól van, ahogy van, így is jól vagyunk.

Nézzünk körül a szívünkben, hogy ki az, akit talán gyűlölünk, akinek még nem tudtunk megbocsátani, milyen bűn van még az életünkben! Ássuk ki ezeket a régi bűnöket, hogy majd az úrvacsora alkalmával odatehessük ezeket az Atya Isten kezébe. Tegyük oda az Atya kezébe az életünket, hogy valóban méltán neveztessünk az ő gyermekeinek!

De ne felejtsük el azt sem, János egy pillanatig sem mondja azt, hogy az igazi keresztyén sohasem vétkezik!  Az Isten gyermeke és a világ gyermeke között nem az a különbség, hogy az egyik vétkezik, a másik nem! Isten gyermekeinek is vannak még vétkeik, hiányosságuk, szokásos bűneik talán, amelyekben elbuknak újra, meg újra. Vannak még olyan lelki jellemzők, amelyektől még mindig nem tudtak szabaddá lenni.

De a különbség abban van, hogy az Isten gyermeke mindent megtesz azért, hogy megszabaduljon a bűntől. Mindent megtesz azért, hogy távol maradjon tőle.  

Nincsen bűn nélküli keresztyén! De ezek a bűnök gyengeségből fordulnak elő és bűnbánat útján rendeződnek! Gondoljunk csak Dávidra, aki vérontással szerezte meg Bethsabét feleségének, vagy Péterre, aki megtagadta Krisztust!

Az a bűn, amiről itt János beszél, az az Isten elleni TUDATOS döntést jelenti. Az Istentől való elszakadást, a kijelentett Ige helyett más útmutatás követését, az isteni jogrend teljes elutasítását. Ez pedig a szeretet törvényével való ellenkező tettek sorozatát szüli.

Nem lehet félig Isten gyermekének lenni! Vagy teljesen átadjuk az életünket neki, és hálatelt szívvel borulunk le Atyánk elé, vagy pedig a világhoz tartozunk. Azt olvassuk a Jelenések könyvének 3. fejezetének 15. és 16. versében: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból”.

A Krisztussal való közösség alapján lehet száműzni az életünkből az ellene hangoló erőt és cselekedni az igazságot, ahogy János mondja. De nem elég, ha valaki csak önmaga szeretne meggyógyulni. Persze az is jó, de azzal még nem végezte el a feladatát. Nem csak a magunk kis hitét kell ápolgatnunk, hanem a krisztusi erőt szét kell osztani a világban. Nem elég, ha csak én adok minden nap hálát az Úrnak, hanem másokat is meg kell tanítani, imádkozni. Nem csak nekem kell megjavulnom, hanem másokat is jó útra kell vezetnem. Úgy kell élnünk, hogy a jóság forrása legyünk mások számára.

Úgy kell élnünk, mint a gyermekek: akiknek őszinte hite van, akik még nem szokták meg a képmutatást. Azt mondja Jézus: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa.” És hogyha mi is részesei kívánunk lenni az Isten országának, akkor nekünk is újra gyermekké kell válnunk. Isten gyermekévé. Az Úrhoz térő, őszinte szívű, bűnbánó gyermekké, akik gyermeki bizalommal tudják átadni az életüket az Atya Isten kezébe.

Legyünk hát valóban az Isten gyermekei, legyünk méltók erre a névre. Engedjük, hogy az Úr megérintse a szívünket és megáldja az életünket.

Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |